Magyar Nemzet, 1992. október (55. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-17 / 246. szám

SZOMBAT, 1992. október 17. Sorskérdések M­agyarság az ezredfordulón Heller Ágnes: A szöveg és a nemzetA­ rra a kérdésre, vajon egy nemzet politikai, kulturális és erkölcsi erejének alapfeltétele-e a konszenzus, nem lehet egyértelmű választ adni. A válasz attól függ, milyen konszenzus­ról van szó, ki az, aki egyetért, mivel ért egyet, és milyen módon fejeződik ki ez az egyetértés. A kérdés jóval ré­gebbi, mint a modern nemzet meg­születése. A magyar történelemírás, egy régi iskolát követve, hosszú ideig a viszálykodást jelölte meg minden vereségünk forrásának. Akár megala­pozott egy effajta sommás általánosí­tás, akár nem (szerintem semmikép­pen), a modern nemzetekre nem vo­natkoztatható. Lehet ugyan, hogy va­lamiféle „viszálykodás” e nemzetek egyes vereségeinek fő forrása, de bi­zonnyal „viszálykodásoknak” kö­szönhetik minden győzelmüket is. Az első modern európai politikai nemzet, a francia egyúttal a legmegosztottabb európai politikai nemzet is. De ha azt mondjuk, hogy a politi­kai konfliktus (ahogy a kulturális és gazdasági konfliktus is) erősíti és gazdagítja a nemzetet, s ha lenne mo­dern nemzethalál (ahogy nincsen), az csupán a teljes konszenzus következ­ménye lehetne, akkor megint csak a történet feléről beszélünk. A konflik­tusoknak, a „viszályoknak” kell hogy legyen egy közös nevezőjük, ponto­sabban szólva egy közös vonatkozási pontjuk. Akár politikai ellenfelek küzdenek egymással, akár népcso­portok szállnak síkra elismerésükért és egyenlő jogaikért egy ellenséges többségtől körülvéve, valamiben a küzdőknek mégis meg kell egyezni­ük, azaz egynek kell lenniük. Ez pe­dig éppen nemzeti hovatartozásuk. A nemzetet­ éppoly k­evéssé lehet értelmesen „meghatározni”, mint a társadalmat, méghozzá hasonló ok­ból? a: eleven nemzet önmeghatáro­­zó. Mindazok, akik konfliktusban állnak, részt vesznek a nemzet meg­határozásában. Ebben az értelemben egy nemzet soha sincs „befejezve”, tehát sosem azonos teljesen a múltjá­val. Persze lehet meghatározás címén az egyik vagy másik viszálykodó csoport számára kisajátítani a nem­zetet, de ez a legkárosabb a nemzet jövője szempontjából. A nemzet ki­sajátításának jól ismert eszköze azo­nosítása egy népcsoporttal. A mo­dern nemzeteszme persze megkíván­ja, hogy a nemzet magába foglalja a népet a latin populus értelmében, ahol „populus” egyenlő „mindenki­vel”; ez a „demokratikus szakkifeje­zés”. Azonban a nemzetfogalom ki­sajátítói a népet nem „populus”-ként, hanem Velkként értelmezik. A nép, mint Volk, mindig misztifikált foga­lom volt, de amíg a nemzet (natio) azonos volt a gen­szel (a történelmi osztályokkal), tehát a modern világ beköszönte előtt, ez a misztifikáció még reális forrásokból táplálkozott. Azóta a fajelmélet egyik változatát képviseli. A nemzetet nem lehet meghatá­rozni, mert a nemzet önmagát hatá­rozza meg: a nemzet „azonossága” sosem marad változatlan és állandó, hanem alakul. Ez az alakulás lehet gazdagodás és szegényedés egy­aránt, mégpedig nemcsak gazdasági, hanem kulturális és erkölcsi vonat­kozásban is. Hogy egy nemzet gaz­dagodik vagy szegényedik, hogy kis vagy nagy tekintélye van-e a világ­ban, az nem egyetlen tényező függ­vénye. De elmondható: egy nemzet, amelyben a politikai ellenfelek nem zúrják ki egymás kultúráját a „nem­zetből”, hanem minden idegenkedé­sük ellenére még meg is tudják becsülni a másik teljesítményét, nagy kulturális tekintélyre tesz szert. Giscard d'Estaing, aki a haldokló Sartre-t (örökös politikai ellenfelét) látogatta meg a kórházban - ezt az eszmét reprezentálta gesztusával