Magyar Nemzet, 1993. július (56. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-13 / 161. szám

KEDD, 1993. július 13. Kultúra Megragadó látvány fogadja a látogatót a Kiscelli Múzeum rom­templomteré­ben. Rozsdamarta, változatos rajzolatú vásznak a nyers tég­lafalon. A legegysze­rűbb formákból: fe­hér, fekete, égővörös háromszögekből, kockákból, körökből összeállított, tökéle­tesen átlátható fém­­kompozíciók, kényes egyensúlyi állapotban felfüggesztve a több mint húszméteres ma­gasságban­­ acélkábelekkel összekapcsol­va. Mint megannyi űrállomás. Mintha csak fel kellene kapaszkodnunk valamelyikre, és máris indulhatnánk a végtelenbe. Egy-egy talapzaton ugyanezeknek a szerkezeteknek kicsinyített másai ágaskodnak az ég felé. Lenn a földön rejtelmes gépezetek „fújnak” vasból épített formákra feszített hófehér vásznakat, kiszűrve a levegő páratartalmát, amely a vászonra jégként lecsapódva, a hőmérséklet ingadozásainak megfelelően hol megfagy, hol elolvad, lecsurog, fantasztikus kristályokat alkot, és a vasváz rozsdájával keveredve négy-hat hónap alatt különleges alakzatokat hív elő a vásznon. Ennek a munkának az eredményét látjuk a falakon. Patrick Fleury és Clément Borderie, két fiatal francia szobrászművész műveire, az energia-tér-idő jelképeire csodálkozhatunk rá a ma este hat órakor a Kiscelli Múzeumban megnyíló kiállításon. Mindketten a Kombinat P5, azaz a KP5 nevet viselő művészcsoport tagjai. Párizsban, a montmartre-i temető mö­gött, egy régi kórházból átalakított műterem­házban, az Hopital Ephémére-ben dolgoznak Cat Loray festőművésznővel együtt. A csoporthoz egyre jobban kötődik Gyula Zaránd, azaz ifjabb Zaránd Gyula, egy nagy fényképész-dinasztia egyik tagja, az 1971 óta Párizsban élő fotóművész, akit ma már a világhírű magyar fényképészek (Brassai és André Kertész) utódaként tarta­nak számon. Ő fotózza művészbarátai szob­rait, vásznait. Ma délután három órakor a budavári palota A épületében nyílik meg az ő kiállítása is, Három nemzedék címmel. Láthatjuk itt az anyai nagyapa, az építésznek indult, majd pályát váltott és hasbeszélőként az egész világot bebarangolt Fiedler János gyönyörű, 1890 és 1920 között készült akt­fotóit és néhány gyermekfotót. Az Aradon született, a híres Keller fotóműhelyben ta­nult idősebb Zaránd Gyulának a harmincas években készült, az avantgárd irányzatok ha­tását viselő alkotásait. És láthatjuk ifjabb Zaránd Gyula képeit, amelyek értő méltatói szerint Cartier-Bresson és Willy Ronis leg­jobb riportfotós hagyományait folytatják. Gyerekkorától a fotóműterem volt a legter­mészetesebb közege, a Tükör című lap ri­portfotósaként kezdte pályáját. A francia fő­városban előbb a csillogó Párizst, a „műkin­csek szépséges csokrát, a főváros koronájá­nak hagyományos ékeit" fényképezte, majd lassan felfedezte magának azt a „hol dalla­mos, hol szigorúan zord beszédet, amellyel a város szól az utazóhoz, érkezzék bárhon­nan" . Fekete-fehér képeivel túllépett a meg­tévesztő káprázatos díszleteken­ ,figyelő szemmel és szívvel barangolt a kis utcákon és a külvárosokban, a Szajna és a csatornák partjain, a hidakon és a hidak alatt, pirka­datkor, amikor a város nehézkesen törli ki szeméből az