Magyar Nemzet, 1993. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-08 / 32. szám

HÉTFŐ, 1993. február 8. 24. magyarjémszemle „Az életből csak ennyi fény ma­­radt: / Csillagos ég, tenyérnyi napsu­gár. / Ezt várták nap-nap, homályos falak / Üregéből esténkint-délután. / S elvették ezt is, a tenyérnyi napot, / Be­­bádogoztak minden ablakot." E sorok Tollas Tibor egyik legismertebb köl­teményéből valók. A Bebádogoztak minden ablakot című verset a váci börtön elsötétített ablakai ihlették. A hányatott sorsú rab költő ma Mün­chenben él, és a Nemzetőr című lap szerkesztője. 1990-ben, harmincnégy év elteltével látogatott először haza Magyarországra. Tollas Tiborról a Gulyás fivérek (Gulyás Gyula és Gu­lyás János) készítettek portré-doku­­mentumfilmet Túlvilági beszélő cím­mel. A film a Dialóg Filmstúdió, a Dániel Film (München) és a Video­gráfia produkciójában készült, a Tör­ténelmi Dokumentumfilmek Kurató­riumának támogatásával. Füveikért - Hogyan ismerték meg Tollas Ti­bort? - kérdeztem a film két alkotóját. -1989 őszén fejeztük be a Malen­­kij robot című filmünket - válaszol Gulyás János -, amely a kárpátaljai magyarok táborokba hurcolásáról szól. Később Tollas Tibor erősítette meg, hogy 1945-ben a Tiszahát hu­szonhat magyar faluját Kárpátaljához csatolták, azaz szovjet közigazgatás alá vonták. Érdekelt minket ez a téma. - Mi köze a főszereplő sorsának az elcsatolt falvakhoz? - Tollas Tibor katona volt - foly­tatja Gulyás Gyula. - A budapesti Lu­­dovika Akadémián tanult, hadnagyi rangot kapott. 1945 tavaszán Tisza­­becsre érkezett meg a vesztes háború­ból. Ott tudta és tapasztalta meg, hogy május elsején a szovjetek a falvakat elcsatolták. (Lónyát, Mátyust, Bara­bást, Gelénest, Tarpát, Tivadart, Ján­­dot, Tákost, Csarodát és a többit). Motorbiciklijére ült, és Budapesten jelentette az ügyet volt tanárának, Rő­­der Jenő altábornagynak, majd tájé­koztatták Nagy Ferenc miniszterel­nököt. Tollas Tibort azzal a vakmerő feladattal bízták meg, hogy élelembe­­szerző tisztként utazzon le Kárpátalja határába, és tegyen jelentéseket az ott történtekről. A dokumentumokat, az angol és amerikai csapatokhoz is to­vábbították. Emiatt tartóztatta le Tol­las Tibort az ÁVO 1947-ben. Tízévi szabadságvesztésre ítélték. Büntetését a Gyűjtőfogházban kezdte, majd a vá­ci börtönbe került. ’50-től ’53-ig a ta­tabányai rabbányában dolgoztatták. Az ötvenhatos forradalom előtt, a po­litikai perek felülvizsgálatakor szaba­dult ki.­­A fogságban vált költővé,­­ soha nem lettem volna költő, ha nem kerülök börtönbe" - vallja a filmben Tollas Tibor, a falak mögött születtek tőle és társaitól az első ma­gyar „szamizdat” írások - mondja Gulyás János. - A tizenkét, kézzel írott kötet, amelyet Füveskertnek neveztek el, celláról cellára járt. A verseket elő­ször WC-papírra írták. Később gáz­veszélyes helyen, a gombkészítő üzemben másolták őket, ahová az őrök nem merészkedtek. Spárgát kötöttek a könyvekre és lelógatták a cella szellő­zőnyílásán keresztül a fal mögé, így maradt meg a Füveskert. Három pél­dányt sikerült nyugatra csempészni, és Bécsben kiadatni. A kötetet azóta ki­lenc nyelvre fordították le. - Mit jelent a film címe, Túlvilági beszélő? - A filmben többször szó esik Tollas Tibor egyik rabtársáról, Gérecz Attiláról - válaszol Gulyás János -, aki szintén egyike volt a Füveskert költőinek. Gérecz Attila fiatalon ke­­­rült börtönbe, egy ízben a Dunát át­úszva sikerült megszöknie, de elfog­ták. Később a forradalom idején, '56 november 4-én a Klauzál téren Gé­­recz Attila szembeszállt a szovjet tan­kokkal. Kettőt harcképtelenné tett, de a harmadik végzett vele, hősi halált halt. „Gérecz Attila mindig velem volt!” - mondja a filmben Tollas Ti­bor. Hozzá írta, a túlvilágra. Beszélő című versét........ Te éltél túl minket, / lézengő élő­holtakat..." - hangzik a szavalat a filmben is, az 1990-es író­­szövetség rendezte börtönviselt költők estjén. Előriportok nélkül - A főhős visszatér egykori cellá­jába - meglepődik a mai börtön­viszo­nyokon. Visszatér szülőfalujába, Nagybarcára. Újra ízleli a hazai cse­resznyét, ellátogat az iskolába, szülő­házába, amely ma postaként működik, és meglátogatja a kórházban egykori első szerelmét. Megrázó pillanatokat sikerült filmre venniük.­­ A dokumentumfilmekben az a legegyszerűbb megoldás, ha valaki le­ül a kamera elé és beszélni kezd - mondja Gulyás Gyula -, de törekedni kell arra, hogy - ha lehetséges - minél élőbb szituációkat teremtsünk. Ezért nem készítünk elő riportokat, hanem azonnal „élesben” dolgozunk, az első pillanattól az utolsóig mindent élőben veszünk fel, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor mi fog történni. A kórhá­zi jelenetet megrendezni nem lehetett volna. - Ezért is törekedtünk arra - veszi át a szót Gulyás János -, hogy Tollas Tibort a filmben inkább a különböző író-olvasó találkozókon beszéltessük, mint otthonában, hiszen ott élő kö­zönség előtt mesél vagy szavalja ver­seit. Három alkalommal is készítet­tünk felvételeket. Az írószövetség­ben, ahol sok ismerős arc is megjele­nik, Lakiteleken, az első magyaror­szági költői estjén, Lezsák Sándornál és barátainál, és a fiatalabb nemzedé­ket képviselő Modor Ádámnál, a Ka­talizátor Iroda szervezte találkozón - ők adták ki elsőként idehaza Tollas Tibor verseit. E három egymástól el­ütő helyszín között a költő teremti meg a hidat. Persze forgattunk mün­cheni lakásán és a Stambergi-tónál is, ahol sok verse született. És készítet­tünk felvételeket a Nemzetőr műhe­lyében. Szenvedélyes élet - Mi a munkamegosztás önök kö­zött? Vannak-e nézeteltérések? - Általában János filmez, és én készítem az interjúkat - mondja Gu­lyás Gyula -, aztán közösen vágjuk, szerkesztjük. Előfordul, hogy veszek­szünk, de végül mindig meg kell egyezni. Ha elkészül a munka, meg­mutatjuk barátainknak, és kikérjük a véleményüket, így könnyebb kiszűrni a zavaró vágásokat, az unalmas része­ket, hiszen mi már mindent tudunk ar­ról, ami a film mögött húzódik, ezért előfordulhat, hogy nem veszünk észre dolgokat. - Miért tartották fontosnak, hogy a magyar nézők megismerjék Tollas Tibor életét? - Az ő életén keresztül sokat meg­tudhatunk saját történelmünkről - vá­laszol Gulyás János. - ’56 szellemét ő és az általa szerkesztett Nemzetőr nagymértékben szolgálta, mégis a film forgatásakor Tollas Tibor még nem részesült rehabilitációban. Le­nyűgöző az a lendület, hit és öröm, amely akkor sugárzott belőle, amikor sok év elteltével hazalátogatott. Tollas Tibornak rendkívül szenvedélyes éle­te volt. A szenvedésekből, a megaláz­tatásokból, az állandó újrakezdés ne­hézségeiből felemelkedett, és ez nem mindenkinek adatott meg. Devich Márton Túlvilági beszélő A Gulyás testvérek dokumentumfilmje Tollas Tibor a váci börtön előtt FOLYÓIRATSZEMLE Emberhalász Rögtön megjelenése után, a tavalyi év végén hírt akar­tunk adni az új folyóiratról, de vártunk, hogy arculata egyértelműbb