Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-31 / 26. szám

6 Magyar Nemzet „ ...a dolgot ét magát nézzük... ” Toplistán Amikor az elmúlt rendszert utolsó vezérkara elegánsan elcserélte a maira s hatalomra juttatta saját ellenzékét, azt reméltem, lesz néhány olyan jelige, mely pirtínik­ a feltalálókkal együtt. De mint annyi minden, ez sem egészen úgy tör­tént, ahogy a mindig reménykedő hiszékenyek képzelték. A jelige nem egysze­rűen fennmaradt­­ hipervirilensnek mutatkozott. Nemzeti büszkeségünk tár­gya változatlanul az, hogy közülünk elsőnek és legjobban, meg legmesszebb... Az olimpiai jelszóhoz hasonlító önrangsorolás ismételten fejünkbe tölti az örömöt, csak egy szóval megnőtt a mondat. Annak idején mi voltunk a szo­cialista tábor legfejlettebb országa, avagy legvidámabb barakkja. Mostanra előkerült egy jelző, miszerint mi vagyunk a volt szocialista tábor legfejlettebb országa: zsargonunk így tartja össze az egykor dicsőséges szocialista tábort, s lám, nekünk büszke hungáriaiaknak még mindig jó valamire ez a volt tábor. Internacionalizmus oda, demokrácia ide, ha nem lenne Románia, nekünk saját használatra akkor is ki kellene találni. Jó, tudom, aki fázott már benne, az szívesen lemondana a történelem e teremtményéről, de most lelkünkben legyünk tizenötmillió magyar szószólója és jelentsük ki: nekünk Románia létszükséglet, módunk mértéke, nemzeti büszkeségünk sarkköve. Mert hoz­zá képest... Sőt­­ a többiekhez képest, Moszkvában nincs mit enni, Szlováki­ában nincs elég ruhaüzlet, Bulgária elemi gondokkal küzd, sőt... Sőt azzal is eldicsekedhetünk, hogy dunántúliak és tiszántúliak nem állnak harcban egy­mással, mint tőlünk délre teszik. Az is jelentős nemzeti büszkeségfonás, hogy Somogyország nem mondotta ki függetlenségét, nem alakult meg a Ba­laton partján New Columbia néven banán- és füge-, esetleg angolnaköztársa­ság, arról nem is beszélve, hogy a tirpákok sem kértek még szabad önrendel­kezést. S büszkén elmondhatjuk magunkról, hogy nekünk lett egyedül költ­ségvetésünk a volt szocialista országok közül az év első napjaira... Történelmileg elhelyezve büszkeségünket halkan jegyezném meg: ebben a században volt nálunk fejletlenebb Finnország, Görögország, Törökország és Írország és Portugália is, s álltunk egy szinten az olaszokkal. Talán, ha e tárgykörben akadna valami részeredmény. Ha mondjuk csökkenne a különb­ség köztünk és Ciprus szigete között, melyen pedig később volt háború. Igaz, e tárgykörben is akad ígéret. Kupa Mihály, aki Daniel-tréningek optimizmu­sával szokott nyilatkozni, elmondta a minap, hogy Magyarországnak van esélye tíz év alatt Ausztria beérésére. Miután a kormány egyik legfelkészül­tebb tagja mondta, így nincs kétségem afelől, hogy tíz esztendő múlva sem­mi különbség nem lesz a két ország között. Legfeljebb annyi, hogy mi még mindig fejlettebbek leszünk Romániánál, míg Ausztria továbbra is mögötte marad Németországnak. S ha nem lesz így? Kit érdekel tíz év múlva, hogy mit mesélt 1992-ben egy - akkor már, ugye - nyugdíjas politikus? Igaz, ez a meglehetősen irreális ígéret még mindig szimpatikusabb ne­kem, mint a meg-megújuló romániázás. Nagyon nyomorultak lehetünk, ha még mindig az úton való előbbre jutásunk az egyetlen bizakodásra okot adó eredményünk. Kádár elvtárs idején már nagyon sokat előrejutottunk, ezt maga a legilletékesebb mondogatta, ha most megint