Magyar Nemzet, 1992. október (55. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-17 / 246. szám
SZOMBAT, 1992. október 17. Sorskérdések Magyarság az ezredfordulón Heller Ágnes: A szöveg és a nemzetA rra a kérdésre, vajon egy nemzet politikai, kulturális és erkölcsi erejének alapfeltétele-e a konszenzus, nem lehet egyértelmű választ adni. A válasz attól függ, milyen konszenzusról van szó, ki az, aki egyetért, mivel ért egyet, és milyen módon fejeződik ki ez az egyetértés. A kérdés jóval régebbi, mint a modern nemzet megszületése. A magyar történelemírás, egy régi iskolát követve, hosszú ideig a viszálykodást jelölte meg minden vereségünk forrásának. Akár megalapozott egy effajta sommás általánosítás, akár nem (szerintem semmiképpen), a modern nemzetekre nem vonatkoztatható. Lehet ugyan, hogy valamiféle „viszálykodás” e nemzetek egyes vereségeinek fő forrása, de bizonnyal „viszálykodásoknak” köszönhetik minden győzelmüket is. Az első modern európai politikai nemzet, a francia egyúttal a legmegosztottabb európai politikai nemzet is. De ha azt mondjuk, hogy a politikai konfliktus (ahogy a kulturális és gazdasági konfliktus is) erősíti és gazdagítja a nemzetet, s ha lenne modern nemzethalál (ahogy nincsen), az csupán a teljes konszenzus következménye lehetne, akkor megint csak a történet feléről beszélünk. A konfliktusoknak, a „viszályoknak” kell hogy legyen egy közös nevezőjük, pontosabban szólva egy közös vonatkozási pontjuk. Akár politikai ellenfelek küzdenek egymással, akár népcsoportok szállnak síkra elismerésükért és egyenlő jogaikért egy ellenséges többségtől körülvéve, valamiben a küzdőknek mégis meg kell egyezniük, azaz egynek kell lenniük. Ez pedig éppen nemzeti hovatartozásuk. A nemzetet éppoly kevéssé lehet értelmesen „meghatározni”, mint a társadalmat, méghozzá hasonló okból? a: eleven nemzet önmeghatározó. Mindazok, akik konfliktusban állnak, részt vesznek a nemzet meghatározásában. Ebben az értelemben egy nemzet soha sincs „befejezve”, tehát sosem azonos teljesen a múltjával. Persze lehet meghatározás címén az egyik vagy másik viszálykodó csoport számára kisajátítani a nemzetet, de ez a legkárosabb a nemzet jövője szempontjából. A nemzet kisajátításának jól ismert eszköze azonosítása egy népcsoporttal. A modern nemzeteszme persze megkívánja, hogy a nemzet magába foglalja a népet a latin populus értelmében, ahol „populus” egyenlő „mindenkivel”; ez a „demokratikus szakkifejezés”. Azonban a nemzetfogalom kisajátítói a népet nem „populus”-ként, hanem Velkként értelmezik. A nép, mint Volk, mindig misztifikált fogalom volt, de amíg a nemzet (natio) azonos volt a genszel (a történelmi osztályokkal), tehát a modern világ beköszönte előtt, ez a misztifikáció még reális forrásokból táplálkozott. Azóta a fajelmélet egyik változatát képviseli. A nemzetet nem lehet meghatározni, mert a nemzet önmagát határozza meg: a nemzet „azonossága” sosem marad változatlan és állandó, hanem alakul. Ez az alakulás lehet gazdagodás és szegényedés egyaránt, mégpedig nemcsak gazdasági, hanem kulturális és erkölcsi vonatkozásban is. Hogy egy nemzet gazdagodik vagy szegényedik, hogy kis vagy nagy tekintélye van-e a világban, az nem egyetlen tényező függvénye. De elmondható: egy nemzet, amelyben a politikai ellenfelek nem zúrják ki egymás kultúráját a „nemzetből”, hanem minden idegenkedésük ellenére még meg is tudják becsülni a másik teljesítményét, nagy kulturális tekintélyre tesz szert. Giscard d'Estaing, aki a haldokló Sartre-t (örökös politikai ellenfelét) látogatta meg a kórházban - ezt az eszmét reprezentálta gesztusával