legyen. Az első számban bizonytalanko­dásnak, anyaghiánynak lehetett tulajdonítani mindazt, ami a második évfolyam induló lapjából már nyilvánvaló. Az Emberhalász a múltat és a jelent együtt kezeli, s olyan olvasókra számít, akik megjelenésük idején elszalasztot­tak egy-egy fontos művet, cikket. J. Király István felelős szerkesztő, s a mindössze négytagú szerkesztőség apostoli feladatot vállalt azzal, hogy a modern ember transzcendenciaéhségét több vallás tanításának közvetíté­sével csillapítja. Nem egyszerűen ökumenikus szellemről van szó, hanem az istenkeresés, az istenélmény közvetíté­séről. I. Király Istvánék Babits elvét vallják, aki így ír Az elbocsátott vad című versében: „Nem annak kell az imád­ság, ki Istent megtalálta már.” Így kerülhetnek be a lapba a költőként szinte ismeretlen Féja Géza versei, Kosztolá­nyi, Rónay György naplójegyzetei, Kassák levelei, József Attila drámatöredéke, Heidegger dialógusa. Hogy miért éppen ezek, az egyébként újraolvasásra, felfedezésre va­lóban érdemes művek kaptak helyet a januári számban, nem tudjuk. Nem egészen világos a rovatszerkezet sem. A kortárs szerzőket sem fűzi semmi más össze, mint az, hogy magyarul írnak emberről, művészetről, életről, is­tenkeresésről, gondviselésről. Ki emelkedetten, ki közna­pi egyszerűséggel, ki filozofikusan, ki lírai hevülettel. Szerepel teológus, régész, filmrendező, zeneszerző, festő, fotóművész, író, költő, amatőr és profi. Az apostoli külde­tést, az emberhalászatot a szerkesztők komolyan veszik, és úgy gondolják: mindenkihez másféle háló kell. A lap legemlékezetesebb írása Böszörményi Gyula Kucó című vallomása (novellája?). Ha Mészöly Gábor be­vezetőjét nem olvassuk, amiből kiderül, hogy a Kucó szerzője halálos beteg fiatalember, aki ép, világos elmé­vel értelmi fogyatékosok között éli megszámlált minden­napjait, akkor is felfigyelünk az írás hangjának áttetsző tisztaságára, a belőle áradó szeretetigényre, amiről a „nor­mális” emberek világa nem hajlandó tudomást venni. Se­gélykiáltás a Kucó, nem mehetünk el mellette közömbö­sen. Ugyancsak lelkiismeretünkre hat Legát Tibor Szín­ház az osztályon című cikke, mely a pomázi Munkaterá­piás Intézet színjátszó kísérletéről és tanulságairól beszél. A Hangerő rovat Szabados György másutt (Színházi almanach) már publikált, rendkívül szuggesztív esszéjének első részével nyit. Szabados arról vall, miként ébredt rá a zene mindenhatóságára. A Győri Balettnél végzett munka vezette a következő gondolatokra: „Nem gondoltam át ko­rábban olyan következetesen azt, hogy a zenével milyen mély és meghatározó viszonyban van minden, hogy a zené­nek, a zeneiségnek milyen átható, mindenben meglévő, ter­mészetszerűen teljes befolyása van a történésekre. Hogy a dolgok mindig zeneiesen bonyolódnak, hogy a zene kozmi­kus dolog, hogy minden történés valójában zene...” Remek írás Antal István Kraftwerkje (Találkozásom Peter Brötzmann-nal) a zene menedékadó erejéről. Az első számban kezdődött, és most ér véget Csaplár Ferenc beszélgetése Vattay Elemér fotóművésszel, aki az emberi és művészi sokféleség el­fogadásának lélekgazdagító hatásáról mond megosztott világunkban figyelemre méltó gondolatokat. Vattay Ele­mér (fotóit a Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából a Kassák Múzeumban láthatjuk márciusban), noha Pi­­linszkyt tartja művészként és gondolkodóként is a leg­többre, kiváló kapcsolatot tud kialakítani, mások mellett, Kassák Lajossal, Hidas