Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 26. szám
6 Magyar Nemzet „ ...a dolgot ét magát nézzük... ” Toplistán Amikor az elmúlt rendszert utolsó vezérkara elegánsan elcserélte a maira s hatalomra juttatta saját ellenzékét, azt reméltem, lesz néhány olyan jelige, mely pirtínik a feltalálókkal együtt. De mint annyi minden, ez sem egészen úgy történt, ahogy a mindig reménykedő hiszékenyek képzelték. A jelige nem egyszerűen fennmaradt hipervirilensnek mutatkozott. Nemzeti büszkeségünk tárgya változatlanul az, hogy közülünk elsőnek és legjobban, meg legmesszebb... Az olimpiai jelszóhoz hasonlító önrangsorolás ismételten fejünkbe tölti az örömöt, csak egy szóval megnőtt a mondat. Annak idején mi voltunk a szocialista tábor legfejlettebb országa, avagy legvidámabb barakkja. Mostanra előkerült egy jelző, miszerint mi vagyunk a volt szocialista tábor legfejlettebb országa: zsargonunk így tartja össze az egykor dicsőséges szocialista tábort, s lám, nekünk büszke hungáriaiaknak még mindig jó valamire ez a volt tábor. Internacionalizmus oda, demokrácia ide, ha nem lenne Románia, nekünk saját használatra akkor is ki kellene találni. Jó, tudom, aki fázott már benne, az szívesen lemondana a történelem e teremtményéről, de most lelkünkben legyünk tizenötmillió magyar szószólója és jelentsük ki: nekünk Románia létszükséglet, módunk mértéke, nemzeti büszkeségünk sarkköve. Mert hozzá képest... Sőt a többiekhez képest, Moszkvában nincs mit enni, Szlovákiában nincs elég ruhaüzlet, Bulgária elemi gondokkal küzd, sőt... Sőt azzal is eldicsekedhetünk, hogy dunántúliak és tiszántúliak nem állnak harcban egymással, mint tőlünk délre teszik. Az is jelentős nemzeti büszkeségfonás, hogy Somogyország nem mondotta ki függetlenségét, nem alakult meg a Balaton partján New Columbia néven banán- és füge-, esetleg angolnaköztársaság, arról nem is beszélve, hogy a tirpákok sem kértek még szabad önrendelkezést. S büszkén elmondhatjuk magunkról, hogy nekünk lett egyedül költségvetésünk a volt szocialista országok közül az év első napjaira... Történelmileg elhelyezve büszkeségünket halkan jegyezném meg: ebben a században volt nálunk fejletlenebb Finnország, Görögország, Törökország és Írország és Portugália is, s álltunk egy szinten az olaszokkal. Talán, ha e tárgykörben akadna valami részeredmény. Ha mondjuk csökkenne a különbség köztünk és Ciprus szigete között, melyen pedig később volt háború. Igaz, e tárgykörben is akad ígéret. Kupa Mihály, aki Daniel-tréningek optimizmusával szokott nyilatkozni, elmondta a minap, hogy Magyarországnak van esélye tíz év alatt Ausztria beérésére. Miután a kormány egyik legfelkészültebb tagja mondta, így nincs kétségem afelől, hogy tíz esztendő múlva semmi különbség nem lesz a két ország között. Legfeljebb annyi, hogy mi még mindig fejlettebbek leszünk Romániánál, míg Ausztria továbbra is mögötte marad Németországnak. S ha nem lesz így? Kit érdekel tíz év múlva, hogy mit mesélt 1992-ben egy - akkor már, ugye - nyugdíjas politikus? Igaz, ez a meglehetősen irreális ígéret még mindig szimpatikusabb nekem, mint a meg-megújuló romániázás. Nagyon nyomorultak lehetünk, ha még mindig az úton való előbbre jutásunk az egyetlen bizakodásra okot adó eredményünk. Kádár elvtárs idején már nagyon sokat előrejutottunk, ezt maga a legilletékesebb