Magyar Nemzet, 1992. március (55. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-16 / 64. szám
A Magyar Nemzet Hazai tudósítások HÉTFŐ, 1992. március 16. Vállaljuk 1848 teljes örökségét Antall József interjúja a televízióban Az ünnep alkalmából Antall József miniszterelnök interjút adott Feledy Péternek, a Magyar Televízió riporterének. A kormányfő '48 tanulságairól szólva többek között elmondta, hogy a magyar forradalmaknak és a magyar politikai küzdelemnek általában az volt a jellemzője, hogy ha mi magunk csinálhattuk idegen befolyás nélkül és idegen elnyomás nélkül, akkor a mi forradalmaink mindig hirtelenek voltak, és a politikai ellentétek sohasem mentek el addig, hogy egymásnak estek volna magyar emberek. A politikai egyeduralom vagy a politikai diktatúra kicsiny csoportjai sohasem forradalommal, hanem mindig puccsokkal jutottak uralomra. Ezért nem volt forradalom 1919. március 21-e, a Tanácsköztársaság, hanem puccs. Sőt, ugyanígy nem volt forradalom Oroszországban sem. Egy kérdésre elmondta, hogy a sajtó és az új kormány között 1848- ban hamar megkezdődtek a konfliktusok. A sajtószabadság megvalósítása az első pont volt a 12 pont közül. Petőfi Sándor, aki igazán nem volt tekinthető a forradalom ellenségének, hamar konfliktusba került, és már májusban azt írja, amikor őt bírálják ezért, mert a kormányt bírálja, a kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem hogy sebesebben haladjanak. Tehát ő így fogta fel a kormány bírálatát, amiért sokan támadták. 1848 valóban arra is tanulság, tette hozzá a kormányfő, hogy nem szabad túldramatizálni kormány és sajtó ellentétét, a szabad sajtó velejárója, hogy mindent, amit lehetséges, megírtak akkor is, de volt egy nagy különbség. Egyetértettek abban, hogy Magyarországon népképviseleti parlament és felelős magyar kormány jött létre, és hogy érvényesültek a 12 pontban megnyilvánuló szabadságjogok. Ebben értettek egyet, de abban már messzemenően eltértek a nézetek Petőfitől Széchenyiig, vagy akár Kossuthtól Madarászig, hogy hogyan történjék a további út. A kormányfő megjegyezte: a jobbágyfelszabadítástól a tulajdonviszonyok megváltoztatásával az oktatásig mindenki egyszerre akart akkor is mindent megcsinálni, hiszen érezte a fordulatot. Eközben érezhettük, hogy bizonyos nagyhatalmi politikai törekvések is fognak érvényesülni, majd nyilvánvalóvá vált, hogy a mi forradalmunk hamarosan szabadságharccá fog átalakulni, és a belső átalakulást egy függetlenségi háború fogja megállítani és egy függetlenségi háború fogja felvetni a nemzet számára a „lenni vagy nem lenni” alapvető hamleti kérdését, és amikor ezt a kérdést felteszi, akkor háttérbe szorulnak a belső reformok nagy igazságai. Arról, hogy 1848—49-et szinte bukása óta valamennyi politikai rendszer kihasználta, felhasználta, Antall József így vélekedett: - Minden korszak felhasznál minden fontos történelmi eseményt, s 1848-49 a magyarságnak az igazi nagy nemzetformáló történelmi élménye. Minden népnek, minden nemzetnek van egy olyan nagy történelmi eseménye, amelyik szinte betetőzi az egész addigi történelmi fejlődését, amin keresztül nézi az egész történelmet, és egy kicsit ilyen ’48-49 a magyarságnak. Ebben megfogalmazódik az idegen rendszerekkel szembenálló szabadságharcos alakja, ebben megfogalmazódik az idegen rendszerrel együttműködő kollaboráns alakja, megfogalmazódik benne tulajdonképpen minden, ami a politikára jellemző. Természetesen minden politikai rendszer valamit igyekszik 1848- ból átvenni. Bennünket is meg lehet vádolni kiemeléssel, azzal, hogy mi, akik 1956-ot valljuk magunkénak, azt hangsúlyozzuk, hogy 1956 teljes világossággal mutatta meg 1848-49 élő örökségét. 