álmot, meg szürkületkor vagy az éjszaka sűrűjében." Georges Emmanuel Clancier, a magyar fordításban is olvasható A keserű kenyér című regény írója méltatta ezekkel a szavakkal művészetét a Corvina kiadásában megjelent, a világ fővárosait bemutató Párizs-album előszavában. A vele szövődött barátságnak köszönhetően került kapcsolatba Zarándi Gyula nagy francia írókkal, többek között Henri Troyat-val. Az ő életüket, mindennapjaikat mutatja be fény­képekkel gazdagon illusztrált kötetekben, a Rombaldi, a Laffont, a Senil és az Arthaud Kiadó megrendelésére. De ifjabb Zaránd Gyula nemcsak Párizst fényképezi. Rend­szeresen visszajár Magyarországra, valósá­gos szociológiai felmérést készített fotóival az 1936 utáni Magyarország társadalmi és politikai problémáiról, bajairól. Nem riadt meg az elmegyógyintézetek, az alkoholelvo­­nók, a társadalom perifériájára szorultak világától sem. Számos képe, amely 1938 és 1971 között itthon a cenzúra áldozatául esett és soha nem jelent meg, 1987-től bekerült a Párizsi Modern Művészetek Múzeumának ál­landó gyűjteményébe. Ma a Rapho sajtóügy­nökség munkatársa. Legutóbb 1983-ben mu­tatta be fotóit a Műcsarnokban megrendezett kiállításon, amelynek látványtervezője a most a Kiscelli Múzeumban kiállító Patrick Fleury volt. A KP5 nem iskola, nem azonos esztétikai szabályrendszer szerint szerveződő irányzat, hanem önálló, független művészekből, na­gyon közeli barátokból verbuválódott cso­port. Beszélgetéseik, vitáik, bírálataik mind­egyiküket alakítják persze. De hogy milyen interferenciák jönnek létre ennek hatására művészetükben, azt mindig csak utólag fede­zik fel. Meg vannak győződve róla, hogy együtt sokkal erősebbek, mint egyedül. Vé­dik egymás érdekeit­­ a piac farkastörvénye­ivel szemben. Mérhetetlenül igényesek, de egyikük sem játssza el Don Quijotét, teszik a dolgukat. Passuth Krisztina a kiállításhoz készült francia nyelvű ismertetőben (sajnos, a ma­gyar fordítás nem sikerült, félrevezető) meggyőzően bizonyítja, hogyan egészíti ki egymást teljes művészi önállóságában, szabadságában Patrick Fleury és Clément Borderie. Egy budai, elvarázsolt kertben ültünk le beszélgetni valamennyien. Sárgabarack po­tyogott a fáról. Clément elmélyülten gyúrta a tésztát a vacsorához, Patrick mesélt, mesélt­­ a francia művészeti életről, a piacról, a galériákról, a műkereskedelem és a mű­kritikusok érdek-összefonódásairól, arról, hogyan lett a művészet a spekuláció eszköze - igazán nem szépítve a meglehetősen sötét képet. Rögtönzött lenyűgöző előadásából, amelyet az orosz avantgárdról tartott, többet tanultam, mint eddig bárkitől. Gyula, a fotós, később kapcsolódott bele a beszélgetésbe, amelynek végén az jutott eszembe: irigylem a tanítványaikat (mindhárman tanítanak ugyanis a párizsi Iparművészeti Főiskolán). Patrick és Clément filozofikus mélységeket felvillantó műelemzéseik után elmesélte, ho­gyan lett egy áprilisi tréfa nyomán a csoport emblémája Vera Muhina híres-hírhedt szob­ra, A munkás és a kolhozparasztnő, amely eredetileg az 1937-es párizsi világkiállításra készült. Egy éve, amikor elterjedt a hír Fran­ciaországban, hogy a volt Szovjetunióban le­bontják a régi rendszer ideológiai jelképeiül