Magyar Nemzet, 1991. december (54. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-05 / 285. szám

6 Mapi Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Hány magyar él Erdélyben? Egy államfő nem foglalkozhatik népmozgalmi nyilvántartással. Ez a statisztikusok dolga, így hát a tanácsadó román statisztikusok marasz­­talhatók el, hogy Iliescu elnök az utóbbi időben minden sajtónyilatko­zatában más és más számot adott meg a romániai magyarságról. Száz­ezrekkel, félmillióval dobálózott! Egyik külföldi lap munkatársának úgy nyilatkozott, hogy 1 800 000 magyar él Romániában, de közülük csak 1 000 000 Erdélyben. Egy másik nyilatkozata szerint a romániai magyarok nincsenek többen másfél milliónál. Utóbbi kijelentését alá is támasztotta. Nem kimutatásokkal, felmérésekkel, hanem jövendöléssel, majd bebizonyítja ezt a közelgő, januári népszámlálást! Szó se róla, eredeti bizonyítási eljárás. Romániában megvannak a gazdag hagyomá­nyai. A Ceausescu-diktatúra a tökélyig fejlesztette a statisztikák­­ ha­misítását. A termelési eredmények kézzelfogható tényeit éppen úgy „átértékelték” a párthivatalok párnázott ajtói mögött, mint mondjuk a demográfiai kimutatásokat. Maga a diktátor nyilatkoztatta ki, parancs­ként, hogy melyik gazdasági ágból milyen jelentéseket akar hallani. Ha egy megye illő hódolattal jelentette — ez is hozzátartozott a szertartás­hoz —, hogy ennyi és ennyi lett a búza átlaghozama hektáronként, Buka­restből jött a feddés: nézzék csak meg jobban az elvtársak, a hozamnak éppen a duplájának kell lennie. Hát az is lett — a duplája! Melyik párt­munkás kockáztatta volna az állását vagy a szabadságát azzal, hogy ra­gaszkodik a tényekhez? Felelős állásban lévő agrármérnök mondta volt nekem cinikus öngúnnyal, hogy ha a búzaszálakon le a földig vagy ép­penséggel a gyökerekig szemek nőnének, akkor sem teremhetne annyi gabona, mint amennyit ő maga jelentett Bukarestnek, „legmagasabb helyről” így is dorgálást kapott érte. Mondják a beavatottak, hogy a népszámlálási adatok sem voltak valóságosak. Mivel a nagy vezér kije­lentette, hogy 1990-ben huszonöt millió állampolgár ura kíván lenni, a statisztikai hivatalokban szorgalmasan javítgatták a születések számát. Román főpapi körökből származott az a vélekedés, hogy a dikatúra utol­só évében Romániának nem 23 millió, hanem csak 19 millió lakosa volt összesen. A hiányzó négymilliót a diktátor házaspár „álmodtatta hozzá” valósághoz. Minden hamisításnak megvan a maga logikája. Ha az adatokban eleve kételkednünk kell, akkor fölöslegesnek tartjuk a cáfolatukat. Mi értelme lenne az erdélyi magyar egyházak anyakönyveihez fordulni, ha azok két­millió magyarról őriztek adatokat 1976-ban? (Mikó Imre beszélgetése ma­gyar püspökökkel az 1981-ben, a román pártközpont által jóváhagyott kö­tetben.) Mi értelme lenne az 1990 májusi parlamenti választások magyar szavazataival igazolni, hogy Erdélyben akkor élhet most csupán 1 200 000 magyar, ha az Erdély területén, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség­voksoló magyarok közül jó félmilliónyian azóta átköltöztek volna az Ókirályba? A modern statisztika a bizonyítás ezer módját ismeri, csakhogy ezek mindegyike érvénytelenné válik a féldiktatúrában, ha az egyáltalán nem független statisztikusoknak felülről” előírják a megkövetelt „eredménye­ket”. Amilyen most az az elnöki jövendölés, hogy csupán másfél millió magyar él Romániában... Semmi újdonság, így volt ez 1977-ben is, az akkori romániai népszám­lálás idején. Nemcsak