Magyar Nemzet, 1993. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

SZOMBAT, 1993. március 13. Interjú Madar Nem­zet 5 Antall József miniszterelnök exkluzív nyilatkozata a Magyar Nemzetnek Magyarországon többé ne vérre menjen a politizálás (Folytatás az 1. oldalról) ,. Nem értékeli a N­ATO-t, nem érté­keli a Varsói Szerződés feloszlatását, nem értékeli a parlamentarizmust, hogyha anyagilag rossz körülmények között él, nem érdekli a „strukturális változás". Mindaz nem érdekli, ami itt ebből a szempontból fontos. Már­pedig egy a lényeg: az embereknek azt kell megérteniük, hogy ami Ma­gyarországon bekövetkezett, az egy történelmi folyamat következménye. Amiről úgy érzik, hogy rosszabb, mint az előző években, az nem most kezdődött, hanem akkor, és mindaz, ami volt, szükségszerűen vezetett ahhoz, ami ma van. Gazdasági ka­tasztrófához vezetett volna, ha nem adták volna át a hatalmat a kommu­nista rendszerekben - ezért is tették. Nem akarom most bizonygatni, hogy milyen állapotban volt az ún. szocia­lista magyar gazdaság, és mi volt az iránya, a tendenciája annak a gazda­ságnak, annak a politikának, hogy áll­tunk valutatartalékokban, hogy omlott volna össze az ország. Mindezt meg­értve, életünk alakulását, sorsunk ki­látásait felmérve, azt hiszem, dep­resszióra nincs igazán okunk. - Személyes kérdésre fordítva a szót, a szemlélő számára úgy tetszik, hogy ön nagy kedvét leli a politikában akkor is, ha a küzdelem vérre megy. Mi ez az öröm?. Önkifejezés? - Attól függ, hogy értjük azt, hogy „vérre megy”. Ha ezt csak stiláris for­dulatként vagy szóképként használ­juk, vagyis, ha azt jelenti, hogy a ke­mény politizálástól sem zárkózom el, akkor úgy vállalom. De minden cé­lom és törekvésem az, hogy Magyar­­országon a politizálás ne vérre men­jen. Amikor szükség volt rá, akár 48- ban, akár 56-ban, valóban, a szó el­­­sődleges értelmében vérre ment, de - ha lehet - ezt mindig el kell kerülni. Jól tudjuk, hogy 48-ban is és 56-ban is „vérrel” a másik oldal kezdte.­­ A kérdés végül is az önkifejezés­re vonatkozott. . fc*,rte':Az­'östkifejezésre­'vonatkozóan­ , azt mondhatom, hogy ez alkati­­kérdés nyilván. Én indíttatásomtól kezdve politikai érdeklődésű voltam mindig, és az aktív politizálást élet­­acélomnak tekintettem. Számomra - ha már 48-nál tartunk - Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös, Görgey Ar­túr és mások együttesen jelentik a magyar nemzeti mitológia hőseit, mert mindegyik egy más szakasz le­hetőségét testesíti meg a nevével. Mindegyik egy adott korszakában azt csinálta, amit lehetett. Ők saját életünkhöz is mindig fényt adnak. Életútjuk azt példázza, hogy milyen korszakban milyen magatartás járul hozzá az ország szabadságának a ki­vívásához, nemzeti önállóságának az eléréséhez, és mi az, amit az ország belső építésében tenni lehet. Ennek a kettőnek az együttese alkotja a ma­gyar szellemiséget, a nemzeti önálló­ság és a belső modernizáció szolgá­lata - jó, ha ez határozza meg „önki­fejezésünk” irányát. ·*■ Nehéz elképzelni azt az érzést, amelyet ön átélt, amikor egy „nagy ábránd”, amelyet tudatosan helyezett élete középpontjába, gyakorlattá lett, s hozzákezdhetett, hogy elkötelezettsé­gét az ország irányításában érvényesít­se. Ugyanakkor - és itt a sors kegye és önkénye egymásra talált - személyes életének legnehezebb napjait élte meg. Beszélne erről? - Számomra mindig a nemzeti ön­állóság és egy szabad ország jelentette azt a célt, amit követni kívántam, és amiért tehetségem szerint mindig har­colni akartam. Tanári és értelmiségi pályáról való eltiltásom hivatalos irata 56 után úgy szólt: „politikai maga­tartása