Magyar Nemzet, 1993. július (56. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-13 / 161. szám
KEDD, 1993. július 13. Kultúra Megragadó látvány fogadja a látogatót a Kiscelli Múzeum romtemplomterében. Rozsdamarta, változatos rajzolatú vásznak a nyers téglafalon. A legegyszerűbb formákból: fehér, fekete, égővörös háromszögekből, kockákból, körökből összeállított, tökéletesen átlátható fémkompozíciók, kényes egyensúlyi állapotban felfüggesztve a több mint húszméteres magasságban acélkábelekkel összekapcsolva. Mint megannyi űrállomás. Mintha csak fel kellene kapaszkodnunk valamelyikre, és máris indulhatnánk a végtelenbe. Egy-egy talapzaton ugyanezeknek a szerkezeteknek kicsinyített másai ágaskodnak az ég felé. Lenn a földön rejtelmes gépezetek „fújnak” vasból épített formákra feszített hófehér vásznakat, kiszűrve a levegő páratartalmát, amely a vászonra jégként lecsapódva, a hőmérséklet ingadozásainak megfelelően hol megfagy, hol elolvad, lecsurog, fantasztikus kristályokat alkot, és a vasváz rozsdájával keveredve négy-hat hónap alatt különleges alakzatokat hív elő a vásznon. Ennek a munkának az eredményét látjuk a falakon. Patrick Fleury és Clément Borderie, két fiatal francia szobrászművész műveire, az energia-tér-idő jelképeire csodálkozhatunk rá a ma este hat órakor a Kiscelli Múzeumban megnyíló kiállításon. Mindketten a Kombinat P5, azaz a KP5 nevet viselő művészcsoport tagjai. Párizsban, a montmartre-i temető mögött, egy régi kórházból átalakított műteremházban, az Hopital Ephémére-ben dolgoznak Cat Loray festőművésznővel együtt. A csoporthoz egyre jobban kötődik Gyula Zaránd, azaz ifjabb Zaránd Gyula, egy nagy fényképész-dinasztia egyik tagja, az 1971 óta Párizsban élő fotóművész, akit ma már a világhírű magyar fényképészek (Brassai és André Kertész) utódaként tartanak számon. Ő fotózza művészbarátai szobrait, vásznait. Ma délután három órakor a budavári palota A épületében nyílik meg az ő kiállítása is, Három nemzedék címmel. Láthatjuk itt az anyai nagyapa, az építésznek indult, majd pályát váltott és hasbeszélőként az egész világot bebarangolt Fiedler János gyönyörű, 1890 és 1920 között készült aktfotóit és néhány gyermekfotót. Az Aradon született, a híres Keller fotóműhelyben tanult idősebb Zaránd Gyulának a harmincas években készült, az avantgárd irányzatok hatását viselő alkotásait. És láthatjuk ifjabb Zaránd Gyula képeit, amelyek értő méltatói szerint Cartier-Bresson és Willy Ronis legjobb riportfotós hagyományait folytatják. Gyerekkorától a fotóműterem volt a legtermészetesebb közege, a Tükör című lap riportfotósaként kezdte pályáját. A francia fővárosban előbb a csillogó Párizst, a „műkincsek szépséges csokrát, a főváros koronájának hagyományos ékeit" fényképezte, majd lassan felfedezte magának azt a „hol dallamos, hol szigorúan zord beszédet, amellyel a város szól az utazóhoz, érkezzék bárhonnan" . Fekete-fehér képeivel túllépett a megtévesztő káprázatos díszleteken ,figyelő szemmel és szívvel barangolt a kis utcákon és a külvárosokban, a Szajna és a csatornák partjain, a hidakon és a hidak alatt, pirkadatkor, amikor a város nehézkesen törli ki szeméből az álmot, meg szürkületkor vagy az éjszaka sűrűjében." Georges Emmanuel Clancier, a magyar fordításban is olvasható A keserű kenyér című regény írója méltatta ezekkel a szavakkal művészetét a Corvina kiadásában megjelent, a világ fővárosait bemutató Párizs-album előszavában. A vele szövődött barátságnak köszönhetően került kapcsolatba Zarándi Gyula nagy francia írókkal, többek között Henri Troyat-val. Az ő életüket, mindennapjaikat mutatja be fényképekkel gazdagon illusztrált kötetekben, a Rombaldi, a Laffont, a Senil és az Arthaud Kiadó megrendelésére. De ifjabb Zaránd Gyula nemcsak Párizst fényképezi. Rendszeresen