Magyar Nemzet, 1993. április (56. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
PÉNTEK, 1993. április 30. József, az ács Említésre alig méltó mellékszereplőnek látták az evangélisták azt a Dávid házából és nemzetségéből származó férfiút, akire az Istengyermek felnevelését bízta az Úr. Józsefet angyali sugallatok irányítják, így fogadja el, hogy jegyese a Messiást hordozza méhében, így menti meg a gyermeket Heródes bosszúja elől, s fut vele Egyiptomba. Hogy a körülmetélés és a templomban történt bemutatás után mi volt a szerepe, nem tudjuk. Talán csak az aggodalom: tizenkét évesen elmarad tőlük a gyermek, és nagy sokára találnak rá. „Atyád és én nagy bánattal kerestünk téged" - fordul a gyerekhez Mária, mire ő: „Nem tudjátok-e, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai..." A szülők nem értik a beszédet, mire a bölcs fiúcska hazamegy velük, és „engedelmes vala nekik... s gyarapodok bölcsességében és testének állapotában.. József később soha nem bukkan fel, nem hallunk sorsának alakulásáról, haláláról. Az apokrif írások és legendák próbálják József alakját árnyalni, ők ruházzák fel emberi vonásokkal, így kap József foglalkozást: ácsmester lesz. Mi más mesterség illenék ehhez a szerény, alázatos, halk szavú férfiúhoz? Nem a Józseffel kapcsolatos teológiai vitákról, a késő középkor óta elterjedt kultuszáról, még csak nem is a művészetekben egyre színesedő alakjáról akarunk szólni, hanem a munkáról, mely életét minden bizonnyal kitöltötte. A párizsi Louvre-ban látható Georges de la Tour festménye (1640 körül készült), melyen József gyalul a gyermek Jézus lelkes tekintetétől követve. Az ácsszerszámokkal megjelenő József alakja festényen, de főleg szoborban megmintázva nagyvárosi katedrátokban és falusi templomocskákban mindenütt elterjed. Az első pillanatra különösnek tetsző, hogy a türelmetlen II. József uralkodása alatt terjed el vidékünkön József kultusza. A császár ugyanis felismerte Józsefben, az ácsban a tevékeny embert, aki alázatával, csendes munkájával hasznossá, sőt pótolhatatlanná tudta tenni magát a nagy misztériumban. A katolikus egyház a munka ünnepét Szent József napjává tette, így tisztelegve a szerény ács előtt, aki, míg szükség volt rá, tette a dolgát, örömét lelte munkájában, családjában. Még az egyház legmegrögzöttebb ellenségei sem tagadták, hogy „ügyes fogás a pipogya József" példaképpé emelése. A mai világ is példákat keres. Keresi május elseje üzenetét is. A forradalmi munkásmozgalom vezetőinek jó részéről kiderítette a történetírás, hogy a legkevesebb közük éppen a munkásokhoz volt. A szakszervezetek szívós alkudozással nagyobb jólétet teremtettek, mint a magukat munkás-paraszt demokráciáknak mondó kommunista rendszerek. Az ezen a vidéken évtizedeken át évről évre megjutalmazott törzsgárdatag s a megbecsült mozgalom a modern, hatékony termelés egyik legfőbb gátja lett. Hol vannak már a derűs optimizmust sugárzó olvasztárok, hol vannak a traktoron feszítő, vidám lányok? Hol az ideális munkás? A „reggeltől estig izzadva látó-futó robotolóid’, azzal a ténnyel kénytelenek szembenézni, hogy életük munkájával csődtömeget halmoztak fel. Akaratukon kívül. A veszélyes bányákba leszálló vájárok ugyancsak. Szocialista egyenlőséget hirdető főnökeiket gyakran tulajdonosként, részvényesként látják viszont, immár egyenlősdi gúnyolókként. És boldogok, ha megtarthatják változatlanul rosszul fizetett munkahelyeiket. Vajon visszahozható-e világunkba József, az ács derűje és kötelességtudása? Vajon megleljük-e a munka szépségét, s dicsérni tudjuk-e, mint Juhász Gyula, az „élet anyjaként”? A jelszavak és divatok mulandók, a létünknek értelmet adó munka utáni vágyunk örök.