emlékezetem őrzi szomorú tapasztalatomat, hanem akkori kolozsvári tudósításom, amelyik Bukarestben A Hét 1977. január 14-i számában jelent volna meg, ha nem veszi ki a (hivatlosan nem is léte­ző) cenzúra. Nyomdai levonatról másolom ide egy részletét­ .Történt ugyanis, hogy a népszámlálás első napján hozzánk is beko­pogtak a recenzorok, egy kedves tanítónő és egy egyetemista kislány. Vá­lasztás közben az zavart csupán, hogy nem a nyomtatott űrlap rovatait töltötték ki tintával, hanem szorgalmasan jegyeztek az iskolai füzetbe, ceruzával. Bizonytalanul megkérdeztem, hogy nem a űrlapot kellene ki­tölteniük, mégpedig szemem láttára? A tanítónő mosolyogva hárította el érdeklődésemet, hogy az űrlapot majd kitölti otthon, nyugodtan, egyma­gában, a füzet alapján. Nem szeretné, ha nem lennének elég szépen kitölt­ve az űrlapok, ő sokat ad az esztétikára. Csak nem gondolom, hogy mást ír be ő otthon az űrlapba, mint azt, amit itt most - előttem - az iskolai ir­kába bejegyzett? Dehogy kételkedem, válaszoltam mosolyogva, ahogy egy-egy öregedő gavallérnak illik egy fiatal és szép asszonynak, meg az esztétikai ízlését is tisztelem, de... A televízió esti hírszolgálata képekkel mutatta nézőinek, hogy a recen­­zoroknak miként kell, a törvény értelmében, az adatokat a közlő előtt tintá­val az űrlapba - egyenesen az űrlapba­­ bejegyezniük. Kedves recenzora­­im már a szomszédban folytatták tevékenységüket. Átmentem hozzájuk, s illő tisztelettel elmagyaráztam nekik, amit az imént megtudtam. Dadogta, hogy ugye, ők csupán az esztétikum kedvéért... Félóra múlva kopogtak, hozták a kitöltött űrlapokat, ellenőrizzem...” Utólagosan elnézést szeretnék kérni a két román hölgytől. Kiderült az­óta, hogy nem én hoztam nehéz helyzetbe őket, hanem az akkori „bizalmas utasítások”. Ilyesmi többé nem fordulhat elő! A kényes rubrikákat egysze­rűen nem kell kitölteni. Hivatalosan, így illik ez egy nyitott társadalomhoz, nem igaz? Beke György Magyar Nemzet Főszerkesztő, a szerkesztőbizottság elnöke: PETHŐ TIBOR Főszerkesztő-helyettesek: Krasznai Zoltán, Kristóf Attila, Szényi Gábor, Zsolt Róbert A szerkesztőbizottság tagjai: Ruffy Péter, Tóth Gábor Vezető szerkesztő: Bognár Nándor Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: Sebestyén Tamás elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 122-0888,122-1020, 118-7942, 117-6953. Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlap­­kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlap-előfizetési és tápellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Losonczy György vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont CSÜTÖRTÖK, 1991. december 5. Igazságtétel: döntésre várva A szellemidézés nem segít Óriási indulathullám dúl a Zété­­nyi-Takács-féle törvény körül, ami a kényes jogelméleti problémát tekint­ve nem is csodálható. Ám a megszó­lalók többsége a legkevésbé sem e kényes kérdés tisztázására törekszik, inkább hangulatot keltve a más véle­ményen lévőket próbálja lejáratni, mindkét oldal már a másik fél szán­dékát is igyekszik csalárdnak feltün­tetni. Lám-lám - halljuk egyfelől - a kormány önnön tehetetlenségét pa­lástolva, a tevékenysége nyomán joggal elégedetlenkedők figyelmét kívánja elterelni a súlyos napi gon­dokról. A válasz sem késik, legfel­jebb kevesebben hallják meg. Cinkos összefonódás, titkos liberál-bolsevik paktum alapján fúrni engednék a bű­nösöket, s a hatalomátmentők kezére játszanak! Pedig hát valóban: vannak pol­gártársaink, akiknek sérti az