Magyar Nemzet, 1992. október (55. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-24 / 251. szám
6 Mae Nemzet A kommunista párt kezében lévő magyar politikai rendőrség 1946-ban letartóztatta a magát Magyar Közösségnek nevező társaság vezetőit és nevesebb tagjait, s szervezkedésüket összeesküvésnek kikiáltva politikai pert indított ellenük. A közhiedelemmel ellentétben 1945 után nem az 1949-es Rajk-per, hanem ez, a Magyar Közösség 1946/47-es pere volt lényegében az első koncepciós politikai per Magyarországon, melyet a kommunista párt vezetése arra használt fel, hogy megkezdje a leszámolást vélt vagy valódi politikai ellenfeleivel. A Magyar Közösség célja az volt, hogy - mivel biztosra vette, hogy a békeszerződés megkötése után az oroszok kivonulnak Magyarországról - megbízható magyar embereket gyűjtsön össze és segítsen felelős pozíciókba. A vizsgálat és a per ezt a tényállást fújta fel „az államrend megdöntésére irányuló összeesküvés”sé, a későbbi pereket előrevetítő módszerekkel, rágalmazó politikai és sajtókampány kíséretében. Az elsőrendű vádlottat, Donáth Györgyöt 1947-ben halálra ítélték és kivégezték; társai súlyos börtönbüntetéseket kaptak. Büntetésüket szinte mind letöltötték, s az erre vonatkozó szabályok szerint szabadultak az ’50-es évek második felében. Rehabilitációban és kártérítésben a kommunista rendszer részéről természetesen nem részesültek, bár perük koncepciós jellegét a ’70-es évek végén történészek már elismerték. Az elítéltek egyike 1978-ban felkereste Bibó Istvánt, s átadta neki a Magyar Közösség belépési avatóját, s Donáth Györgynek az utolsó szó jogán elmondott perbeli beszédét A látogatáskor lezajlott beszélgetésre s a két szövegre reagált Bibó István az alábbi levélben. A benne érintett kérdések nagyrészt ma is aktuálisak. Ifj. Bibó István Kedves Barátom! Köszönöm azt az egykori mozgalmi avató szöveget, és Donáth Györgynek a keretekben az utolsó szó jogán elmondott szavait, melyeket azzal a gondolattal juttattál el hozzám, hogy a Magyar Közösségről kialakított feltételezetten téves véleményemet helyesbítsék és a tényeknek megfelelő irányba tereljék. A két szöveget időközben már visszajuttattam, de ígért véleményemet, mely félek, kissé hosszúra sikerült, családi betegségeksorozata miatt csak most tudom elküldeni. Előrebocsátom, hogy az utolsó szó jogán elmondott szöveget azzal a tisztelettel olvastam és azzal a tisztelettel szólok hozzá, ami kijár egy olyan ember megnyilatkozásának, aki a méltatlan halál előtt tudja magát és előtte bátran helytáll azért, amit meggyőződésének gondol. Ez azonban nem enyhíthette és nem is enyhítette azt a nagyon határozottan negatív véleményt, amit az ott kifejezésre jutó politikai érveléssel és politikai elképzelésekkel szemben régen kialakítottam, és amiben ezeknek a szövegeknek a közelebbi ismerete csak megerősített. Előrebocsátom azt is, hogy ez az egyet nem értés nem terjed ki arra a kritikára, amit ez az utolsó szó jogán elmondott szöveg a nyomozás és vizsgálat módszereinek hiányossága és elfogultsága, s a vád és a várható ítélet jogászi és emberi tárgyilagosságának hiánya felett gyakorol. Amire ő ott több ízben és meggyőzően utal, anál a búói függetlenséget és pártatlanságot mindenek felett értékelő embernek, amilyennek tartom magam, csak egyféle véleménye lehet. Csak pár szóval térek ki arra az egyenlőtlen feltételek mellett folyó, végeredményben eredménytelen és hiábavaló vitára, amely a bíróság és a vádlott között a fasizmus és a faj fogalmai körül folyt, s amelynek tárgyában végül is abban állapodtak meg, hogy ki-ki a maga elgondolása szerint használja ezeket a