De hogyan lehetséges az, hogy politikai és kultúrái is,alenfelek *mindannyian - nemcsak ugyanazon nemzet tagjai legyenek, hanem ugyanazon nemzet reprezentatív képviselői is jóban és rosszban? Fel kell tételezni: mindannyian ugyanazt a szöveget értelmezik. Ha pedig ezt tételezük fel, akkor az egyik nem azt fogja a másik szemére hányni, hogy „nemzetietlen”, hanem hogy az rosszul olvassa, értelmezi a nemzet közös szövegét. A közös szöveg a nemzet egységének szilárd alapja. . Mindazok, akik a közös szöveget értelmezik vagy akik javaslatot tesznek annak kiegészítésére, beletartoznak a nemzet közösségébe - mert a közös szöveg éppen a közösség fundamentuma. Aki elveti a közös szöveget, az nem tartozik bele a nemzetközösségbe, bár így is a demokratikus állam törvényeinek egyenlő védelme alatt áll. Nem kell mindenkinek, aki ugyanazon államban lakik (legyen az egyed, csoport, nemzetiség) ugyanazon vagy akár bármelyik nemzet tagjának lennie. Az állampolgárság és a nemzethez tartozás nem okvetlenül kötődnek össze, de az aktív honpolgár, aki elfogadja az „alapszöveget", egyúttal a nemzet tagja is. Egyedek és csoportok két nemzet tagjai is lehetnek, amennyiben hűtlenség nélkül tehetik. A közös nemzeti szöveg egy modern politikai nemzet esetében az alkotmány. Az alkotmány lehet írott és íratlan. Persze az íratlan alkotmány sem teljesen íratlan; a Magna Chartától kezdve Locke Második esszéjéig számtalan alapító írást tart számon az angol/brit nemzet is. Az a gondolat, hogy a szöveg fogja megteremteni és a jövőben biztosítani a nemzet egységét - a nyugati kultúra legősibb forrásaiból eredt. Mindenekelőtt ott volt az őskép: a Biblia, a könyv, az írás. A zsidók két és félezer esztendeje, a keresztények majd kétezer esztendeje értelmezika kiírást.Az értelmezések különbözőek, de azzal, hogy mind éppen ezt a szöveget értelmezték, és nem egymásikat, az önazonosság megmaradt. Ugyanakkor ott volt a másik forrás is: a régiek alkotmánya. Az alkotmány, a szöveg a görög-római értelemben elsősorban intézmény. Egyes intézmények persze változtathatók (lásd Rómát) - de amit az „intézmények szellemének” nevezhetünk, tehát a láthatatlan alapító okirat, mindig arra késztet, hogy visszatérjünk hozzá, és újraértelmezzük. A régi minták persze nem írták le pontosan az új világ követelményeit. Még kevésbé írták elő, hogy az új írás mit tartalmazzon. Az írott és íratlan alkotmányok szövegét,szellemét nem Isten hírnökei adták a modern nemzetek kezébe, ahogy az alapító atyák élete és küldetése sem vész el a mítoszok homályában. A nemzetek alapító szövege prózai: az alapító atyák nem voltak váteszek. Az utódok, a későbbi értelmezők, nem törpék az óriásokhoz képest. Ez így van rendjén, mivel a szöveg legitim forrása nem az „alapító atya”, hanem maga a születő nemzet, mely joggal táplálja a reményt, hogy jövendőbeli lányai és fiai nem lesznek alávalóbbak az alapítóknál. A legtermékenyebb nemzetalapító (vagy újraalapító) írás az, melyet minden generáció újra tud értelmezni, amelynek értelmezéséhez mindenki visszanyúlhat, bármilyen legyen is politikai elkötelezettsége, feltéve ha ezt a szöveget akarja értelmezni, és nem egy másikat; egy szöveg, amelynek minden pontja (sora) mindenkor, folyamatosan értelmezhető (és különféleképpen), melynek egyetlen pontját sem kell elfelejteni vagy mesterségesen kitessékelni az emlékezetünkből. Egy ilyen szöveg állandó értelmezése garantálja a nemzetélet folyamatosságát. De attól, hogy ezt a szöveget nem váteszek írják és mindenki maga értelmezheti, mert mindenki érti, a szöveg szelleme még szent lehet az értelmezők számára. Pontosan ugyanúgy és ugyanannyira szent, amennyire agy vérszerződés szent, amennyireminden alapítás elkötelezettség és ígéret, amelyet elődeink vállalnak, és melyet nekünk és utódainknak kell beváltani. 