igazsá­gérzetét, hogy tömeggyilkosok, nép­ellenes bűnök elkövetői a régi állam cinkos együttműködése­­miatt ma is büntetlenséget élveznek, miközben más népellenes bűnösök - ha 46 éves kitartó üldözés ellenére csak most akadnak is az igazságszolgáltatás ke­zére - kötelesek számot adni tetteik­ről. Az is köztudomású, hogy a kor­mányzat nem most szorulna rá legin­kább elterelő műveletekre, amikor már kritikusai is elismerik, hogy ha­zánk elkerülte az összeomlást, és egyre inkább körvonalazódik a lassú kibontakozás útja. Annak is roppant egyszerű a magyarázata, miért pont most került napirendre ez a törvény? Hazánk csak az idén nyáron nyerte vissza szuverenitását. Egy puccs előtti, Honeckert bújtató Szovjetunió csapataival a nyakunkon érthetően nem foglalkozhatott törvényhozá­sunk e témával. Szép számmal vannak olyanok, akik az igazságtevők indítékait át­érezve is, tiszteletre méltó jogi érvel­­éssel futni hagynák a bűnösöket. Nem fonódnak össze senkivel, el­ is ítélik a bűnöket, néhányan közt­lük­ meg is szenvedték azok következmé-.­ nyeit, az átmentükkel sem szimpati­zálnak. Egyszerűen úgy vélik, még ilyen súlyos okokból se alkalmaztas­­sék a szokásostól eltérő jogi eljárás." E két ellentétes, ám becsületes állás­pont létét nem kérdőjelezheti meg, hogy egyik mögé odasomfordálnak a bélistázni vágyók, a másikhoz vi­szont odatolakszik mindaz, akinek vaj van a fején. Az elévülni vagy el nem évülni dilemma valós, dönteni nem könnyű, de arra való a parlament, melynek döntését még megfontolhatja a köz­­társasági elnök s felülvizsgálhatja az Alkotmánybíróság is. Van idő, ha negyven évig elviseltük ezt az álla­potot, pár hetet nem szabad sajnálni, hogy körültekintő mérlegelés után elfogadható megoldás szülessen. Az igazság győzelméhez persze nem igazán járul hozzá, ha Zétényi Zsolt mellett azzal kezdenek érvelni, hogy a kommunisták elszemtelened­­tek, és a teljes rendszerváltás sürgető igénye miatt van szükség erre a tör­vényre. Több okból is zsákutcába ve­zet az ilyen beállítás. Először is Péter Gábor (akit törvénytelen tetteiért egyszer ráadásul már el is ítéltek, igaz, hamarosan futni hagyták), Ma­rosán György, Dudás István vagy Piros László és a többiek az utóbbi másfél évben az elszemtelendedés legeskélyebb jelét sem adták. Épp el­­lenkezőlegi Tráhgjukás séifi Tpfu­ffl. Még a mindig harcias és bőbeszédű Marosán is csöndben meghúzódik. A gyilkosok és hazaárulók - akik nem tévesztendők össze Thürmer Gyulá­val, aki rövidnadrágos kisfiúként ne­hezen árulhatta volna el a hazát - nem provokálták az országot. Örül­tek, hogy békén hagyták őket. Ebből a tényből - gyakorlati szempontból - erős érvet kovácsolhatnak a Zétényi­­ellenes erők, és igazuk is van. Akik egyáltalán elszemtelened­­hettek, koruknál fogva nemigen érin­tettek az elévülési törvényben. Aktív korszakukat már a puhuló diktatúrá­ban élték, és ha el is követhettek fő­benjáró bűnt, az valószínűleg nem évült még el. A Zétényi-javaslat egyetlen jogos indoka nem a mai helyzetben, hanem az elkövetett bű­nök súlyosságában keresendő. Akár volt rendszerváltás, akár nem, ezen mit sem változtat a törvény esetleges végrehajtása. Nem is ez a célja. Csak annyi, hogy súlyos bűn ne maradjon büntetés nélkül. A civil igazságszol­gáltatás legfeljebb annyiban statuál­hat példát, hogy a bűntettekért felelni kell. Semmiféle eligazítást nem ad viszont az ügyeskedők, a törvényes lehetőségekben rejlő kiskapukon ki­be bújkálók s a törvényeket nemré­gen a maguk ejtőernyős szükséglete­ikhez