kifejezéseket, ami által az egész vita valójában a süketek párbeszédévé vált. A fasizmus tárgyában Donáth György tartotta magát ahhoz a Magyarországon azelőtt szokásos szóhasználathoz és köztudathoz, amely fasizmus alatt kizárólag az olasz fasizmust értette, és ezt, mivel Mussolini Magyarország területi követelései mellett foglalt állást, általában bizonyos szimpátiával kezelte, szemben a nemzetiszocializmussal, melyet jelentős részben, talán többségében inkább gyanakvással nézett. Ezzel szemben a bíróság a fasizmust, egyrészt a kommunista mozgalomban, de egyébként is az egész nyugati világban elfogadott szóhasználat szerint gyűjtőfogalomként fogta fel, mely magában foglalja lényegében mindazokat a tekintélyuralmi rendszereket, amelyek egy harcias és militarista világnézet nevében alapítottak egyszemélyes diktatúrákat. A faj fogalma tekintetében a bíróság tartotta magát ahhoz a fajfogalomhoz, amelyik a hitlerizmus óta a faj kizárólagos fogalmaként szerepel, ti. a biológiai faj fogalomhoz. Ezzel szemben a vádlott faj alatt azt értette, ami Magyarországon, elsősorban Szabó Dezső fogalmazásában, a biológiai faj fogalomnál sokkal szétfolyóbb, lényegében etnikai faj fogalmat jelentett, amelyre az ő szemléletében nem vetődött a hitleri tömeggyilkosságok rettenetes árnyéka. Ezek után térnék rá azokra az állásfoglalásokra, amelyek engem nagymértékben megerősítenek abban, hogy a Magyar Közösség elgondolásai is, célkitűzései is, taktikája is a legnagyobb mértékben hibásak és szerencsétlenek voltak. Az első ilyen kérdés a jogfolytonosság kérdése, amelyet Donáth György az utolsó szó jogán elmondott szövegében rendkívül hosszasan kifejtett. Azt hangoztatta - ami igaz is -, hogy az 1945- ben létrejött magyar államrendszer nélkülözi az előző államrendszerek hivatalos képviselőihez kapcsolódó jogfolytonosságot, és éppen ezért teljes értékűnek nem tekinthető. Hogy ez fogyatkozás-e, az azon múlik, hogy egy politikai rendszer törvényességéhez, legitimitásához szükséges-e az igen értelemben vett folytonosság. A jogfolytonosság egész ideológiája nem a magyar jogfejlődés hagyományos értékei közé tartozik: a történeti magyar jogi ideológiát elsősorban az alkotmányosság gondolata, a nemzet szuverenitásának elve, a királyi hatalommal szemben a nemzetnek múlt jogforrásnak a hangsúlyozása jellemzi. A törvényes hatalmat képviselő személyek közötti folytonosság gondolata monarchikus gondolat. A magyar jogi gondolkodás viszont különböző kritikus helyzetekben, amikor ez a bizonyos királyi jogfolytonosság valamely okból megszakadt, mindig valami módon a nemzetet igyekezett döntő szerephez juttatni, persze nemzet alatt nem a mai értelemben vett demokratikus nemzetet, hanem többé-kevésbé szűkebben felfogott, többé-kevésbé arisztokratikus nemzetet értette, de mindenképpen egy nagyobb tömegekre, az alattvalók beleszólására alapozódó jogalapozást tekintett fontosnak. Ezt fejezte ki már I. Tüászler Bst választásnálá 2 tiz országgyűlési határozat, mely-leszögezte, hogy-a magyar királyi hatalom nem a koronában, hanem a nemzeti beleegyezésiben gyökerezik. Erre történt hivatkozás későbbi időpontokban is, többek között 1920-ban is, a Horthy-rendszer jogalapjainak a lerakásánál is, amikor a királyi Magyarország jogfolytonossága formailag hasonlóképpen megszakadt. Az egész jogfolytonosság-ideológia éppen ez alatt az 1920-ban megalapozott ellenforradalmi rendszer alatt jött nálunk divatba, mert a rendszernek egyik központi fájdalma volt, hogy a megelőző királyi jogintézményekhez nem kapcsolódik a jogfolytonosság formai szabályai szerint. 