Magyar Nemzet, 1993. április (56. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-30 / 100. szám

PÉNTEK, 1993. április 30. József, az ács Említésre alig méltó mellékszereplőnek látták az evangélisták azt a Dávid házából és nemzetségéből származó férfiút, akire az Istengyermek felnevelé­sét bízta az Úr. Józsefet angyali sugallatok irányítják, így fogadja el, hogy je­gyese a Messiást hordozza méhében, így menti meg a gyermeket Heródes bosszúja elől, s fut vele Egyiptomba. Hogy a körülmetélés és a templomban történt bemutatás után mi volt a szerepe, nem tudjuk. Talán csak az aggodalom: tizenkét évesen elmarad tőlük a gyermek, és nagy sokára találnak rá. „Atyád és én nagy bánattal kerestünk téged" - fordul a gyerekhez Mária, mire ő: „Nem tudjátok-e, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai..." A szülők nem értik a beszédet, mire a bölcs fiúcska hazamegy velük, és „enge­delmes vala nekik... s gyarapodok bölcsességében és testének állapotában.. József később soha nem bukkan fel, nem hallunk sorsának alakulásáról, halá­láról. Az apokrif írások és legendák próbálják József alakját árnyalni, ők ru­házzák fel emberi vonásokkal, így kap József foglalkozást: ácsmester lesz. Mi más mesterség illenék ehhez a szerény, alázatos, halk szavú férfiúhoz? Nem a Józseffel kapcsolatos teológiai vitákról, a késő középkor óta elterjedt kultuszáról, még csak nem is a művészetekben egyre színesedő alakjáról akarunk szólni, hanem a munkáról, mely életét minden bizonnyal kitöltötte. A párizsi Louvre-ban látható Georges de la Tour festménye (1640 körül ké­szült), melyen József gyalul a gyermek Jézus lelkes tekintetétől követve. Az ácsszerszámokkal megjelenő József alakja festényen, de főleg szoborban megmintázva nagyvárosi katedrátokban és falusi templomocskákban min­denütt elterjed. Az első pillanatra különösnek tetsző, hogy a türelmetlen II. József uralko­dása alatt terjed el vidékünkön József kultusza. A­ császár ugyanis felismerte Józsefben, az ácsban a tevékeny embert, aki alázatával, csendes munkájával hasznossá, sőt pótolhatatlanná tudta tenni magát a nagy misztériumban. A katolikus egyház a munka ünnepét Szent József napjává tette, így tiszte­legve a szerény ács előtt, aki, míg szükség volt rá, tette a dolgát, örömét lelte munkájában, családjában. Még az egyház legmegrögzöttebb ellenségei sem tagadták, hogy „ügyes fogás a pipogya József" példaképpé emelése. A mai világ is példákat keres. Keresi május elseje üzenetét is. A forradal­mi munkásmozgalom vezetőinek jó részéről kiderítette a történetírás, hogy a legkevesebb közük éppen a munkásokhoz volt. A szakszervezetek szívós al­kudozással nagyobb jólétet teremtettek, mint a magukat munkás-paraszt de­mokráciáknak mondó kommunista rendszerek. Az ezen a vidéken évtizedeken át évről évre megjutalmazott törzsgárdatag s a megbecsült mozgalom a mo­dern, hatékony termelés egyik legfőbb gátja lett. Hol vannak már a derűs opti­mizmust sugárzó olvasztárok, hol vannak a traktoron feszítő, vidám lányok? Hol az ideális munkás? A „reggeltől estig izzadva látó-futó robotolóid’, azzal a ténnyel kénytelenek szembenézni, hogy életük munkájával csődtömeget hal­moztak fel. Akaratukon kívül. A veszélyes bányákba leszálló vájárok ugyan­csak. Szocialista egyenlőséget hirdető főnökeiket gyakran tulajdonosként, részvényesként látják viszont, immár egyenlősdi gúnyolókként. És boldogok, ha megtarthatják változatlanul rosszul fizetett munkahelyeiket. Vajon visszahozható-e világunkba József, az ács derűje és kötelességtudá­sa? Vajon megleljük-e a munka szépségét, s dicsérni tudjuk-e, mint Juhász Gyula, az „élet anyjaként”? A jelszavak és divatok mulandók, a létünknek értelmet adó munka utáni vágyunk örök.