mondogatta, ha most megint nagyon sokat teszünk meg az úton, akkor megfelelő irány esetén már szemünkbe ötölhetne az első templomtorony, hogy felgyorsítva lépteinket mielőbb odaérkezzünk. Tudom, a most kezdődött évben is mi állunk majd legjobban a volt szocialista országok közül. De ha csak ennyi, ez az eredmény már húsz éve is megvolt! Nem a többi volt szocialista országhoz képest kellene jobban állnunk, hanem egyetlen országhoz képest, s ennek az országnak Magyarország a neve. Álljunk jól saját lehetőségeinkhez képest, elmúlt esztendeinkhez képest; tartok tőle, ha így lesz, a polgár még azt is megbocsátja nekünk, ha nem éljük utol Ausztriát, csak egy picit megközelítjük. Állítólag tehetségesek vagyunk. Akkor érjünk el valamit magunkhoz képest - minden más csak üres beszéd. Siposhegyi Péter Postabontás A történelemoktatás nem pártügy Számomra bosszantó tartalmú levél jelent meg a Magyar Nemzet január 20-i számában, Bárfai Szabó László tollából. Azt kifogásolja Szabó úr, hogy a történelmet az iskolákban ma elsősorban tényekre alapozva, értékelések nélkül kívánják tanítani, ezt a kommunista oktatáspolitikafolytatásának” tartja. Holott a helyzet fordított: annak a történelemtanításnak éppen az volt a hibája, hogy számos történelmi tényt egyoldalú értékelésnek vetett alá. Tudtommal ma Magyarországon világnézeti és politikai pluralizmus van. Bár a világnézeti és politikai irányok feladata elsősorban a jövővel kapcsolatos elképzelések formálása, a történelem tényeivel összefüggésben is más-más interpretációt képviselhetnek. Nagyon különös volna, ha például a történelemkönyveket át kellene írni négy évenként aszerint, hogy melyik párt nyerte meg a választásokat. Éppen ezért nagyon is helyes, ha a történelemoktatás mind nagyobb részét teszik világnézet-semlegessé, és a fiatalokra bízzák annak eldöntését, hogyan ítélik meg a történelmi tényeket. Csupán olyan dolgok tekintetében kellene az oktatóknak állást foglalniuk, melyek egy humanista konszenzus alapértékeit érintik, így el kell ítélni az értelmetlen, nem önvédelmi jellegű háborúkat, a zsarnokságok emberellenes tetteit, s az emberi méltóság mindenfajta megnyomorítását Szalai Pál Budapest Magyar Nemzet Főszerkesztő, a szerkesztőbizottság elnöke: PETHŐ TIBOR Főszerkesztő-helyettesek: Krasznai Zoltán, Kristóf Attila, Szényi Gábor, Zsolt Róbert A szerkesztőbizottság tagjai: Ruffy Péter, Tóth Gábor Vezető szerkesztő: Bognár Nándor Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: Sebestyén Tamás elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 122-0888,122-1026, 118-7942, 117-6953. Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: (a) Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Losonczy György vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 PÉNTEK, 1992. január 31. Nézőpont Hamvait hiába keresik... Ki volt Esterházy János? A csehszlovákiai magyar kisebbség egykori vezető politikusáról, Esterházy Jánosról a Masaryk-érdemrend ügyével kapcsolatban északi szomszédaink cseh, szlovák és magyar sajtójában - valamint nálunk is - polemikus élű cikkek jelentek meg. Ugyanis bizonyos szlovák körök megakadályozták, hogy Václav Havel köztársasági elnök posztumusz kitüntetésben részesítse Esterházyt. Mivel úgy érzem, hogy az a sajtóvita, ami mind Csehszlovákiában, mind nálunk kibontakozott, nem