szolgáló szobrokat, ők elhíresztelték, hogy újra felállítják Vera Muhina szobrát, amelyet évtizedeken keresztül az eljövendő új világ jelképének tartott a világ. Mégpedig az ere­deti helyszínen, a Trocadéro mellett, szem­ben az Eiffel-toronnyal, a korszerűség jelképével - a francia kulturális minisztérium és a párizsi városháza hozzájárulásával. Bea­vatták egyik újságíró barátjukat, aki két teljes oldalon, fotómontázzsal illusztrált cikkben jelentette be a nagy hírt, amit a televízió híra­dójának késő esti kiadása is átvett. Másnap kellett volna következniük a cáfolatoknak. Le kellett volna lepleződnie annak, hogy mindez csak áprilisi tréfa volt. De a történetet mindenki elhitte. A KP5 most Budapesten kiállító három művésze tudja, hogy a legösszetettebb forma is átadható, érthető, ha a művész akar kom­munikálni. Nekik ez az elsődleges céljuk. Hatni akarnak­­ a látvánnyal, a képzeletünk megmozgatásával. Hogy ez mennyire sike­rül, azt ki-ki eldöntheti saját maga, fenn a Kiscelli Múzeumban és a Várban, a százféle Párizs üzenetét hirdető két kiállításon. Fercy Magda Patrick Fleury, Clément Borderie és Zaránd Gyula kiállítása Párizs, a százféle Friedler János: Akt id. Zaránd Gyula: Fény és árnyék ifj. Zaránd Gyula: Haverok A lúgos és a savas Összecsaphatnak akárhányszor a húsos és hústalan étkezés hívei, a csatából győztesen ki­kerülni senki sem fog. Szerencsénkre. Mert mi lenne akkor, ha kiderülne, hogy az egyetlen üd­vözítő, örök földi élethez vezető út csupa pör­költtel vagy éppen ellenkezőleg, nyers csicseri­borsóval van kikövezve, s ott állnának remény­­vesztetten mindazok, akik az egyiket vagy éppen a másikat nem bírják leereszteni a torkukon. Sze­rencse hát, hogy a boltokban lehet húst is meg magocskákat is kapni, így ki-ki kedve szerint vá­logathatja a saját konyhájába valót. Persze a dolgok nem ítélhetők meg ilyen könnyedén. Hiszen bebizonyosodhat arról, aki vegetáriánusnak nevezi magát, hogy valójában nem is az, mivel nincsen tisztában a húshagyó táplálkozás nem túl egyszerű szabályaival. Ezek ugyanis előírják, hogyan vegyünk magunkhoz lúgos és hogyan savas ételeket, ha nem akarunk kárt okozni szervezetünknek. Éppígy az is téve­désbe esik, aki azt hiszi, hogy a betegségek oka kizárólag húsos ételekben keresendő, mert lehet bizony ezek megtartásával is egészségesen táp­lálkozni. Legalábbis ezt állították azok a szak­emberek, akiknek vitáját a szerkesztő-műsorve­zető Tárnai Márta az­ ­Életreform magazinban felelevenítette. Hiszen a helyes táplálkozással és a helytelen ártalmaival ma már külön tudományág foglalkozik. E tudomány eredményeivel kell va­lóban megismertetni az embereket, akik manap­ság leginkább rémhírek és félinformációk alap­ján tájékozódnak a világban, és igyekeznek vala­hogyan rendbeszedni amúgy is számtalan árta­lomtól terhelt életüket. Ezért dicsérendő e műsor szándéka is. Ma valóban hozzáértő embereket kérdez meg, ha készítője nem elvakult követője valamely irányzatnak, hanem a normális közép­utat keresi, a véleményeket megfontolással végighallgatja, és a hallgatók kérdéseit közvetíti, ahogyan Tarnai Márta is tette, valóban segíteni tud nekünk. Akkor tényleg szükség van egy ilyen