* Sokan, tehetség híján nem leszünk nagystílű vállalkozók, so­kan, alkatunk miatt, kisszerű ügyeskedők sem, ám meg akarunk maradni olyan munkásoknak, akik mellett a gyermekek „gyarapodnak bölcsességben és testüknek állapotában". O.­ Raffaello:Ünnepi dekoráció terve GYURKOVICS TIBOR Egymásság Kovics kedvetlenül ébredt. Rossz álmai voltak. Hánykolódott altá­­ban, látszott a párna fetrengő gyűrődésén, a maga alá sodort lepedő ezer ráncán. Olyan volt, mint egy fe­hér arc, melyet átgyötört a történe­lem: ez a fehér arc - ami a lepedőn maradt, mint Veronika kendőjén az Úr arca­­, ez lebegett álmaiban, mint a fehérre gyilkolt történelem. Gye­rekkorából maradt ez az arc, nagy el­mosódott gyerekarc volt. Lányarc. Ezzel az arccal ébredt, az ébredés ki­józanító pillanataiban nem volt sem­milyen fizikai-testi-szerelmi derengé­se, csak a puszta szomorúság. Lányarc volt, háború alatti lány­arc. A fehérre izzott történelmi lepe­dőn erőteljes alak, gyönyörűen kiraj­zolt homlok és orr csatlakozott a vir­tuális portréhoz. Zsidólányarc volt. Jezovics megrázta a fejét, hogy föl­idézze, kié lehetett? Egy Rumbach utcai lakás jutott az eszébe először, ott hajolt közel ehhez az archoz, megcsókolni? A lány csak mereven ült a fotelban, kissé ügyetlenül, de sürgetően. A csók mégsem zajlott le az időben, mintha a közelítő száj örökre a levegőben maradt volna. Aztán az arc eleven cigánylány­­arccá változott. Kegyetlenül fekete szem, ami mégis befogadó. Valami kőlapon feküdt az arc, a gyerek Jezo­vics alatt, nézte csak, nézte a fiút, nem biztatta, nem is taszította el - az egyesülés minden öröme nélkül. A történelembe körülve. Újabb arc matricázódott a fehér lepedőre: világos, vöröses pihék sze­gélyezték a friss rózsaszín leány­­felsőajkat. A nevetés világos - mert ez az arc teljesen fehéren sütött - kontúrja megint olyan fénykép ma­radt az emlékezetben, amely a gye­rekkor kitörölhetetlen fájdalmát őrzi. Ki a­ Hol van? Rézvörös hajkoszorú képzett a homlok meszelt fehérsége fölé, valami elmosódott rákosfalvi tájon, a HÉV melletti cementüzem irodájában, ahol ez a zsidó lány a tu­lajdonos gyermeke volt. A vöröses pihék ilyen intenzív jelenléte - még a fanyar illatuk is meglebbent - a csók közelségére utaltak volna - ha ezek a lányok meg nem haltak volna. De valahogy meghaltak. Ezt ál­modta Jezovics. Fetrengett álmában, az egymásra kopírozott erősen rasszos arcok fehér kísértetében. Lányok... cigánylányok... zsidó lányok... Haj­dú megyei örmény lányok... Igen! Mert aztán az előző képre rábukkant egy vékony szájú, erőteljes pofa­­csontú arc, göndörfekete haja ikono­­san keretezte az álom rémítő fehérét. Hajdú megye? Libák sétáltak az úton? Palánkkerítés, ami mögött va­lami jajkiáltás hallatszik. Kínoznak valakit? Ölnek? Erőszakolnak. Siví­­tott a lányhang. Jezovics befogta a fülét, mert álmában is úgy érezte, hogy ezek a lányok ott a palánk mö­gött eltűnnek, meghalnak, szétmálla­­nak. Mint az a fitos orrú, kőfekete ha­jú, szőrszagú lány, aki gombszemei­vel babonázta a gyerek Jezovicsot. Az a gombszem úgy úszott egy sötét­kék tóban, mint egy fekete hattyú. Magához édesgette, aztán elbocsá­totta, magához vonzotta, aztán ellök­te kicsit, így játszódtak volna sokáig, ha ez a lány is el nem tűnt volna a történelem palánkkerítése mögött. És az a vihogó tekintet, előreugró fogaival, aki nevetésével a lelkébe lo­pakodott, talán arra gondolván, hogy