idomítók „elszemtelenedései” ügyeiben. Ha valaki ettől a törvénytől rend­szerváltást vagy a hatalomátmentők­ megrendszabályozását várja, való­ban fenyegeti a társadalom egy ré­szét. Azt szuggerálja, hogy ezután majd ti következtek! (De nem a tör­vény maga fenyeget.) Ezt a mentali­tást joggal illethet kritika; illeti is, méghozzá propaganda-nehézfegyve­rekkel. Ismét politikai perek elé nézünk, a jog a politika foglyává válik! - rio­gatnak, de sehol egy statáriális vagy népbíróság, sehol egy politikai rend­őrség, a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól független rendes bírósá­gok ítélkeznének, bizonyítékok alap­ján, az esetleges vádlottaknak a vé­delem és a fellebbezés normális lehe­tőségét biztosítva. Pártatlan bírósá­gok döntetnének olyan gyilkosok ügyében, akiket szó nélkül felelős­ségre vontak volna, ha Gorbacsov történetesen 15 évvel korábban szü­letik. Szó sincs új bűncselekményi tényállás konstruálásáról, amivel so­kan ijesztgetik a közvéleményt. A félelem légkörét gerjesztik! -mondják vészjóslóan. De kinek és mitől kellene félnie? Olyan sokan tö­meggyilkoltak vagy árulták minősí­tetten a hazát? S azon keveseknek, akik ezt tették, sem kell a saját stílu­suk szerinti megtorlástól tartaniuk. Hazánkban halálbüntetés nem szab­ható ki. Az akasztófát emlegető Dé­nes János magányos fanatikus, nyil­ván nem képes az Alkotmánybírósá­got iránymutató állásfoglalásának feladására kényszeríteni. Ráadásul a törvény nem rögzíti a kiszabható büntetés alsó határát. Máris tízezernyi feljelentő levél született! - kongatják a „spicli nép vagyunk” vészharangot. Igaz, ezek a levelek sem ügyészségre, sem a rendőrségekre nem akarnak megér­kezni. De olyan jó félelmetesen hangzik a hír, hogy még jó nevű kép­viselők is eljátszadoznak vele. Egyébként ezt a hisztériát azok dob­ták be a köztudatba, akik korábban előszeretettel hangoztatták, hogy a magyar nép egyáltalán nem akar el­számoltatást, hogy a döntő többséget hidegen hagyja néhány újsütetű hős zajongása. Lám - mondják - ,az érin­tettek, az üldözöttek, Göncz Árpád, Mécs Imre, Vásárhelyi Miklós vagy Nagy Attila tiltakozott az elévülési törvény ellen. Szent igaz, és vélemé­nyük tiszteletet érdemel. De mások, Mizsey Béla, Zimányi Tibor, Bélafi Antal vagy Herczeg János, hogy csak néhány képviselőt említsünk, támo­gatták a törvényes keretek közötti fe­lelősségre vonást. Az egyszerű bari­kádharcosokról és üldözöttekről nem beszélve. Kérdezzék meg Rácz Sán­dort, Fónay Jenőt vagy Raik Jánost, s a többieket. Vagy gondoljunk a PO­­FOSZ-nak a nemmel szavazó képvi­selőkhöz írt diplomatikusnak nem mondható levelére. Ők is érintettek, s ők vannak többen, nem a reflektor­­fénybe állított kivételek. Nem he­lyénvaló az utóbbiakra hivatkozva a nagy többség nem létező elnéző engedékenységére hivatkozni. Persze az igazság nem népszava­zás kérdése, s az igazságszolgáltatás­ban óvatosan kell kezelni az érintet­tek, az elfogultak véleményét. (De letagadni azért nem szükséges.) Tár­sadalmi nyomás igenis tapasztalható, de ennek legfeljebb annyi szerepe le­het, hogy sürgette a kérdés napirend­re tűzését. A jogalkotókat s főként az alkotmánybírákat azonban nem befo­lyásolhatják szubjektív érzések. Döntésükben nem befolyásolhatja őket az sem, hogy a valóban az igaz­ság érvényesülését szorgalmazó tör­vénytámogatókhoz olyanok is csatla­koztak, aki e törvényt a teljes kom­­munistátlanítás első lépcsőjének te­kintik, sem az, ha az elvi alapokon álló ellenzők mögé olyanok is felso­rakoznak, akik