miatt nem alkalmas... A több­pártrendszer híve, a szovjet csapatok kivonását és az ország függetlenségét követelte.” Ezt rólam a másik fél álla­pította meg. Talán nem szerénytelen­ség elmondanom, de 1956-ban egyike voltam azoknak, akik a kormány ré­szére elkészítették a szovjet kivonulási tervhez az alapanyagot és a Magyar Köztársaság alkotmányjogi átalakítá­sát. Nagyon jó érzés volt, hogy azt, amit 1956-ban csinálhattam, elővehet­tem 1989-ben a kerekasztal-tárgyalá­sokon, és bekerült a mai magyar alkot­mányba, s hozzájárult a megegyezés­hez, hogy milyen alapon történjék Ma­gyarországon a parlamentáris köztár­saság helyreállítása. Utána megadatott az is, hogy aláírhattam a Varsói Szer­ződés feloszlatásáról szóló okiratot Prágában. Végigkísérhettem egészen az aláírásig a szovjet csapatkivonulási tárgyalásokat, a KGST feloszlatását, a NATO-hoz elsőnek mehettem el a kelet-közép-európai országok közül miniszterelnökként, és aláírhattam az Európai Közösséggel a társulási szer­ződést. Valóban úgy érzem, és ezt nem titkolhatom, hogy ez egy ember részé­re, bármi történjék vele, bármi várjon rá, felemelő érzés. Elmondhatom, hogy „ábránd és valóság” egyeztetésé­vel nemcsak én voltam így, hanem Helmut Kohl is, neki­­ kortársak va­gyunk - ugyanilyen álma volt a német egység és ő is megélhette ezt; sokszor beszéltünk egymással, hogy ez mit je­lent nekünk. Tudom, hogy ezek a gon­dolatok talán túl­emelkedettnek is tűn­nek akkor, amikor súlyos hétköznapi gondjaik vannak az embereknek. De azt mindenképpen nagyon károsnak tartom, hogy Magyarországon a köz­hangulat, a közérzület nem adja vissza ennek a hatalmas történésnek a hangu­latát, hogy egy világbirodalom karjai­ból kiszabadultunk, a bilincs nincs már a kezünkön. Nagyon sokan - nem sorolom most fel - felelősek azért, hogy ennek a katartikus élménynek az átélése nem adatott meg az emberek­nek. Ehhez hozzájárul persze az is, hogy ma már az a kisebb létszámú ge­neráció, amelyik átélte a háború, a Rá­­kosi-kor és a kádárista retorziók ször­nyűségeit. A nagy többség már egy konszolidált időszakban nőtt fel, a vál­tozást, a megszabadulást a középko­rúak és a fiatalok másképp élik meg, mint az öregek. Az öregek panaszkod­nak joggal a kicsi nyugdíj, a drágaság és kárba veszett életük miatt, mégis azt kell mondanom, hogy az idősebb kor­osztályok és nemzedékek a megértőb­bek és türelmesebbek, mert tudják, hogy mitől szabadultunk meg. Sokan nem értették azt, hogy a megszabadu­lásban a fenti „tempót” diktáltuk. Úgy láttuk, hogy el kell vágni a kötelékeket, mire a krízis még nagyobb lesz ott. ^''■'■-Mindezzel együtt, beleértve min­dent, erőfeszítést, kudarcot, megvaló­sulást, az ön számára jó évek ezek? - Nagyon nehéz' évek "miniszter­­elnökként, és nehéz évek magánem­berként is. De mivel igazán nincs olyan, ami számomra többet jelente­ne ennél a szolgálatnál, ennek követ­keztében minden nehézségével, min­den terhével, egyéni csapásokkal együtt azt mondom, hogy boldog va­gyok, hogy megéltem ezt a korszak­változást és hogy valamit ehhez te­hettem. Nem azért, mert ez személyes hiúság kiélését vagy valamilyen tör­ténelmi ábránd kergetését, vagy nem tudom mit jelentene számomra, ha­nem egyszerűen, hogy részese lehet­tem ennek. Amit a jelenkor hétköz­napjai közepette bizonyára másképp ítélnek meg sokan, mint ahogy, remé­lem, az utókor megítéli majd, és ahogy már ma is megítélik azok, akik földrajzi értelemben egy kicsit távo­labbról nézik ezt az eseményt.­­ Hallottam öntől egy alkalommal, nem a nyilvánosságnak szánt beszélge­tés során: az ellenzék legjobbjait sze­retné megóvni attól, hogy a rendszer­­változás kezdeti legnehezebb éveiben erkölcsi és politikai értelemben a kor­mányzásban részt vevőkhöz hasonlóan „elkopjanak”. Ez nagylelkűség vagy praktikum?