ő is „másfajta”. A száján rajzolódtak ki először azok a szavak, amik Jezo­vicsot arra késztették, hogy különbsé­get tegyen egyik ember és másik em­ber között. Eddig erről fogalma sem volt. Az ugráló homlokú leány súgta először a fülébe a bűvös idegenséget legyőző, vérforraló hívó szót: „görög lány görög férfit keres". Aha­­ esett le a húszfilléres a gye­rek Jezovics fejében. Vannak más gyerekek. Más lányok. Másfajta em­berek. Ezek a háború fehér álomlepe­dőjén megjelent lányarcok zsidók. Cigányok. Örmények? Mindegy. Mások, ha „görögök”. Idegenek? Idegenszerűségük csak a bőr, a haj, az ajak rajzolatáig terjedt, és még vonzó is lett volna, ha görög lány nem görög fiút keres­­ Dürrenmatt regénye címében is. Jezovics csak kapkodott álma foszlányai után, az egymásra vetített arcok faji rajzolata után, és szörnyű kedvetlenül veselkedett neki, hogy egy emléktábla avatására, melyre meghívták a kerületben, végül is el­menjen. „Homonnay... Homonnay” Fo­galma sem volt, honnan olyan isme­rős ez a név, míg csak be nem úszott a gyerekkori szózat apja szájáról: „Homonnay főpolgármesterhez me­gyek ma... Homonnay főpolgármes­ter magához rendelt... Homonnay fő­polgármester lemondott, mert a né­metek megszállták Magyarorszá­got..." Ahogy az emléktábla is tanú­sítja, Homonnay Tivadar főpolgár­mester volt az, aki a vészkorszak alatt zsidó gyerekeket bújtatott a házában. Sztehlo Gábor irányításával kerültek hozzá a nyolc-hat-öt-tíz éves bujkáló, menekülő kölykök, lánykák, akiket a fajos kopók halálra kerestek. Igen! - döbbent rá Jezovics -, igen! Apja is Homonnayékhoz tartozott! Igen! A háború utáni igazolóbizottsági papí­rok közt találta meg azt a följegy­zést, amivel apját jellemezték: „Alulírott ezennel kijelentem, hogy dr. Gy. H. volt üzemi igazgató 1944. évben, a nyilas világ alatt a zsidók érdekében nagyon sokat cselekedett. Felsőbb utasítás nélkül, tehát a saját felelős­ségére naponta 5000 kg kenyeret ad­tunk ki jegy nélkül a gettóban szenve­dő zsidók részére..." Igen! Homonnay Tivadar volt apja közvetlen főnöke, mint főpol­gármester, a székesfővárosi kenyér­gyár igazgatójának. Jezovics meg­szédült a napban, ahogy beleszaladt a múlt. És akkor egyszeriben az em­léktábla elé penderü­lt egy vele egy­idős leány, hatvanévesen persze, és magasztalta Homonnayt az életéért. Uramisten! Ez az a lány! Ezzel álmodott ma éjjel, a fehér lepedőar­con ez az arc ütközött ki szerelmes és érzéki zsidó vonásaival, ez az arc matricálta a többi arcot, a kis cigány­lányét, a hajdúi örmény lányét, a Rumbach utcai izraelita kamaszlá­nyét... Micsoda őrület! És az emlékező kis hatvanéves leány egyszeriben odajött Jezovicshoz, és átölelte. Hogy ő tudja, ki ő, hogy ő szereti, hogy ő ismeri... Jezovics megszédült, a maga szű­külő érrendszerével, kapaszkodott a „leányba”, álmai lányába a tavaszi napsütésben. És akkor egészen közel jött a kép, az örökös téma, ott a forró levegőben: a másság. Micsoda för­telmes szó, magában is. Az erőltetett kihangsúlyozás. „Az idegen szép” nevetségesen erőszakos hangsúlyo­zása, melyen átütött a tizenöt éves orosz katonalány, Mirjam szőke haja éppúgy, mint a vékony szájú hajdú­sági örmény leány, a cementiroda vörös hajú, kék szemű tündére, a kő­padra vetett cigánylány menekülő te­kintete, a fitos orrú, szőrszagú zsidó lány évődő, kaján mosolya, ahogy szorította magához hatvanéves gye­rekpárját, s kiabálni szerette volna a kutyaugatásos levegőbe: „éltek, mind éltek, megmenekültek, és éltek, nem vesztetek el, nem veszhettek el, éltek, szaladtok a kertben, végig a fa­soron, éltek