1956-ban, én úgy érzem, az igazi ’48-49-es örökség született újjá, reinkarnálódott szinte, ugyanígy az 1988-89-90-es átalakulásban is állandóan vissza-visszatér a ’48-49-es örökség. Éppen ezért én úgy gondolom, hogy mi annyiban több joggal és nagyobb kötődéssel vagyunk ’48-49 örökösei és végrehajtói, mert mi nemcsak a díszleteket vállaljuk, hanem 1848 teljes szellemi és politikai örökségét, azoknak a nemzeti és függetlenségi értékeknek, a jogállamiságnak, ha úgy tetszik, a piacgazdaságnak, a polgárosodásnak a képviseletét, amit megfogalmaztak. A miniszterelnök a történelmi folytonosságról szólva hangsúlyozta: a történelmi folytonosság nem azt jelenti, hogy rekonstruálni akarunk egy ötven, száz vagy kétszáz vagy ötszáz vagy ezer évvel ezelőtti történelmi szituációt. Csak arról van szó, hogy helyreállítjuk és megőrizzük azokat az intézményeket, megőrizzük azokat a közjogi értékeket, amelyeket a magyar nemzet történelme során, a magyar államélet fejlődése során létrehozott és magáénak érez. „Ha a híd elvész, elvész Erdély is” Bereck három csillaga A fenti szavakat Bem tábornok mondta Kemény Farkasnak, a nevezetes piski hídnál vívott ütközet előtt, ahol végül is 1849-ben megverte az egyesült császári-cári csapatokat. Napjainkban a „híd” jelképes értelemmel bír, jelentheti a hagyományok elvesztésének veszélyét. Hagyományok, történelmi emlékek ápolása nélkül éppúgy, elvész Erdély, mint a „híd" feladása tette volna. Gyermekkori emlékek talán életreszólóbban maradnak meg, mint akárhány felnőttkori élmény, esemény. Édesapám gyakran említette, hogy nagyapám háza a székelyföldi Berecken nevezetes esemény színhelye volt. Jelesen a szabadságharc idején abban a házban találkozott Petőfi Sándor és Bem apó. A ház a Bereck-patak mellett fekszik, kissé rendhagyó módon, keresztbe fordulva a többi házhoz képest. A háromszéki Bereck (régen Bereczk) az Ojtozi-szoros bejáratánál épült. Valaha mezőváros volt, rangját 1426-ban Zsigmond királytól kapta. Korai okmányokban Bereczkfalva néven szerepel, és mint a határszél védelmével megbízott település, előjogokkal felruházott kenézség volt. A Zsigmond királytól kapott kiváltságokat nemzeti fejedelmeink megerősítették. 1889 óta nagyközségi rangon szerepelt. Lakói székelyek, de kevés román is lakja a falut. Nem sok olyan kis település van, amelyet az 1848-as szabadságharc három óriásának dicsfénye ragyogja be. Bereckben született Gábor Áron ágyúöntő mester, itt járt Bem tábornok, az erdélyi hadsereg főparancsnoka, valamint Petőfi Sándor, a forradalom költője. Az említett ház a 227-es számot viseli. A hetvenes években még családunk tulajdona volt, aztán eladásra került. A nagyszoba második mennyezeti gerendáján bevésett írás olvasható: ,Építette a házat Isten segedelméből Farkas Antal és neje, Gábor Katalin, az 1844-dik évben a nagy tűzvész után" Gábor Áront rokoni szálak fűzték családunkhoz; sajnos a pontos, családfát nem ismerem. Egy fényképet is őrzök, melyen