1920-ban nem az 1910—18-ig létezett legutolsó magyar országgyűlés ült össze, hanem egészen újonnan választottak nemzetgyűlést, nem a király által kinevezett homo regiust, József főherceget fogadták el kormányzónak, hanem új kormányzót választottak. Hozzá kell tennem, hogy mind a kormányzó-választás, mind a nemzetgyűlés-választás a szabad választás súlyosabb szépséghibáival terhes, mint amit Donáth György az 1945. évi új közjogi indulásnak felró. 1945- ben, mikorra a Horthy-rendszer tökéletesen diszkreditálódott, a hozzá való kapcsolódást döntő kérdésnek tekinteni, és azt vallani, hogy 1945-ben az 1939- es országgyűlést kellett volna összehívni, súlyos politikai tévképzet volt. Csodálnám, ha a Magyar Közösség egész társasága, melynek gondolkodására az egész ellenforradalmi politikai rendszert maró szatírával illető Szabó Dezső oly nagy hatással volt, többségében így gondolkodott volna. Inkább az az érzésem, hogy az elsősorban Donáth Györgynek múlt volt 1939-es képviselőnek volt a kiindulópontja. Az 1939-es választást hibátlanul korrekt választásnak, és az így létrejött országgyűlést 1945-ben további joglépésekre alkalmas testületnek tekinteni három okból is lehetetlen volt. Először azért, mert igaz ugyan, hogy az 1939-es választás, ellentétben az előzőekkel, titkos választás volt, de egy olyan országos közhangulatban zajlott, ahol a vidéki, paraszti nép széles körei - ez köztudomású volt abban az időben - szilárdan meg voltak győződve arról, hogy azért az urak - a nagybirtokos vagy a főszolgabíró - továbbra is meg fogják tudni, hogy ki kire szavazott. Másodszor nem lehetett a választást irányadónak tekinteni azért, mert az országban akkor a nyilas és a Hitler-barát demagógia és propaganda olyan döntő szerepet vitt, és a magyarországi szociális elégedetlenségnek olyan széles rétegeit vonta a maga hatása alá, hogy a hitlerizmus szörnyűséges és párját ritkító, világméretű erkölcsi csődje után további döntések kiindulópontjául még csak elképzelni is nehéz lett volna egy olyan országgyűlést, amelynek az egyik legjellegzetesebb vonása éppen a nyilas és németbarát szavazatoknak a megszaporodása volt. Harmadszor azért nem, mert ez az országgyűlés egyetlen hang kivételével olyan egyértelműen vagy hallgatagon asszisztált Magyarország katasztrofális és esztelen háborúba lépéséhez s a mesterkélten felszított háborús hangulathoz és propagandához, hogy a győztesekkel szemben ennek az országgyűlésnek irányadó és jogfolytonosságot fenntartó jellegét hangoztatni nyilvánvaló oktalanság lett volna. Ugyanígy minősül az az érvelés, hogy 1945-ben a törvényes államfő akadályozva volt, Horthy Miklós 1944. március 19-i és 16-i szánalmas viselkedée után olyan mértékű személyes politikai csődbe és teljes hitelvesztésbe jutott, hogy az ő akadályoztatását aligha lehet olyan valaminek föltüntetni, mint amely az 1945 után alakult jogrend törvényességét kétségessé teheti. E mögött az egész elgondolás mögött, mely Magyarország 1945-ös újjáalakulásának jogalapját a Horthy-korszak mérlegén kifogásolta és annak nevében vonta kétségbe, az egész Horthyrendszernek egy bizonyos történelmi pillanathoz kapcsolódó túlértékelése áll. A Horthy-korszak egészére nézve aligha lehetne megcáfolni egy olyan értékelést, mely ezt egy reakciós, félfeudális, csökevényesen alkotmányos rendőrállamnak minősíti, mely erőszakban született és tehetetlenségben múlt ki. Volt azonban egy pillanata, hozzátehetjük, gyorsan elmúlt pillanata, amikor úgy látszott, hogy a rendszer vezetői a nemzet érdekét meg tudják ragadni, és annak megfelelő politikát tudnak csinálni. Akkor volt ez, amikor Teleki Pál, utána sokkal rosszabb feltételek mellett és gyengébb