ismeretterjesztő, felvilágosító műsorra, mert annak hitele lehet az elvakultak és a tétovák előtt is. Rákényszeríteni szerencsére senkire sem lehet az okos, az egészséget is szem előtt tartó életvitelt. A kényszernek amúgy sem lenne sem­miféle jó eredménye. De ha csak néhány száz embert sikerül okos szóval, meggyőzéssel ráve­zetni a helyes útra, rávenni, hogy törődjön többet a maga és családja egészségével, akkor megéri. Talán leginkább a nők fogékonyak az effajta ta­nácsokra. Rajtuk amúgy is sok múlik. Például az, miféle táplálkozási, életviteli rendet tanul meg a következő nemzedék. E cél érdekében megérné, ha nem csupán négyhetente kerülhetne sorra ez az életmódmagazin. Fiala és Neuman táskarádióját hivalkodó, enyhén szólva nagyképű címével együtt kisöpör­te a rádióműsorból az új műsorrend. Maradt he­lyette a régi, jóval szerényebb című Táskarádió, amelyet ezúttal Görgényi Zoltán készített. Ahogy telik az idő, és elhomályosul a műsorala­pítók szándéka, úgy lesz egyre homályosabb az is, hogy kinek szól ez a Táskarádió? Politikai műsor-e vagy szórakoztató, ifjúságnevelő-e vagy tájékoztató? Leginkább egyik sem. Egyre inkább valamiféle zanza, amibe belekerül min­den, ami éppen a műsorkészítő szerkesztő elébe esik, érdekesebb és kevésbé lényeges esemé­nyek, emberek, helyzetek. Ez a mostani, a legutolsó Táskarádió valószí­nűleg a műsor történetében az egyik legmélyebb repülés volt. Görgényi Zoltánnak sikerül belekerí­­tenie egy tegeződő férfiúi potenciazavar-elhárítót, egy izgatott fiatalember-párost, akik elmesélték, hogyan mentettek meg egy leányzót. Ezenkívül sikerült még amolyan fiatalosan huncutkás és könnyed interjút készítenie egy hangosan beszélő mellett az ismert pszichológussal, Popper­ Péter­rel, és sikerült odalöknie asszisztensét a mikrofon elé egy mélyinterjú erejéig. A kérdések csak úgy tolulnak elénk. Vajon miért nem önmagát ajánlot­ta fel e rövid, ötpercnyi kitárulkozásra? Miért nem lehet megkövetelni a Magyar Rádió egyik szer­kesztő-riporterétől, hogy helyesen ejtese az injek­ció szót? (Ajánlanám a szegény, sokat bántott rá­diós mikrofonbizottság figyelmébe, vizsgálják, hogyan ejtik e szót mint a kulturáltság és igényes­ség egyik árulkodó jelét a jelentkezők.) Továbbá: hogy kerül egy ifjúsági műsorba a pumpás proté­zis, melynek ára félmillió forint? Vagy ha ez a Táskarádió nem ifjúsági műsor, akkor miért lehet benne tegeződni, szlengízű szavakat használni? Apró kifogásoknak is lehetne minősíteni a fentieket, ha nem függenének erősen össze a lé­nyeggel. Mégpedig azzal, hogy nem szabad a rádió egyik régi, sokak által szeretett műsorát ártó kezekbe adni. Mert elegendő éppen csak egyetlen rosszul sikerült, átgondolatlan és zavaró adás, mint amilyen ez a legutóbbi is volt, és a hallgatónak jó időre elveszi a kedvét attól, hogy ismét meghallgasa a Táskarádiót. Pedig kár len­ne érte. Hiszen az ilyenfajta magazinműsorok sok kellemes órát szerezhetnek a hallgatóknak. Honthy Kinga Magyar Nit 11 Az ugató madár Sütő András drámája a Gyulai Várszínházban VALAMIREVALÓ MŰ­VÉSZ nem alkot jószántából ugató madarat a XIX. század derekán. Bodor Pétert, Sütő András új drámájának székely ezermesterét is csak a