D­e hogyan lehetséges az, hogy politikai és kul­túrái is,alenfelek *­­mindannyian - nemcsak ugyanazon nemzet tagjai legyenek, hanem ugyanazon nemzet reprezentatív képviselői is jóban és rosszban? Fel kell tételezni: mindannyian ugyanazt a szöveget értelmezik. Ha pedig ezt tételezük fel, akkor az egyik nem azt fogja a másik szemére hányni, hogy „nemzetietlen”, hanem hogy az rosszul olvassa, értelmezi a nemzet közös szövegét. A közös szöveg a nemzet egységének szilárd alapja. . Mindazok, akik a közös szöveget ér­telmezik vagy akik javaslatot tesznek annak kiegészítésére, beletartoznak a nemzet közösségébe - mert a közös szöveg éppen a közösség fundamen­tuma. Aki elveti a közös szöveget, az nem tartozik bele a nemzetközösség­be, bár így is a demokratikus állam törvényeinek egyenlő védelme alatt áll. Nem kell mindenkinek, aki ugyanazon államban lakik (legyen az egyed, csoport, nemzetiség) ugyan­azon vagy akár bármelyik nemzet tagjának lennie. Az állampolgárság és a nemzethez tartozás nem okvetle­nül kötődnek össze, de az aktív hon­polgár, aki elfogadja az „alapszöve­get", egyúttal a nemzet tagja is. Egyedek és csoportok két nemzet tagjai is lehetnek, amennyiben hűt­lenség nélkül tehetik. A közös­­ nemzeti­­ szöveg egy modern politikai nemzet ese­tében az alkotmány. Az alkotmány lehet írott és íratlan. Persze az íratlan alkotmány sem teljesen íratlan; a Magna Chartától kezdve Locke Má­sodik esszéjéig számtalan alapító írást tart számon az angol/brit nem­zet is. Az a gondolat, hogy a szöveg fogja megteremteni és a jövőben biz­tosítani a nemzet egységét - a nyugati kultúra legősibb forrásaiból eredt. Mindenekelőtt ott volt az őskép: a Biblia, a könyv, az írás. A zsidók két és félezer esztendeje, a keresztények majd kétezer esztendeje értelmezik­­a kiírást.Az ért­elmezések különböző­ek, de azzal, hogy­ mind éppen ezt a szöveget értelmezték, és nem egy­­másikat, az önazonosság­ megmaradt. Ugyanakkor ott volt a másik for­rás is: a régiek alkotmánya. Az alkot­mány, a szöveg a görög-római érte­lemben elsősorban intézmény. Egyes intézmények persze változtathatók (lásd Rómát) - de amit az „intézmé­nyek szellemének” nevezhetünk, te­hát a láthatatlan alapító okirat, min­dig arra késztet, hogy visszatérjünk hozzá, és újraértelmezzük. A régi minták persze nem írták le pontosan az új világ követelményeit. Még ke­vésbé írták elő, hogy az új írás mit tartalmazzon. Az írott és íratlan al­kotmányok szövegét,szellemét nem Isten hírnökei adták a modern nem­zetek kezébe, ahogy az alapító atyák élete és küldetése sem vész el a míto­szok homályában. A nemzetek alapí­tó szövege prózai: az alapító atyák nem voltak váteszek. Az utódok, a későbbi értelmezők, nem törpék az óriásokhoz képest. Ez így van rend­jén, mivel a szöveg legitim forrása nem az „alapító atya”, hanem maga a születő nemzet, mely joggal táplálja a reményt, hogy jövendőbeli lányai és fiai nem lesznek alávalóbbak az ala­pítóknál. A legtermékenyebb nemze­talapító (vagy újraalapító) írás az, melyet minden generáció újra tud ér­telmezni, amelynek értelmezéséhez mindenki visszanyúlhat, bármilyen legyen is politikai elkötelezettsége, feltéve ha ezt a szöveget akarja értel­mezni, és nem egy másikat; egy szö­veg, amelynek minden pontja (sora) mindenkor, folyamatosan értelmez­hető (és különféleképpen), melynek egyetlen pontját sem kell elfelejteni vagy mesterségesen kitessékelni az emlékezetünkből. Egy ilyen szöveg állandó értelmezése garantálja a nemzetélet folyamatosságát. De at­tól, hogy ezt a szöveget nem váte­szek írják és mindenki maga értel­mezheti, mert mindenki érti, a szö­veg szelleme még szent lehet az ér­telmezők számára. Pontosan ugyan­úgy és ugyanannyira szent, amennyi­­re agy vérszerződés szent, amennyire­­minden alapítás elkötelezettség és­­ ígéret, amelyet elődeink vállalnak, és melyet nekünk és utódainknak kell beváltani. 