­­ Gondolom, hogy ezt ironikusan mondtam az egyik oldalon. A másik oldalon pedig abban az értelemben, hogy a többpártrendszer híveként feltétlenül szükségesnek tartom, hogy egy országban mindig legyen olyan politikai erő, amelyik nem ko­pik el a hatalom gyakorlásában és, hosszú távon vizsgálva, mindig meg­legyen a politikai váltógazdaság le­hetősége. Nagyon tragikusnak tar­tanám, ha Magyarországon csak egy politikai erő vagy felállás létezne és annak az alternatívája már nem egy parlamentáris irányzat, hanem a dik­tatúra lehetősége volna. Ezt ebben az értelemben mondtam, az iróniával együtt még a kormányalakítás idő­szakában. - Mondhatjuk akkor ezt ironikus nagylelkűségnek? - Nem szeretném a nagylelkűség szót használni. Mindenesetre úgy gondolom változatlanul, hogy egy országban szükség van a politikai váltógazdaságra, de - ahogy ezt már elmondtam és többen zokon is vették - két ciklusra általában szüksége van a kormányzó pártoknak - különösen egy ilyen nehéz időszakban - az eredményes munkához, a dolgok vé­­gigviteléhez. - Mit ígérhet a második ciklus? - A második ciklus ígéri annak a termésnek a betakarítását, amit ennek az első időszaknak a mélyszántása és vetése jelentett: az ország számára a folyamatos felemelkedést. Meggyő­ződésem, hogy ezt a folyamatot a mi politikai erőnk tudná a legjobban ser­kenteni. Hogy nekem ez a vélemé­nyem, ezt nem kell zokon vennie az ellenzéknek, a politika, a többpárt­rendszer egyben versenyt is jelent. És ebben a versenyben, én meg vagyok arról győződve, hogy a mi csapatunk képes a legjobb teljesítményre egy európai parlamentáris rendszer és szociális piacgazdaság kiépítésében és stabilizálásában. Ha nem lennék erről meggyőződve, akkor lemonda­nék.­­ A sajtóban megfigyelhető, hogy amikor a legillusztrisabb ellenzéki publicisták „veszni érzik” a demokrá­ciát, addigi „tartózkodó” magatartásu­kat feledve, önt hirtelenjében mint de­mokratát piedesztálra helyezik. Ennyi elismerést kap tőlük. Vágyik-e többre?­­ Nem tévesztenek meg a „szi­rénhangok”, és a politikai manőve­rek. Ezek az „elismerő” kitételek egyrészt valós alapokon nyugszanak, mert az ellenzéki politikusok és pub­licisták lelkük mélyén tudják, ak­kor is, amikor a legocsmányabb meg­jegyzéseket teszik, írják-mondják vagy bírálatot gyakorolnak, hogy tu­lajdonképpen milyen politikát képvi­selek. Tehát biztos, hogy a „saját ha­zugságaikat” nem hiszik el. A másik pedig, mivel sok a szorongó, gyáva ember, szeretik a stabil keretet, amin belül lehet „ugrándozni”, támadni. Azonkívül van ennek egy „politika­megosztó” szerepe is, mert ha ők di­csérnek, akkor a velem szemben álló belső ellenzék - támadásként - azt mondhatja, hogy lám, nem véletlen, hogy ők dicsérnek engem. Ezt a prak­tikát nem akarom azonban összeke­verni a parlamentáris keretek között megnyilvánuló, tisztességes, a politi­ka lovagiasságának és a parlamen­táris játékszabályoknak megfelelő, őszinte véleményekkel vagy tisztessé­ges versenytársakkal. Most, amikor „dicsérőim” úgy ítélik meg, hogy a legrosszabb irány felé való haladást sikerült megállítani vagy megfordíta­ni, rögtön folytatják a politikai ócsár­­lást, hiszen nem érdekük az, hogy a Magyar Demokrata Fórum vagy a kormánykoalíció stabilizálódjék és megerősödjék. Tehát úgy akarják ezt a manővert végrehajtani, hogy egyik oldalon elkerüljék azt, amitől félnek, a másik oldalon pedig nem akarják politikai erőink stabilizációját. Hát ez a taktika világosan látható... - És szórakoztató? - Nekem nem. Nekem erre nincs időm. - Megint egy személyes kérdésre kérnék választ. Kik azok, akiket bizal­mába fogad? Milyen emberi tulajdon­ságokat becsül?