kényszer viszi rá, hogy kutyahangot madártestbe építsen. Szűkében van a faanyagnak a börtönrá­csok mögött, meg aztán a csá­szármadár gyönyörű trilláját nem is tudja, akarja fogolyként felidézni. Az ugató madárra - Bodor mentegetőzése szerint - festék híján csak annyi íratik fel: császár. A dráma elején, amikor Bodort szerelme, Rhé­­dey Claudia kiszabadítja a bör­tönből, akkor az „ugató csá­szárt” nem adják vissza készí­tőjének, mire a végkifejletben ez az apokaliptikus szörny megalkotóját kötélre juttatja. A vád: felségsértés. Az ugató madár, ez a rend­kívül hatásos költői szimbólum különös módon Sütő András új drámájának egyik legfőbb te­hertétele: ki kell bontani, fel kell ragyogtatni, holott a dráma bonyolult konfliktusrendszeré­­hez vajmi kevés köze van: ke­serű ráadás Bod­or Péter tragé­diájához. És nem ez az egyet­len „ráadás”. Ebben a nagysza­bású drámaköltői látomásban egyetlen színielőadásban kiak­­názhatatlan drámasor rejlik, melynek elemei részint erősí­tik, hallatlanul gazdaggá teszik a művet, részint pedig gyengí­tik alapvető üzenetét. Bodor Péter marosvásár­helyi feltaláló, ezermester, a Bodor-híd, a zenélő kút megál­modója és megvalósítója, a szabadságharc idején a láncos golyós, sokcsövű orgonaágyú kitalálója a valóságban 1849- ben halt meg. Sütő néhány évvel meghosszabbítja életét, hogy megvizsgálja, milyen vá­laszokat adhat egy értelmiségi művész az önkényuralom kihí­vásaira. Amikor Rhédey Clau­dia grófnő kiszabadítja a bör­tönből, megfogadja, soha többé nem ártja magát a közéletbe. Új, fehér szárnyakat kér Isten­től, hogy azokat soha többé be ne sározza. A Közbátorléti Nemzeti Védegylet helyett Ma­­gánbátorléti Családi Egyletet alapít Caludiával. De vajon meddig lehet valaki a bitófák árnyékában boldog? Ugyan­azok, akik szabadulásának tap­soltak, árulással vádolják: talán ő az oka, hogy újabb kivégzé­sekre kerül sor. A nyugalom­nak, az idillnek hamar vége szakad. És a már megzavart idillbe belép Makk József, a székely összeesküvés szerve­zője. Bodor Kossuth üzenetére nem tud nemet mondani: bein­dítja az egyszer már halálos ítéletet hozott, mindenki által megsemmisítettnek vélt ban­kóprést, hogy anyagi segítséget adjon a felkeléshez. Az első bankjegy elkészültekor tetten érik, s újból rács mögé zárják. A helyi méltóságokból, az egyébként a Közbátorlati Nem­zeti Védegyletben hazafiasko­­dó urakból álló bíróság halálra ítéli, abban a reményben, hogy a felsőbb szervek amnesztiával enyhítik az ítéletet. Ám a Bacsi-korszak új emberei pél­dát statuálnak. Előkerül az „ugató császár”, készen áll a felségárulás vádja, amiért akasztás jár. A taktikázó bíró­ság nem elismerést kap, min­den tagját letartóztatják. BODOR PÉTER SOR­SÁBAN Sütő életművének alapkérdése fogalmazódik meg: mikor etikus a művész. Ha a világtól elvonulva remek­műveket alkot, vagy ha sorskö­zösséget vállal népével, ha be­veti magát annak jogos küzdel­meibe. Ha ulgató kutya kerül ki a keze alól, vagy ha tökéletes Vénusz-szobor? Szerencsés nemzetek történelmében ez a kérdés a XX. század végén anakronizmusnak hat. Csak­hogy az erdélyi magyarságot a közelmúlt és a jelen mindenna­pos tapasztalatai alapján nem sorolhatjuk a szerencsés népek