nagyon sokat teszünk meg az úton, akkor megfelelő irány esetén már szemünkbe ötölhetne az el­ső templomtorony, hogy felgyorsítva lépteinket mielőbb odaérkezzünk. Tudom, a most kezdődött évben is mi állunk majd legjobban a volt szocia­lista országok közül. De ha csak ennyi, ez az eredmény már húsz éve is meg­volt! Nem a többi volt szocialista országhoz képest kellene jobban állnunk, ha­nem egyetlen országhoz képest, s ennek az országnak Magyarország a neve. Álljunk jól saját lehetőségeinkhez képest, elmúlt esztendeinkhez képest; tartok tőle, ha így lesz, a polgár még azt is megbocsátja nekünk, ha nem éljük utol Ausztriát, csak egy picit megközelítjük. Állítólag tehetségesek vagyunk. Ak­kor érjünk el valamit magunkhoz képest - minden más csak üres beszéd. Siposhegyi Péter Postabontás A történelemoktatás nem pártügy Számomra bosszantó tartalmú le­vél jelent meg a Magyar Nemzet janu­ár 20-i számában, Bárfai Szabó Lász­ló tollából. Azt kifogásolja Szabó úr, hogy a történelmet az iskolákban ma elsősorban tényekre alapozva, értéke­lések nélkül kívánják tanítani, ezt a kommunista oktatáspolitika­­folytatá­sának” tartja. Holott a helyzet fordított: annak a történelemtanításnak éppen az volt a hibája, hogy számos történelmi tényt egyoldalú értékelésnek vetett alá. Tudtommal ma Magyarországon világnézeti és politikai pluralizmus van. Bár a világnézeti és politikai irá­nyok feladata elsősorban a jövővel kapcsolatos elképzelések formálása, a történelem tényeivel összefüggésben is más-más interpretációt képviselhet­nek. Nagyon különös volna, ha példá­ul a történelemkönyveket át kellene írni négy évenként aszerint, hogy me­lyik párt nyerte meg a választásokat. Éppen ezért nagyon is helyes, ha a történelemoktatás mind nagyobb ré­szét teszik világnézet-semlegessé, és a fiatalokra bízzák annak eldöntését, hogyan ítélik meg a történelmi ténye­ket. Csupán olyan dolgok tekinteté­ben kellene az oktatóknak állást fog­lalniuk, melyek egy humanista kon­szenzus alapértékeit érintik, így el kell ítélni az értelmetlen, nem önvédelmi jellegű háborúkat, a zsarnokságok emberellenes tetteit, s az emberi mél­tóság mindenfajta megnyomorítását Szalai Pál Budapest Magyar Nemzet Főszerkesztő, a szerkesztőbizottság elnöke: PETHŐ TIBOR Főszerkesztő-helyettesek: Krasznai Zoltán, Kristóf Attila, Szényi Gábor, Zsolt Róbert A szerkesztőbizottság tagjai: Ruffy Péter, Tóth Gábor Vezető szerkesztő: Bognár Nándor Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: Sebestyén Tamás elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 122-0888,122-1026, 118-7942, 117-6953. Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlap­­kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: (a) Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Losonczy György vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 PÉNTEK, 1992. január 31. Nézőpont Hamvait hiába keresik... Ki volt Esterházy János? A csehszlovákiai magyar kisebb­ség egykori vezető politikusáról, Es­terházy Jánosról a Masaryk-érdem­­rend ügyével kapcsolatban északi szomszédaink cseh, szlovák és ma­gyar sajtójában - valamint nálunk is - polemikus élű cikkek jelentek meg. Ugyanis bizonyos szlovák körök megakadályozták, hogy Václav Ha­vel köztársasági elnök posztumusz kitüntetésben részesítse Esterházyt. Mivel úgy érzem, hogy az a sajtóvita, ami mind Csehszlovákiában, mind