eszközökkel Kállay Miklós olyan politikai alternatívákban látszottak gondolkozni, amelyek a hitleri hatalommal való szembefordulás felé mutattak, s ez Magyarországnak a béke pillanatában elviselhető erkölcsi és politikai pozíciót ígért, és úgy látszott, hogy Horthy személye, bármik is a fogyatkozásai, elégséges lesz ahhoz, hogy ehhez a politikához az államfői támogatás döntő lökését megadja. Ezek a reménységek jóval a háború befejezése előtt már semmivé váltak. Maga Teleki Pál■ nak az öngyilkossága, minden tisztességes és tragikus demonstratív szándéka ellenére is, nem az ország pozíciójának a javulását, hanem az ellenirányú, Hitler-barát erőknek a szabad útját jelentette: ha Teleki a helyén marad, megpróbálhatta volna megakadályozni azt, hogy Magyarország Jugoszlávia összeomlása után a Bácska megszállásából győzelmes haditényt faragjon magának - amibe azután Horthy oktalan lelkesedéssel belement, és 1941 nyarán talán megakadályozhatta volna, hogy Magyarország belépjen a németek háborújába. Hogy ezt a politikát egyenes vonalban végig lehetett volna-e vinni, azt ma nehéz volna megmondani, mindenesetre a háborúba lépés kitérője után ugyanennek a politikának a Kállay által megkísérelt újrafelvétele már sokkal nehezebb feltételek között volt csak lehetséges. Mindamellett Kállaynak sikerült ezt a politikát egészen 1944 márciusáig elhúzni, és ekkor a történelem Hitler ultimátuma formájában döntő politikai és katonai kiugrási lehetőséget kínált Magyarországnak. Ehhez az kellett volna, hogy Magyarország ezt a kiugrást ugyannolyan gyorsasággal és elhatározottsággal csinálja meg, ahogy azt Románia csinálta egy fél évvel később, és még csak nem is kellett volna a németeket bajtársiallanul hátba támadni, mert hiszen a németek a maguk bajtársiatlan lépéseivel tálcán hozták az erkölcsi jogcímet a szembefordulásra. Ezt Donáth György teljesen ferde módon értékeli, mert azt mondja, hogy a baj az volt, hogy ez a német megszállás idő előtt történt, és ebben bűnös a baloldal is, mert különféle demonstrációival a németeket felbőszítette. Először is a németeket nem a baloldal teljesen kisméretű és politikailag nem túl jelentős demonstrációi bőszítették fel, hanem a Kállay ügyefogyott és rosszul leplezett kiugrási kísérletei. Másodszor, éppen ellenkezőleg óriási előny volt, hogy a német ultimátum idő előtt történt, mert Magyarország későbbi helyzete szempontjából döntő jelentőségű lett volna az, hogy a románok előtt ugrik ki a hitlerista szorításból, holott topográfiailag a románoké volt a korábbi kiugrási lehetőség, hiszen őket érte el előbb a front. A március 19-i helyzet Magyarországnak ezt a páratlan lehetőséget nyújtotta, és ez a lehetőség Horthy és Kállay tehetetlensége és bizonytalansága miatt semmibe ment. Ez már maga is a Horthy tekintélyének a teljesen semmivé válását jelentette, az a mód pedig, ahogy végül késve október 15-én a tényleges kiugrási kísérletet előkészítette és megszervezte, majd ahogy a kiugrási kísérlet másnapján, a Szálasi puccsára az áment ráadta, szánalmas és gyászos volt. Mondhatja valaki, hogy nem olyan könnyű egy államfőnek vitéznek lennie, mikor elrabolt fiának az életével zsarolják. Ezt teljesen megértem, még azt sem állítom, hogy én hasonló helyzetben ilyen vagy olyan vitéz lettem volna. De Horthy Miklós 25 éven keresztül egy országot tartott a vitézségéről szóló állandó propagandájának és egy kardcsörtető miltarizmusnak a hatása alatt, neki tehát be kellett volna töltenie az ebből eredő jogos várakozásokat. Emlékszem rá, hogy mikor 1939-ben Hitler Hácha cseh államelnököt az asztal körül kergetve és injekciókkal felélesztve kényszerítette a németek behívásának az aláírására, tettem egy olyan megjegyzést, hogy én nem szeretem Horthyt, de jó tudni, hogy vele ezt nem lehetett volna megcsinálni. 