Magyar Nemzet, 1992. október (55. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-24 / 251. szám

6 Mae Nemzet A kommunista párt kezében lévő magyar politikai rendőrség 1946-ban letartóztatta a magát Magyar Közös­ségnek nevező társaság vezetőit és ne­vesebb tagjait, s szervezkedésüket összeesküvésnek kikiáltva politikai pert indított ellenük. A közhiedelem­mel ellentétben 1945 után nem az 1949-es Rajk-per, hanem ez, a Ma­gyar Közösség 1946/47-es pere volt lé­nyegében az első koncepciós politikai per Magyarországon, melyet a kom­munista párt vezetése arra használt fel, hogy megkezdje a leszámolást vélt vagy valódi politikai ellenfeleivel. A Magyar Közösség célja az volt, hogy - mivel biztosra vette, hogy a békeszer­ződés megkötése után az oroszok ki­vonulnak Magyarországról - megbíz­ható magyar embereket gyűjtsön össze és segítsen felelős pozíciókba. A vizsgálat és a per ezt a tényállást fújta fel „az államrend megdöntésére irá­nyuló összeesküvés”­sé, a későbbi pe­reket előrevetítő módszerekkel, rá­galmazó politikai és sajtókampány kíséretében. Az elsőrendű vádlottat, Donáth Györgyöt 1947-ben halálra ítélték és kivégezték; társai súlyos börtönbüntetéseket kaptak. Bünte­tésüket szinte mind letöltötték, s az erre vonatkozó szabályok szerint szabadultak az ’50-es évek második felében. Rehabilitációban és kártérí­tésben a kommunista rendszer ré­széről természetesen nem részesül­tek, bár perük koncepciós jellegét a ’70-es évek végén történészek már elismerték. Az elítéltek egyike 1978-ban fel­kereste Bibó Istvánt, s átadta neki a Magyar Közösség belépési avatóját, s Donáth Györgynek az utolsó szó jo­gán elmondott perbeli beszédét A látogatáskor lezajlott beszélgetésre s a két szövegre reagált Bibó István az alábbi levélben. A benne érintett kérdések nagyrészt ma is aktuálisak. Ifj. Bibó István Kedves Barátom! Köszönöm azt az egykori mozgal­mi avató szöveget, és Donáth György­nek a keretekben az utolsó szó jogán elmondott szavait, melyeket azzal a gondolattal juttattál el hozzám, hogy a Magyar Közösségről kialakított felté­telezetten téves véleményemet helyes­bítsék és a tényeknek megfelelő irány­ba tereljék. A két szöveget időközben már visszajuttattam, de ígért vélemé­nyemet, mely félek, kissé hosszúra si­került, családi­ betegségek­­sorozata mi­att csak most tudom elküldeni. Előrebocsátom, hogy az utolsó szó jogán elmondott szöveget azzal a tisz­telettel olvastam és azzal a tisztelettel szólok hozzá, ami kijár egy olyan em­ber megnyilatkozásának, aki a méltat­lan halál előtt tudja magát és előtte bát­ran helytáll azért, amit meggyőződésé­nek gondol. Ez azonban nem enyhít­hette és nem is enyhítette azt a nagyon határozottan negatív véleményt, amit az ott kifejezésre jutó politikai érvelés­sel és politikai elképzelésekkel szem­ben régen kialakítottam, és amiben ezeknek a szövegeknek a közelebbi is­merete csak megerősített. Előrebocsátom azt is, hogy ez az egyet nem értés nem terjed ki arra a kritikára, amit ez az utolsó szó jogán elmondott szöveg a nyomozás és vizs­gálat módszereinek hiányossága és el­fogultsága, s a vád és a várható ítélet jogászi és emberi tárgyilagosságának hiánya felett gyakorol. Amire ő ott több ízben és meggyőzően utal, anál a búói függetlenséget és pártatlanságot mindenek felett értékelő embernek, amilyennek tartom magam, csak egy­féle véleménye lehet. Csak pár szóval térek ki arra az egyenlőtlen feltételek mellett folyó, végeredményben eredménytelen és hi­ábavaló vitára, amely a bíróság és a vádlott között a fasizmus és a faj fogal­mai körül folyt, s amelynek tárgyában végül is abban állapodtak meg, hogy ki-ki a maga elgondolása szerint hasz­nálja ezeket a