a nagyváradi Gábor Áron-szobor leleplezési ünnepsége látható, nagyapám mint díszvendég szerepel a meghívottak között; az esemény még a második világháború előtt volt. A háború alatt a szobor eltűnt, majd előkerült és Kézdivásárhelyen állították újra fel. A hagyomány szerint Bem tábornok e ház falai között tartotta haditanácsait és itt találkozott Petőfivel. Tény, hogy Bem 1849. július 23-25. között az Ojtozi-szoroson át tört be Moldvába. Jó néhány évvel ezelőtt nagyanyámmal lakott Balogh Magdolna református lelkésznő, aki vendégkönyvet fektetett fel és az odalátogatók néhány sorban leírták érzéseiket. Mivel a lelkésznőt rendőri megfigyelés alá helyezték, zaklatták, a vendégkönyvügyet természetesen be kellett fejezni. A község lakói emléktábla elhelyezését is kezdeményezték, de az igyekezet mindannyiszor megtört a diktatúra falán. Gábor Áron emlékének is akad gondozója Berecken. Az elmúlt évben alapítványt hoztak létre egy szobor elkészítésére. (A hazai sajtó is közölte a számlaszámot.) A szobor elkészült, nyáron lesz az avatása. Jó lenne, ha az öreg ház falára is kerülne egy emléktábla, nehogy feledésbe merüljön e szép szájhagyomány. Hankó Ildikó Nincs egy esztendeje, hogy a berni magyar nagykövet, dr. Ódor László a Svájcban élő magyar emigránsok csoportját arra kérte fel, hogy immár hivatalosan is, a Külügyminisztérium megbízólevelével szakértőként segítsék hazánkat. A szakértők - akikkel 1991 őszén módom volt találkozni - jelentős szerepet játszanak a svájci társadalmi-gazdasági életben, s az elmúlt évtizedekben is sokat tettek értünk. E körhöz tartozik dr. Luka László Genfben élő pszichiáter, akit most március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjével (polgári fokozat) tüntettek ki. A kitüntetést Genfben a nagykövetségen adják át egy nagyszabású ünnepség keretében, amelyben olyan második generációs svájci magyarokat is meghívtak, akiknek ugyan erős a lelki kötődésük hazánkhoz, de a magyar nyelvet alig vagy akcentussal beszélik. Nos, Luka Lászlóról, aki „első generációs”, ezt nem lehet elmondani. Tökéletesen értjük egymást, és a telefoninterjú közben még viccelődni is van ideje. - Mondja, ez abszolút új vagy átalakítása valami régi kitüntetésnek? - Ne aggódjon, nem átalakítás. De ezenkívül mit szól hozzá? - Meglep, mert ez katonai dolog. Talán csak nem azért kapom, mert 1953-ban, amikor elítéltek, még le is fokoztak tizedesből közlegénnyé?... - Úgy tudom, államellenes összeesküvés volt a vád. Talán katonaként szerepelt benne? - Nem, orvostanhallgató voltam, de az ítéletben mint mellékbüntetés, a lefokozás is beletartozott. - Hogyan került a perbe? - A sztálini orvosperek mintájára Magyarországon is megpróbáltak kreálni egyet. Huszonegy évesen tettek rács mögé, a forradalom kitörésekor a gyűjtőben voltam, úgy esett, hogy november 1-jén, hajnalban, a politikai foglyok engem választottak börtönparancsnoknak. Ezerkétszáz emberről volt szó. - Miért pont önt? - Talán mert az öregek elbújtak. Életveszélyes helyzet alakult ki, és fennállt a kockázata annak, hogy az ÁVH-s őrök rögtön kivégeznek, ha közben fordul a helyzet. - Nos, három nap múlva valóban fordult a helyzet. Mi történt aztán önnel? - Kijutottam Svájcba. Azzal a reménnyel, hogy tíz nap múlva visszajövök, jönnek az ENSZ-csapatok. Hiszen ismeri... - Teljes szívvel