1956-ban, a forradalom alatt ol­­■­vastam először teljes terjedelmében a 12 pontot. „Mit kíván a magyar nem­zet?" Ahogy közölték a szöveget, már érelmezték is: számos és egy­ben-másban különböző „12 pont” (ugyancsak számos „több mint 12 pont”) jelent meg az újságokban, röpiratokban, de valahogy mind­egyik kiegészítette, értelmezte, újra­értelmezte az eredetit. 1956-ban hir­telen felfedeztük: nekünk is van szö­vegünk. Tanultunk róla az iskolában addig is, csak éppen a teljes szöveget nem láttuk; ezt mások értelmezték számunkra. Ha jól meggondoljuk, vagy száznegyven évig nem volt sza­lonképes (vagy „utcaképes”) az a szöveg, amelyben a magyar nemzet írásba foglalta azt, amit egyszer tény­leg kívánt. Igaz, a „Mit kíván a ma­gyar nemzet?” előzetes szöveg volt, mint az amerikai Függetlenségi nyi­latkozat, még nem a főszöveg, még nem a demokratikus vagy liberális polgári magyar alkotmány. Talán most folytathatjuk, ahol egykor ab­bahagyatták velünk. Ideje lenne vé­gül visszamenni a kezdetekhez az újraalapozás gesztusával. A „főszöveg” hiányában, a magyar nemzet más szövegeket keresett és talált; szövegeket, melyek metaforái­ban, üzeneteiben és mitológiáiban ön­magát értelmezhette. Az isteni kinyi­latkoztatás és a prózai alkotmányozás között nyílott egy harmadik lehető­ség: a nemzeti költészet, így vált egy 26 éves költő a magyar nemzet kano­nizált szentjévé. Petőfi Sándor költé­szete volt az, amit minden gyermek könyv nélkül tanult meg idézni, az ő szövege volt a nemzet írott teste. A Nemzeti dal foglalta el a „Mit kíván a magyar nemzet?” helyét. Ahogy a XIX. század igazi magyar alkotmá­nyának helyére Petőfi, úgy került a XX. század igazi magyar alkotmányá­­­­nak helyére­ Ady Endré."Nekem is, mint oly sok másnak a generációm­ból, Ady volt a második Bibliám. Ő volt a szöveg. Így véltünk gazdagodni a hiányból. De ez tévedés volt. A köl­tészet szebb a legjobb alkotmánynál. De nem helyettesíti még az olyan,­ids szöveget” sem, mint amilyen a „Mit kíván a magyar nemzet?”. Rossz szol­gálatot teszünk mind a költészetnek, mind a nemzetnek, ha el akarjuk hitet­ni, hogy a versek értelmezésével egy közös alapszöveget értelmezünk. S még nagyobb baj forrása, ha az alapí­tás gesztusát egy karizmatikus „vá­­tesz” mítoszához kapcsoljuk. M­ert az igazság az, hogy Petőfi vagy Ady értelmezésével sohasem egy közös alapszöveget értel­meztünk. Minden politikai korszak ki­választott egynéhány Petőfi- vagy egynéhány Ady-verset, és kinevezte azokat a nemzet reprezentatív szöve­geinek. A többi verseket (szövegeket) nem tanították az iskolában, nem sza­valták őket, feledésbe merültek. Gyer­mekkoromban hetente citáltuk, hogy „A Kárpátoktól le az Aldunáig...", de nem tudtuk, hogy Petőfi azt is írta: „Akasszátok föl a királyokat!", míg if­júkorom tankönyveiben csak az utób­bi szerepelt, az előbbit elfújta a szél. A mi gyerekeink Adytól elsősorban ,A proletárfiú versé" -t szavalták, a „Vö­rös Napot" idézték, amely felkelt „re­ánk ragyogva”, és nem hiszem, hogy unokáim is ugyanezeket fogják könyv nélkül megtanulni, vagy hogy egyálta­lán tanulni fogják ezeket. Aki rosszin­dulatú, az egyszerűen hazudik a költő­vel mint „nemzeti szöveggel”, aki jó­indulatú, az is csak féligazságokat tud vele elmondani. Sem ,A Kárpátoktól le az Aldunáig”, sem az ,Akasszátok fel a királyokat”, sem ,A proletárfiú verse” vagy a „Márciusi Nap” nem reprezentatív nemzeti szövegek ma. A „Nemzeti dal” sem az, nem a kardnak kell ma karunkat ékesítenie. 