kifejezéseket, ami által az egész vita valójában a süketek pár­beszédévé vált. A fasizmus tárgyában Donáth György tartotta magát ahhoz a Magyarországon azelőtt szokásos szó­­használathoz és köztudathoz, amely fa­sizmus alatt kizárólag az olasz fasiz­must értette, és ezt, mivel Mussolini Magyarország területi követelései mel­lett foglalt állást, általában bizonyos szimpátiával kezelte, szemben a nem­zetiszocializmussal, melyet jelentős részben, talán többségében inkább gya­nakvással nézett. Ezzel szemben a bí­róság a fasizmust, egyrészt a kommu­nista mozgalomban, de egyébként is az egész nyugati világban elfogadott szó­­használat szerint gyűjtőfogalomként fogta fel, mely magában foglalja lénye­gében mindazokat a tekintélyuralmi rendszereket, amelyek egy harcias és militarista világnézet nevében alapítot­tak egyszemélyes diktatúrákat. A faj fogalma tekintetében a bíróság tartotta magát ahhoz a fajfogalomhoz, amelyik a hitlerizmus óta a faj kizárólagos fo­galmaként szerepel, ti. a biológiai faj fogalomhoz. Ezzel szemben a vádlott faj alatt azt értette, ami Magyarorszá­gon, elsősorban Szabó Dezső fogalma­zásában, a biológiai faj fogalomnál sokkal szétfolyóbb, lényegében etnikai faj fogalmat jelentett, amelyre az ő szemléletében nem vetődött a hitleri tömeggyilkosságok rettenetes árnyéka. Ezek után térnék rá azokra az állás­­foglalásokra, amelyek engem nagy­mértékben megerősítenek abban, hogy a Magyar Közösség elgondolásai is, célkitűzései is, taktikája is a legna­gyobb mértékben hibásak és szeren­csétlenek voltak. Az első ilyen kérdés a jogfolytonos­ság kérdése, amelyet Donáth György az utolsó szó jogán elmondott szövegében rendkívül hosszasan kifejtett. Azt han­goztatta - ami igaz is -, hogy az 1945- ben létrejött magyar államrendszer nél­külözi az előző államrendszerek hivata­los képviselőihez kapcsolódó jogfolyto­nosságot, és éppen ezért teljes értékű­nek nem tekinthető. Hogy ez fogyatko­zás-e, az azon múlik, hogy egy politikai rendszer törvényességéhez, legitimitá­sához szükséges-e az igen értelemben vett folytonosság. A jogfolytonosság egész ideológiája nem a magyar jogfej­lődés hagyományos értékei közé tarto­zik: a történeti magyar jogi ideológiát elsősorban az alkotmányosság gondola­ta, a nemzet szuverenitásának elve, a ki­rályi hatalommal szemben a nemzetnek múlt jogforrásnak a hangsúlyozása jel­lemzi. A törvényes hatalmat képviselő személyek közötti folytonosság gondo­lata monarchikus gondolat. A magyar jogi gondolkodás viszont különböző kritikus helyzetekben, amikor ez a bizo­nyos királyi jogfolytonosság valamely okból megszakadt, mindig valami mó­don a nemzetet igyekezett döntő szerep­hez juttatni, persze nemzet alatt nem a mai értelemben vett demokratikus nem­zetet, hanem többé-kevésbé szűkebben felfogott, többé-kevésbé arisztokratikus nemzetet értette, de mindenképpen egy nagyobb tömegekre, az alattvalók be­leszólására alapozódó jogalapozást te­kintett fontosnak. Ezt fejezte ki már I. Tüászler Bst választásnálá 2­ tiz ország­­gyűlési határozat, mely­-leszögezte, hogy-a magyar királyi hatalom nem a koronában, hanem a nemzet­i beleegye­zésiben gyökerezik. Erre történt hivat­kozás későbbi időpontokban is, többek között 1920-ban is, a Horthy-rendszer jogalapjainak a lerakásánál is, amikor a királyi Magyarország jogfolytonossága formailag hasonlóképpen megszakadt. Az egész jogfolytonosság-ideológia ép­pen ez alatt az 1920-ban megalapozott ellenforradalmi rendszer alatt jött ná­lunk divatba, mert a rendszernek egyik központi fájdalma volt, hogy a megelő­ző királyi jogintézményekhez nem kap­csolódik a jogfolytonosság formai sza­bályai szerint. 