Magyar Nemzet, 1991. december (54. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-05 / 285. szám
6 Mapi Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Hány magyar él Erdélyben? Egy államfő nem foglalkozhatik népmozgalmi nyilvántartással. Ez a statisztikusok dolga, így hát a tanácsadó román statisztikusok marasztalhatók el, hogy Iliescu elnök az utóbbi időben minden sajtónyilatkozatában más és más számot adott meg a romániai magyarságról. Százezrekkel, félmillióval dobálózott! Egyik külföldi lap munkatársának úgy nyilatkozott, hogy 1 800 000 magyar él Romániában, de közülük csak 1 000 000 Erdélyben. Egy másik nyilatkozata szerint a romániai magyarok nincsenek többen másfél milliónál. Utóbbi kijelentését alá is támasztotta. Nem kimutatásokkal, felmérésekkel, hanem jövendöléssel, majd bebizonyítja ezt a közelgő, januári népszámlálást! Szó se róla, eredeti bizonyítási eljárás. Romániában megvannak a gazdag hagyományai. A Ceausescu-diktatúra a tökélyig fejlesztette a statisztikák hamisítását. A termelési eredmények kézzelfogható tényeit éppen úgy „átértékelték” a párthivatalok párnázott ajtói mögött, mint mondjuk a demográfiai kimutatásokat. Maga a diktátor nyilatkoztatta ki, parancsként, hogy melyik gazdasági ágból milyen jelentéseket akar hallani. Ha egy megye illő hódolattal jelentette — ez is hozzátartozott a szertartáshoz —, hogy ennyi és ennyi lett a búza átlaghozama hektáronként, Bukarestből jött a feddés: nézzék csak meg jobban az elvtársak, a hozamnak éppen a duplájának kell lennie. Hát az is lett — a duplája! Melyik pártmunkás kockáztatta volna az állását vagy a szabadságát azzal, hogy ragaszkodik a tényekhez? Felelős állásban lévő agrármérnök mondta volt nekem cinikus öngúnnyal, hogy ha a búzaszálakon le a földig vagy éppenséggel a gyökerekig szemek nőnének, akkor sem teremhetne annyi gabona, mint amennyit ő maga jelentett Bukarestnek, „legmagasabb helyről” így is dorgálást kapott érte. Mondják a beavatottak, hogy a népszámlálási adatok sem voltak valóságosak. Mivel a nagy vezér kijelentette, hogy 1990-ben huszonöt millió állampolgár ura kíván lenni, a statisztikai hivatalokban szorgalmasan javítgatták a születések számát. Román főpapi körökből származott az a vélekedés, hogy a dikatúra utolsó évében Romániának nem 23 millió, hanem csak 19 millió lakosa volt összesen. A hiányzó négymilliót a diktátor házaspár „álmodtatta hozzá” valósághoz. Minden hamisításnak megvan a maga logikája. Ha az adatokban eleve kételkednünk kell, akkor fölöslegesnek tartjuk a cáfolatukat. Mi értelme lenne az erdélyi magyar egyházak anyakönyveihez fordulni, ha azok kétmillió magyarról őriztek adatokat 1976-ban? (Mikó Imre beszélgetése magyar püspökökkel az 1981-ben, a román pártközpont által jóváhagyott kötetben.) Mi értelme lenne az 1990 májusi parlamenti választások magyar szavazataival igazolni, hogy Erdélyben akkor élhet most csupán 1 200 000 magyar, ha az Erdély területén, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségvoksoló magyarok közül jó félmilliónyian azóta átköltöztek volna az Ókirályba? A modern statisztika a bizonyítás ezer módját ismeri, csakhogy ezek mindegyike érvénytelenné válik a féldiktatúrában, ha az egyáltalán nem független statisztikusoknak felülről” előírják a megkövetelt „eredményeket”. Amilyen most az az elnöki jövendölés, hogy csupán másfél millió magyar él Romániában... Semmi újdonság, így volt ez 1977-ben is, az akkori romániai