méltó Esterházy János politikailag és erkölcsileg feddhetetlen személyéhez, meg kell szólalnom. A vitával kapcsolatban a hangsúlyt nem a csehszlovákiai sajtópolémiára kívánom helyezni. Szlovákiai magyar barátaink, valamint a kérdés hazai szakértője, Molnár Imre, továbbá a család nevében a politikus lánya, Esterházy Aliz méltó válaszokat adtak az ottani lapokban megjelent rágalmakra. A hazai sajtóban többször is véleményt nyilvánított E. Fehér Pál (Akkor is most is a „nem” grófja. Vasárnapi Hírek, 1991. december 1. Ki segített Hitlernek? Népszabadság, 1992. január 8.), és megállapításai sok tekintetben egybecsengenek a szlovák nacionalista rágalmakkal. E történelmi családnév hordozója 1901. március 14-én született Nyitraújlakon Esterházy János gróf és Elisabeta Tarnowska lengyel grófnő házasságából. Nővére, Lujza 1899-ben látta meg a napvilágot, míg Mariska húga 1904-ben született. A három gyermek korán jutott árvaságra, mert édesapjuk már 1905-ben meghalt és így a harmincéves korában megözvegyült lengyel grófnő - aki érzelmileg magyar lett - egyedül nevelte fel gyermekeit. A családról még annyit: Esterházy János dédanyja, gróf Forgács Lujza, báró Jeszenák Jánosné. Jeszenák Nyitra vármegye főispánja, volt, aki részt vett az 1848-49-es szabadságharcban, amiért a császári katonai bíróság halálra ítélte és az ítéletet Pesten hajtották végre. Nagyapja, gróf Esterházy János is részt vett a szabadságharcban. Őt ezért büntető századba hurcolták és vagyonának nagy részétől megfosztották. A kiegyezés után bekapcsolódva a politikai életbe, Pozsony főispánja lett Alig 17 évesen érte őt a történelmi Magyarország összeomlása; családjával, valamint a közel egymilliónyi magyarsággal együtt számára is nagy megrendülést okozott a kisebbségi sorsba zuhanás. Ráadásul már ily fiatalon rászakadtak a család anyagi gondjai, mert a csehszlovákiai földreform során a mintegy 5 ezer holdnyi birtokból alig 500-at hagytak meg nekik. Mindehhez járult még, hogy a visszamenőleg kivetett adó teljes tönkremenéssel fenyegette őket. Végül is megszilárdítva anyagi helyzetét, 1924-ben megnősült, majd aktívan bekapcsolódott a politikai életbe. A szlovákiai és kárpátaljai magyar, szlovák és ruszin pártok zöme akkor ellenzéki magatartást tanúsított Prágával szemben. Ennek fő okát az képezte, hogy a Benes által inaugurált „csehszlovakizmus” politikájával szemben mind az autonómiáért küzdő szlovák és ruszin erők, mind a magyar kisebbség érdekeit képviselő magyar pártok ellenzéki politikára kényszerültek. Különösen az 1930-as népszámlálás után erősödött föl a két magyar párt ellenzéki tevékenysége. Ugyanis a hírhedt 20 százalékos kvóta következtében olyan jelentős magyar lakosságú városokban, mint Pozsony és Kassa - ahol a lakosság,,hivatalos” számaránya nem érte el a 20 százalékot - levették a magyar nyelvű utcatáblákat és számos helységben a magyar iskolákat is megszüntették. Amikor a magyar pártok elnökei 1932-ben lemondtak tisztségükről, a Keresztényszocialista Párt Esterházy Jánost, míg a Magyar Nemzeti Párt az akkor még liberális gondolkodású Jaross Andort választotta elnökké. Esterházyt mindössze 31 évesen érte ez a kitüntetés, de a pártban végzett többéves hasznos tevékenysége igen népszerűvé tették őt a képviselők és a tagság körében. Míg a párt korábbi elnökének, főleg