1956-ban, a forradalom alatt ol■vastam először teljes terjedelmében a 12 pontot. „Mit kíván a magyar nemzet?" Ahogy közölték a szöveget, már érelmezték is: számos és egyben-másban különböző „12 pont” (ugyancsak számos „több mint 12 pont”) jelent meg az újságokban, röpiratokban, de valahogy mindegyik kiegészítette, értelmezte, újraértelmezte az eredetit. 1956-ban hirtelen felfedeztük: nekünk is van szövegünk. Tanultunk róla az iskolában addig is, csak éppen a teljes szöveget nem láttuk; ezt mások értelmezték számunkra. Ha jól meggondoljuk, vagy száznegyven évig nem volt szalonképes (vagy „utcaképes”) az a szöveg, amelyben a magyar nemzet írásba foglalta azt, amit egyszer tényleg kívánt. Igaz, a „Mit kíván a magyar nemzet?” előzetes szöveg volt, mint az amerikai Függetlenségi nyilatkozat, még nem a főszöveg, még nem a demokratikus vagy liberális polgári magyar alkotmány. Talán most folytathatjuk, ahol egykor abbahagyatták velünk. Ideje lenne végül visszamenni a kezdetekhez az újraalapozás gesztusával. A „főszöveg” hiányában, a magyar nemzet más szövegeket keresett és talált; szövegeket, melyek metaforáiban, üzeneteiben és mitológiáiban önmagát értelmezhette. Az isteni kinyilatkoztatás és a prózai alkotmányozás között nyílott egy harmadik lehetőség: a nemzeti költészet, így vált egy 26 éves költő a magyar nemzet kanonizált szentjévé. Petőfi Sándor költészete volt az, amit minden gyermek könyv nélkül tanult meg idézni, az ő szövege volt a nemzet írott teste. A Nemzeti dal foglalta el a „Mit kíván a magyar nemzet?” helyét. Ahogy a XIX. század igazi magyar alkotmányának helyére Petőfi, úgy került a XX. század igazi magyar alkotmányának helyére Ady Endré."Nekem is, mint oly sok másnak a generációmból, Ady volt a második Bibliám. Ő volt a szöveg. Így véltünk gazdagodni a hiányból. De ez tévedés volt. A költészet szebb a legjobb alkotmánynál. De nem helyettesíti még az olyan,ids szöveget” sem, mint amilyen a „Mit kíván a magyar nemzet?”. Rossz szolgálatot teszünk mind a költészetnek, mind a nemzetnek, ha el akarjuk hitetni, hogy a versek értelmezésével egy közös alapszöveget értelmezünk. S még nagyobb baj forrása, ha az alapítás gesztusát egy karizmatikus „vátesz” mítoszához kapcsoljuk. Mert az igazság az, hogy Petőfi vagy Ady értelmezésével sohasem egy közös alapszöveget értelmeztünk. Minden politikai korszak kiválasztott egynéhány Petőfi- vagy egynéhány Ady-verset, és kinevezte azokat a nemzet reprezentatív szövegeinek. A többi verseket (szövegeket) nem tanították az iskolában, nem szavalták őket, feledésbe merültek. Gyermekkoromban hetente citáltuk, hogy „A Kárpátoktól le az Aldunáig...", de nem tudtuk, hogy Petőfi azt is írta: „Akasszátok föl a királyokat!", míg ifjúkorom tankönyveiben csak az utóbbi szerepelt, az előbbit elfújta a szél. A mi gyerekeink Adytól elsősorban ,A proletárfiú versé" -t szavalták, a „Vörös Napot" idézték, amely felkelt „reánk ragyogva”, és nem hiszem, hogy unokáim is ugyanezeket fogják könyv nélkül megtanulni, vagy hogy egyáltalán tanulni fogják ezeket. Aki rosszindulatú, az egyszerűen hazudik a költővel mint „nemzeti szöveggel”, aki jóindulatú, az is csak féligazságokat tud vele elmondani. Sem ,A Kárpátoktól le az Aldunáig”, sem az ,Akasszátok fel a királyokat”, sem ,A proletárfiú verse” vagy a „Márciusi Nap” nem reprezentatív nemzeti szövegek ma. A „Nemzeti dal” sem az, nem a kardnak kell ma karunkat ékesítenie. 