népszámlálás idején. Nemcsak emlékezetem őrzi szomorú tapasztalatomat, hanem akkori kolozsvári tudósításom, amelyik Bukarestben A Hét 1977. január 14-i számában jelent volna meg, ha nem veszi ki a (hivatlosan nem is létező) cenzúra. Nyomdai levonatról másolom ide egy részletét .Történt ugyanis, hogy a népszámlálás első napján hozzánk is bekopogtak a recenzorok, egy kedves tanítónő és egy egyetemista kislány. Választás közben az zavart csupán, hogy nem a nyomtatott űrlap rovatait töltötték ki tintával, hanem szorgalmasan jegyeztek az iskolai füzetbe, ceruzával. Bizonytalanul megkérdeztem, hogy nem a űrlapot kellene kitölteniük, mégpedig szemem láttára? A tanítónő mosolyogva hárította el érdeklődésemet, hogy az űrlapot majd kitölti otthon, nyugodtan, egymagában, a füzet alapján. Nem szeretné, ha nem lennének elég szépen kitöltve az űrlapok, ő sokat ad az esztétikára. Csak nem gondolom, hogy mást ír be ő otthon az űrlapba, mint azt, amit itt most - előttem - az iskolai irkába bejegyzett? Dehogy kételkedem, válaszoltam mosolyogva, ahogy egy-egy öregedő gavallérnak illik egy fiatal és szép asszonynak, meg az esztétikai ízlését is tisztelem, de... A televízió esti hírszolgálata képekkel mutatta nézőinek, hogy a recenzoroknak miként kell, a törvény értelmében, az adatokat a közlő előtt tintával az űrlapba - egyenesen az űrlapba bejegyezniük. Kedves recenzoraim már a szomszédban folytatták tevékenységüket. Átmentem hozzájuk, s illő tisztelettel elmagyaráztam nekik, amit az imént megtudtam. Dadogta, hogy ugye, ők csupán az esztétikum kedvéért... Félóra múlva kopogtak, hozták a kitöltött űrlapokat, ellenőrizzem...” Utólagosan elnézést szeretnék kérni a két román hölgytől. Kiderült azóta, hogy nem én hoztam nehéz helyzetbe őket, hanem az akkori „bizalmas utasítások”. Ilyesmi többé nem fordulhat elő! A kényes rubrikákat egyszerűen nem kell kitölteni. Hivatalosan, így illik ez egy nyitott társadalomhoz, nem igaz? Beke György Magyar Nemzet Főszerkesztő, a szerkesztőbizottság elnöke: PETHŐ TIBOR Főszerkesztő-helyettesek: Krasznai Zoltán, Kristóf Attila, Szényi Gábor, Zsolt Róbert A szerkesztőbizottság tagjai: Ruffy Péter, Tóth Gábor Vezető szerkesztő: Bognár Nándor Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: Sebestyén Tamás elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 122-0888,122-1020, 118-7942, 117-6953. Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlap-előfizetési és tápellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Losonczy György vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont CSÜTÖRTÖK, 1991. december 5. Igazságtétel: döntésre várva A szellemidézés nem segít Óriási indulathullám dúl a Zétényi-Takács-féle törvény körül, ami a kényes jogelméleti problémát tekintve nem is csodálható. Ám a megszólalók többsége a legkevésbé sem e kényes kérdés tisztázására törekszik, inkább hangulatot keltve a más véleményen lévőket próbálja lejáratni, mindkét oldal már a másik fél szándékát is igyekszik csalárdnak feltüntetni. Lám-lám - halljuk egyfelől - a kormány önnön tehetetlenségét palástolva, a tevékenysége nyomán joggal elégedetlenkedők figyelmét kívánja elterelni a súlyos napi gondokról. A válasz sem késik, legfeljebb kevesebben hallják meg. Cinkos összefonódás, titkos liberál-bolsevik paktum alapján fúrni engednék a bűnösöket, s a hatalomátmentők kezére játszanak! Pedig hát valóban: vannak polgártársaink, akiknek sérti az igazságérzetét, hogy