1848 óta, hol radikálisan, hol ke­vésbé radikálisan, de állandóan kitö­röltek valamit a nemzet emlékezeté­ből. A költő-váteszeket úgy állították az emlékezés szolgálatába, hogy egyúttal a felejtés szolgálatába is állí­tották őket. Talán ezek a költők ma megint költőkké válnak, és mindenki azt választhatja ki összes műveikből, ami személyes ízlésének megfelel. Mi pedig visszatérhetünk a régi prózai kérdéshez, váteszek útmutatása nél­kül, a 12 pont szellemét értelmezve: Mit kíván a magyar nemzet?. Magyar Nemzet 5 Fehér Ferenc: Nemzeti jellem vagy nemzeti kultúra? A­míg a dolgok valamely egyete­mes rendjébe tartozunk, amíg szilárdan, két lábbal állunk az univerzális talajban, addig nincsen semmiféle „nemzeti lényegünk”. A Nagy Károly-i Euró­pában beszélhettek százféle nyelvet, háborúz­hattak egymással egy darabka föld történelmi joga nevében, de az elsődleges önmeghatáro­zás mégis a „katolikus” volt: az ember odatar­­tozása a szent és egyetemes rendbe. Éppen ezért a különbség két, egyaránt a katolikus be­rendezkedéshez tartozó embercsoport között sosem volt feltétlen és kizáró, ismétlődő hábo­rúik ellenére sem, míg köztük és az iszlám kö­zött a szembenállás életre-halálra szólt. Lutherben találhatjuk még az európai történe­lem első reprezentatív nacionalista hősét, aki felrobbantotta az egyetemes rendet, és az ek­képp oly különbözővé vált embercsoportok­nak az oly különbözővé tett anyanyelven nyúj­totta át az egyetemes írást. A reformációs nyo­matékkal beinduló európai nacionalizmusnak mindhárom nagy hulláma az egyetemesség valamely rendje vagy tervezete ellenében ha­tározta meg magát. A protestáns nacionaliz­mus a katolicizmus egyetemes rendje és múlt­ja ellen bontott zászlót, és a küzdelemben nem maradt „protestantizmus”, azaz új egyetemes­ség, amely kihívja a régit, hogy a helyére lép­jen, hanem felbomlott egymás közt is versen­gő egységekre. A XIX. század, a nacionaliz­mus klasszikus kora, válasz volt a felvilágoso­dás és a francia forradalom egyetemességére, amely nem tudott ugyan tartós világrenddé válni, mint a katolicizmus, de amelynek célki­tűzései még elszántabban egyneműsítették volna az emberiséget az ész, a tudomány kö­zös nyelve és a világpolgárság általános elvei jegyében, mint a szent és egyetemes katolikus rend. Mikor azonban mind a forradalom hir­dette egyetemes köztársaság, mind az új Nagy Károly, Napóleon alapította birodalom egy­aránt a hagyományos francia kontinentális he­­gemonizmus jelmezeinek bizonyultak, a nem­zetállam eszméjének és gyakorlatának egy év­századra nem volt vetélytársa. A harmadik menet szemünk láttára bonyokódott le és ért véget. A kommunizmus­­talán a brezsnyevi végső dekadencia koráig, ahol már semmi sem számított, csak az alvilági meggazdagodás) sosem adta fel elméletileg a „proletár világ­köztársaság” internacionalizmusát, csak éppen egy, a napóleonival össze nem hasonlítható bi­rodalmi politika spanyolfalává fokozta le. Most, a kommunizmus kimúltával egyfelől benyújtja igényeit az a számtalan kis naciona­lizmus, amelynek önrendelkezési jogát az első világháború után elvileg meghirdették, de so­ha komolyan nem vették, másfelől verseng ve­lük az európai berendezkedés nemzetek közöt­ti, ha nem ús nemzetek feletti terve. É­ppen ma, a nemzetek közti meg­egyezéses berendezkedés vagy a tulajdon érdekein kívül sem­mire sem tekintő, önmaga kizárólagos értéké­től megszállott kisnemzeti nacionalizmus vá­laszútán válik égető kérdéssé az, miképp ha­tározzuk meg kollektív nemzeti önazonossá­gunkat, mint nemzeti jellemet vagy mint nem­zeti kultúrát? A különálló és a belső összetar­tó erőt nem nélkülözhető