1848 óta, hol radikálisan, hol kevésbé radikálisan, de állandóan kitöröltek valamit a nemzet emlékezetéből. A költő-váteszeket úgy állították az emlékezés szolgálatába, hogy egyúttal a felejtés szolgálatába is állították őket. Talán ezek a költők ma megint költőkké válnak, és mindenki azt választhatja ki összes műveikből, ami személyes ízlésének megfelel. Mi pedig visszatérhetünk a régi prózai kérdéshez, váteszek útmutatása nélkül, a 12 pont szellemét értelmezve: Mit kíván a magyar nemzet?. Magyar Nemzet 5 Fehér Ferenc: Nemzeti jellem vagy nemzeti kultúra? Amíg a dolgok valamely egyetemes rendjébe tartozunk, amíg szilárdan, két lábbal állunk az univerzális talajban, addig nincsen semmiféle „nemzeti lényegünk”. A Nagy Károly-i Európában beszélhettek százféle nyelvet, háborúzhattak egymással egy darabka föld történelmi joga nevében, de az elsődleges önmeghatározás mégis a „katolikus” volt: az ember odatartozása a szent és egyetemes rendbe. Éppen ezért a különbség két, egyaránt a katolikus berendezkedéshez tartozó embercsoport között sosem volt feltétlen és kizáró, ismétlődő háborúik ellenére sem, míg köztük és az iszlám között a szembenállás életre-halálra szólt. Lutherben találhatjuk még az európai történelem első reprezentatív nacionalista hősét, aki felrobbantotta az egyetemes rendet, és az ekképp oly különbözővé vált embercsoportoknak az oly különbözővé tett anyanyelven nyújtotta át az egyetemes írást. A reformációs nyomatékkal beinduló európai nacionalizmusnak mindhárom nagy hulláma az egyetemesség valamely rendje vagy tervezete ellenében határozta meg magát. A protestáns nacionalizmus a katolicizmus egyetemes rendje és múltja ellen bontott zászlót, és a küzdelemben nem maradt „protestantizmus”, azaz új egyetemesség, amely kihívja a régit, hogy a helyére lépjen, hanem felbomlott egymás közt is versengő egységekre. A XIX. század, a nacionalizmus klasszikus kora, válasz volt a felvilágosodás és a francia forradalom egyetemességére, amely nem tudott ugyan tartós világrenddé válni, mint a katolicizmus, de amelynek célkitűzései még elszántabban egyneműsítették volna az emberiséget az ész, a tudomány közös nyelve és a világpolgárság általános elvei jegyében, mint a szent és egyetemes katolikus rend. Mikor azonban mind a forradalom hirdette egyetemes köztársaság, mind az új Nagy Károly, Napóleon alapította birodalom egyaránt a hagyományos francia kontinentális hegemonizmus jelmezeinek bizonyultak, a nemzetállam eszméjének és gyakorlatának egy évszázadra nem volt vetélytársa. A harmadik menet szemünk láttára bonyokódott le és ért véget. A kommunizmustalán a brezsnyevi végső dekadencia koráig, ahol már semmi sem számított, csak az alvilági meggazdagodás) sosem adta fel elméletileg a „proletár világköztársaság” internacionalizmusát, csak éppen egy, a napóleonival össze nem hasonlítható birodalmi politika spanyolfalává fokozta le. Most, a kommunizmus kimúltával egyfelől benyújtja igényeit az a számtalan kis nacionalizmus, amelynek önrendelkezési jogát az első világháború után elvileg meghirdették, de soha komolyan nem vették, másfelől verseng velük az európai berendezkedés nemzetek közötti, ha nem ús nemzetek feletti terve. Éppen ma, a nemzetek közti megegyezéses berendezkedés vagy a tulajdon érdekein kívül semmire sem tekintő, önmaga kizárólagos értékétől megszállott kisnemzeti nacionalizmus válaszútán válik égető kérdéssé az, miképp határozzuk meg kollektív nemzeti önazonosságunkat, mint nemzeti jellemet vagy mint nemzeti kultúrát? A különálló és a belső összetartó erőt nem nélkülözhető