tömeggyilkosok, népellenes bűnök elkövetői a régi állam cinkos együttműködésemiatt ma is büntetlenséget élveznek, miközben más népellenes bűnösök - ha 46 éves kitartó üldözés ellenére csak most akadnak is az igazságszolgáltatás kezére - kötelesek számot adni tetteikről. Az is köztudomású, hogy a kormányzat nem most szorulna rá leginkább elterelő műveletekre, amikor már kritikusai is elismerik, hogy hazánk elkerülte az összeomlást, és egyre inkább körvonalazódik a lassú kibontakozás útja. Annak is roppant egyszerű a magyarázata, miért pont most került napirendre ez a törvény? Hazánk csak az idén nyáron nyerte vissza szuverenitását. Egy puccs előtti, Honeckert bújtató Szovjetunió csapataival a nyakunkon érthetően nem foglalkozhatott törvényhozásunk e témával. Szép számmal vannak olyanok, akik az igazságtevők indítékait átérezve is, tiszteletre méltó jogi érveléssel futni hagynák a bűnösöket. Nem fonódnak össze senkivel, el is ítélik a bűnöket, néhányan köztlük meg is szenvedték azok következmé-. nyeit, az átmentükkel sem szimpatizálnak. Egyszerűen úgy vélik, még ilyen súlyos okokból se alkalmaztassék a szokásostól eltérő jogi eljárás." E két ellentétes, ám becsületes álláspont létét nem kérdőjelezheti meg, hogy egyik mögé odasomfordálnak a bélistázni vágyók, a másikhoz viszont odatolakszik mindaz, akinek vaj van a fején. Az elévülni vagy el nem évülni dilemma valós, dönteni nem könnyű, de arra való a parlament, melynek döntését még megfontolhatja a köztársasági elnök s felülvizsgálhatja az Alkotmánybíróság is. Van idő, ha negyven évig elviseltük ezt az állapotot, pár hetet nem szabad sajnálni, hogy körültekintő mérlegelés után elfogadható megoldás szülessen. Az igazság győzelméhez persze nem igazán járul hozzá, ha Zétényi Zsolt mellett azzal kezdenek érvelni, hogy a kommunisták elszemtelenedtek, és a teljes rendszerváltás sürgető igénye miatt van szükség erre a törvényre. Több okból is zsákutcába vezet az ilyen beállítás. Először is Péter Gábor (akit törvénytelen tetteiért egyszer ráadásul már el is ítéltek, igaz, hamarosan futni hagyták), Marosán György, Dudás István vagy Piros László és a többiek az utóbbi másfél évben az elszemtelendedés legeskélyebb jelét sem adták. Épp ellenkezőlegi Tráhgjukás séifi Tpfuffl. Még a mindig harcias és bőbeszédű Marosán is csöndben meghúzódik. A gyilkosok és hazaárulók - akik nem tévesztendők össze Thürmer Gyulával, aki rövidnadrágos kisfiúként nehezen árulhatta volna el a hazát - nem provokálták az országot. Örültek, hogy békén hagyták őket. Ebből a tényből - gyakorlati szempontból - erős érvet kovácsolhatnak a Zétényiellenes erők, és igazuk is van. Akik egyáltalán elszemtelenedhettek, koruknál fogva nemigen érintettek az elévülési törvényben. Aktív korszakukat már a puhuló diktatúrában élték, és ha el is követhettek főbenjáró bűnt, az valószínűleg nem évült még el. A Zétényi-javaslat egyetlen jogos indoka nem a mai helyzetben, hanem az elkövetett bűnök súlyosságában keresendő. Akár volt rendszerváltás, akár nem, ezen mit sem változtat a törvény esetleges végrehajtása. Nem is ez a célja. Csak annyi, hogy súlyos bűn ne maradjon büntetés nélkül. A civil igazságszolgáltatás legfeljebb annyiban statuálhat példát, hogy a bűntettekért felelni kell. Semmiféle eligazítást nem ad viszont az ügyeskedők, a törvényes lehetőségekben rejlő kiskapukon kibe bújkálók s a törvényeket nemrégen a maguk ejtőernyős szükségleteikhez idomítók „elszemtelenedései” ügyeiben. Ha valaki ettől a törvénytől rendszerváltást vagy a hatalomátmentők megrendszabályozását várja, valóban fenyegeti a társadalom egy részét. Azt szuggerálja, hogy ezután majd ti következtek! (De nem a törvény maga fenyeget.) Ezt a mentalitást joggal illethet kritika; illeti is, méghozzá propaganda-nehézfegyverekkel. Ismét politikai perek elé nézünk, a jog a politika foglyává válik! - riogatnak, de sehol egy statáriális vagy népbíróság, sehol egy politikai rendőrség, a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól független rendes bíróságok ítélkeznének, bizonyítékok alapján, az esetleges vádlottaknak a védelem és a fellebbezés normális lehetőségét biztosítva. Pártatlan bíróságok döntetnének olyan gyilkosok ügyében, akiket szó nélkül felelősségre vontak volna, ha Gorbacsov történetesen 15 évvel korábban születik. Szó sincs új bűncselekményi tényállás konstruálásáról, amivel sokan ijesztgetik a közvéleményt. A félelem légkörét gerjesztik! -mondják vészjóslóan. De kinek és mitől kellene félnie? Olyan sokan tömeggyilkoltak vagy árulták minősítetten a hazát? S azon keveseknek, akik ezt tették, sem kell a saját stílusuk szerinti megtorlástól tartaniuk. Hazánkban halálbüntetés nem szabható ki. Az akasztófát emlegető Dénes János magányos fanatikus, nyilván nem képes az Alkotmánybíróságot iránymutató állásfoglalásának feladására kényszeríteni. Ráadásul a törvény nem rögzíti a kiszabható büntetés alsó határát. Máris tízezernyi feljelentő levél született! - kongatják a „spicli nép vagyunk” vészharangot. Igaz, ezek a levelek sem ügyészségre, sem a rendőrségekre nem akarnak megérkezni. De olyan jó félelmetesen hangzik a hír, hogy még jó nevű képviselők is eljátszadoznak vele. Egyébként ezt a hisztériát azok dobták be a köztudatba, akik korábban előszeretettel hangoztatták, hogy a magyar nép egyáltalán nem akar elszámoltatást, hogy a döntő többséget hidegen hagyja néhány újsütetű hős zajongása. Lám - mondják - ,az érintettek, az üldözöttek, Göncz Árpád, Mécs Imre, Vásárhelyi Miklós vagy Nagy Attila tiltakozott az elévülési törvény ellen. Szent igaz, és véleményük tiszteletet érdemel. De mások, Mizsey Béla, Zimányi Tibor, Bélafi Antal vagy Herczeg János, hogy csak néhány képviselőt említsünk, támogatták a törvényes keretek közötti felelősségre vonást. Az egyszerű barikádharcosokról és üldözöttekről nem beszélve. Kérdezzék meg Rácz Sándort, Fónay Jenőt vagy Raik Jánost, s a többieket. Vagy gondoljunk a POFOSZ-nak a nemmel szavazó képviselőkhöz írt diplomatikusnak nem mondható levelére. Ők is érintettek, s ők vannak többen, nem a reflektorfénybe állított kivételek. Nem helyénvaló az utóbbiakra hivatkozva a nagy többség nem létező elnéző engedékenységére hivatkozni. Persze az igazság nem népszavazás kérdése, s az igazságszolgáltatásban óvatosan kell kezelni az érintettek, az elfogultak véleményét. (De letagadni azért nem szükséges.) Társadalmi nyomás igenis tapasztalható, de ennek legfeljebb annyi szerepe lehet, hogy sürgette a kérdés napirendre tűzését. A jogalkotókat s főként az alkotmánybírákat azonban nem befolyásolhatják szubjektív érzések. Döntésükben nem befolyásolhatja őket az sem, hogy a valóban az igazság érvényesülését szorgalmazó törvénytámogatókhoz olyanok is csatlakoztak, aki e törvényt a teljes kommunistátlanítás első lépcsőjének tekintik, sem az, ha az elvi alapokon álló ellenzők mögé olyanok is felsorakoznak, akik legfőbb célja a