1944. október 16-án, amikor mindenki tudta, hogy már csak hónapok kérdése a német vereség, tehát egy sokkalta kilátásosabb világpolitikai helyzetben a katona Horthy rosszabbul viselkedett, mint a civil Hácha. Egy ilyen valakit 1945-ben, vagyis a hitlerizmus teljes összeomlása után akadályozott törvényes államfőnek tekinteni csak nagymértékű politikai rövidlátásnak tudom minősíteni. Ha az egész Teleki-Kállay féle politikát következetesen és sikerrel végigcsinálják, ez igazolt volna minden nekik felrótt intézkedést, közöttük a zsidótörvényeket, hiszen ez az eljárás a zsidóknak sokkal nagyobb százalékát tudta volna megmenteni. Ami azonban ténylegesen történt (kiugrási politika tényleges kiugrás nélkül, németektől való távolodási politika, amely pontosan a döntő pillanatban torpan meg), az ezt a politikai garnitúrát visszamenőleg minden közbülső cselekedetért és mulasztásért felelőssé teszi. Donáth György láthatóan azonosította magát a perben ezzel a politikai garnitúrával, és ezzel egyben a per és a Magyar Közösség szempontjából is súlyos hibát követett el. Egész érvelésében az egyik legtalálóbb megjegyzése az volt, mikor azt fejti ki, hogy a kommunisták legalább annyira meg akarták változtatni az 1945-46. évi államrendszert, mint amennyire ők, és bizonyos az, hogy erről ugyanígy a nyilvánosság kizárása nélkül folytattak előzetes megbeszéléseket, most a Magyar Közösség, tehát őket ugyanennyi joggal lehetett volna összeesküvőknek és az államrend felforgatására készülőknek tekinteni. Ha azonban Donáth György az 1945-ös többpártrendszeren alapuló alkotmányos demokráciát nem fogadja el még kiinduló jogalapnak sem, ahogy tette, akkor egész érvelésének elvész az ereje. A másik rendkívül szerencsétlen állásfoglalása Donáth Györgynek a fajelmélettel kapcsolatos elmefuttatása. Hangsúlyozza, hogy a Magyar Közösség fajelmélete különbözik a hitleri fajelmélettől. Ez valóban igaz ugyan, mert a hitleri fajelmélet biológiai jellegű fajelmélet, az övék pedig etnikai jellegű, de ez nem változtat azon, hogy mindegyik diszkriminációt javasol az állampolgárok között leszármazási alapon. A Magyar Közösség fajelmélete mögött az a Szabó Dezső-i gondolatrendszer áll, amely a magyar nemzet, a magyar etnikum történetileg kialakult integritását félti a XIX. században nagyobb tömegben jelentkező, főleg német és zsidó beolvadással szemben. Ez a gondolatrendszer nagyon sok tényre hivatkozhatik, elsősorban az egész német és zsidó asszimilációnak a diszharmonikus jelenségeire: ez megnyilvánult a zsidó vonatkozásban abban, hogy a zsidóság egy része rendkívül élesen tiltakozott saját teljes asszimilációjának minden kétségbe vonása ellen, de a saját közösségi kohézióját láthatóan nem adta fel (ami elég természetes volt egy olyan közegben, ahol az antiszemitizmus érezhetően jelen van), a német asszimiláció diszharmóniáit pedig a hitleri közelség hozta napvilágra abban a tényben, hogy a német asszimiláltaknak nem jelentéktelen százaléka a hitlerizmus közeledtére disszimilálódott és fölfedezte magában a német vért. Mindez nem változtat azon, hogy a magyar társadalomfejlődés alapvető disszonáns vonásait nem a német és zsidó asszimiláltak túl nagy száma okozta, hanem magának az asszimiláló magyar társadalomnak az egészségtelen társadalmi viszonyai és közszelleme: a magyar társadalomban a német és zsidó asszimiláltak bizonyos területeken feltűnő karrierlehetőségei pontosan azon alapultak, hogy az ő társadalmuk elsősorban