közé. A kérdés véresen ko­moly... Várhatunk-e ezoterikus remekműveket, elvont morali­­zálást a magyar szavaiért a szeme világával fizető Sütő Andrástól? Számon kérhetjük-e a higgadtságot, felhánytorgat­­hatjuk-e, hogy egyetlen drámá­ba sűrítette minden kétségbe­esését? Hogy a dráma epikus hozadéka rátelepszik a dialó­gusokra? Az ugató madár teljes gon­dolati gazdagsága nyilván csak a mű többszöri elolvasása után bontakozik ki előttünk. Jó lett volna, ha a bemutatóra kézbe kapjuk a szöveget! (A Tiszatáj augusztusi számában olvashat­juk majd.) A részletszépségek­ben gazdag, nagy tapssal kö­szöntött gyulai bemutató után ugyanis rengeteg kérdés ma­radt a nézőben. Felvillannak, de nem zárulnak le az emberi sorsok. Az idegen elnyomatás­ban élők lehetséges magatar­­tásmodelljeit bemutatni hiva­tott figurák - talán mert túl so­kan vannak - egybemosódnak. Az a kettős játék, amelyet a vá­rosi elöljárók művelnek, nem eléggé motivált, túlságosan il­lusztratív. Nehéz mit kezdeni a Bolond-figurával, mely egyéb­ként a dráma legköltőibb alak­ja, ő éli meg a legtragikusab­­ban a szabadságharc bukását, ő lát a legtisztábban, ő mondja ki bomlottan tiszta aggyal a leg­főbb szentenciákat. Szaval és értelmez, nemcsak ellenfeleit, de övéit is próbára teszi. Ő mondja el Tompa Mihály sora­it („mint oldott kéve széthull nemzetünk"), melyek a dráma üzenetét, a vízió egészét összegzik, s ő azonosítja Bodor Pétert az ugató madárral, mely azonosítást drámai történések­nek kellene elvégezniük. Sík Ferenc, az előadás ren­dezője későn kapta kézhez a darabot, dramaturgiai munká­latokra nyilván nem maradt idő, így abban lehetett bízni, hogy Sütő erőteljes költői nyel­ve fogva tartja a közönséget, s a dikciók szépsége, a mű gon­dolati gazdagsága feledteti a dráma fogyatékosságát, elna­gyoltságát. Különösen tetsze­tős díszletek között, dekoratív jelmezekbe bújt színészekkel. A számítás részben bevált. De hogy mennyire csak részben, azt jelzi, hogy a darab végén té­tován indult a taps: mintha nem zárult volna le az előadás. KONCZ GÁBOR KIVÁ­LASZTÁSA Bodor Péter ne­héz szerepére erősen vitatható. Pátosztalan a játéka, de az első felvonás székely góbéjából nem tud igazán nagy formátu­mú hőst felépíteni. Gáspár Imola Rhédei Claudia grófnő­ként elbűvölő nagyasszony­ként lép a színre: könnyed, ele­gáns, hódító. Első pillanatban nehéz elhinni, hogy éppen a legfeljebb bolondosnak mutat­kozó Bodor Péterhez fűzi szen­vedélyes vonzalom. A Bolon­dot Fülöp Zsigmond alakítja, néhány igen szép és hatásos pillanatot szerezve. Makk Jó­zsef tüzérezredes alakjába Sö­rös Sándor próbál életet lehel­ni, Konczéval tökéletesen el­lentétes játékstílusban. A váro­si bírák és előkelőségek közül Ferenczy Csongornak jutott a legjobb szerep, de a többiek is megtesznek mindent, hogy a nehezen egyéníthető figurák­nak karaktert adjanak. Keresz­tes Sándor Neumann Sámuel, a zsidó elmeorvos szerepében valósággal lubickol. Az elő­adás a bemutató után nyilván csiszolódni fog, atmoszférája egységesebb lesz, a népszín­­műves megoldások veszítenek harsányságukból, a kamaraje­lenetek cizelláltabbá válnak. A kőszínház megszelídíti a néhol bombasztikus megoldásokat. Oeztoviu Agnes

Next