1920-ban nem az 1910—18-ig létezett legutolsó magyar országgyűlés ült össze, hanem egészen újonnan választottak nemzetgyűlést, nem a király által kinevezett homo regi­­ust, József főherceget fogadták el kor­mányzónak, hanem új kormányzót vá­lasztottak. Hozzá kell tennem, hogy mind a kormányzó-választás, mind a nemzetgyűlés-választás a szabad vá­lasztás súlyosabb szépséghibáival ter­hes, mint amit Donáth György az 1945. évi új közjogi indulásnak felró. 1945- ben, mikorra a Horthy-rendszer tökéle­tesen diszkreditálódott, a hozzá való­­ kapcsolódást döntő kérdésnek tekinteni, és azt vallani, hogy 1945-ben az 1939- es országgyűlést kellett volna összehív­ni, súlyos politikai tévképzet volt. Cso­dálnám, ha a Magyar Közösség egész társasága, melynek gondolkodására az egész ellenforradalmi politikai rend­szert maró szatírával illető Szabó Dezső oly nagy hatással volt, többségében így gondolkodott volna. Inkább az az érzé­sem, hogy az elsősorban Donáth Györgynek múlt volt 1939-es képvise­lőnek volt a kiindulópontja. Az 1939-es választást hibátlanul korrekt választás­nak, és az így létrejött országgyűlést 1945-ben további joglépésekre alkal­mas testületnek tekinteni három okból is lehetetlen volt. Először azért, mert igaz ugyan, hogy az 1939-es választás, ellentétben az előzőekkel, titkos válasz­tás volt, de egy olyan országos közhan­gulatban zajlott, ahol a vidéki, paraszti nép széles körei - ez köztudomású volt abban az időben - szilárdan meg voltak győződve arról, hogy azért az urak - a nagybirtokos vagy a főszolgabíró - to­vábbra is meg fogják tudni, hogy ki kire szavazott. Másodszor nem lehetett a vá­lasztást irányadónak tekinteni azért, mert az országban akkor a nyilas és a Hitler-barát demagógia és propaganda olyan döntő szerepet vitt, és­ a magyar­­országi szociális elégedetlenségnek olyan széles rétegeit vonta a maga hatá­sa alá, hogy a hitlerizmus szörnyűséges és párját ritkító, világméretű erkölcsi csődje után további döntések kiinduló­pontjául még csak elképzelni is nehéz lett volna egy olyan országgyűlést, amelynek az egyik legjellegzetesebb vo­nása éppen a nyilas és németbarát szava­zatoknak a megszaporodása volt. Har­madszor azért nem, mert ez az ország­­gyűlés egyetlen hang kivételével olyan egyértelműen vagy hallgatagon asszisz­tált Magyarország katasztrofális és esz­telen háborúba lépéséhez s a mesterkél­ten felszított háborús hangulathoz és propagandához, hogy a győztesekkel szemben ennek az országgyűlésnek irányadó és jogfolytonosságot fenntartó jellegét hangoztatni nyilvánvaló okta­lanság lett volna. Ugyanígy minősül az az érvelés, hogy 1945-ben a törvényes államfő akadályozva volt, Horthy Mik­lós 1944. március 19-i és 16-i szánalmas viselked­ée után olyan mértékű szemé­lyes politikai csődbe és teljes hitelvesz­tésbe jutott, hogy az ő akadályoztatását aligha lehet olyan valaminek föltüntetni, mint amely az 1945 után alakult jogrend törvényességét kétségessé teheti. E mögött az egész elgondolás mö­gött, mely Magyarország 1945-ös újjá­alakulásának jogalapját a Horthy-kor­­szak mérlegén kifogásolta és annak ne­vében vonta kétségbe, az egész Horthy­­rendszernek egy bizonyos történelmi pillanathoz kapcsolódó túlértékelése áll. A Horthy-korszak egészére nézve alig­ha lehetne megcáfolni egy olyan értéke­lést, mely ezt egy reakciós, félfeudális, csökevényesen alkotmányos rendőrál­lamnak minősíti, mely erőszakban szü­letett és tehetetlenségben múlt ki. Volt azonban egy pillanata, hozzátehetjük, gyorsan elmúlt pillanata, amikor úgy látszott, hogy a rendszer vezetői a nem­zet érdekét meg tudják ragadni, és an­nak megfelelő politikát tudnak csinálni. Akkor volt ez, amikor Teleki Pál, utána sokkal rosszabb feltételek mellett és gyengébb