Antallal, Kun Ágnessel és Lukács Györggyel is. „Mindegyikükben megvolt - s alighanem ez rokonítja őket egymással - a transzcendens iránti vonza­lom, talán még Kassákban is. Úgy érzem, ez Hidast és Lu­kácsot is megkísértette, vagy legalábbis fölkeltette érdek­lődésüket." Koppány Zsolt A gondolat birodalma című párbeszéde N. N. íróval bizony sok közhelyet, könnyen cáfolható tévképzetet vonultat fel Istenről, predestináció­­ról, lélekről. Fáy Zoltán Nem mehetek, kicsi a házad (Pi­linszky János elhívásértelmezéséről) című rövid tanulmá­nya egyetlen szó (hívás) huszonnégy előfordulását vizs­gálva próbál közelebb jutni az életmű egészéhez. II. János Pál pápa újévi üzenetét is közli az Emberha­lász. Ezt a döntését csak üdvözölni lehet a szerkesztők­nek, hiszen a pápa olyan egyetemes erkölcsi programot állít az emberiség elé, amelyet vallási felekezetre való te­kintet nélkül el lehet fogadni, de nagyon nehéz követni. „Bárcsak testvérnek és nővérnek ismernék el egymást gazdagok és szegények, és megosztanák egymás között, amijük van, mint egy Istennek a fiai, aki mindenkit szeret, aki mindenkinek jót akar, aki mindenkinek felajánlja a maga békéjének ajándékát." Az Emberhalász hatvannégy oldalon sok mindent kí­nál. Küldetését nyilván akkor fogja betölteni, ha a szer­kesztők bölcsen válogatnak az anyagból, ha pontosan el­döntik, kit akarnak megszólítani. , Osztovits Ágnes Kultura A MAGYAR ZENEMŰVÉ­SZETI TÁRSASÁG ötödik alka­lommal rendezte meg január és febru­ár fordulóján a modern zenének szen­telt hétvégéjét. A hangversenysorozat elnevezését többen megmosolyogták már, mások bosszankodtak rajta; valljuk meg, némi joggal, hiszen ez a néhány nap nem fesztivál a szó „nem­zetközi jelentőségű ünnepi esemény” értelmében, másfelől viszont indoko­latlan szerénység „mini” jelzővel il­letni a kortárs magyar zeneszerzés egyik legfontosabb seregszemléjét. Merthogy az idők során erre a rangra emelkedett a Mini-Fesztivál, az októ­beri Korunk zenéje téli megfelelőjévé lett. Nem kívánja a teljes kortárs ma­gyar zeneszerzést képviselni, csupán annak egy - eléggé jelentős - szele­tét. A számadatok is bizonyítják ezt a megnövekedett jelentőséget. Öt hangversenyen harmincegy zeneszer­ző (közöttük huszonnégy magyar) kapott hangot egy-egy kompozíció­val. A Korunk zenéjéhez képest lé­nyeges különbség, hogy a Mini-Fesz­tivál rendszerint kevesebb ősbemuta­tót hoz, viszont lehetőséget teremt mai magyar szerzők - akár évtizedek­kel korábbi, s egyébként hallgatásra ítélt - műveinek előadásához. Egy egészségesen működő hangverseny­­életben az „átlagkoncerteken”, klasz­­szikus művek társaságában kellene játszani ezeket a darabokat, de mind­annyian tudjuk, hogy a hangverseny­­rendezők közül mennyire kevesen merik vállalni a cseppet sem közön­ségcsalogató kompozíciók beemelé­sét a repertoárba. A napilap keretei között lehetet­len valamennyi elhangzott mű ismer­tetése és értékelése; ehelyett e négy este és egy délután legfontosabb mozzanatainak felidézésére töreked­het csupán a kritikus. A JANUÁR 29-i EST műsorá­nak összeállításában a visszatekintés Mini-Fesztivál gesztusa vált uralkodóvá. Sugár Re­zső Frammenti musicalija és Farkas Ferenc Musica giocosája egyaránt divertimento jellegű, könnyed hang­vételű kompozíció, s Bozay Attila kürt Concertinoja sem áll távol ettől a világtól. Érdekes hatást tett Petro­­vics Emil c. kantátája, melyet zene­szerzői tanulmányainak utolsó esz­tendejében, 1956-ban