és megvagytok és min­détig meglesztek... éltek!” Nem vagytok mások, micsoda ostoba szó a másság, milyen alattomos szó, mint mikor egy gyerekre rásütik, hogy beteg, vigyázzatok rá, óvjátok, ügyeljetek rá, nincs ilyen másság, butaság, erőltetett elkülönülés, ki se szabad ejteni... Nincs másság. Kiké­rem magamnak. Csak egymásság van! Csak az van, hogy érted vagyok, és te értem! Csak egymásság van minden ember között! Ez az egyetlen arc a történelem izzadt lepedőjén. Jezovics szédelget. Hazaindult. Egy óra múlva a stoptábla mellől ki­hajtott egy autó, és belerohant a ko­csijába. Jezovics összetörte magát és a kocsiját. De megmaradt. Isten tud­ja, miért? Fókusz Ma£­ar Nemzet 9 Nemek harca NÉZEM A TÉVÉT a minap, egy negyven év körüli nőt kérdezget­nek, valami családjogi műsor kereté­ben. A nő egyszerű, hétköznapi em­ber, kissé molett, valamint öltözkö­désében sem túl szokatlan: egyszerű virágmintás ruhában ül, egy átlagos lakótelepi szoba előterében, a szoba bútorzatában sincs semmi rendkívüli. Nézem és találgatok, milyen mű­sort is látok éppen. „Szociális inter­jút” tippelek, ahol nem maga a sze­mélyiség a fontos, hanem a mögötte­se, az élete, a mindennapjai. A televí­ziót csak találomra kapcsoltam be, a műsorról, témájáról semmit nem tu­dok, unalmamban, fáradtságűzőnek nézem. Nincs jobb dolgom. Valami családjogi vagy nővédelmi műsor le­het, úgy hiszem - valahogy olyan jel­legű. A negyven év körüli hölgy a há­zasságáról beszél. Elmondja, hogy ti­zenhat éves korában ismerkedett meg a jövendőbelijével, kezdetben szerel­mes volt, de később, a házasságkötés idején már csupán megszokásból voltak együtt. Ő, akkor, úgy gondol­ta, ha megszokásból is, de férjhez kell menni, mert már tizenkilenc éves, az évek múlnak, és gyereket akar. „Gyereket akartam - mondja a hölgy -, gyereket, aki csak az enyém.” Ezt az utolsó félmondatot hangsúlyozza is. „Csak az enyém.” De lehet-e egy gyerek „csak” va­lakié? Hogy is van ez? A magyarországi válásokban sajnos pontosan ez az igazán erős motiváció. A nő gyereket szül, „ma­gának”, és utána előbb-utóbb elválik a férjétől. A tartásdíjat úgyis meg­kapja, munkahelye van, önmagát el tudja tartani, felveszi még a gyer­mekgondozási segélyt, élheti szaba­don az életét könnyű neki. Kezde­ményezi a válást, mert úgysem ma­rad egyedül, a gyerek az esetek több­ségében a nőé marad, a férj, az apa meg csak felesleges kölönc, akit elvi­selni nehézkes is, felesleges is. Gye­reket szül, magának, ez az említett hölgy is, amikor hatéves lett a gyer­mek, elvált az apától, aki azután néz­hette, hogyan idegenedik el tőle a sa­ját gyereke, miként válnak idegenek­ké egymásnak, hogyan lesz egyre magányosabb ő is, saját gyermeke is. A Nő „nyerő helyzetben” van. Szül egy gyereket hogy soha ne kell­jen igazán egyedül maradnia. Mert kétségtelen, a legerősebb és legbizto­sabb emberi kapcsolat a vérségi kap­csolat, különösen ha az közös életvi­telben is realizálódik. Nincs az a sze­rető, az a férj, az az élettárs, aki biz­tosabban kötődne, mint a gyermek, akit olyan természetesen lehetne irá­­nyítgatni, aki - már anyagi kiszolgált­­tottsága miatt is—olyan biztos partner lenne, mint saját gyermekünk. Erre a kapcsolatra készült a hölgy már tizen­kilenc évesen, ott a tévéműsorban ki is mondta: arra kellett a férje, akivel már csupán megszokásból volt együtt, hogy gyermeke születhessen, aki aztán „csak” az övé. Durván fogalmazva azt is mond­hatjuk, hogy ez a nő csak arra hasz­nálta a saját férjét, hogy életre szóló „partnerét” általa megteremtse. A ké­sőbbi helyzet biztos tudatában