polgári jellegű, vagyis elég tág felemelkedési lehetőséget nyújtó volt, ezzel szemben a magyar társadalom szigorúan hierarchikus volt, így a magyar etnikumú parasztság és főleg paraszti szegénység fölemelkedési lehetőségei az alatt a hatalmi, közigazgatási, gazdasági és lélektani nyomás alatt álltak, amilyen a túlnyomó részében magyar etnikumú úri rend a szolgabíró, a jegyző, az uradalmi tiszt képében kifejtett. Ennek a magyar etnikumnak a felemelkedési lehetőségeit nemcsak az tette nehézzé, hogy az iskolázási lehetőségei nem voltak elégségesek, hanem legalább annyira az is, hogy az egész magyar szegénységben a felemelkedéshez való kedvet és bátorságot ez a nyomás nagymértékben bénította vagy lefékezte. Én ennek a magyar úri rendnek a teljes jogú tagjaként születtem és nevelkedtem, és erre az éles állásfoglalásra nem indított sem sérelem, sem feltűnési viszketegség, hanem csakis a rossz lelkiismeret és a magyar néppel való szolidaritás. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Magyar Közösségnek az eljárása, amellyel egyszerűen az idegen származásúakat akarta a maga szűkebb és a nemzet javára működni kívánó társasága közül kizárni, nemcsak az állampolgári és emberi egyenlőség sérelme, hanem egyben a magyar nemzet megújhodása szempontjából is céltalan, hatástalan és haszontalan program volt. Nem sokat jelent az az érvelés, hogy a Magyar Közösség nem akart ebből sértő vagy megbélyegző kizárást csinálni, mert az ilyenfajta kizáró műveletek előbbutóbb, pláne ha politikai hatalomhoz jutnak, eljutnak a megbélyegző kizárás tényleges intézményesedéséhez. S ha azt halljuk, hogy ezzel semmi rosszat nem akartak, csak a jó magyarokat tömöríteni, az ilyen szelekcióból a történelem ezerszer s azóta is ismétlődő tanúsága szerint ugyanaz a kontraszelekció születik, mint minden olyan ideológiából, amely valamiféle leszármazási alapon jelöli ki a nemzet vezetésére hivatott réteget, akár magyar származásról, akár keresztény származásról, akár munkásszármazásról van is szó. A végeredmény mindenképpen olyan érdemtelenek és alkalmatlanok előtérbe kerülése, akiknek egyetlen kvalitása ez a bizonyos leszármazás. Különösen szerencsétlen volt Donát Györgynek az az érvelése, hogy jelentős kultúrnemzeteknek, így az angoloknak és az amerikaiaknak is vannak faji alapon álló intézményeik. Ez az igen nagy mértékben megbélyegző jellegű intézményekre való hivatkozás először is lerontja azt az érvelést, hogy a Magyar Közösség nem törekedett megbélyegző megkülönböztetésre. S az angol gyarmatokon és az amerikai Délen jelen lévő faji megkülönböztetés ezeknek a jelentős kultúrnemzeteknek olyan - jogilag azóta megszűnt intézménye, és ma is fennálló előítélete, amit ezeknek a nemzeteknek jobbjai maguk is szégyellnek, s ami ellen ott állandó harc folyik. Erre követendő példaként hivatakozni csak arra volt jó, hogy mind a bíróság, mind a hivatalos propaganda az egész szervezkedést egyszerűen fasisztának minősítette. A harmadik állásfoglalás, amely engem Donát György gondolatmenetében különösen meghökkentett, Magyarország területi igényeinek kérdése. A Magyar Közösség bemutatott avató szövegéből helyesléssel értesültem arról az állásfoglalásról, hogy ők Magyarországot a magyar etnikum területével azonosítják. Donáth György elmefuttatásából viszont az derül ki, hogy ő ehhez ugyan csatlakozik, de ugyanakkor nem adja fel azt a reményt, hogy a történeti Magyarország egész területét a magyar etnikum területévé lehet majd tenni. Miután a saját nyelvű államiságot megkóstolt és kifelé gravitáló más nemzetiségűek önkéntes elmagyarosodását józan ésszel elképzelni nem lehet, ez a