embercsoportoknak valamiképp meg kell határozniuk magukat, minthogy sem külsődlegesen, sem saját tudatuk szerint nem tartoznak bele valamiféle egyetemes rendbe. És noha ezen ritkán szoktunk elgondolkozni, a meghatározás két szokásos útja, melyeket rendesen nem csupán egyenértékűnek, hanem egymással felcserélhetőnek is tartunk, a „nemzeti kultúrán”, illetve a „nemzeti jellemen” keresztül történő önmeghatározás nem csupán két különböző út. Egészen eltérő értéktartalmú eredményhez jutunk attól függően, melyiket választjuk. Mit jelent nemzeti, tehát sem egyéni, sem egyetemes, hanem csoportos önazonosságunkat a kultúrával meghatározni? Már a szó is jelzi (melynek elsődleges jelentése művelés),, hogy amennyiben kulturális lények vagyunk, annyiban nem növünk ki szervesen semmiféle természetből, hanem „csináljuk” magunkat és „csinálnak” bennünket. „Művelünk” és „művekké” válunk. Másodszor, a „műveknek” van egy jelentésük, beleértve az embereket is, mint a „művelés műveit”. Ezek a jelentések azonban nem egyszer s mindenkorra meghatározottak, bármennyire szeretné is őket a kulturális konzervativizmus változatlannak tudni. Változnak az új értelmezésekkel, melyeket az új nemzedékek adnak nekik; mi több, minél modernebb a világ, annál többféle értelmezés él együtt egy- és ugyanazon nemzeti kultúra keretében. Harmadszor, „egy nemzethez tartozni” önmagában csupán annyit jelentene: egy területhez tartozni (a születés jogán vagy véletlen folytán), tudni a közös ősökről, a természetnek ugyanazokat a képeit hordozni a retinán, ugyanattól az eseménytől kezdeni az időszámítást. De mindez önazonoságot formáló erővé csak akkor válik, ha az emlékezet kulturális hatalma kapcsolja össze az elemeket, mert még ebben is a kultúra művei és nem a szervesen növő természet vagyunk. Negyedszer, a kultúra fogalmát mindig szembeállították a civilizáció fogalmával. A kultúra elsősorban a nyelv használatában, a civilizáció a dolgok (beleértve a normák és szabályok) célszerű kezelésében áll; az egyik egy embercsoporthoz kötött, a másik kiterjed az egész modern világra. A kultúra a csoport, a „nemzet" kollektív önmeghatározása, a „civilizáció” egyetemes megjelölése annak, hogy egy egyén vagy egy csoport a modern világhoz tartozik (egyebek közt abban az értelemben is, hogy képes „kezelni annak szabályait”). Mindezekben a jelentésárnyalataiban a nemzet kulturális önmeghatározása hangsúlyozza a szabad alkotóképességet (ha nem vagyunk megelégedve kultúránkkal, rajtunk áll, hogy megváltoztassuk); az elsajátíthatóságot; a pluralitást (egy kultúra mindig különböző művekből áll, amelyeket tökéletesen egyneműsíteni még sohasem sikerült), a nyitottságot (ha valami „művelés”, és „műveltség dolga”, akkor a világ bármely égtájáról jövök beléphetnek ennek keretébe, akkor a nemzet - mint kultúra - képes az idegen asszimilálására éppúgy, mint a vele való együttlakásra). Ezzel éles ellentétben a „nemzeti jellem” mint a jellem általában, s nem szabad választás és öntevékenység eredménye (noha alakíthatjuk jellemünket), elsősorban „genetikus”, vagyis természetes és örökölt. Ez azonnal mutatja a második típusú önmeghatározás zártságát: ha a nemzeti jellem genetikusan örökölt, akkor a nemzethez csatlakozni, ahhoz asszimilálódni, tagjává válni tulajdonképpen lehetetlen. A nemzet azonosítása a fajjal csak egy lépésnyi távolságra van a „nemzeti jellem” gondolatából. Azonban a nemzet génjei igencsak különös gének; egy teljes és befejezett erkölcsi jellemet öröklünk velük (amit különben az életben, mint egyének, sosem öröklünk). A „nemzetjellem” képével van egy további nehézség: minden