bizakodott? - Ahogyan a többiek. Nem terveztünk ottani jövőt, úgy három hónapig tartott ez az optimista állapot. Mindannyiunknak - voltunk pár ezren - nagy lelki megrázkódtatást okozott, hogy nem így történt és még hosszú ideig kénytelenek voltunk belenyugodni. - Közben tanult, egyetemre járt. Ez könnyen ment? - 1957 őszén megalakítottuk (sic, megalakította) az ott élő egyetemisták érdekeinek képviseletére a Svájci-Magyar Diákszövetséget. Hatszáz taggal. Akadt dolgunk, hisz papír, minden nélkül menekültünk, el kellett ismertetnünk az addigi vizsgáinkat, igazolni, hogy egyetemre jártunk. S gondolom, élni kellett valamiből? - Ez volt az első alkalom, hogy Svájcban az egyetemisták ösztöndíjhoz jutottak, és nemcsak a külföldiek, így a helyzetünk kezdett stabilizálódni, de a világban akkor tizenháromezer magyar egyetemista létezett. Hat hónap múlva, 1957 májusában került sor a Szabad Magyar Egyetemisták Világszövetségének megalakulására. Lukin úr, miért olyan távolságtartó, hiszen ennek a szövetségnek a létrejötte is az ön nevéhez fűződik? ! Én úgy tartom, minden, amit a magyarság nevében itt tettem, egy csapat munkája, tíz-tizenkét emberé, akik évtizedek óta nem változtak. - A világszövetségnek ez az érdekvédelem volt a feladata? - Nem, itt már a politikára helyeződött a hangsúly. Úgy a hatvanas évek közepén aztán a Svájci-Magyar Diákszövetség befejezte küldetését, diplomáztunk, dolgozni kezdtünk. - Olvasom, hogy a magyar kultúra külföldi terjesztésére megalapította a Becsületadó Alapítványt. Furcsa ez az elnevezés, mit fed? - Egyszerű adakozást. Tízezer svájci frankkal indultunk, támogattuk Bibó István műveinek itteni kiadását, hazai földön pedig a szamizdatos irodalmat. A Nagy Imre-díjat pedig írók, közéleti személyiségek, művészek kapták. - Említene neveket? - Kende Péter, Párizs: Magyar füzetek. Fejtő Ferenc: Emberi Jogok Ligája, a Böszörményi házaspár Recsk filmje. -És a Dies Academicus? - 1977-ben kezdtük szervezni a nyugaton élő magyar értelmiségiek számára. Ez találkozó, egyben konferencia az éppen aktuális, a magyarságot érintő sorskérdésekről. Ami csodálatos, hogy 1990-ben ezt már Budapesten tarthattuk meg. - Lukin úr, úgy érzem, lesz itt még bőven tennivalója, fogadja jókívánságaimat. - Tudja, én mindig ki voltam tüntetve. Mármint mások bizalmával. Kormos Valéria Becsületadó Tiszti kereszt Luka László genfi pszichiáternek 56-os kitüntetések A Bang-Jensen Társaság ünnepi ülése A köztársasági elnök személyes meghívására tartózkodnak hazánkban a mártírhalált halt dán ENSZ-diplomata, Povl Bang- Jensen családjának tagjai. A négy , gyermek tiszteletére Göncz Árpád pénteken este vacsorát adott a Parlamentben. A két fiú és két lány szombaton délelőtt megkoszorúzta az édesapjuk tiszteletére a szabaddemokraták terézvárosi szervezete által 1989-ben állított hófehér márványtáblát az 56 utáni megtorlás során kivégzettek nemzeti emlékhelyén, a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában, ahol Ole Koch dán nagykövet, a Németországban élő Hajdú Szabolcs, valamint Mécs Imre országgyűlési képviselő mondott rövid megemlékezést. A Bang-Jensen testvérek virágot helyeztek el Nagy Imre miniszterelnök végső nyugvóhelyén is. A néhai ENSZ-diplomata hozzátartozói is részt vettek azon a bensőséges ünnepségen, amelyet a Műegyetemen tartottak abból