a külügyekkel foglalkozó, nagyformátumú államférfinak, Szüllő Gézának a politikáját az jellemezte, hogy a csehszlovák problematikát az európai összefüggésekkel naprakészen vizsgálta, addig a fiatal Esterházy - sűrűn járva a magyar városokat és falvakat „földközelből” ismerte a csehszlovákiai magyarság életét, mindennapi gondjait. Habár azt Esterházy is elismerte, hogy a masaryki demokrácia összehasonlíthatatlanul több jogot biztosított a nemzeti kisebbségeknek, mint a régió bármelyik más országa, mégis több oldalról fenyegette az erőszakos asszimiláció az ottani magyarságot. Főleg az iskolaügy terén voltak súlyos sérelmek, amelyeket Esterházy állandóan napirenden tartott. Ennek során elsőként magyar egyetem felállítását is követelte. Bekerülve a prágai parlamentbe, „szűzbeszédét” 1935. június 25-én mondta el, amelyet a kormánypárti képviselők igyekeztek sűrűn megzavarni. Már a bevezető szavait is kifogásolták, amikor kijelentette: „Bennünket, magyarokat nem kérdeztek meg tizenhat évvel ezelőtt, amikor a Csehszlovák Köztársasághoz csatoltak minket." A csehszlovákiai magyar politikai életben jelentős eseménynek számított, hogy a két párt 1936-ban egybeolvadva, Egyesült Magyar Párt néven működött tovább, Jaross Andor elnökletével. Az alelnöki tisztre Esterházyt kérték fel. A két világháború közötti Csehszlovákia is új - és végső - periódust élt meg azáltal, hogy 1935 őszén lemondott az agg elnök, T. G. Masaryk, és a Hradzsinba - a magyar pártok támogatását is élvező - Benes költözött. Ez a reálpolitikai magatartás viszonzásra talált Benesnél, mert az új államelnök ezt követően miniszteri tárcát ajánlott fel Esterházynak, aki viszont a bársonyszék elfogadását feltételhez kötötte. Értésére adta Benesnek, hogy csak abban az esetben vállal kormánytagságot, ha a kisebbségi magyarság sérelmeit orvosolják. Ilyen előzmények után köszöntött Csehszlovákiára a kritikus 1938- as esztendő, amikor is sok tekintetben Esterházynak köszönhető, hogy a magyar lakosság a kiélezett politikai helyzetben megőrizte nyugalmát. Esterházy nem volt hajlandó a Henlein-féle szudéta-német náci párt radikális módszereit (utcai tüntetések, erőszakos fellépések) alkalmazni. Kijelentette: „A magyar kisebbségnek mindenképpen el kell kerülnie, hogy a legcsekélyebb szerepe legyen egy újabb háború kitörésében.” Mire az őt felkereső szudétanémet küldöttek dühösen reagáltak: „Ön pacifista, Esterházy képviselő úr.” Mint akkori pozsonyi diák, jómagam is tanúsíthatom Esterházy józanságát, aki egy alkalommal - meghívást kapva érdekvédelmi szervezetünkbe (Magyar Akadémikusok Keresztény Köre) - óvott bennünket attól, hogy akár a német, akár a szlovák ifjúság fasiszta szervezeteivel kollaboráljunk. A történelmi eseményekből ismerjük: nem Esterházyn és a magyar kisebbség magatartásán múlott, hogy Hitler végül is kikényszerítette a müncheni paktumot. Az első bécsi döntésbe sem volt beleszólása az érdekelteknek, így a szlovákiai magyarságnak. Esterházy magatartására és politikájára vonatkozóan hadd idézzük Peéry Rezsőt, a nagy pozsonyi patriótát: „Esterházy ellensége volt a régi köztársaságnak, de sohasem volt barátja a köztársaságot elpusztító fasiszta eszméknek." Horthy kassai bevonulása alkalmával elmondott beszédében kérte a magyar kormányköröket, hogy adják meg a magyarországi szlovák