nálunk kibontakozott, nem méltó Es­terházy János politikailag és erköl­csileg feddhetetlen személyéhez, meg kell szólalnom. A vitával kapcsolatban a hang­súlyt nem a csehszlovákiai sajtópolé­miára kívánom helyezni. Szlovákiai magyar barátaink, valamint a kérdés hazai szakértője, Molnár Imre, to­vábbá a család nevében a politikus lánya, Esterházy Aliz méltó válaszo­kat adtak az ottani lapokban megje­lent rágalmakra. A hazai sajtóban többször is véleményt nyilvánított E. Fehér Pál (Akkor is­­ most is a „nem” grófja. Vasárnapi Hírek, 1991. december 1. Ki segített Hitler­nek? Népszabadság, 1992. január 8.), és megállapításai sok tekintetben egybe­csengenek a szlovák naciona­lista rágalmakkal. E történelmi családnév hordozója 1901. március 14-én született Nyitra­­újlakon Esterházy János gróf és Eli­­sabeta Tarnowska lengyel grófnő há­zasságából. Nővére, Lujza 1899-ben látta meg a napvilágot, míg Mariska húga 1904-ben született. A három gyermek korán jutott árvaságra, mert édesapjuk már 1905-ben meghalt és így a harmincéves korában megözve­gyült lengyel grófnő - aki érzelmileg magyar lett - egyedül nevelte fel gyermekeit. A családról még annyit: Ester­házy János dédanyja, gróf Forgács Lujza, báró Jeszenák Jánosné. Jesze­­nák Nyitra vármegye főispánja, volt, aki részt vett az 1848-49-es szabad­ságharcban, amiért a császári katonai bíróság halálra ítélte és az ítéletet Pesten hajtották végre. Nagyapja, gróf Esterházy János is részt vett a szabadságharcban. Őt ezért büntető századba hurcolták és vagyonának nagy részétől megfosztották. A ki­egyezés után bekapcsolódva a politi­kai életbe, Pozsony főispánja lett Alig 17 évesen érte őt a történel­mi Magyarország összeomlása; csa­ládjával, valamint a közel egymillió­­nyi magyarsággal együtt számára is nagy megrendülést okozott a kisebb­ségi sorsba zuhanás. Ráadásul már ily fiatalon rászakadtak a család anyagi gondjai, mert a csehszlová­kiai földreform során a mintegy 5 ezer holdnyi birtokból alig 500-at hagytak meg nekik. Mindehhez járult még, hogy a visszamenőleg kivetett adó teljes tönkremenéssel fenyegette őket. Végül is megszilárdítva anyagi helyzetét, 1924-ben megnősült, majd aktívan bekapcsolódott a politikai életbe. A szlovákiai és kárpátaljai magyar, szlovák és ruszin pártok zö­me akkor ellenzéki magatartást tanú­sított Prágával szemben. Ennek fő okát az képezte, hogy a Benes által inaugurált „csehszlovakizmus” poli­tikájával szemben mind az autonó­miáért küzdő szlovák és ruszin erők, mind a magyar kisebbség érdekeit képviselő magyar pártok ellenzéki politikára kényszerültek. Különösen az 1930-as népszámlálás után erősö­dött föl a két magyar párt ellenzéki tevékenysége. Ugyanis a hírhedt 20 százalékos kvóta következtében olyan jelentős magyar lakosságú vá­rosokban, mint Pozsony és Kassa - ahol a lakosság,,hivatalos” számará­nya nem érte el a 20 százalékot - le­vették a magyar nyelvű utcatáblákat és számos helységben a magyar isko­lákat is megszüntették. Amikor a magyar pártok elnökei 1932-ben lemondtak tisztségükről, a Keresztényszocialista Párt Esterházy Jánost, míg a Magyar Nemzeti Párt az akkor még liberális gondolkodású Jaross Andort választotta elnökké. Esterházyt mindössze 31 évesen érte ez a kitüntetés, de a pártban végzett többéves hasznos tevékenysége igen népszerűvé tették őt a képviselők és a tagság körében. Míg a párt korábbi