eszközökkel Kállay Miklós olyan politikai alternatívákban látszot­tak gondolkozni, amelyek a hitleri hata­lommal való szembefordulás felé mu­tattak, s ez Magyarországnak a béke pil­lanatában elviselhető erkölcsi és politi­kai pozíciót ígért, és úgy látszott, hogy Horthy személye, bármik is a fogyatko­zásai, elégséges lesz ahhoz, hogy ehhez a politikához az államfői támogatás döntő lökését megadja. Ezek a remény­ségek jóval a háború befejezése előtt már semmivé váltak. Maga Teleki Pál­­■ nak az öngyilkossága, minden tisztessé­ges és tragikus demonstratív szándéka ellenére is, nem az ország pozíciójának a javulását, hanem az ellenirányú, Hit­ler-barát erőknek a szabad útját jelentet­te: ha Teleki a helyén marad, megpró­bálhatta volna megakadályozni azt, hogy Magyarország Jugoszlávia össze­omlása után a Bácska megszállásából győzelmes haditényt faragjon magának - amibe azután Horthy oktalan lelkese­déssel belement­­, és 1941 nyarán talán megakadályozhatta volna, hogy Ma­gyarország belépjen a németek háború­jába. Hogy ezt a politikát egyenes vo­nalban végig lehetett volna-e vinni, azt ma nehéz volna megmondani, minden­esetre a háborúba lépés kitérője után ugyanennek a politikának a Kállay által megkísérelt újrafelvétele már sokkal ne­hezebb feltételek között volt csak lehet­séges. Mindamellett Kállaynak sikerült ezt a politikát egészen 1944 márciusáig elhúzni, és ekkor a történelem Hitler ul­timátuma formájában döntő politikai és katonai kiugrási lehetőséget kínált Ma­gyarországnak. Ehhez az kellett volna, hogy Magyarország ezt a kiugrást ugyannolyan gyorsasággal és elhatáro­zottsággal csinálja meg, ahogy azt Ro­mánia csinálta egy fél évvel később, és még csak nem is kellett volna a némete­ket bajtársiallanul hátba támadni, mert hiszen a németek a maguk bajtársiatlan lépéseivel tálcán hozták az erkölcsi jog­címet a szembefordulásra. Ezt Donáth György teljesen ferde módon értékeli, mert azt mondja, hogy a baj az volt, hogy ez a német megszállás idő előtt történt, és ebben bűnös a baloldal is, mert kül­önféle demonstrációival a né­meteket felbőszítette. Először is a né­meteket nem a baloldal teljesen kismé­retű és politikailag nem túl jelentős de­monstrációi bőszítették fel, hanem a Kállay ügyefogyott és rosszul leplezett kiugrási kísérletei. Másodszor, éppen ellenkezőleg óriási előny volt, hogy a német ultimátum idő előtt történt, mert Magyarország későbbi helyzete szem­pontjából döntő jelentőségű lett volna az, hogy a románok előtt ugrik ki a hit­lerista szorításból, holott topográfiailag a románoké volt a korábbi kiugrási lehe­tőség, hiszen őket érte el előbb a front. A március 19-i helyzet Magyarország­nak ezt a páratlan lehetőséget nyújtotta, és ez a lehetőség Horthy és Kállay tehe­tetlensége és bizonytalansága miatt semmibe ment. Ez már maga is a Horthy tekintélyének a teljesen semmi­vé válását jelentette, az a mód pedig, ahogy végül késve október 15-én a tény­leges kiugrási kísérletet előkészítette és megszervezte, majd ahogy a kiugrási kí­sérlet másnapján, a Szálasi­ puccsára az áment ráadta, szánalmas és gyászos volt. Mondhatja valaki, hogy­ nem olyan könnyű egy államfőnek vitéznek lennie, mikor elrabolt fiának az életével zsarol­ják. Ezt teljesen megértem, még azt sem állítom, hogy én hasonló helyzetben ilyen vagy olyan vitéz lettem volna. De Horthy Miklós 25 éven keresztül egy or­szágot tartott a vitézségéről szóló állan­dó propagandájának és egy kardcsörtető miltarizmusnak a hatása alatt, neki tehát be kellett volna töltenie az ebből eredő jogos várakozásokat. Emlékszem rá, hogy mikor 1939-ben Hitler Hácha cseh államelnököt az asztal körül kergetve és injekciókkal felélesztve kényszerítette a németek behívásának az aláírására, tet­tem egy olyan megjegyzést, hogy én nem szeretem Horthyt, de jó tudni, hogy vele ezt nem lehetett volna megcsinálni. 