­­ Természetesen azokat a kiemel­kedő emberi tulajdonságokat, amelyek bizalomra érdemesek, azt a szaktu­dást, ami mély és széles körű, és azt a politikai hozzáállást és tudást, ami egy ilyen kormányzati helyen szükséges. Hogy utaljak megint 1848-ra, a re­formkorban egy emberöltő állt rendel­kezésre ahhoz, hogy egy politikus nemzedék nőjön fel; itt és ma, máról holnapra lettek az emberek politiku­sok, és máról holnapra kellett átvenni a kormányzást, előzetes kormányzati tapasztalat, előzetes parlamenti tagság nélkül és az előző hivatali apparátus­ban való részvétel nélkül. És itt megint el kell mondanom, hogy az egyetlen kormánya , vagyunk Kelet-Közép- Európának, amelyik semmilyen koalí­cióra nem lépett az előző állampárt utódpártjával, és az egyetlen kormá­nya, amelyik változtatásokkal ugyan, de eredeti első miniszterelnökével és számos miniszterével (fele) vezeti ma is az országot. Egyébként a politiku­sok és a „szakapparátus” között szük­­ségszerűek a feszültségek politikai el­lentétek nélkül is.­­ A változtatásokkal kapcsolatban megkérdezném azt, ami szerintem a közvéleményt leginkább foglalkoztat­ja, miért távozott Kupa Mihály, aki szemmel láthatóan meg van sértődve, de ugyanakkor nagyrabecsülését a mi­niszterelnök úr iránt nem tagadja el.­­ Kijelentettem azt a kormányát­alakításnál, hogy nem nyilatkozom személyi kérdésekről, és nem nyilat­kozom az átalakítás ilyen problémái­ról. Egyszerűen azért nem, mert a kor­mány átalakítása, ahogy akkor el­mondtam, mindig az adott politikai helyzetnek, a csapatmunkának, önma­gában szinte egy vérátömlesztés szük­ségességének a következménye. Tehát nem olyan kormányátalakítás történt Magyarországon, amelyet korrupciós vagy politikai botrányok előztek meg. Önmagában jelezte ezt a tény, hogy nem egyenként történtek a cserék, nem egyes miniszterek buktak meg vagy mentették fel őket Mindig az volt az álláspontom, hogy soha nem szabad engedni, amikor az ellen­zéknek vagy bárki másnak eszébe jut indokolatlanul, kilőnie egy minisztert, mert kedvet kap rá. Teszem azt, egy adott időszakban mindjárt, akár a bel­ügyminisztert, a külügyminisztert, a honvédelmi minisztert együtt lett vol­na kedvük távozásra bírni a Kalasnyi­­kov-ügyben „tisztáldozatként”. Erre soha nem voltam hajlandó, magamra vállaltam a felelősséget és visszautasí­tottam az ilyen kísérleteket. Tehát én most, figyelembe véve a miniszterek, államtitkárok tevékenységi körét, po­litikai-szakmai működését, a kor­mányzat egységét és a mögöttünk lévő parlamenti képviselők vélekedését, és a koalíció pártjai között kialakult hely­zetet, nagyon is átgondoltan és tudato­san hajtottam végre ezt a kormányát­alakítást. Fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy a politikai állam­titkárok körében milyen változásokra került sor, hiszen a politikai államtit­károk mindenkor részben már a követ­kező nemzedéket, garnitúrát jelent­hetik. Nagyon sok fiatal került be poli­tikai államtitkárként a kormányba, és valamennyien, akik bekerültek, mind parlamenti kormányzati és minisztéri­umi gyakorlattal rendelkeznek. Ezen belül természetesen a pénzügyminisz­ter felmentése és lemondása mindig, minden országban érdekes. Nemzet­közi szempontból is mindig a külügy­miniszter és a pénzügyminiszter vál­tozása a legfeltűnőbb és az mindig jobban érdekli a világot Ezt én jól tudtam, amikor meghoztam a döntést Úgy gondolom, hogy erre a változásra - különben meg sem csináltam volna - szükség volt Ez nem jelenti azt, hogy Kupa Mihállyal személyi vonat­kozású problémáim lennének.