az alkalomból, hogy közel száz egykori oktatónak és volt diáknak adományozták a köztársasági elnök által alapított 56-os emlékérmet a forradalomban való helytállásukért. A kitüntetettek közül 21-en külföldön élnek, 12-en vidéken, 19-en pedig már csak posztumusz elismerésben részesülhettek. Marián István, a katonai tanszék egykori vezetője, a rehabilitált és előléptetett nyugállományú vezérőrnagy - aki az emlékérmeket és okleveleket átnyújtotta - arról fejtette ki gondolatait: ma sajnos olyan erők feszülnek egymásnak, amelyeknek pedig össze kellene fogniuk, s ez nyugtalansággal tölti el. Reményét fejezte ki: a Műegyetem egykori, mai és leendő oktatói nem csatlakoznak az acsarkodókhoz, s megőrzik az elődök építő szellemét a haza javára, s megtalálják a közös nyelvet is. Úgy fogalmazott: bár az arcok az évek során megváltoztak, a tekintetek még mindig a régiek... Ünnepi ülést tartott este a tavaly alakult Bang-Jensen Társaság a VI. kerületi önkormányzat székházának dísztermében, amelyet a dán diplomata gyermekei is megtiszteltek jelenlétükkel, akiknek az ENSZ-diplomata emlékét ápoló szervezet „lelke és hajtómotorja”, Vida Imréné - minekutána utólagos engedélyüket kérte a névhasználatért - Bang-Jensenemléklapot nyújtott át. Ajándékként kapták meg a Münchenben élő Tollas Tibor küldeményét, az ENSZ-jelentés 25. évfordulóra kiadott angol s a 25. évfordulóra közzétett magyar kiadásának utolsó, külföldön nyomtatott példányait. A kötetlen, baráti hangulatú eszemcsere során - amelyet rögzített Dömölky János és stábja egy hosszabb filmre készülve - megszólaltak a hozzátartozók is. Per, a legidősebb fiú arról beszélt: édesapjuk nagy csodálója volt a magyar forradalomnak. Hitt abban, ami Magyarországon 56-ban történt, annak tüze más országokba is el fog jutni. Elmesélte: 14 éves volt, amikor édesapját meghurcolták. Emlékei szerint azt mondta: annak ellenére, ami történt vele, továbbra is elkötelezettje marad az ENSZ-nek s annak az eszmének, amely mögötte van. Pokoljárása során is azt tartotta a legfontosabbnak, hogy vesszőfutása később se legyen az ENSZ kárára. A kisebbik fiú, Lars - aki egy 56- os emigráns lányát vette feleségül - arról tett említést: apjuk tisztázatlan halála után az öszes gyerek számára egy jelentős emlék jutott a birtokukba, Hajdú Szabolcs 56-ban viselt nemzetőr karszalagja. Lise, az idősebb leány arról számolt be, hogy a 301-es parcellában tapasztalhatta, a magyarok milyen szeretettel emlékeznek édesapjára. Összeismerkedett Nagy Imre leányával, akinek elmondta, Amerikában nagy hősként tisztelik a kivégzett magyar miniszterelnököt. Magyarországon pedig Bang-Jensent erősítette meg Nagy Erzsébet is. S arra gondoltak: vajon mit szólna az apjuk, ha látná őket így együtt? A kisebbik lány, Nina, aki a demokrata párt küldötteként már járt Magyarországon 1989 őszén, az akkori népszavazáskor, alátámasztotta: változatlan örömmel figyelik Magyarország demokratikus fejlődését. Az egykori halálraítéltek nevében Obersovszky Gyula író mondott köszönetet a Bang-Jensen gyermekeknek apjuk hősies kitartásáért meg azért, hogy szívébe zárta a magyar forradalmat. Arra kérte őket: próbáljanak meg olyan tisztességes emberek maradni, mint édesapjuk volt. Olyan új nemességet kell ebben a honban is útjára indítani - mutatott rá -, amelyben csak a