1944. október 16-án, amikor mindenki tudta, hogy már csak hónapok kérdése a német vereség, tehát egy sokkalta kilátá­­sosabb világpolitikai helyzetben a kato­na Horthy rosszabbul viselkedett, mint a civil Hácha. Egy ilyen valakit 1945-ben, vagyis a hitlerizmus teljes összeomlása után akadályozott törvényes államfőnek tekinteni csak nagymértékű politikai rö­vidlátásnak tudom minősíteni. Ha az egész Teleki-Kállay féle politikát követ­kezetesen és sikerrel végigcsinálják, ez igazolt volna minden nekik felrótt intéz­kedést, közöttük a zsidótörvényeket, hi­szen ez az eljárás a zsidóknak sokkal na­gyobb százalékát tudta volna megmen­teni. Ami azonban ténylegesen történt (kiugrási politika tényleges kiugrás nél­kül, németektől való távolodási politika, amely pontosan a döntő pillanatban tor­pan meg), az ezt a politikai garnitúrát visszamenőleg minden közbülső csele­kedetért és mulasztásért felelőssé teszi. Donáth György láthatóan azonosí­totta magát a perben ezzel a politikai garnitúrával, és ezzel egyben a per és a Magyar Közösség szempontjából is sú­lyos hibát követett el. Egész érvelésé­ben az egyik legtalálóbb megjegyzése az volt, mikor azt fejti ki, hogy a kom­munisták legalább annyira meg akarták változtatni az 1945-46. évi államrend­szert, mint amennyire ők, és bizonyos az, hogy erről ugyanígy a nyilvánosság kizárása nélkül folytattak előzetes meg­beszéléseket, most a Magyar Közösség, tehát őket ugyanennyi joggal lehetett volna összeesküvőknek és az államrend felforgatására készülőknek tekinteni. Ha azonban Donáth György az 1945-ös többpártrendszeren alapuló alkotmá­nyos demokráciát nem fogadja el még kiinduló jogalapnak sem, ahogy tette, akkor egész érvelésének elvész az ereje. A másik rendkívül szerencsétlen állásfoglalása Donáth Györgynek a faj­­elmélettel kapcsolatos elmefuttatása. Hangsúlyozza, hogy a Magyar Közös­ség fajelmélete különbözik a hitleri faj­elmélettől. Ez valóban igaz ugyan, mert a hitleri fajelmélet biológiai jelle­gű fajelmélet, az övék pedig etnikai jellegű, de ez nem változtat azon, hogy mindegyik diszkriminációt javasol az állampolgárok között leszármazási ala­pon. A Magyar Közösség fajelmélete mögött az a Szabó Dezső-i gondolat­rendszer áll, amely a magyar nemzet, a magyar etnikum történetileg kialakult integritását félti a XIX. században na­gyobb tömegben jelentkező, főleg né­met és zsidó beolvadással szemben. Ez a gondolatrendszer nagyon sok tényre hivatkozhatik, elsősorban az egész né­met és zsidó asszimilációnak a diszhar­monikus jelenségeire: ez megnyilvá­nult a zsidó vonatkozásban abban, hogy a zsidóság egy része rendkívül élesen tiltakozott saját teljes asszimilá­ciójának minden kétségbe vonása el­len, de a saját közösségi kohézióját lát­hatóan nem adta fel (ami elég termé­szetes volt egy olyan közegben, ahol az antiszemitizmus érezhetően jelen van), a német asszimiláció diszharmóniáit pedig a hitleri közelség hozta napvilág­ra abban a tényben, hogy a német asszimiláltaknak nem jelentéktelen százaléka a hitlerizmus közeledtére disszimilálódott és fölfedezte magában a német vért. Mindez nem változtat azon, hogy a magyar társadalomfejlő­dés alapvető disszonáns vonásait nem a német és zsidó asszimiláltak túl nagy száma okozta, hanem magának az asszimiláló magyar társadalomnak az egészségtelen társadalmi viszonyai és közszelleme: a magyar társadalomban a német és zsidó asszimiláltak bizonyos területeken feltűnő karrierlehetőségei pontosan azon alapultak, hogy az ő tár­sadalmuk elsősorban polgári