ké­szült erre, ezt ki is mondta a riport­ban, már házasságkötésükkor világo­san látta, kapcsolatuk nem lesz tar­tós. így, ezzel a tudattal lépett házas­ságra valakivel, akiből csupán hasz­nált valamit, mert hasznosítani akart. És nem törődött azzal, hogy ez a dön­tése a későbbiekben ezt a valakit is megviselheti, érzelmileg kiszolgálta­tott helyzetbe hozhatja. Gond van az egyenjogúsággal. Csonka, sérült családok, lelkileg sérült gyermekek születnek ebből, az ilyen egyenlőségből. És miért a nő? Miért ő az, aki biztosra mehet, miért neki ítélik a gyereket, miért ő az, aki társra lelhet saját gyerekében? Ki és milyen alapon feltételezi azt, hogy egy férfi kevésbé kötődik saját gyerekéhez, kevésbé tud­ja őt ellátni, felnevelni? Nyugodtan ál­líthatjuk: egy férfi ugyanolyan tökéle­tesen el tud látni egy háztartást, mint egy nő, és az egyedül élő férfiak a megmondhatói, hogy a heti takarítás, porszívózás, a mindennapi mosás és mosogatás, az ételek elkészítése és a főzés, mindaz, ami körül a nők olyan nagy hozzáértéssel mozognak, mindez gyorsan és tökéletesen elvégezhető férfi által is. EGY ISMERŐSÖM, aki a hosszú és rosszul végződött házassá­ga után a kisfiát veszítette el, így me­séli: „Magam, aki egyedül élek, már nyugodtan mondhatom, hogy soha nem laktam ekkora rendben és tiszta­ságban, és a fiam, ha velem van, sem­miben nem szenved hiányt Még az iskolai uzsonnája is jobb és szebben csomagolt, mint bármikor korábban. Csak egyetlen dolog hiányzik: a gye­rek. A gyerek, aki csak az enyém. Bi­ológiailag ugyanis nem vagyunk egyenlőek.” Ismerősömből a keserű­ség beszél, így folytatja: „A nők megengedhetik maguknak a másik nem iránti elutasító gesztusukat A feleségem a gyereket nagyon akarta, aztán néhány év múlva kihajított az ablakon, mint megunt játékszert” Igazat kell adnom ismerősöm­nek, és nem egyszerűen a férfiszoli­daritás okán. Mennyivel igazságo­sabb lenne,­ ha válása esetén a két fél egyenlő mértékben részesülhetne a gyermeknevelés gondjaiból és örö­meiből. Meggyőződésem, hogy ke­vesebb nő kezdeményezné felelőtle­nül a házasság felbontását Harc, áldatlan küzdelem: a gyerek­hez, az utódhoz való jogért Nem va­gyunk egyenlőek: egy férfi nem szül­het gyereket. Miközben mindenben tö­kéletesen kiszolgálom gyermekeimet nevelésük minden területén helyt tu­dok állni, barátságos és nyugodt ott­hont tudok biztosítani számukra, aköz­ben éppen ők­ nincsenek. Mert egy nő boldog és nyugodt családi életet te­remthet gyerekével, férje nélkül, de nekem, férfiként el kell viselnem a fe­leségemet, ha gyereket akarok nevelni, különben megkaphatom, hogy a gye­rekeimet is elveszítem. Ez tehát a ne­mek egyenlősége a társadalomban? Ez valójában visszaélés mindennel, ami szent A nemek harcolnak, családok, gyerekek pusztulnak bele. Petőcz András Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, RUFFY PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Felelős szerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: HORVÁTH­­ ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), BLAHÓ MIKLÓS (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), MALONYAI PÉTER (sport) Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt.igazgatósága Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 266-4141 Fax: 266-4255 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlap-előfizetési és lapellátási Irodánál (Helizi 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Felek® Athenaeum Nyomda, Budapest Szető: Vida József igazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793

Next