visszajár Magyarországra, valóságos szociológiai felmérést készített fotóival az 1936 utáni Magyarország társadalmi és politikai problémáiról, bajairól. Nem riadt meg az elmegyógyintézetek, az alkoholelvonók, a társadalom perifériájára szorultak világától sem. Számos képe, amely 1938 és 1971 között itthon a cenzúra áldozatául esett és soha nem jelent meg, 1987-től bekerült a Párizsi Modern Művészetek Múzeumának állandó gyűjteményébe. Ma a Rapho sajtóügynökség munkatársa. Legutóbb 1983-ben mutatta be fotóit a Műcsarnokban megrendezett kiállításon, amelynek látványtervezője a most a Kiscelli Múzeumban kiállító Patrick Fleury volt. A KP5 nem iskola, nem azonos esztétikai szabályrendszer szerint szerveződő irányzat, hanem önálló, független művészekből, nagyon közeli barátokból verbuválódott csoport. Beszélgetéseik, vitáik, bírálataik mindegyiküket alakítják persze. De hogy milyen interferenciák jönnek létre ennek hatására művészetükben, azt mindig csak utólag fedezik fel. Meg vannak győződve róla, hogy együtt sokkal erősebbek, mint egyedül. Védik egymás érdekeit a piac farkastörvényeivel szemben. Mérhetetlenül igényesek, de egyikük sem játssza el Don Quijotét, teszik a dolgukat. Passuth Krisztina a kiállításhoz készült francia nyelvű ismertetőben (sajnos, a magyar fordítás nem sikerült, félrevezető) meggyőzően bizonyítja, hogyan egészíti ki egymást teljes művészi önállóságában, szabadságában Patrick Fleury és Clément Borderie. Egy budai, elvarázsolt kertben ültünk le beszélgetni valamennyien. Sárgabarack potyogott a fáról. Clément elmélyülten gyúrta a tésztát a vacsorához, Patrick mesélt, mesélt a francia művészeti életről, a piacról, a galériákról, a műkereskedelem és a műkritikusok érdek-összefonódásairól, arról, hogyan lett a művészet a spekuláció eszköze - igazán nem szépítve a meglehetősen sötét képet. Rögtönzött lenyűgöző előadásából, amelyet az orosz avantgárdról tartott, többet tanultam, mint eddig bárkitől. Gyula, a fotós, később kapcsolódott bele a beszélgetésbe, amelynek végén az jutott eszembe: irigylem a tanítványaikat (mindhárman tanítanak ugyanis a párizsi Iparművészeti Főiskolán). Patrick és Clément filozofikus mélységeket felvillantó műelemzéseik után elmesélte, hogyan lett egy áprilisi tréfa nyomán a csoport emblémája Vera Muhina híres-hírhedt szobra, A munkás és a kolhozparasztnő, amely eredetileg az 1937-es párizsi világkiállításra készült. Egy éve, amikor elterjedt a hír Franciaországban, hogy a volt Szovjetunióban lebontják a régi rendszer ideológiai jelképeiül szolgáló szobrokat, ők elhíresztelték, hogy újra felállítják Vera Muhina szobrát, amelyet évtizedeken keresztül az eljövendő új világ jelképének tartott a világ. Mégpedig az eredeti helyszínen, a Trocadéro mellett, szemben az Eiffel-toronnyal, a korszerűség jelképével - a francia kulturális minisztérium és a párizsi városháza hozzájárulásával. Beavatták egyik újságíró barátjukat, aki két teljes oldalon, fotómontázzsal illusztrált cikkben jelentette be a nagy hírt, amit a televízió híradójának késő esti kiadása is átvett. Másnap kellett volna következniük a cáfolatoknak. Le kellett volna lepleződnie annak, hogy mindez csak áprilisi tréfa volt. De a történetet mindenki elhitte. A KP5 most Budapesten kiállító három művésze tudja, hogy a legösszetettebb forma is átadható, érthető, ha a művész akar kommunikálni. Nekik ez az elsődleges céljuk. Hatni akarnak a látvánnyal, a képzeletünk megmozgatásával. Hogy ez mennyire sikerül, azt ki-ki eldöntheti saját maga, fenn a Kiscelli Múzeumban és a Várban, a százféle Párizs üzenetét hirdető két kiállításon. Fercy Magda Patrick Fleury, Clément Borderie és Zaránd Gyula kiállítása Párizs, a százféle Friedler János: Akt id. Zaránd Gyula: Fény és árnyék ifj. Zaránd Gyula: Haverok A