jellegű, vagyis elég tág felemelkedési lehetősé­get nyújtó volt, ezzel szemben a ma­gyar társadalom szigorúan hierarchikus volt, így a magyar etnikumú parasztság és főleg paraszti szegénység fölemelke­­dési lehetőségei az alatt a hatalmi, köz­­igazgatási, gazdasági és lélektani nyo­más alatt álltak, amilyen a túlnyomó ré­szében magyar etnikumú úri rend a szolgabíró, a jegyző, az uradalmi tiszt képében kifejtett. Ennek a magyar etni­kumnak a felemelkedési lehetőségeit nemcsak az tette nehézzé, hogy az isko­lázási lehetőségei nem voltak elégsége­sek, hanem legalább annyira az is, hogy az egész magyar szegénységben a fel­­emelkedéshez való kedvet és bátorsá­got ez a nyomás nagymértékben béní­totta vagy lefékezte. Én ennek a magyar úri rendnek a teljes jogú tagjaként szü­lettem és nevelkedtem, és erre az éles állásfoglalásra nem indított sem sére­lem, sem feltűnési viszketegség, hanem csakis a rossz lelkiismeret és a magyar néppel való szolidaritás. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Ma­gyar Közösségnek az eljárása, amellyel egyszerűen az idegen származásúakat akarta a maga szűkebb és a nemzet ja­vára működni kívánó társasága közül kizárni, nemcsak az állampolgári és emberi egyenlőség sérelme, hanem egyben a magyar nemzet megújhodása szempontjából is céltalan, hatástalan és haszontalan program volt. Nem sokat jelent az az érvelés, hogy a Magyar Kö­zösség nem akart ebből sértő vagy megbélyegző kizárást csinálni, mert az ilyenfajta kizáró műveletek előbb­­utóbb, pláne ha politikai hatalomhoz jutnak, eljutnak a megbélyegző kizárás tényleges intézményesedéséhez. S ha azt halljuk, hogy ezzel semmi rosszat nem akartak, csak a jó magyarokat tö­möríteni, az ilyen szelekcióból a törté­nelem ezerszer s azóta is ismétlődő ta­núsága szerint ugyanaz a kontraszelek­ció születik, mint minden olyan ideoló­giából, amely valamiféle leszármazási alapon jelöli ki a nemzet vezetésére hi­vatott réteget, akár magyar származás­ról, akár keresztény származásról, akár munkásszármazásról van is szó. A vég­eredmény mindenképpen olyan érdem­telenek és alkalmatlanok előtérbe kerü­lése, akiknek egyetlen kvalitása ez a bi­zonyos leszármazás. Különösen szerencsétlen volt Do­­nát Györgynek az az érvelése, hogy je­lentős kultúrnemzeteknek, így az ango­loknak és az amerikaiaknak is vannak faji alapon álló intézményeik. Ez az igen nagy mértékben megbélyegző jel­legű intézményekre való hivatkozás először is lerontja azt az érvelést, hogy a Magyar Közösség nem törekedett megbélyegző megkülönböztetésre. S az angol gyarmatokon és az amerikai Délen jelen lévő faji megkülönböztetés ezeknek a jelentős kultúrnemzeteknek olyan - jogilag azóta megszűnt­­ intéz­ménye, és­­ ma is fennálló­­ előítélete, amit ezeknek a nemzeteknek jobbjai maguk is szégyellnek, s ami ellen ott állandó harc folyik. Erre követendő példaként hivatakozni csak arra volt jó, hogy mind a bíróság, mind a hivatalos propaganda az egész szervezkedést egyszerűen fasisztának minősítette. A harmadik állásfoglalás, amely engem Donát György gondolatmeneté­ben különösen meghökkentett, Ma­gyarország területi igényeinek kérdése. A Magyar Közösség bemutatott avató szövegéből helyesléssel értesültem ar­ról az állásfoglalásról, hogy ők Ma­gyarországot a magyar etnikum terüle­tével azonosítják. Donáth György el­mefuttatásából viszont az derül ki, hogy ő ehhez ugyan csatlakozik, de ugyanakkor nem adja fel azt a reményt, hogy a történeti Magyarország egész területét a magyar etnikum területévé lehet majd tenni. Miután a saját nyelvű államiságot megkóstolt és kifelé gravi­­táló más­ nemzetiségűek önkéntes el­­magyarosodását józan ésszel elképzel­ni nem lehet, ez a program