­­ Kedveli Kupa Mihályt? - Mindenkinek vannak olyan tu­lajdonságai, amiket kedvelek és van­nak olyan tulajdonságai, amiket nem kedvelek. Nyilván ez kölcsönös. Ez nem változtat azon, hogy egy ember sem tökéletes. Én a legkevésbé. Ku­pa Mihály a Magyar Demokrata Fó­rum képviselői csoportjából is távo­zott. Ő ebben az értelemben más po­zíciót foglalt el, mint a többi minisz­ter, akik változatlanul vagy a saját pártomban vagy pedig a koalíció pártjaiban megmaradtak. Erről nincs mit külön szólni.­­ Sokan úgy érzik, ön túlságosan komoly. Másrészt meg az emberek általában idegenkednek az iróniától, önnek pedig hajlama van rá, kétségte­len. Nemrégiben - s ezzel felzúdulást okozott - némely politológusokat „mikiegérként” aposztrofált Orbán Viktor, aki nem éppen hízelgő ajkú, a mikiegér jelképet durvaságnak nevez­te. Beszéljen arról, hogy miképpen ítéli meg a politikai iróniát? - Úgy gondolom, hogy a ko­molyság a felelősség kérdésével kell hogy összhangban legyen. A felelős­séggel összefüggésben komoly va­gyok, ezt vállalom, de nem komor. A másik: az irónia hozzátartozik a sza­bad, vitastílushoz és ha a körülmé­nyek olyanok, akkor az embernek nem az a nehéz, hogy ironikus le­gyen vagy szatirikus, hanem éppen az ellenkezője. Hogy egy latin mon­dással éljek, „nehéz szatírát nem ír­ni”. Néha abba betegszik bele az em­ber, hogy nem gunyoros, mert nem akarja megbántani a másikat. Főleg a demokrácia rendkívül időigényes és néha unalmas, ilyenkor a vitákban vissza kell inkább tartani magát az embernek, hogy ironikus közbe­szólással ne törje meg ezt az unal­mat. Rátérve a „politikai mikiegér­­re", mindig örülök, ha valami több­letet adhatok, s örülök, hogy a szó­kincsemet szívesen és gyakran hasz­nálják. Ugyanúgy most, bár hosszú hetek teltek el a „politikai mikiegér” óta, és még mindig szinte mindennap visszatér. - Ez a kifejezés - ön szerint — durva vagy csiszolt? - Nem látok semmi sértőt benne. Én általában nem egy szakmát, és főleg nem az újságíró-társadalmat akartam kifigurázni, bár egyesek erre utaltak, amikor azt írták, hogy hány száz mikiegér várta Kissingert Ne­kem nyilván bizonyos antropomor­­fológiai összefüggés következtében nagyon valósághűen jelent meg a mi­kiegér képe, egy adott esetben, egy politológusi fejtegetéssel kapcsolat­ban. Őszintén szólva, ebben semmi különlegeset, sértőt nem találok, mert - szerintem - Walt Disney állat­tárába bekerülni rang. Sajnos - elté­rően Grósz Károlytól - nekem nem volt időm az amerikai útjaimon meg­látogatni Disneylandet... Nem kívá­nok erről vitatkozni, ahogy eddig is, bizonyos szerény kifejezésektől nem fogom visszatartani magam, már csak egészségi okokból sem.­­ Most miniszterelnöksége és párt­elnöksége ideje alatt melyik politikai szi­tuációt érezte a legsúlyosabbnak, melyik konfliktussal volt a legtöbb gondja? - Ebben nagyon nehéz különbsé­get tenni. Ha politikai nehézségre kell gondolnom, akkor mindenkinek, nemcsak nekem, az országnak a ta­xisblokád tűnik a legnehezebbnek. De azért én tudnék még nehéz pil­lanatokat felidézni, hogy milyen volt a Kremlben 1990-ben, milyen fejeze­tei voltak a szovjet csapatkivonulá­soknak, vagy a Varsói Szerződés fel­oszlatásának és sok mást, ami az el­múlt két és fél esztendőben (szovjet puccs stb.), az előbb felsorolt ered­mények és sikerek közepette, nehéz és nyomasztó felelősséget jelentő döntés volt. A kormányban és sze­mély szerint olyan horderejű dönté­seket kell hozni, amelyeket egy lelki­ismerettel, felelősségtudattal rendel­kező ember nagyon komolyan és nehézségekkel él meg. Mindennapos