lúgos és a savas Összecsaphatnak akárhányszor a húsos és hústalan étkezés hívei, a csatából győztesen kikerülni senki sem fog. Szerencsénkre. Mert mi lenne akkor, ha kiderülne, hogy az egyetlen üdvözítő, örök földi élethez vezető út csupa pörkölttel vagy éppen ellenkezőleg, nyers csicseriborsóval van kikövezve, s ott állnának reményvesztetten mindazok, akik az egyiket vagy éppen a másikat nem bírják leereszteni a torkukon. Szerencse hát, hogy a boltokban lehet húst is meg magocskákat is kapni, így ki-ki kedve szerint válogathatja a saját konyhájába valót. Persze a dolgok nem ítélhetők meg ilyen könnyedén. Hiszen bebizonyosodhat arról, aki vegetáriánusnak nevezi magát, hogy valójában nem is az, mivel nincsen tisztában a húshagyó táplálkozás nem túl egyszerű szabályaival. Ezek ugyanis előírják, hogyan vegyünk magunkhoz lúgos és hogyan savas ételeket, ha nem akarunk kárt okozni szervezetünknek. Éppígy az is tévedésbe esik, aki azt hiszi, hogy a betegségek oka kizárólag húsos ételekben keresendő, mert lehet bizony ezek megtartásával is egészségesen táplálkozni. Legalábbis ezt állították azok a szakemberek, akiknek vitáját a szerkesztő-műsorvezető Tárnai Márta az Életreform magazinban felelevenítette. Hiszen a helyes táplálkozással és a helytelen ártalmaival ma már külön tudományág foglalkozik. E tudomány eredményeivel kell valóban megismertetni az embereket, akik manapság leginkább rémhírek és félinformációk alapján tájékozódnak a világban, és igyekeznek valahogyan rendbeszedni amúgy is számtalan ártalomtól terhelt életüket. Ezért dicsérendő e műsor szándéka is. Ma valóban hozzáértő embereket kérdez meg, ha készítője nem elvakult követője valamely irányzatnak, hanem a normális középutat keresi, a véleményeket megfontolással végighallgatja, és a hallgatók kérdéseit közvetíti, ahogyan Tarnai Márta is tette, valóban segíteni tud nekünk. Akkor tényleg szükség van egy ilyen ismeretterjesztő, felvilágosító műsorra, mert annak hitele lehet az elvakultak és a tétovák előtt is. Rákényszeríteni szerencsére senkire sem lehet az okos, az egészséget is szem előtt tartó életvitelt. A kényszernek amúgy sem lenne semmiféle jó eredménye. De ha csak néhány száz embert sikerül okos szóval, meggyőzéssel rávezetni a helyes útra, rávenni, hogy törődjön többet a maga és családja egészségével, akkor megéri. Talán leginkább a nők fogékonyak az effajta tanácsokra. Rajtuk amúgy is sok múlik. Például az, miféle táplálkozási, életviteli rendet tanul meg a következő nemzedék. E cél érdekében megérné, ha nem csupán négyhetente kerülhetne sorra ez az életmódmagazin. Fiala és Neuman táskarádióját hivalkodó, enyhén szólva nagyképű címével együtt kisöpörte a rádióműsorból az új műsorrend. Maradt helyette a régi, jóval szerényebb című Táskarádió, amelyet ezúttal Görgényi Zoltán készített. Ahogy telik az idő, és elhomályosul a műsoralapítók szándéka, úgy lesz egyre homályosabb az is, hogy kinek szól ez a Táskarádió? Politikai műsor-e vagy szórakoztató, ifjúságnevelő-e vagy tájékoztató? Leginkább egyik sem. Egyre inkább valamiféle zanza, amibe belekerül minden, ami éppen a műsorkészítő szerkesztő elébe esik, érdekesebb és kevésbé lényeges események, emberek, helyzetek. Ez a mostani, a legutolsó Táskarádió valószínűleg a műsor történetében az egyik legmélyebb repülés volt. Görgényi Zoltánnak sikerül belekerítenie egy tegeződő férfiúi potenciazavar-elhárítót, egy izgatott fiatalember-párost, akik elmesélték, hogyan mentettek meg egy leányzót. Ezenkívül sikerült még amolyan fiatalosan huncutkás és könnyed interjút készítenie egy hangosan beszélő mellett az ismert pszichológussal, Popper Péterrel, és sikerült odalöknie asszisztensét a mikrofon elé egy mélyinterjú erejéig. A kérdések csak úgy tolulnak elénk. Vajon miért nem önmagát