legfőbb célja a szerecsenmosdatás, a múlt bűneinek eltussolása. S jobb lenne, ha szellemi igényességünket megőrizve a lé­nyegről folyna a vita, nem pedig szellemidézők riogatnák a társadal­mat - mindkét oldalról. Krómer István F­ábry János, rajza arminckét éves. Nyolc éve Budapes­ten él. Humán érdeklődésű. Harminc éve olvas, harminc éve ugyanazt egyre több kíváncsisággal és egyre elviselhetőbb undorral. Befelé szórakozik. Sok minden volt, sok minden történt vele, sok minden feleslegesen. Se­géd- meg betanított munkásnak, kifutó meg befu­tó szellemi segédmunkásnak nevezte magát. Nem sorolja. Küzdött meg küszködött. Magánügy. Abbahagyta. Két házasságából az első feleségét sohasem ismerte. Hol volt, hol nem volt. Nem találkoztak. Ebben az országban, vidéktől Budapestig a hímvesszük bennem összeérnek, mondogatta ne­ki az első. Feleségét, ezt, szereti. Megcsalta. Megcsal­ja. Ha van alkalom, megcsalja mindig. És jó. Ami volt - van, ami van, az is van. Ha sietve csalta meg, ha csak azért, hogy meglegyen, ak­kor is. Semmit sem szabad elszalasztani. Min­den lyuk megér egy útvesztőhelyet. Ezt hozta, ezt viszi. És vannak még ezenfelül erkölcsi kér­dések is. Szeretői voltak és vannak. Szerelmei is. Biza­kodó. Az alkatnak ehhez semmi köze. Hízásra hajlamos. Nem púpos, nem nyomorék. Három gyermeket nevel. Nevelt? Nevelge­­tett? Nevelget. Jártak bölcsődébe is. Most óvodá­ba viszi mind a hármat, felváltva vagy együtt a másodikkal. Rosszul élnek. A gyerekek előtt talán még nem verekedtek, amire álmában emlékszik, talán még nem történt meg. Gyakran kapkod levegő után. Ha van. Eddig még volt. Valamikor nem keresett pénzt, akkor szabad­gondolkodó állampolgárnak számította magát; most keres, most szabad polgár. A felesége is ke­res, azelőtt négy évig szülte a három gyermeket. Ha nem dolgozna, most gazdag lehetne. S ha nem kellene szeretnie, amit szeret, a pénzt. Valamikor futballmeccsekre járt. Meg hor­gászni, mint a bátor kalandorok. Leszokott, mint a bátor kalandorok. Az államnak véletlenül ugyanazon a napon mondtak fel második feleségével. Aztán sorra, csendben elbocsájtotta a minisztereit. Előbb a kül­ügyit, aztán a belügyit, végül a kereskedelmit meg a pénzügyit. Elbocsájtom a minisztereimet, írta. Ekkor már látta, hogy egyre erősebb az ön­szeretet, egyre több a szadista kiskorú felnőtt. Bele kell magam helyezni saját életembe, szokta mondani, amikor még nem túl késő. Fél éve vállalkozó. Amikor kocsival jár-tizenhat éves Wartburg -, egész nap magabiztos. Hiába tiporta meg elő­ző este második, végleges felesége. Akkor nyerni lehet. Ha nem Wartburgban, akkor a metróban kell felkészülni mindenestül. Akkor minden elma­radt. Akkor nem ismertük egymást. Nem tudtuk ki vagy. Nem tudtuk, ki az anyád. Akkor haragon dől. Akkor beköltözik az apa, és belé az apja min­denestül. Akkor gyűlölni kell. Meg elképzleni azt ami nem történt meg. Akkor meg kell élni az éj­szakát is ott. Túlélni a döglődést mindenestül. Pártonkívüli volt. Most is az, mindörökké. Azóta is tapasztalatlan. Pártközötti. Pártok kö­zötti. Ha fiúja lenne, Csáth Géza lenne az. Meg azok, akik Brenner Jóskáról tudták, mire készül. Ő nem készül semmire. És azt gondolja, ez nem is kevés. Azt gondolja, hogy a Wartburg vi­szonylag drága népautó, később négyütemű is. Hát ennyi. Tessék mondani, van szalon? Tessék monda­ni, van Magyarország? Tessék mondani, van fel­vételi? Be szabad lépni itt? Felvételét kéri az országba, a szalonba, Bu­dapestre. Felvételét kéri az énbe. Most. %

Next