vagy az erő­szakos elmagyarosítást, vagy pedig a teljes kitelepítést jelenti. Bár voltak né­pek, amelyeknek ilyen dolgok sikerül­tek, én először is nem kívánom, hogy a magyarság lelkiismeretét ilyen csele­­kedetek terheljék, másodszor pedig nemzeti öngyilkosságra való felhívás­nak látom, hogy egy 50 milliót megha­ladó környező tömbbel szemben bárki is ilyen programokat hirdessen. Mint ahogy már eddig is annak a program­nak, amely a két világháború között ál­landóan az integer Magyarország hely­reállítását tűzte ki célul - ahelyett, hogy a magyar etnikum megmentését tűzte volna ki -, az lett a következmé­nye, hogy 1945-ben nemcsak a vissza­kapott idegen nyelvű területek vesztek újból oda, hanem a magyarságnak is újból nagy tömegei kerültek idegen uralom alá, és súlyosan csökkent annak a valószínűsége, hogy ezt a belátható jövőben korrigálni lehet. Érdemes ezzel kapcsolatban Horthyék felelősségére visszatérni. Mondhatná valaki, hogy akárhogy ug­rott volna ki Horthy és Kállay 1944 márciusában vagy októberében, Ma­gyarország végső sorsa ugyanaz lett volna, ugyanúgy szovjet hegemónia alatt lenne, mint ma. Ez igaz, illetve valószínű. De mindenki jól szívja, és előre tudhatta is, hogy az összes ids­ or­szágok a háborúban­ v­aló­­részvételük vagy a háborúból való kiugrásuk ará­nyában kaptak a béketárgyalásokon el­bánást. És Magyarország határai az 1946-os béketárgyaláson a maga kiug­rásának a csődje alapján állapíttattak meg. Ha tehát Magyarország ezt a ki­ugrást olyan időben és úgy csinálja, ahogy csinálhatta volna, ak­kor ma az ország határai nem így néznének ki, fő­leg Erdély, a legveszélyeztetettebb ma­gyarság földje felé. Mindezekben tudom összefoglalni azokat a kifogásaimat, amelyek bennem lényegében a Magyar Közösség célkitű­zéseinek és állásfoglalásainak az elítélé­séhez vezetnek. Ez nem jelenti azt, hogy akár azt a módot, ahogyan ennek az ügy­nek a sovány tényállását fasiszta össze­esküvéssé dagasztották, akár azt a bá­násmódot, melyben a vádlottak a vizsgá­lat és a per során részesültek, akár azokat az ítéleteket, amelyeket ellenük hoztak és felettük végrehajtottak, a legkisebb mértékben is helyeselném. De Donáth Györgynek ez az utolsó szó jogán el­mondott állásfoglalása rendkívüli mér­tékben közrejátszott abban, hogy a per lováinak a jó lelkiismeretnek azt a tuda­tát adja, hogy itt egy súlyosan, és nem­csak az ő rendszerük, de az egész ma­gyar nemzet számára veszélyes retrog­­rád állásfoglalású emberrel és csoporttal állanak szemben. S ha teljes mértékben egyetértenek gondolataikkal és cseleke­deteikkel, aminek az ellenkezője igaz, akkor is el kellene őket marasztalnom a legnagyobb fokú taktikai oktalanságban. Csak abban reménykedem, és az is a ha­tározott érzésem, hogy a Magyar Közös­ség tagjainak a túlnyomó része nem ment el azokig a veszélyes konzekvenci­ákig, amelyeket a nekem megküldött szöveg tartalmaz. Tudom azt, hogy a Magyar Közösség túlnyomó részében rendkívül tisztakezű és tiszta erkölcsű emberek együttese volt, mindez azonban a soha be nem következett hatalomátvé­tel előtt jellemezte. Ez a szöveg éppen azt vetítette előre, hogy hogyan fogott volna a dologhoz a hatalomátvétel után, s engem ez hökkentett meg. Sajnálom, hogy ilyen nagyon éles megfogalmazásokkal kell ebben az ügyben neked fájdalmat okoznom, és sajnálom azt is, ha hozzáállásom ke­gyetlennek és kíméletlennek fog feltűn­­n­i. Annál is inkább, mert a Veled való személyes megismerkedést nyeresé­gemnek tekintem, és őszinte nagyrabe­csülésem kifejezése mellett szeretettel és tisztelettel üdvözöllek. Igaz híved Bibó István Bibó István publikálatlan levele Sárkány Győző rajza Dokumentum SZOMBAT, 1992. október 24.

Next