* Sokan, tehetség híján nem leszünk nagystílű vállalkozók, sokan, alkatunk miatt, kisszerű ügyeskedők sem, ám meg akarunk maradni olyan munkásoknak, akik mellett a gyermekek „gyarapodnak bölcsességben és testüknek állapotában". O. Raffaello:Ünnepi dekoráció terve GYURKOVICS TIBOR Egymásság Kovics kedvetlenül ébredt. Rossz álmai voltak. Hánykolódott altában, látszott a párna fetrengő gyűrődésén, a maga alá sodort lepedő ezer ráncán. Olyan volt, mint egy fehér arc, melyet átgyötört a történelem: ez a fehér arc - ami a lepedőn maradt, mint Veronika kendőjén az Úr arca, ez lebegett álmaiban, mint a fehérre gyilkolt történelem. Gyerekkorából maradt ez az arc, nagy elmosódott gyerekarc volt. Lányarc. Ezzel az arccal ébredt, az ébredés kijózanító pillanataiban nem volt semmilyen fizikai-testi-szerelmi derengése, csak a puszta szomorúság. Lányarc volt, háború alatti lányarc. A fehérre izzott történelmi lepedőn erőteljes alak, gyönyörűen kirajzolt homlok és orr csatlakozott a virtuális portréhoz. Zsidólányarc volt. Jezovics megrázta a fejét, hogy fölidézze, kié lehetett? Egy Rumbach utcai lakás jutott az eszébe először, ott hajolt közel ehhez az archoz, megcsókolni? A lány csak mereven ült a fotelban, kissé ügyetlenül, de sürgetően. A csók mégsem zajlott le az időben, mintha a közelítő száj örökre a levegőben maradt volna. Aztán az arc eleven cigánylányarccá változott. Kegyetlenül fekete szem, ami mégis befogadó. Valami kőlapon feküdt az arc, a gyerek Jezovics alatt, nézte csak, nézte a fiút, nem biztatta, nem is taszította el - az egyesülés minden öröme nélkül. A történelembe körülve. Újabb arc matricázódott a fehér lepedőre: világos, vöröses pihék szegélyezték a friss rózsaszín leányfelsőajkat. A nevetés világos - mert ez az arc teljesen fehéren sütött - kontúrja megint olyan fénykép maradt az emlékezetben, amely a gyerekkor kitörölhetetlen fájdalmát őrzi. Ki a Hol van? Rézvörös hajkoszorú képzett a homlok meszelt fehérsége fölé, valami elmosódott rákosfalvi tájon, a HÉV melletti cementüzem irodájában, ahol ez a zsidó lány a tulajdonos gyermeke volt. A vöröses pihék ilyen intenzív jelenléte - még a fanyar illatuk is meglebbent - a csók közelségére utaltak volna - ha ezek a lányok meg nem haltak volna. De valahogy meghaltak. Ezt álmodta Jezovics. Fetrengett álmában, az egymásra kopírozott erősen rasszos arcok fehér kísértetében. Lányok... cigánylányok... zsidó lányok... Hajdú megyei örmény lányok... Igen! Mert aztán az előző képre rábukkant egy vékony szájú, erőteljes pofacsontú arc, göndörfekete haja ikonosan keretezte az álom rémítő fehérét. Hajdú megye? Libák sétáltak az úton? Palánkkerítés, ami mögött valami jajkiáltás hallatszik. Kínoznak valakit? Ölnek? Erőszakolnak. Sivított a lányhang. Jezovics befogta a fülét, mert álmában is úgy érezte, hogy ezek a lányok ott a palánk mögött eltűnnek, meghalnak, szétmállanak. Mint az a fitos orrú, kőfekete hajú, szőrszagú lány, aki gombszemeivel babonázta a gyerek Jezovicsot. Az a gombszem úgy úszott egy sötétkék tóban, mint egy fekete hattyú. Magához édesgette, aztán elbocsátotta, magához vonzotta, aztán ellökte kicsit, így játszódtak volna sokáig, ha ez a lány is el nem tűnt volna a történelem palánkkerítése mögött. És az a vihogó tekintet, előreugró fogaival, aki nevetésével a lelkébe lopakodott, talán arra gondolván, hogy ő is „másfajta”. A száján rajzolódtak ki először azok a szavak, amik Jezovicsot arra késztették, hogy különbséget tegyen egyik ember és másik ember között. Eddig erről fogalma sem volt. Az ugráló homlokú leány súgta először a fülébe a bűvös idegenséget legyőző, vérforraló hívó szót: „görög lány görög férfit keres". Aha esett le a húszfilléres a gyerek Jezovics fejében. Vannak más gyerekek. Más lányok. Másfajta emberek. Ezek a háború fehér álomlepedőjén megjelent lányarcok zsidók. Cigányok. Örmények? Mindegy. Mások, ha „görögök”. Idegenek? Idegenszerűségük csak a bőr, a haj, az ajak rajzolatáig terjedt, és még vonzó is lett volna, ha görög lány nem görög fiút keres Dürrenmatt regénye címében is. Jezovics csak kapkodott álma foszlányai után, az egymásra vetített arcok faji rajzolata után, és szörnyű kedvetlenül veselkedett neki, hogy egy emléktábla avatására, melyre meghívták a kerületben, végül is elmenjen. „Homonnay... Homonnay” Fogalma sem volt, honnan olyan ismerős ez a név, míg csak be nem úszott a gyerekkori szózat apja szájáról: „Homonnay főpolgármesterhez megyek ma... Homonnay főpolgármester magához rendelt... Homonnay főpolgármester lemondott, mert a németek megszállták Magyarországot..." Ahogy az emléktábla is tanúsítja, Homonnay Tivadar főpolgármester volt az, aki a vészkorszak alatt zsidó gyerekeket bújtatott a házában. Sztehlo Gábor irányításával kerültek hozzá a nyolc-hat-öt-tíz éves bujkáló, menekülő kölykök, lánykák, akiket a fajos kopók halálra kerestek. Igen! - döbbent rá Jezovics -, igen! Apja is Homonnayékhoz tartozott! Igen! A háború utáni igazolóbizottsági papírok közt találta meg azt a följegyzést, amivel apját jellemezték: „Alulírott ezennel kijelentem, hogy dr. Gy. H. volt üzemi igazgató 1944. évben, a nyilas világ alatt a zsidók érdekében nagyon sokat cselekedett. Felsőbb utasítás nélkül, tehát a saját felelősségére naponta 5000 kg kenyeret adtunk ki jegy nélkül a gettóban szenvedő zsidók részére..." Igen! Homonnay Tivadar volt apja közvetlen főnöke, mint főpolgármester, a székesfővárosi kenyérgyár igazgatójának. Jezovics megszédült a napban, ahogy beleszaladt a múlt. És akkor egyszeriben az emléktábla elé penderült egy vele egyidős leány, hatvanévesen persze, és magasztalta Homonnayt az életéért. Uramisten! Ez az a lány! Ezzel álmodott ma éjjel, a fehér lepedőarcon ez az arc ütközött ki szerelmes és érzéki zsidó vonásaival, ez az arc matricálta a többi arcot, a kis cigánylányét, a hajdúi örmény lányét, a Rumbach utcai izraelita kamaszlányét... Micsoda őrület! És az emlékező kis hatvanéves leány egyszeriben odajött Jezovicshoz, és átölelte. Hogy ő tudja, ki ő, hogy ő szereti, hogy ő ismeri... Jezovics megszédült, a maga szűkülő érrendszerével, kapaszkodott a „leányba”, álmai lányába a tavaszi napsütésben. És akkor egészen közel jött a kép, az örökös téma, ott a forró levegőben: a másság. Micsoda förtelmes szó, magában is. Az erőltetett kihangsúlyozás. „Az idegen szép” nevetségesen erőszakos hangsúlyozása, melyen átütött a tizenöt éves orosz katonalány, Mirjam szőke haja éppúgy, mint a vékony szájú hajdúsági örmény leány, a cementiroda vörös hajú, kék szemű tündére, a kőpadra vetett cigánylány menekülő tekintete, a fitos orrú, szőrszagú zsidó lány évődő, kaján mosolya, ahogy szorította magához hatvanéves gyerekpárját, s kiabálni szerette volna a kutyaugatásos levegőbe: „éltek, mind éltek, megmenekültek, és éltek, nem vesztetek el, nem veszhettek el, éltek, szaladtok a kertben, végig a fasoron, éltek és megvagytok és