komponált. A mű évtizedek távlatában is világosan formált, melodikus fogantatású, érté­kes alkotásnak tűnik. A január 30-i koncert két félidején az angol és a magyar zeneszerzés osztozott. Brit­ten pikáns humorú dalai, melyeket Maria Teresa Uribe szólaltatott meg, arra figyelmeztettek, hogy milyen sok adóssága van a hazai koncertélet­nek még az igazán közismert husza­dik századi külföldi zeneszerzőkkel szemben is, hiszen a Britten-dalok most hangzottak el először Magyar­­országon. Simon Holt kamaradarabja nem hagyott bennem kellemes emlé­keket; sokkal szellemesebbnek tűnt John Marlow Rhys Capricciója aki egy fölhúzható, zenélő gyermekjáték hangját is beépítette darabjába. Dub­­rovay László Solo No. 10. című kom­pozíciója a nagybőgő játéktechnikai lehetőségeit terjesztette ki eddig még kiaknázatlan területekre. A nagy vir­tuozitást követelő hangszeres szó­lam, Sztankov Iván nagyszerű elő­adásában, elektronikus zenére emlé­keztető, illetve többszólamú­s felhan­gokkal játszó hangzásaival lepett meg. Az est legjelentősebb kompozí­ciója kétségtelenül Durkó Zsolt ka­marazenekari kíséretes Három angol dala volt, melyet ugyancsak Maria Teresa Uribe előadásában hallhat­tunk. A mű legfőbb értéke lírai pilla­nataiban tárul fel: a szépen kikevert zenekari színek felett szokatlanul ér­zelemgazdag, ihletett dallamok kel­tek életre, melyeknek egy-egy jelleg­zetes s visszatérő fordulata még so­káig megmaradt a hallgató emléke­zetében. Ugyancsak őszinte feltárul­­kozásával s lírájával vált a január 31-i, délutáni hangverseny legszebb darabjává Huszár Lajos Kamara­koncertje, mely a Bartók Fiatalkori hegedűversenyében megfestett ideá­lis portré lelki rokona. HAZAI KOMPONISTÁK al­kotásai töltötték ki a vasárnap esti koncert műsorát, melyen ősbemuta­tóként hangzott el Láng István hege­dű-zongora szonátája, Perényi Eszter és Prunyi Ilona elődásában. A mű - első hallásra - nagylélegzetű, virtuóz kompozíció benyomását kelti: mintha csak kései utóda lenne Cesar Franck közismert A-dúr szonátájának. Franck emléke előtt nevének hangje­gyekre fordított dallamával is tiszte­leg Láng István. Szőllősy András Tö­redékek című dalciklusa a Mini-Fesz­tivál repertoárjának élvonalába tarto­zott. Különösen megrendítő az utolsó dal, amelyben az elmúlás gondolata egy Bach-korál földöntúli kifejező­erejével és gondolati súlyával fogal­mazódik meg. Csengery Adrienne énekéhez Gyöngyössy Zoltán fuvola­játéka és Bársony László brácsakísé­rete társult. Vállalom a szubjektív ér­tékítélet sebezhetőségét, amikor kije­lentem, a Mini-Fesztivál legnagysze­rűbb zenéje az a három Soproni Jó­­zsef-motetta volt, amely ugyancsak ősbemutatóként hangzott el, Kamp Salamon vezényletével, a debreceni Kodály kórus előadásában. A mű egyként szól érzelemhez és intellek­tushoz, és szuverén zenei értékei épp­oly nyilvánvalóak, mint a szöveg ke­zeléséből eredő jellegzetességei. A február 1-jei zárókoncert utolsó da­rabja, Szokolay Sándor Pálma című szólókantátája arról tanúskodott, hogy a zeneszerző valamennyi utóbbi darabja ugyanahhoz a közérthető, dallamos, kései stílushoz tartozik. Farkas Zoltán MaprlNemM 11 7 Meghalt Mensáros László Mensáros László Kossuth- és Jászai-díjas kiváló művész életének 67. évében vasárnap elhunyt - tudatja a gyászhírt a Madách Színház.