nyomasztó érzés és nehézség az em­bernek, mert szíve szerint mindenki­nek az első pillanattól kezdve csak jólétet, csak jót, csak több jót, csak szabadságot, az öregeknek a lehető legmagasabb nyugdíjat, nyugodt életet, a vállalkozóknak a legna­gyobb vállalkozási lehetőséget, az alkalmazottaknak a legmagasabb bért szeretne biztosítani. Ha szívem és lelkem szerint cselekedhetnék... Miniszterelnökként is, mint minden emberben, bennem él a gyermekkor álma: én is csak mesebeli, jó királyi szeretnék vagy szerettem volna len­ni, amire sajnos a körülmények nem adtak lehetőséget. Nekem az a politi­kai feladat jutott a történelem e sza­kaszában, hogy sok nehézség, meg­próbáltatás közben népszerűtlen, kemény intézkedéseket kell egy jobb jövő érdekében végrehajtani.­­ A népszerűtlen intézkedésekkel kapcsolatban is sokszor elhangzik, hogy a választások félidejében a kor­mányzó pártok népszerűsége mély­pontra jut. Megkezdődött-e az MDF- nek az ebből való kilábalás? - Önmagában véve - ez a mélyebb pont - természetes. A köz­vélemény-kutatásról egyrészt - mint sokaknak - nekem is van külön véleményem. Nem becsülöm le, fél­reértés ne essék, de végső soron egy országos választásnál a döntést egy ország közvéleménye másképp hoz­za meg, mint az időközi választáso­kon, vagy mint hozná a közvéle­mény-kutatók szerint. Amikor nagy a tét, akkor az emberek másképp gon­dolkodnak. A Magyar Demokrata Fórum felkészül a választásokra, közismert, hogy éppen a kormány­zással járó nehézségek, a kormány­zással járó súlyos megpróbáltatások miatt, a képviselőinknek szembe kell nézniük azoknak a választóknak a te­kintetével, akik jobbat, könnyebbet reméltek, mást vártak és csalódottak. Az egész parlament lejáratására is folyik a propaganda, amit én sú­lyosabbnak tartok, mint a kormány elleni támadásokat - Ha van összefüggés e két dolog között, az nyilvánvalóan a várakozás és csalódás eredője.­­ A Magyar Demokrata Fórum képviselőinek, szervezeteinek, azok­nak az embereknek, akik helyben vannak, kellene ezt a terhet elsősor­ban viselniük. Azoknak a „közkato­náinknak”, akik nap mint nap szem­betalálkoznak ezekkel a problémák­kal. Részben ez is hozzájárult az MDF-en belüli feszültségek keletke­zéséhez, ahhoz, amit egyesek dema­góg módon kihasználnak. A közvéle­ményhez hasonlóan a politikusok je­lentékeny része is könnyebb menetet képzelt Én nem képzeltem könnyebb menetet. Sokszor elmondtam, hogy milyen megpróbáltatások előtt áll az ország. Többféle politikai, gazdaság­­politikai forgatókönyvben kellett gon­dolkodnunk. Optimistább és pesszi­mistább forgatókönyvben. Nyilván­való, hogy egy súlyos gondokkal ter­helt forgatókönyv érvényesült bár lehetne ennél rosszabb is, kül- és gaz­daságpolitikai vonatkozásban, pláne. Ilyen körülmények között vállaltuk el a kormányzást és ezt a MDF-nek fel kell dolgoznia, ugyanúgy a koalíciós partnereknek is, így kell felkészülni a választásokra. Egy biztos, hogy soha nem ígértünk könnyű átalakulást A mai gondok az előző rendszerre jó fényt nem vethetnek, mert annak a kö­vetkezményeit viseljük ma is. Nyu­godtan kijelenthetem, hogy semmi­féle használható alternatívát egyetlen más párt vagy koalíció nem nyújtott, és senkinek nem volt jobb programja, ma sincs, s egyetlen párt nem hivat­kozhat arra, hogy jobb megoldást tu­dott volna, mint amit mi csináltunk. De még a „sorstárs” egykori népi demokráciákban (NDK stb.) sem. A korábbi ellenzéki pártok sem és a MSZP politikusai sem rendelkeztek ilyennel, nem szólva arról, hogy az utóbbiaknak sok-sok évük volt arra, hogy megmutassák, hogy milyen jól tudják csinálni. Nem tették! Kristóf Attila

Next