mindétig meglesztek... éltek!” Nem vagytok mások, micsoda ostoba szó a másság, milyen alattomos szó, mint mikor egy gyerekre rásütik, hogy beteg, vigyázzatok rá, óvjátok, ügyeljetek rá, nincs ilyen másság, butaság, erőltetett elkülönülés, ki se szabad ejteni... Nincs másság. Kikérem magamnak. Csak egymásság van! Csak az van, hogy érted vagyok, és te értem! Csak egymásság van minden ember között! Ez az egyetlen arc a történelem izzadt lepedőjén. Jezovics szédelget. Hazaindult. Egy óra múlva a stoptábla mellől kihajtott egy autó, és belerohant a kocsijába. Jezovics összetörte magát és a kocsiját. De megmaradt. Isten tudja, miért? Fókusz Ma£ar Nemzet 9 Nemek harca NÉZEM A TÉVÉT a minap, egy negyven év körüli nőt kérdezgetnek, valami családjogi műsor keretében. A nő egyszerű, hétköznapi ember, kissé molett, valamint öltözködésében sem túl szokatlan: egyszerű virágmintás ruhában ül, egy átlagos lakótelepi szoba előterében, a szoba bútorzatában sincs semmi rendkívüli. Nézem és találgatok, milyen műsort is látok éppen. „Szociális interjút” tippelek, ahol nem maga a személyiség a fontos, hanem a mögöttese, az élete, a mindennapjai. A televíziót csak találomra kapcsoltam be, a műsorról, témájáról semmit nem tudok, unalmamban, fáradtságűzőnek nézem. Nincs jobb dolgom. Valami családjogi vagy nővédelmi műsor lehet, úgy hiszem - valahogy olyan jellegű. A negyven év körüli hölgy a házasságáról beszél. Elmondja, hogy tizenhat éves korában ismerkedett meg a jövendőbelijével, kezdetben szerelmes volt, de később, a házasságkötés idején már csupán megszokásból voltak együtt. Ő, akkor, úgy gondolta, ha megszokásból is, de férjhez kell menni, mert már tizenkilenc éves, az évek múlnak, és gyereket akar. „Gyereket akartam - mondja a hölgy -, gyereket, aki csak az enyém.” Ezt az utolsó félmondatot hangsúlyozza is. „Csak az enyém.” De lehet-e egy gyerek „csak” valakié? Hogy is van ez? A magyarországi válásokban sajnos pontosan ez az igazán erős motiváció. A nő gyereket szül, „magának”, és utána előbb-utóbb elválik a férjétől. A tartásdíjat úgyis megkapja, munkahelye van, önmagát el tudja tartani, felveszi még a gyermekgondozási segélyt, élheti szabadon az életét könnyű neki. Kezdeményezi a válást, mert úgysem marad egyedül, a gyerek az esetek többségében a nőé marad, a férj, az apa meg csak felesleges kölönc, akit elviselni nehézkes is, felesleges is. Gyereket szül, magának, ez az említett hölgy is, amikor hatéves lett a gyermek, elvált az apától, aki azután nézhette, hogyan idegenedik el tőle a saját gyereke, miként válnak idegenekké egymásnak, hogyan lesz egyre magányosabb ő is, saját gyermeke is. A Nő „nyerő helyzetben” van. Szül egy gyereket hogy soha ne kelljen igazán egyedül maradnia. Mert kétségtelen, a legerősebb és legbiztosabb emberi kapcsolat a vérségi kapcsolat, különösen ha az közös életvitelben is realizálódik. Nincs az a szerető, az a férj, az az élettárs, aki biztosabban kötődne, mint a gyermek, akit olyan természetesen lehetne irányítgatni, aki - már anyagi kiszolgálttottsága miatt is—olyan biztos partner lenne, mint saját gyermekünk. Erre a kapcsolatra készült a hölgy már tizenkilenc évesen, ott a tévéműsorban ki is mondta: arra kellett a férje, akivel már csupán megszokásból volt együtt, hogy gyermeke születhessen, aki aztán „csak” az övé. Durván fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy ez a nő csak arra használta a saját férjét, hogy életre szóló „partnerét” általa megteremtse. A későbbi helyzet biztos tudatában készült