kisebbségnek mindazokat a jogokat, amelyeket ő a prágai kormánytól annak idején a Csehszlovákiába került magyar kisebbség részére kért. És volt erkölcsi bátorsága felemelnie a szavát a magyar csendőröknek a cseh telepesekkel szembeni brutalitása és a nagysurányi véres incidens ellen. Pozsonyban maradva képviselte a szlovákiai magyar kisebbség érdekeinek védelmét. Magatartására jellemző, hogy 1939 márciusában Wiest tábornokot Magyarországon keresztül kijuttatta Londonba. Ő lett azután a csehszlovák emigráns kormány hadügyminisztere! Legnagyobb tette közismert: 1941-ben nem szavazta meg a zsidótörvényt, és amikor a Tiso-kormány 1942 nyarán deportáltatta őket, így bélyegezte meg a szlovák parlament döntését: „Szégyenletes dolog, hogy egy kormány, amelynek elnöke és miniszterelnöke jó katolikusnak vallja magát, zsidó lakosságát Németországba deportáltatja, a hitleri koncentrációs táborokba.” Esterházy Jánost akkor tartóztatták le Pozsonyban, amikor a magyarok számára a csehszlovák hatóságok védelmét kérő memorandummal - amelyet a politikai baloldal kitűnőségével, Szalatnai Rezsővel együtt szerkesztett - úton volt Gustáv Husák belügyi megbízotthoz. A rendőrkapitányságon tartották fogva, hogy azután 1945 júliusának végén a szovjet katonai parancsnokság kezébe kerülve, a Szovjetunióba deportálják. 1947. szeptember 18-án a New York Herald Tribune világgá röpítette a következő hírt: „A Csehszlovák Magyar Keresztényszocialista Párt volt elnökét, Esterházy Jánost a csehszlovák népbíróság mint fasisztát és kollaboránst távollétében halálra ítélte.” Lujza nővére közbelépésére Benes elnök ugyan megígérte perének újrafelvételét, de az 1948-as „prágai tavasz” során ő maga is lemondásra kényszerült. A tbc-s fertőzést szenvedett Esterházyt súlyosan leromlott egészségi állapotban Szibériából 1949 tavaszán visszaküldték Csehszlovákiába, ahol a pozsonyi törvényszék börtönébe zárták. Végül is onnan előbb a lipótvárosi börtönbe került, majd 1956 májusában a morvaországi Mirov fegyintézetébe szállították. Mariska húga olyan legyengült egészségi állapotban találta 1957 februárjában, hogy hordágyon vitték a beszélőre. Nem csoda, hogy már csak néhány hétig élt és a mirovi börtönparancsnoktól távirat érkezett, amely szerint Esterházy János 1957. március 8-án meghalt. Húga hiába kérte ki holttestét, az ollmützi krematóriumban elhamvasztották és még az urnáját sem kapta meg a család. Hamvait azóta is hiába keresik. Vigh Károly n nem tudom miért, de olykor - bizonyos sajtóközleményeket olvasván - düh és szomorúság vesz erőt rajtam, pedig evangélikusnak, az örömhírnek örvendőnek születtem. Előrebocsátom (nehogy jóakaróim, mint penzumot, a keresztényi türelmet és szelídséget emlegessék): nem vagyok felnőtt keresztény, konfirmáción (keresztségem és hitem megerősítésén) liberális hanyagság miatt nem estem át, hitem így nem egyházhoz kötött, ezért a szelídségtől is büntetlenül eltekinthetünk. Dühös vagyok tehát, majd gyászba borult kedvem gúnyosra fordul Varga Zsolt sorait olvasván a Mai Napban, írástudó közvéleményformálónk Turján című szerzeményében, az itt következő képzavar-szörnyet küldi ideológiai harcba: „Borzadva látom, amint az ábrándos tekintetű Surján doktor szájából egy józsefvárosi Savanarola tűnik elő...” Ez a szépreményű mondatficam abból az alkalomból hangzott el, hogy