embercsoportoknak valamiképp meg kell határozniuk magukat, minthogy sem külsődlegesen, sem saját tuda­tuk szerint nem tartoznak bele valamiféle egyetemes rendbe. És noha ezen ritkán szok­tunk elgondolkozni, a meghatározás két szo­kásos útja, melyeket rendesen nem csupán egyenértékűnek, hanem egymással felcserél­­hetőnek is tartunk, a „nemzeti kultúrán”, illet­ve a „nemzeti jellemen” keresztül történő ön­meghatározás nem csupán két különböző út. Egészen eltérő értéktartalmú eredményhez ju­tunk attól függően, melyiket választjuk. Mit jelent nemzeti, tehát sem egyéni, sem egyetemes, hanem csoportos önazonosságun­kat a kultúrával meghatározni? Már a szó is jelzi (melynek elsődleges jelentése művelés),, hogy amennyiben kulturális lények vagyunk, annyiban nem növünk ki szervesen semmiféle természetből, hanem „csináljuk” magunkat és „csinálnak” bennünket. „Művelünk” és „mű­vekké” válunk. Másodszor, a „műveknek” van egy jelentésük, beleértve az embereket is, mint a „művelés műveit”. Ezek a jelentések azon­ban nem egyszer s mindenkorra meghatáro­zottak, bármennyire szeretné is őket a kulturá­lis konzervativizmus változatlannak tudni. Változnak az új értelmezésekkel, melyeket az új nemzedékek adnak nekik; mi több, minél modernebb a világ, annál többféle értelmezés él együtt egy- és ugyanazon nemzeti kultúra keretében. Harmadszor, „egy nemzethez tar­tozni” önmagában csupán annyit jelentene: egy területhez tartozni (a születés jogán vagy véletlen folytán), tudni a közös ősökről, a ter­mészetnek ugyanazokat a képeit hordozni a re­tinán, ugyanattól az eseménytől kezdeni az időszámítást. De mindez önazonoságot formá­ló erővé csak akkor válik, ha az emlékezet kul­turális hatalma kapcsolja össze az elemeket, mert még ebben is a kultúra művei és nem a szervesen növő természet vagyunk. Negyed­szer, a kultúra fogalmát mindig szembeállítot­ták a civilizáció fogalmával. A kultúra elsősor­ban a nyelv használatában, a civilizáció a dol­gok (beleértve a normák és szabályok) célsze­rű kezelésében áll; az egyik egy embercsoport­hoz kötött, a másik kiterjed az egész modern világra. A kultúra a csoport, a „nemzet" kol­lektív önmeghatározása, a „civilizáció” egye­temes megjelölése annak, hogy egy egyén vagy egy csoport a modern világhoz tartozik (egyebek közt abban az értelemben is, hogy képes „kezelni annak szabályait”). Mindezek­ben a jelentésárnyalataiban a nemzet kulturális önmeghatározása hangsúlyozza a szabad al­kotóképességet (ha nem vagyunk megeléged­ve kultúránkkal, rajtunk áll, hogy megváltoz­tassuk); az elsajátíthatóságot; a pluralitást (egy kultúra mindig különböző művekből áll, amelyeket tökéletesen egyneműsíteni még sohasem sikerült), a nyitottságot (ha valami „művelés”, és „műveltség dolga”, akkor a vi­lág bármely égtájáról jövök beléphetnek en­nek keretébe, akkor a nemzet - mint kultúra - képes az idegen asszimilálására éppúgy, mint a vele való együttlakásra). E­zzel éles ellentétben a „nemzeti jellem” mint a jellem általában, s nem szabad választás és önte­vékenység eredménye (noha alakíthatjuk jel­lemünket), elsősorban „genetikus”, vagyis természetes és örökölt. Ez azonnal mutatja a második típusú önmeghatározás zártságát: ha a nemzeti jellem genetikusan örökölt, akkor a nemzethez csatlakozni, ahhoz asszimilálódni, tagjává válni tulajdonképpen lehetetlen. A nemzet azonosítása a fajjal csak egy lépésnyi távolságra van a „nemzeti jellem” gondolatá­ból. Azonban a nemzet génjei igencsak külö­nös gének; egy teljes és befejezett erkölcsi jellemet öröklünk velük (amit különben az életben, mint egyének, sosem öröklünk). A „nemzetjellem” képével van egy további ne­hézség: minden csoport önmagáról alkotott jellemképe egyértelműen, néha hisztérikusan pozitív, és ugyanennek a csoportnak a má­sokról alkotott jellemképe - a skála különbö­ző fokain - negatív. Minthogy ez egy adott korban minden egyes csoportra igaz, nem­csak az erkölcsi önarckép hitelét vonhatjuk kétségbe; funkcióját is pontosan meg kell ér­tenünk. Elsődleges feladata bizonyára a gon­dolkodás és érzés „természetes” (egyéni vagy kollektív) egocentrizmusának kifejezése és erősítése. Már gyerekkorunkban is tudtuk, amennyiben B-sek voltunk, hogy az A-sok nyavalyások, míg a B-sek szerencsések (mert olyan kiválóak). De egy magasabb szinten, a nemzeti-politikai öntömjénezés már nem olyan veszélytelen rigolya, mert az a körül­mény, hogy a mi nemzeti jellemünk olyan ki­váló, menlevél és előzetes felmentés, jogot ad nekünk arra, hogy azt tegyünk a másikkal, amit csak akarunk. A XIX. század minden nagy nacionalistájának levelezése, Napóle­ontól Bismarckig, tele volt a levelező saját csoportjának elragadtatott önjellemzésével és az éppen ellenséges vagy veszélyes másik megvető vagy gyűlölködő leírásával. Ráadá­sul sosem lehet kétségünk affelől, hogy ilyenkor minden „erkölcsi kritika” felmentés háborúk megindítására vagy önigazolás or­szágok megszállásáért Továbbá a „nemzeti jellem” fogalmából következik, hogy annak változatlannak kell maradnia a történelem viharában (éppen mivel genetikusan örök­lött). Eszerint a történelem csak színjáték, amely arra szolgál a hősnek, a kiváló erkölcsi jellemmel rendelkező nemzetnek (tehát a „mi” nemzetünknek), hogy megmutassa jel­lembeli kiválóságát a világ színpadán. Végül ugyancsak következik a „nemzeti jellem” fo­galmából, hogy kizárja a pluralizmust. Aki­nek több mint egy jelleme van, aki tehát pél­dául lehet Dr. Jekyll és Mr. Hyde egyszerre, az jellemhasadásos beteg. Amennyiben jelle­münket a „nemzet génjei” határozzák meg, sok variációra nincs lehetőség. M­indebből elég világosan kö­vetkezik: a nemzet önmeg­határozása mint kultúra és mint jellem nem csupán két szakkifejezés fo­galmi különbséget jelöli. Ebből a különbség­ből a nemzeti politika két drámaian eltérő válfaja következik. A „nemzeti jellem” poli­tikája minden veszélyhelyzetben, akár ma­gunk teremtette az, akár másoktól előidézett, gyakran hősies, de mindig könyörtelen tettek többnyire véres útjára terel, ahogyan ezt a szerb politika nagy részében - mely erősen hajlik a „szerb jellem” heroizálására - tapasz­talhatjuk is. Ugyancsak következik belőle az „idegen test” iránti irritáltság igen magas fo­ka és a kulturális idegenség lefordítása erköl­csi-jellembeli terminusokra. Végül a nemzeti jellem politikája csak szavakban ismeri a plu­ralizmust és a toleranciát. Igazában minden elhajlást az egyetlen helyes és igaz nemzeti jellemtől, úgy, mint egykor a kommunizmus minden elhajlást a marxizmus egyetlen igaz tudományától, veszélynek tekint, melyet po­tenciálisan üldözni kell. A nemzet kultúra formájában történő ön­meghatározása sem abszolút garancia. Má­sokkal szembeni kegyetlenségre, az idegen iránti türelmetlenségre, az egyarcú nemzet el­vének erőszakos képviseletére a kultúra alap­ján is el lehet jutni. De bármi történt is ebben a felvilágosult évszázadban, annyi hitet még­is meg kell őriznünk a felvilágosodásban, hogy a kultúra eszméjét (így tehát egyebek közt a „nemzet mint kultúra” eszméjét is) a szabad önformálásnak, az idegen betesséke­­lésének és a mások különbözőségének el­ismerésével, tehát a türelem gesztusával azo­nosítjuk. Ez a liberális gesztus aztán egyesít­heti az olyannyira különböző nemzeti kultúrá­kat a kölcsönösen elfogadható együttműködés nemzetközösségébe.

Next