erre, ezt ki is mondta a riportban, már házasságkötésükkor világosan látta, kapcsolatuk nem lesz tartós. így, ezzel a tudattal lépett házasságra valakivel, akiből csupán használt valamit, mert hasznosítani akart. És nem törődött azzal, hogy ez a döntése a későbbiekben ezt a valakit is megviselheti, érzelmileg kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja. Gond van az egyenjogúsággal. Csonka, sérült családok, lelkileg sérült gyermekek születnek ebből, az ilyen egyenlőségből. És miért a nő? Miért ő az, aki biztosra mehet, miért neki ítélik a gyereket, miért ő az, aki társra lelhet saját gyerekében? Ki és milyen alapon feltételezi azt, hogy egy férfi kevésbé kötődik saját gyerekéhez, kevésbé tudja őt ellátni, felnevelni? Nyugodtan állíthatjuk: egy férfi ugyanolyan tökéletesen el tud látni egy háztartást, mint egy nő, és az egyedül élő férfiak a megmondhatói, hogy a heti takarítás, porszívózás, a mindennapi mosás és mosogatás, az ételek elkészítése és a főzés, mindaz, ami körül a nők olyan nagy hozzáértéssel mozognak, mindez gyorsan és tökéletesen elvégezhető férfi által is. EGY ISMERŐSÖM, aki a hosszú és rosszul végződött házassága után a kisfiát veszítette el, így meséli: „Magam, aki egyedül élek, már nyugodtan mondhatom, hogy soha nem laktam ekkora rendben és tisztaságban, és a fiam, ha velem van, semmiben nem szenved hiányt Még az iskolai uzsonnája is jobb és szebben csomagolt, mint bármikor korábban. Csak egyetlen dolog hiányzik: a gyerek. A gyerek, aki csak az enyém. Biológiailag ugyanis nem vagyunk egyenlőek.” Ismerősömből a keserűség beszél, így folytatja: „A nők megengedhetik maguknak a másik nem iránti elutasító gesztusukat A feleségem a gyereket nagyon akarta, aztán néhány év múlva kihajított az ablakon, mint megunt játékszert” Igazat kell adnom ismerősömnek, és nem egyszerűen a férfiszolidaritás okán. Mennyivel igazságosabb lenne, ha válása esetén a két fél egyenlő mértékben részesülhetne a gyermeknevelés gondjaiból és örömeiből. Meggyőződésem, hogy kevesebb nő kezdeményezné felelőtlenül a házasság felbontását Harc, áldatlan küzdelem: a gyerekhez, az utódhoz való jogért Nem vagyunk egyenlőek: egy férfi nem szülhet gyereket. Miközben mindenben tökéletesen kiszolgálom gyermekeimet nevelésük minden területén helyt tudok állni, barátságos és nyugodt otthont tudok biztosítani számukra, aközben éppen ők nincsenek. Mert egy nő boldog és nyugodt családi életet teremthet gyerekével, férje nélkül, de nekem, férfiként el kell viselnem a feleségemet, ha gyereket akarok nevelni, különben megkaphatom, hogy a gyerekeimet is elveszítem. Ez tehát a nemek egyenlősége a társadalomban? Ez valójában visszaélés mindennel, ami szent A nemek harcolnak, családok, gyerekek pusztulnak bele. Petőcz András Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, RUFFY PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Felelős szerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: HORVÁTH ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), BLAHÓ MIKLÓS (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), MALONYAI PÉTER (sport) Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt.igazgatósága Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 266-4141 Fax: 266-4255 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlap-előfizetési és lapellátási Irodánál (Helizi 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Felek® Athenaeum Nyomda, Budapest Szető: Vida József igazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793