szerecsenmosdatás, a múlt bűneinek eltussolása. S jobb lenne, ha szellemi igényességünket megőrizve a lényegről folyna a vita, nem pedig szellemidézők riogatnák a társadalmat - mindkét oldalról. Krómer István Fábry János, rajza arminckét éves. Nyolc éve Budapesten él. Humán érdeklődésű. Harminc éve olvas, harminc éve ugyanazt egyre több kíváncsisággal és egyre elviselhetőbb undorral. Befelé szórakozik. Sok minden volt, sok minden történt vele, sok minden feleslegesen. Segéd- meg betanított munkásnak, kifutó meg befutó szellemi segédmunkásnak nevezte magát. Nem sorolja. Küzdött meg küszködött. Magánügy. Abbahagyta. Két házasságából az első feleségét sohasem ismerte. Hol volt, hol nem volt. Nem találkoztak. Ebben az országban, vidéktől Budapestig a hímvesszük bennem összeérnek, mondogatta neki az első. Feleségét, ezt, szereti. Megcsalta. Megcsalja. Ha van alkalom, megcsalja mindig. És jó. Ami volt - van, ami van, az is van. Ha sietve csalta meg, ha csak azért, hogy meglegyen, akkor is. Semmit sem szabad elszalasztani. Minden lyuk megér egy útvesztőhelyet. Ezt hozta, ezt viszi. És vannak még ezenfelül erkölcsi kérdések is. Szeretői voltak és vannak. Szerelmei is. Bizakodó. Az alkatnak ehhez semmi köze. Hízásra hajlamos. Nem púpos, nem nyomorék. Három gyermeket nevel. Nevelt? Nevelgetett? Nevelget. Jártak bölcsődébe is. Most óvodába viszi mind a hármat, felváltva vagy együtt a másodikkal. Rosszul élnek. A gyerekek előtt talán még nem verekedtek, amire álmában emlékszik, talán még nem történt meg. Gyakran kapkod levegő után. Ha van. Eddig még volt. Valamikor nem keresett pénzt, akkor szabadgondolkodó állampolgárnak számította magát; most keres, most szabad polgár. A felesége is keres, azelőtt négy évig szülte a három gyermeket. Ha nem dolgozna, most gazdag lehetne. S ha nem kellene szeretnie, amit szeret, a pénzt. Valamikor futballmeccsekre járt. Meg horgászni, mint a bátor kalandorok. Leszokott, mint a bátor kalandorok. Az államnak véletlenül ugyanazon a napon mondtak fel második feleségével. Aztán sorra, csendben elbocsájtotta a minisztereit. Előbb a külügyit, aztán a belügyit, végül a kereskedelmit meg a pénzügyit. Elbocsájtom a minisztereimet, írta. Ekkor már látta, hogy egyre erősebb az önszeretet, egyre több a szadista kiskorú felnőtt. Bele kell magam helyezni saját életembe, szokta mondani, amikor még nem túl késő. Fél éve vállalkozó. Amikor kocsival jár-tizenhat éves Wartburg -, egész nap magabiztos. Hiába tiporta meg előző este második, végleges felesége. Akkor nyerni lehet. Ha nem Wartburgban, akkor a metróban kell felkészülni mindenestül. Akkor minden elmaradt. Akkor nem ismertük egymást. Nem tudtuk ki vagy. Nem tudtuk, ki az anyád. Akkor haragon dől. Akkor beköltözik az apa, és belé az apja mindenestül. Akkor gyűlölni kell. Meg elképzleni azt ami nem történt meg. Akkor meg kell élni az éjszakát is ott. Túlélni a döglődést mindenestül. Pártonkívüli volt. Most is az, mindörökké. Azóta is tapasztalatlan. Pártközötti. Pártok közötti. Ha fiúja lenne, Csáth Géza lenne az. Meg azok, akik Brenner Jóskáról tudták, mire készül. Ő nem készül semmire. És azt gondolja, ez nem is kevés. Azt gondolja, hogy a Wartburg viszonylag drága népautó, később négyütemű is. Hát ennyi. Tessék mondani, van szalon? Tessék mondani, van Magyarország? Tessék mondani, van felvételi? Be szabad lépni itt? Felvételét kéri az országba, a szalonba, Budapestre. Felvételét kéri az énbe. Most. %