ajánlotta fel e rövid, ötpercnyi kitárulkozásra? Miért nem lehet megkövetelni a Magyar Rádió egyik szerkesztő-riporterétől, hogy helyesen ejtese az injekció szót? (Ajánlanám a szegény, sokat bántott rádiós mikrofonbizottság figyelmébe, vizsgálják, hogyan ejtik e szót mint a kulturáltság és igényesség egyik árulkodó jelét a jelentkezők.) Továbbá: hogy kerül egy ifjúsági műsorba a pumpás protézis, melynek ára félmillió forint? Vagy ha ez a Táskarádió nem ifjúsági műsor, akkor miért lehet benne tegeződni, szlengízű szavakat használni? Apró kifogásoknak is lehetne minősíteni a fentieket, ha nem függenének erősen össze a lényeggel. Mégpedig azzal, hogy nem szabad a rádió egyik régi, sokak által szeretett műsorát ártó kezekbe adni. Mert elegendő éppen csak egyetlen rosszul sikerült, átgondolatlan és zavaró adás, mint amilyen ez a legutóbbi is volt, és a hallgatónak jó időre elveszi a kedvét attól, hogy ismét meghallgasa a Táskarádiót. Pedig kár lenne érte. Hiszen az ilyenfajta magazinműsorok sok kellemes órát szerezhetnek a hallgatóknak. Honthy Kinga Magyar Nit 11 Az ugató madár Sütő András drámája a Gyulai Várszínházban VALAMIREVALÓ MŰVÉSZ nem alkot jószántából ugató madarat a XIX. század derekán. Bodor Pétert, Sütő András új drámájának székely ezermesterét is csak a kényszer viszi rá, hogy kutyahangot madártestbe építsen. Szűkében van a faanyagnak a börtönrácsok mögött, meg aztán a császármadár gyönyörű trilláját nem is tudja, akarja fogolyként felidézni. Az ugató madárra - Bodor mentegetőzése szerint - festék híján csak annyi íratik fel: császár. A dráma elején, amikor Bodort szerelme, Rhédey Claudia kiszabadítja a börtönből, akkor az „ugató császárt” nem adják vissza készítőjének, mire a végkifejletben ez az apokaliptikus szörny megalkotóját kötélre juttatja. A vád: felségsértés. Az ugató madár, ez a rendkívül hatásos költői szimbólum különös módon Sütő András új drámájának egyik legfőbb tehertétele: ki kell bontani, fel kell ragyogtatni, holott a dráma bonyolult konfliktusrendszeréhez vajmi kevés köze van: keserű ráadás Bodor Péter tragédiájához. És nem ez az egyetlen „ráadás”. Ebben a nagyszabású drámaköltői látomásban egyetlen színielőadásban kiaknázhatatlan drámasor rejlik, melynek elemei részint erősítik, hallatlanul gazdaggá teszik a művet, részint pedig gyengítik alapvető üzenetét. Bodor Péter marosvásárhelyi feltaláló, ezermester, a Bodor-híd, a zenélő kút megálmodója és megvalósítója, a szabadságharc idején a láncos golyós, sokcsövű orgonaágyú kitalálója a valóságban 1849- ben halt meg. Sütő néhány évvel meghosszabbítja életét, hogy megvizsgálja, milyen válaszokat adhat egy értelmiségi művész az önkényuralom kihívásaira. Amikor Rhédey Claudia grófnő kiszabadítja a börtönből, megfogadja, soha többé nem ártja magát a közéletbe. Új, fehér szárnyakat kér Istentől, hogy azokat soha többé be ne sározza. A Közbátorléti Nemzeti Védegylet helyett Magánbátorléti Családi Egyletet alapít Caludiával. De vajon meddig lehet valaki a bitófák árnyékában boldog? Ugyanazok, akik szabadulásának tapsoltak, árulással vádolják: talán ő az oka, hogy újabb kivégzésekre kerül sor. A nyugalomnak, az idillnek hamar vége szakad. És a már megzavart idillbe belép Makk József, a székely összeesküvés szervezője. Bodor Kossuth üzenetére nem tud nemet mondani: beindítja az egyszer már halálos ítéletet hozott, mindenki által megsemmisítettnek vélt bankóprést, hogy anyagi segítséget adjon a felkeléshez. Az első bankjegy elkészültekor tetten érik, s újból rács mögé zárják. A helyi méltóságokból, az egyébként a Közbátorlati Nemzeti Védegyletben hazafiaskodó urakból álló bíróság halálra ítéli, abban a reményben, hogy a felsőbb szervek amnesztiával enyhítik az ítéletet. Ám a Bacsi-korszak új emberei példát statuálnak. Előkerül