­­ A testőrt próbálták a Madách Színházban. Mensáros László Mezeinek, a kritikusnak a szerepére készült, és az ifjú hírlapírónak, aki a Magyar Nemzet nevében az egyik próbán fölkereste, arról beszélt, milyen fáradt, milyen feszült. Fáradt a betegségtől, feszült a csalódottságtól. „Mert a várva várt országépítő nyugalom nem következett be. Ma Magyarországon mindent csak fekete-fehéren látnak, csak kisajátítás vagy kirekesztés léte­zik, és az ember folyton a kettő között vergődik... Gyanús nekem, ha vala­kinek mindig minden rossz... És azt sem értem, hogy lehet az, hogy bárki támadható, csak a múlt bűnösei nem." Keserűsége csak a színpadon oldódott. Meg a ferencesek templomában, a Pasaréti téren, hová Mensáros László vasárnaponként, szép fehér fejét mélyen lehajtva, elzarándokolt. Nagy művész ment el közülünk és a szenve­dések tisztítótüzében nemesedett, nagyszerű ember. Egészen fiatalot­, huszonhárom esztendős korában ismerkedett meg először a kínok kínjával, a szabadságvesztéssel, a börtön minden megaláztatásával és brutalitásával. Szabadulása után legszebb férfiéveit is beárnyékolta a börtönévek priusza, csak statiszta lehetett, csak megtűrt, vidéki színész. Majd, amikor nagy nehe­zen fővárosi színpadra lelt, és 1957-ben a Madách Színház művésze lett, me­gint a fegyház következett. Debrecen és Márianosztra fogdái 1956-ért. Ily keserves kezdet után más­tán elbujdosott vagy elkallódott volna. Mensáros László azonban káprázatos tehetségével kiküzdötte magának az őt megillető helyet. Az ország egyik első színésze lett­­ a közönség szeretetében. Klasszi­kusok és modern szerzők darabjaiban, színházban, televízióban, filmvász­non, versmondó pódiumokon csendes szóval és szelíd erővel hirdette... Mit is hirdetett? Rajongói s hívei halálhírére azt telefonálják a szerkesztő­ségbe, ne felejtsük el megemlíteni, hogy a vasárnap elköltözött Mensáros László az Igét hirdette. Szerepeire hirtelenjében visszaemlékezve azt kell mon­danunk azonban, nem az isteni eredetű Igét hirdette ő, hanem az emberit. Az ember legyőzhetetlenségéről, megtörhetetlenségéről és az örök életűségéről. Filmbarátok közgyűlése A Magyar Filmklubok és Filmba­rátok Szövetsége pénteken tartotta tisztújító közgyűlését az Egyetemi Színpadon. A taggyűlés háromévente választja újra elnökét és a felügyelőbi­zottság tagjait, de a közbeeső időben is rendeznek találkozókat, amelyeken megvitatják a filmklubok helyzetét. Az elmúlt éveket értékelve Schiffer Pál, a szövetség alelnöke elmondta, hogy az 1990-es évhez, a filmklub­mozgalom mélypontjához képest emelkedett a taglétszám. Ennek okát abban látja, hogy a filmklubok közön­sége már más filmek után is érdeklő­dik, mint a mozgalmat a hatvanas években elindító nemzedék. Az érdek­­védelmi feladatok is megváltoztak: most a privatizáció fenyegeti a filmklubok létét. Meg kell találni azo­kat az új formákat és helyeket - mond­ta Schiffer Pál ahol a filmművészet értékes darabjai megjelenhetnek. Erdélyi Ágnes, a szövetség ügy­vezető titkára szerint a filmklubok­ban azokat a filmeket kellene vetí­teni, amelyeket a forgalmazók túl ré­ginek, a Filmintézet pedig túl frissnek tart. Az idén a svéd filmművészet leg­frissebb darabjainak bemutatására készülnek, és szeretnének megemlé­kezni Korda Sándor születésének századik évfordulójáról is. Az elmúlt év gazdálkodásáról tartott pénzügyi beszámolók után a tagság az elnökség összetételéről határozott. Az elfog­laltságai miatt elnöki tisztjéről le­mondott Sára Sándor helyére a tag­gyűlés az eddigi alelnököt, Schiffer Pált jelölte, Sára Sándort pedig tiszte­letbeli elnökké választotta. ad.)

Next