a kereszténydemokrata Surján László véleményt mert nyilvánítani a történelmi magyar egyházakat hátrányosan érintő rádiós ügyben. A Mai Nap kis Voltaireje sietett csatlakozni azon pártpolitikusok véleményéhez, akik szerint az egyházak hátránynak vélik az előnyt, rossznak a jót, kevésnek a sokat. A pozőr, aki atyai-csodadoktori szerepben tetszeleg, természetesen jobban tudja a betegnél, mi fáj a betegnek. E mindentudás pontosan megfelel a magyar liberalizmus és média jelenlegi habitusának, miként az a zsurnalisztikai mesterfogás is, amellyel Varga szerző Surján doktor „legendás szelídségét” torgyáni demagógiába átfordulni látja („Turján"), mert „hittérítői hévvel ostoroz,” hogy aztán „kivágja az ország testéből a liberalizmus rákfenéjét.” Bulváréknál valószínűleg ezt hiszik maró gúnynak (kórboncnok kivág), én szívesebben nevezném bugyutaságnak. Mindegy. Azt persze tudni illenék: a hitélettől való irtózás nem egyenlő a liberalizmussal. A kutya másutt van elásva. A mai magyar liberalizmusnak úgy látszik a lényege: belefojtani másokba a szót, bármi módszerrel -ez a szabadságot szerető és a népszabadságért mindenre kész ember stílusa. (Persze én nem akarok tanácsot adni liberális illetőségű személyeknek miként viselkedjenek liberálisként, szerintem elég, ha ők várják el a keresztényektől az evangéliumi alázatot... „...tartsd oda a másik orcádat is”... (hogy kényelmesen vághassalak pofán.) A vargai elmefuttatást könnyedén túlszárnyallja a Mai Nap másik vércseszelídségű publicistája, Czene Gábor. Tőle kedvvel idézek, hiszen amit mond, egyértelműen jellemzi őt. „...A minap... azt találta mondani népjóléti miniszterünk, hogy még abban a testet-lelket pusztító kommunista diktatúrában sem támadták annyit a keresztényeket, mint manapság. Tény és való, a miniszter úrnak igazsága vagyon. Más szelek fújdogáltak akkoriban... Az egyházi ingatlanok visszaigénylése nem lehetett napirenden, de ha jobban utánagondolok, jól működő iskolákat sem akartak felszámolni annak idején...” Bang! Ennyi. És megáll az ész! A bölcszenének jobban utána kellett volna gondolnia. Ugyanis 1945-48 között 3077 katolikus, 1057 református, 351 evangélikus és 34 izraelita felekezeti iskola működött hazánkban, a tanító- és óvónőképzőkkel, a nevelő- és iparitanuló-intézetekkel együtt összesen 4700. Ebből 1952-re 8 katolikus, 1 református, 1 izraelita, 0 evangélikus gimnázium maradt, összesen tíz. A czenei gondolat azzal fejeződik be: ha volt is szándék az idilli pártállam idején, az nem Isten nevében, pénz és tanárok nélkül valósult meg. Valóban, a nosztalgiázónak igazsága vagyon. A tanítórendeket feloszlatták, a szerzeteseket szétzavarták, a makacs tanárokat és diákokat bebörtönözték, felpofozták, dehogyis Isten nevében, akkortájt más volt az isten. Szentség, hogy liberálisabb a mostaninál. Czene valószínűleg megtartóztatta volna önmagát s nem írja le a fenti sorokat, ha netán valaha egyházi iskolákba jár. Ott állítólag pl. igazmondásra, s bizonyos szellemi minimum elérésére neveltek. Én most jószívvel hívom fel arra a figyelmét: a kommunista diktatúra idején a legpártszerűbb újság sem tűrte el, hogy munkatársai ennyire nyilvánvaló valótlanságot leírjanak.. Hogy Isten nevét hiába ne vegyem: Cul de diable (v.ö. francia szótár). Hogy mindezt leírván, melankóliám elmúlt-e, azt nem tudom.