tisztesség, a tartás a perdöntő. Marián István vezérőrnagy arról fejtette ki gondolatait: amikor Bang-Jensen életét a KGB-ügynökök kioltották, akkor volt a legsötétebb időszak a börtönökben is. Az ablakokat, hogy a szűk résen se jusson be napfény, bebádogozták. A fénysugárnak azonban sem a börtön, sem a bitófa nem tudta útját állni. Ilyen fénysugár volt az, hogy egy ENSZ-diplomata szolidaritást vállalt a magyar néppel, s ez éltető erővé vált. Bang-Jensen magatartása az utódokat is helytállásra kötelezi - hangsúlyozta (kurcz). (MTI) Szombaton a Városházán rendezett ünnepségen mintegy 600 egykori szabadságharcosnak adta át az 56-os emlékérmet Szentgyörgyvölgyi Péter címzetes államtitkár, Budapest főváros köztársasági megbízottja, Fónay Jenő, a Pofosz elnöke és Pongrátz Gergely, a Corvin közi felkelők parancsnoka. 56-os emlékérmet kapott a Svédországban élő Komlós Ferenc is, az egész világot behálózó, szabadelvű embereket tömörítő jótékonysági mozgalom, a Druidok Nemzetközi Szervezete svéd szövetségének elnöke, aki szombaton segélyszállítmányt adott át a Pofosz és az 56-os Alapítvány vezetőinek az Olimpia Szállóban. A segélyszállítmány ruhaneműből és háztartási felszerelésekből áll, amelyet azok között osztanak majd szét, akik az 56-os eseményekben való részvételük miatt nem jutottak méltányos, elviselhető nyugdíjhoz, s ma is a nyomorszint küszöbén tengődnek. Jelenleg 600 ilyen emberről tudnak. Tüntetés a tévé előtt Indulatok a sajtó ellen A rossz idő ellenére mintegy 1500-2000 ember jött össze a Magyar Televízió épülete előtt az 56-os Szövetség által meghirdetett „nemzeti nagygyűlésre”. „Keresztény médiákat!”, ,Igazságot 56-nak!” - hirdették a transzparensek, nem rejtve véka alá a résztvevők álláspontját. Sinkovits Imre bevezetője és versmondása után a délután vezérszónoka, Fónay Jenő, a Pofosz elnöke lépett a mikrofonhoz. Beszédében érintőlegesen szólt a nemzeti ünnepről is, fő mondandója azonban 56 örökségének szükséges érvényesítése volt. A sajtót, elsősorban is az elektronikus médiát minősítette az átalakulás egyik fő akadályának. Nem köntörfalazott, név szerint sorolta azokat az újságírókat, akikre megítélése szerint „nincs szüksége a nemzetnek”. A hallgatóság élénk helyeslése mellett az Alkotmánybíróság szervezetének a szükségességét is megkérdőjelezte, majd kijelentette: „Meg kell tisztítani a közéletet és a parlamentet is." Szónoklata során többször név szerint is kritizálta Eörsi Istvánt, aki egy korábbi interjújában a „csőcseléktől” óvta a politikai vitákat. (Egyébként az író maga is ott volt a megmozdulás elején.) Geréb Attila olvasta fel azt a követeléssort, amelyet a demonstráció végeztével az Országházban nyújtottak át Boross Péter belügyminiszternek. Ebben követelték az elmúlt időszak bűnöseinek felelősségre vonását, jelentős vezetőcseréket az igazságszolgáltatásban, a rendőrségnél és a katonaságnál. Új alkotmányt, kétkamarás parlamentet, a listás választások megszüntetését igényelték. Végezetül elengedhetetlennek tartották, hogy távozzanak a sajtóból „a diktatúra agitátorai". (k.gy.)* A televízió épülete előtt a hivatalos ünnepség után az 56-os forradalmi nemzeti szövetség tüntetőinek egy része szitkokat szórt az SZDSZ több jelenlévő tagjára, köztük országgyűlési képviselőkre is, illetve megrugdosták a rádió egy munkatársnőjét.