csoport önmagáról alkotott jellemképe egyértelműen, néha hisztérikusan pozitív, és ugyanennek a csoportnak a másokról alkotott jellemképe - a skála különböző fokain - negatív. Minthogy ez egy adott korban minden egyes csoportra igaz, nemcsak az erkölcsi önarckép hitelét vonhatjuk kétségbe; funkcióját is pontosan meg kell értenünk. Elsődleges feladata bizonyára a gondolkodás és érzés „természetes” (egyéni vagy kollektív) egocentrizmusának kifejezése és erősítése. Már gyerekkorunkban is tudtuk, amennyiben B-sek voltunk, hogy az A-sok nyavalyások, míg a B-sek szerencsések (mert olyan kiválóak). De egy magasabb szinten, a nemzeti-politikai öntömjénezés már nem olyan veszélytelen rigolya, mert az a körülmény, hogy a mi nemzeti jellemünk olyan kiváló, menlevél és előzetes felmentés, jogot ad nekünk arra, hogy azt tegyünk a másikkal, amit csak akarunk. A XIX. század minden nagy nacionalistájának levelezése, Napóleontól Bismarckig, tele volt a levelező saját csoportjának elragadtatott önjellemzésével és az éppen ellenséges vagy veszélyes másik megvető vagy gyűlölködő leírásával. Ráadásul sosem lehet kétségünk affelől, hogy ilyenkor minden „erkölcsi kritika” felmentés háborúk megindítására vagy önigazolás országok megszállásáért Továbbá a „nemzeti jellem” fogalmából következik, hogy annak változatlannak kell maradnia a történelem viharában (éppen mivel genetikusan öröklött). Eszerint a történelem csak színjáték, amely arra szolgál a hősnek, a kiváló erkölcsi jellemmel rendelkező nemzetnek (tehát a „mi” nemzetünknek), hogy megmutassa jellembeli kiválóságát a világ színpadán. Végül ugyancsak következik a „nemzeti jellem” fogalmából, hogy kizárja a pluralizmust. Akinek több mint egy jelleme van, aki tehát például lehet Dr. Jekyll és Mr. Hyde egyszerre, az jellemhasadásos beteg. Amennyiben jellemünket a „nemzet génjei” határozzák meg, sok variációra nincs lehetőség. Mindebből elég világosan következik: a nemzet önmeghatározása mint kultúra és mint jellem nem csupán két szakkifejezés fogalmi különbséget jelöli. Ebből a különbségből a nemzeti politika két drámaian eltérő válfaja következik. A „nemzeti jellem” politikája minden veszélyhelyzetben, akár magunk teremtette az, akár másoktól előidézett, gyakran hősies, de mindig könyörtelen tettek többnyire véres útjára terel, ahogyan ezt a szerb politika nagy részében - mely erősen hajlik a „szerb jellem” heroizálására - tapasztalhatjuk is. Ugyancsak következik belőle az „idegen test” iránti irritáltság igen magas foka és a kulturális idegenség lefordítása erkölcsi-jellembeli terminusokra. Végül a nemzeti jellem politikája csak szavakban ismeri a pluralizmust és a toleranciát. Igazában minden elhajlást az egyetlen helyes és igaz nemzeti jellemtől, úgy, mint egykor a kommunizmus minden elhajlást a marxizmus egyetlen igaz tudományától, veszélynek tekint, melyet potenciálisan üldözni kell. A nemzet kultúra formájában történő önmeghatározása sem abszolút garancia. Másokkal szembeni kegyetlenségre, az idegen iránti türelmetlenségre, az egyarcú nemzet elvének erőszakos képviseletére a kultúra alapján is el lehet jutni. De bármi történt is ebben a felvilágosult évszázadban, annyi hitet mégis meg kell őriznünk a felvilágosodásban, hogy a kultúra eszméjét (így tehát egyebek közt a „nemzet mint kultúra” eszméjét is) a szabad önformálásnak, az idegen betessékelésének és a mások különbözőségének elismerésével, tehát a türelem gesztusával azonosítjuk. Ez a liberális gesztus aztán egyesítheti az olyannyira különböző nemzeti kultúrákat a kölcsönösen elfogadható együttműködés nemzetközösségébe.