elnökének, főleg a külügyekkel fog­lalkozó, nagyformátumú államférfi­nak, Szüllő Gézának a politikáját az jellemezte, hogy a csehszlovák prob­lematikát az európai összefüggések­kel naprakészen vizsgálta, addig a fi­atal Esterházy - sűrűn járva a magyar városokat és falvakat­­ „földközel­ből” ismerte a csehszlovákiai ma­gyarság életét, mindennapi gondjait. Habár azt Esterházy is elismerte, hogy a masaryki demokrácia össze­hasonlíthatatlanul több jogot biztosí­tott a nemzeti kisebbségeknek, mint a régió bármelyik más országa, még­is több oldalról fenyegette az erősza­kos asszimiláció az ottani magyarsá­got. Főleg az iskolaügy terén voltak súlyos sérelmek, amelyeket Ester­házy állandóan napirenden tartott. Ennek során­­ elsőként­­ magyar egyetem felállítását is követelte. Be­kerülve a prágai parlamentbe, „szűz­beszédét” 1935. június 25-én mondta el, amelyet a kormánypárti képvise­lők igyekeztek sűrűn megzavarni. Már a bevezető szavait is kifogásol­ták, amikor kijelentette: „Bennünket, magyarokat nem kérdeztek meg ti­zenhat évvel ezelőtt, amikor a Csehszlovák Köztársasághoz csatol­tak minket." A csehszlovákiai magyar politi­kai életben jelentős eseménynek szá­mított, hogy a két párt 1936-ban egy­beolvadva, Egyesült Magyar Párt néven működött tovább, Jaross An­dor elnökletével. Az alelnöki tisztre Esterházyt kérték fel. A két világhá­ború közötti Csehszlovákia is új - és végső - periódust élt meg azáltal, hogy 1935 őszén lemondott az agg elnök, T. G. Masaryk, és a Hradzsin­­ba - a magyar pártok támogatását is élvező - Benes költözött. Ez a reál­politikai magatartás viszonzásra ta­lált Benesnél, mert az új államelnök ezt követően miniszteri tárcát aján­lott fel Esterházynak, aki viszont a bársonyszék elfogadását feltételhez kötötte. Értésére adta Benesnek, hogy csak abban az esetben vállal kormánytagságot, ha a kisebbségi magyarság sérelmeit orvosolják. Ilyen előzmények után köszön­tött Csehszlovákiára a kritikus 1938- as esztendő, amikor is sok tekintet­ben Esterházynak köszönhető, hogy a magyar lakosság a kiélezett politi­kai helyzetben megőrizte nyugalmát. Esterházy nem volt hajlandó a Hen­­lein-féle szudéta-német náci párt ra­dikális módszereit (utcai tüntetések, erőszakos fellépések) alkalmazni. Kijelentette: „A magyar kisebbség­nek mindenképpen el kell kerülnie, hogy a legcsekélyebb szerepe legyen egy újabb háború kitörésében.” Mire az őt felkereső szudétanémet küldöt­tek dühösen reagáltak: „Ön pacifista, Esterházy képviselő úr.” Mint akkori pozsonyi diák, jómagam is tanúsítha­tom Esterházy józanságát, aki egy al­kalommal - meghívást kapva érdek­­védelmi szervezetünkbe (Magyar Akadémikusok Keresztény Köre) - óvott bennünket attól, hogy akár a német, akár a szlovák ifjúság fasiszta szervezeteivel kollaboráljunk. A történelmi eseményekből is­merjük: nem Esterházyn és a magyar kisebbség magatartásán múlott, hogy Hitler végül is kikényszerítette a müncheni paktumot. Az első bécsi döntésbe sem volt beleszólása az ér­dekelteknek, így a szlovákiai ma­gyarságnak. Esterházy magatartására és politikájára vonatkozóan hadd idézzük Peéry Rezsőt, a nagy pozso­nyi patriótát: „Esterházy ellensége volt a régi köztársaságnak, de soha­sem volt barátja a köztársaságot el­pusztító fasiszta eszméknek." Horthy kassai bevonulása alkal­mával elmondott beszédében kérte a magyar kormányköröket, hogy adják meg a magyarországi