az „ugató császár”, készen áll a felségárulás vádja, amiért akasztás jár. A taktikázó bíróság nem elismerést kap, minden tagját letartóztatják. BODOR PÉTER SORSÁBAN Sütő életművének alapkérdése fogalmazódik meg: mikor etikus a művész. Ha a világtól elvonulva remekműveket alkot, vagy ha sorsközösséget vállal népével, ha beveti magát annak jogos küzdelmeibe. Ha ulgató kutya kerül ki a keze alól, vagy ha tökéletes Vénusz-szobor? Szerencsés nemzetek történelmében ez a kérdés a XX. század végén anakronizmusnak hat. Csakhogy az erdélyi magyarságot a közelmúlt és a jelen mindennapos tapasztalatai alapján nem sorolhatjuk a szerencsés népek közé. A kérdés véresen komoly... Várhatunk-e ezoterikus remekműveket, elvont moralizálást a magyar szavaiért a szeme világával fizető Sütő Andrástól? Számon kérhetjük-e a higgadtságot, felhánytorgathatjuk-e, hogy egyetlen drámába sűrítette minden kétségbeesését? Hogy a dráma epikus hozadéka rátelepszik a dialógusokra? Az ugató madár teljes gondolati gazdagsága nyilván csak a mű többszöri elolvasása után bontakozik ki előttünk. Jó lett volna, ha a bemutatóra kézbe kapjuk a szöveget! (A Tiszatáj augusztusi számában olvashatjuk majd.) A részletszépségekben gazdag, nagy tapssal köszöntött gyulai bemutató után ugyanis rengeteg kérdés maradt a nézőben. Felvillannak, de nem zárulnak le az emberi sorsok. Az idegen elnyomatásban élők lehetséges magatartásmodelljeit bemutatni hivatott figurák - talán mert túl sokan vannak - egybemosódnak. Az a kettős játék, amelyet a városi elöljárók művelnek, nem eléggé motivált, túlságosan illusztratív. Nehéz mit kezdeni a Bolond-figurával, mely egyébként a dráma legköltőibb alakja, ő éli meg a legtragikusabban a szabadságharc bukását, ő lát a legtisztábban, ő mondja ki bomlottan tiszta aggyal a legfőbb szentenciákat. Szaval és értelmez, nemcsak ellenfeleit, de övéit is próbára teszi. Ő mondja el Tompa Mihály sorait („mint oldott kéve széthull nemzetünk"), melyek a dráma üzenetét, a vízió egészét összegzik, s ő azonosítja Bodor Pétert az ugató madárral, mely azonosítást drámai történéseknek kellene elvégezniük. Sík Ferenc, az előadás rendezője későn kapta kézhez a darabot, dramaturgiai munkálatokra nyilván nem maradt idő, így abban lehetett bízni, hogy Sütő erőteljes költői nyelve fogva tartja a közönséget, s a dikciók szépsége, a mű gondolati gazdagsága feledteti a dráma fogyatékosságát, elnagyoltságát. Különösen tetszetős díszletek között, dekoratív jelmezekbe bújt színészekkel. A számítás részben bevált. De hogy mennyire csak részben, azt jelzi, hogy a darab végén tétován indult a taps: mintha nem zárult volna le az előadás. KONCZ GÁBOR KIVÁLASZTÁSA Bodor Péter nehéz szerepére erősen vitatható. Pátosztalan a játéka, de az első felvonás székely góbéjából nem tud igazán nagy formátumú hőst felépíteni. Gáspár Imola Rhédei Claudia grófnőként elbűvölő nagyasszonyként lép a színre: könnyed, elegáns, hódító. Első pillanatban nehéz elhinni, hogy éppen a legfeljebb bolondosnak mutatkozó Bodor Péterhez fűzi szenvedélyes vonzalom. A Bolondot Fülöp Zsigmond alakítja, néhány igen szép és hatásos pillanatot szerezve. Makk József tüzérezredes alakjába Sörös Sándor próbál életet lehelni, Konczéval tökéletesen ellentétes játékstílusban. A városi bírák és előkelőségek közül Ferenczy Csongornak jutott a legjobb szerep, de a többiek is megtesznek mindent, hogy a nehezen egyéníthető figuráknak karaktert adjanak. Keresztes Sándor Neumann Sámuel, a zsidó elmeorvos szerepében valósággal lubickol. Az előadás a bemutató után nyilván csiszolódni fog, atmoszférája egységesebb lesz, a népszínműves megoldások veszítenek harsányságukból, a kamarajelenetek cizelláltabbá válnak. A kőszínház megszelídíti a néhol bombasztikus megoldásokat. Oeztoviu Agnes