program vagy az erőszakos elmagyarosítást, vagy pedig a teljes kitelepítést jelenti. Bár voltak népek, amelyeknek ilyen dolgok sikerültek, én először is nem kívánom, hogy a magyarság lelkiismeretét ilyen cselekedetek terheljék, másodszor pedig nemzeti öngyilkosságra való felhívásnak látom, hogy egy 50 milliót meghaladó környező tömbbel szemben bárki is ilyen programokat hirdessen. Mint ahogy már eddig is annak a programnak, amely a két világháború között állandóan az integer Magyarország helyreállítását tűzte ki célul - ahelyett, hogy a magyar etnikum megmentését tűzte volna ki -, az lett a következménye, hogy 1945-ben nemcsak a visszakapott idegen nyelvű területek vesztek újból oda, hanem a magyarságnak is újból nagy tömegei kerültek idegen uralom alá, és súlyosan csökkent annak a valószínűsége, hogy ezt a belátható jövőben korrigálni lehet. Érdemes ezzel kapcsolatban Horthyék felelősségére visszatérni. Mondhatná valaki, hogy akárhogy ugrott volna ki Horthy és Kállay 1944 márciusában vagy októberében, Magyarország végső sorsa ugyanaz lett volna, ugyanúgy szovjet hegemónia alatt lenne, mint ma. Ez igaz, illetve valószínű. De mindenki jól szívja, és előre tudhatta is, hogy az összes ids országok a háborúban valórészvételük vagy a háborúból való kiugrásuk arányában kaptak a béketárgyalásokon elbánást. És Magyarország határai az 1946-os béketárgyaláson a maga kiugrásának a csődje alapján állapíttattak meg. Ha tehát Magyarország ezt a kiugrást olyan időben és úgy csinálja, ahogy csinálhatta volna, akkor ma az ország határai nem így néznének ki, főleg Erdély, a legveszélyeztetettebb magyarság földje felé. Mindezekben tudom összefoglalni azokat a kifogásaimat, amelyek bennem lényegében a Magyar Közösség célkitűzéseinek és állásfoglalásainak az elítéléséhez vezetnek. Ez nem jelenti azt, hogy akár azt a módot, ahogyan ennek az ügynek a sovány tényállását fasiszta összeesküvéssé dagasztották, akár azt a bánásmódot, melyben a vádlottak a vizsgálat és a per során részesültek, akár azokat az ítéleteket, amelyeket ellenük hoztak és felettük végrehajtottak, a legkisebb mértékben is helyeselném. De Donáth Györgynek ez az utolsó szó jogán elmondott állásfoglalása rendkívüli mértékben közrejátszott abban, hogy a per lováinak a jó lelkiismeretnek azt a tudatát adja, hogy itt egy súlyosan, és nemcsak az ő rendszerük, de az egész magyar nemzet számára veszélyes retrográd állásfoglalású emberrel és csoporttal állanak szemben. S ha teljes mértékben egyetértenek gondolataikkal és cselekedeteikkel, aminek az ellenkezője igaz, akkor is el kellene őket marasztalnom a legnagyobb fokú taktikai oktalanságban. Csak abban reménykedem, és az is a határozott érzésem, hogy a Magyar Közösség tagjainak a túlnyomó része nem ment el azokig a veszélyes konzekvenciákig, amelyeket a nekem megküldött szöveg tartalmaz. Tudom azt, hogy a Magyar Közösség túlnyomó részében rendkívül tisztakezű és tiszta erkölcsű emberek együttese volt, mindez azonban a soha be nem következett hatalomátvétel előtt jellemezte. Ez a szöveg éppen azt vetítette előre, hogy hogyan fogott volna a dologhoz a hatalomátvétel után, s engem ez hökkentett meg. Sajnálom, hogy ilyen nagyon éles megfogalmazásokkal kell ebben az ügyben neked fájdalmat okoznom, és sajnálom azt is, ha hozzáállásom kegyetlennek és kíméletlennek fog feltűnni. Annál is inkább, mert a Veled való személyes megismerkedést nyereségemnek tekintem, és őszinte nagyrabecsülésem kifejezése mellett szeretettel és tisztelettel üdvözöllek. Igaz híved Bibó István Bibó István publikálatlan levele Sárkány Győző rajza Dokumentum SZOMBAT, 1992. október 24.