szlovák ki­sebbségnek mindazokat a jogokat, amelyeket ő a prágai kormánytól an­nak idején a Csehszlovákiába került magyar kisebbség részére kért. És volt erkölcsi bátorsága felemelnie a szavát a magyar csendőröknek a cseh telepesekkel szembeni brutalitása és a nagysurányi véres incidens ellen. Pozsonyban maradva képviselte a szlovákiai magyar kisebbség érdeke­inek védelmét. Magatartására jellem­ző, hogy 1939 márciusában Wiest tá­bornokot Magyarországon keresztül kijuttatta Londonba. Ő lett azután a csehszlovák emigráns kormány ha­dügyminisztere! Legnagyobb tette közismert: 1941-ben nem szavazta meg a zsidótörvényt, és amikor a Ti­­so-kormány 1942 nyarán deportáltat­­ta őket, így bélyegezte meg a szlovák parlament döntését: „Szégyenletes dolog, hogy egy kormány, amelynek elnöke és miniszterelnöke jó katoli­kusnak vallja magát, zsidó lakossá­gát Németországba deportáltat­ja, a hitleri koncentrációs táborokba.” Esterházy Jánost akkor tartóztat­ták le Pozsonyban, amikor a magya­rok számára a csehszlovák ha­tóságok védelmét kérő memoran­dummal - amelyet a politikai baloldal kitűnőségével, Szalatnai Rezsővel együtt szerkesztett - úton volt Gustáv Husák belügyi megbízotthoz. A rend­őrkapitányságon tartották fogva, hogy azután 1945 júliusának végén a szovjet katonai parancsnokság kezé­be kerülve, a Szovjetunióba deportál­ják. 1947. szeptember 18-án a New York Herald Tribune világgá röpítet­te a következő hírt: „A Csehszlovák Magyar Keresztényszocialista Párt volt elnökét, Esterházy Jánost a csehszlovák népbíróság mint fasisztát és kollaboránst távollétében halálra ítélte.” Lujza nővére közbelépésére Benes elnök ugyan megígérte peré­nek újrafelvételét, de az 1948-as „prágai tavasz” során ő maga is le­mondásra kényszerült. A tbc-s fertő­zést szenvedett Esterházyt súlyosan leromlott egészségi állapotban Szibé­riából 1949 tavaszán visszaküldték Csehszlovákiába, ahol a pozsonyi törvényszék börtönébe zárták. Végül is onnan előbb a lipótvárosi börtönbe került, majd 1956 májusában a mor­vaországi Mirov fegyintézetébe szál­lították. Mariska húga olyan legyen­gült egészségi állapotban találta 1957 februárjában, hogy hordágyon vitték a beszélőre. Nem csoda, hogy már csak néhány hétig élt és a mirovi bör­tönparancsnoktól távirat érkezett, amely szerint Esterházy János 1957. március 8-án meghalt. Húga hiába kérte ki holttestét, az ollmützi krema­tóriumban elhamvasztották és még az urnáját sem kapta meg a család. Ham­vait azóta is hiába keresik. Vigh Károly n nem tudom miért, de olykor - bizonyos sajtóközleményeket olvasván - düh és szomorúság vesz erőt rajtam, pedig evangélikusnak, az örömhírnek örvendőnek szü­lettem. Előrebocsátom (nehogy jóakaróim, mint pen­zumot, a keresztényi türelmet és szelídséget emle­gessék): nem vagyok felnőtt keresztény, konfirmá­ción (keresztségem és hitem megerősítésén) libe­rális hanyagság miatt nem estem át, hitem így nem egyházhoz kötött, ezért a szelídségtől is büntetle­nül eltekinthetünk. Dühös vagyok tehát, majd gyászba borult kedvem gúnyosra fordul Varga Zsolt sorait ol­vasván a Mai Napban, írástudó közvéleményformálónk Turján című szerzeményében, az itt következő képzavar-ször­nyet küldi ideológiai harcba: „Borzadva látom, amint az ábrándos tekintetű Surján doktor szájából egy józsefvárosi Savana­­rola tűnik elő...” Ez a szépreményű mondatficam abból az al­kalomból hangzott el, hogy a kereszténydemok­rata Surján László véleményt mert nyilvánítani a történelmi magyar egyházakat hátrányosan érintő rádiós ügyben. A Mai Nap kis Voltaire­­je sietett csatlakozni azon pártpolitikusok véle­ményéhez, akik szerint az egyházak hátránynak vélik az előnyt, rossznak a jót, kevésnek a sokat. A pozőr, aki atyai-csodadoktori szerepben tet­szeleg, természetesen jobban tudja a betegnél, mi fáj a betegnek. E mindentudás pontosan megfelel a magyar liberalizmus és média jelen­legi habitusának, miként az a zsurnalisztikai mesterfogás is, amellyel Varga szerző Surján doktor „legendás szelídségét” torgyáni dema­gógiába átfordulni látja („Turján"), mert „hitté­rítői hévvel ostoroz,” hogy aztán „kivágja az ország testéből a liberalizmus rákfenéjét.” Bul­­váréknál valószínűleg ezt hiszik maró gúnynak (kórboncnok kivág), én szívesebben nevezném bugyutaságnak. Mindegy. Azt persze tudni illenék: a hitélettől való irtózás nem egyenlő a liberalizmussal. A kutya másutt van elásva. A mai magyar liberalizmusnak úgy látszik a lényege: belefojtani másokba a szót, bármi módszerrel -ez a szabadságot szerető és a népszabadságért mindenre kész ember stílusa. (Per­sze én nem akarok tanácsot adni liberális illetőségű személyeknek miként viselkedjenek liberálisként, szerintem elég, ha ők várják el a keresztényektől az evangéliumi alázatot... „...tartsd oda a másik orcádat is”... (hogy kényelmesen vághassalak pofán.) A vargai elmefuttatást könnyedén túlszár­­nyallja a Mai Nap másik vércseszelídségű publi­cistája, Czene Gábor. Tőle kedvvel idézek, hiszen amit mond, egyér­telműen jellemzi őt. „...A minap... azt találta mondani népjóléti miniszterünk, hogy még abban a testet-lelket pusztító kommunista diktatúrában sem támadták annyit a keresztényeket, mint manapság. Tény és való, a miniszter úrnak igazsága va­gyon. Más szelek fújdogáltak akkoriban... Az egy­házi ingatlanok visszaigénylése nem lehetett napi­renden, de ha jobban utánagondolok, jól működő iskolákat sem akartak felszámolni annak idején...” Bang! Ennyi. És megáll az ész! A bölcs­­zenének jobban utána kellett volna gondolnia. Ugyanis 1945-48 között 3077 katoli­kus, 1057 református, 351 evangélikus és 34 izra­elita felekezeti iskola működött hazánkban, a ta­nító- és óvónőképzőkkel, a nevelő- és iparitanu­­ló-intézetekkel együtt összesen 4700. Ebből 1952-re 8 katolikus, 1 református, 1 iz­raelita, 0 evangélikus gimnázium maradt, össze­sen tíz. A czenei gondolat azzal fejeződik be: ha volt is szándék az idilli pártállam idején, az nem Isten nevében, pénz és tanárok nélkül valósult meg. Valóban, a nosztalgiázónak igazsága vagyon. A tanítórendeket feloszlatták, a szerzeteseket szétzavarták, a makacs tanárokat és diákokat be­börtönözték, felpofozták, dehogyis Isten nevé­ben, akkortájt más volt az isten. Szentség, hogy liberálisabb a mostaninál. Czene valószínűleg megtartóztatta volna önma­gát s nem írja le a fenti sorokat, ha netán valaha egy­házi iskolákba jár. Ott állítólag pl. igazmondásra, s bizonyos szellemi minimum elérésére neveltek. Én most jószívvel hívom fel arra a figyelmét: a kommunista diktatúra idején a legpártszerűbb újság sem tűrte el, hogy munkatársai ennyire nyilvánvaló valótlanságot leírjanak.. Hogy Isten nevét hiába ne vegyem: Cul de diable (v.ö. francia szótár). Hogy mindezt leírván, melankóliám elmúlt-e, azt nem tudom.

Next