Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-08 / 236. szám

SZOMBAT, 1994. október 8. Kultúra A külső és belső béke megteremtéséről beszélt lapunknak adott interjújában a Magyar Rádió elnöke, s reményét fe­jezte ki, hogy a közösen végzett munka majd feloldja a konfliktusokat. Jól tudjuk, az elmúlt időszak rádió körüli viharainak egyik fészke az irodalmi szerkesztőség volt, hiszen itt csa­pódtak le azok a külső indulatok, amelyek az intézmény korábbi vezetése ellen irányultak. Ezt a szerkesztőséget sújtotta leginkább a boj­kott is, amelyet a magyar szellemi élet egy csoportja határozott el. A rend most helyreáll­ni látszik, hiszen amint azt az új irodalmi fő­­szerkesztőtől, Katona Imrétől megtudtam, a közel kilencven író, költő, irodalomtörténész, örökös közül, akik szüneteltették műveik, il­letve saját megszólalásukat a rádióban. Nádas Péter kivételével mindenki visszavonta boj­kottját. Nádas ugyanis a médiatörvény elfoga­dásához kötötte újbóli megszólalását, Így festenek a külső körülmények, de va­jon mi történik a szerkesztőségen belül? Az új műsorstruktúrát áttekintve már látszik, mely műsorok szűnnek meg, de az még nem egészen világos, hogy melyek veszik át a he­lyüket. Igaz, már feltűnt néhány új cím a programban, így a Bán Magda szerkesztette Hallójárat vagy a Balázs Attila készítette Akusztikus pemzli. Katona Imrével terveiről, a rádió irodalmi műsorainak várható irányult­ságáról beszélgettünk és arról, hogy él-e a visszavágás vágya.­­ Az irodalmi főszerkesztőségnek időre van szüksége ahhoz, hogy elkészítse új mű­sorait, kialakítsa a rendet, amelyben működni fog. Mi tehát csak november második felére vállaltuk, hogy felhangzanak azok a műso­rok, amelyeket már ennek a vezetésnek az időszaka alatt készítettek a munkatársak. A helyzetemet én amúgy is átmenetinek értéke­lem, mivel megbízatásom a médiatörvény megszületéséig illetve az azt követő szerke­zeti átalakításokig tart, utána valószínűleg pályázattal dönt a rádió vezetése arról, kit kí­ván e posztra állítani. Amint arról is, hogy egy vagy két irodalmi osztály működjön-e. Jelen pillanatban ugyanis köztes állapot van, nem dőlt el, hogy a Rádiószínház és az irodal­mi főszerkesztőség közösen vagy külön-kü­­lön fog-e a jövőben működni. - Amikor még Varga Lajos Márton volt az irodalmi főszerkesztő, többször is elhang­zott a vád, hogy túlzottan egyoldalú ízlésvilá­got közvetít a rádió, hogy örökösen ugyanazt a szűk irodalmi kört szerepelteti. Vajon most nem fenyeget-e ennek a veszélye? - Én inkább azt tapasztaltam, hogy a szerkesztőségen belül sokan azt hányták Var­ga Lajos Márton szemére, túlságosan nép­­frontosan működteti az osztályt, olyanokat is beenged az irodalmi műsorokba, akik nem valók oda. Szerintem 1992-ben a műsorok ál­tal sugárzott irodalmi összkép visszatükrözte a divatos irányzatokat. Hogy a divat mit je­lent, mennyiben minősíti a színvonalat, azt kortárs művészeti ágnál nehéz minősíteni. De divatok mindig voltak. - Nem túl kényelmes válogatási szempont elfogadni az irodalmi életnek a saját maga ál­tal kialakított értékrendjét, amely sokszor nem a valódi értékeket, hanem a helyzeti po­zíciókat türközi? - Szerintem helyes irány a rádió irodalmi szerkesztőségének az az 1992-es szemlélet­­módja, hogy visszatükrözze az irodalmi diva­tot. Egy-egy műsort lehet ugyan készíteni a divat ellenében, de egész műsorfolyamot nem, mert annak óriási a kockázata. Sem el­méletileg sem pedig gyakorlatilag nem lehet eltérni attól a trendtől, amelyet a kortárs ma­gyar irodalom mutat. Ha Esterházy divatos szerző, akkor neki a rádióban is helye van. - Nem feladata-e a Magyar Rádiónak, ép­pen ebben a kultúrahiányos helyzetben a legszélesebb közönségigényt szem előtt tartani? - Egy húsz tagú szerkesztőség egy idő után elkezd hasonlítani az irodalmi életre. Ami az elmúlt négy évben történt, nem iroda­lom, hanem politika volt. Érdekes módon a szerkesztőségen belüli hasadások sem a kü­lönféle ízlésirányok, hanem a politikai elkép­zelések mentén történtek. Tehát különböző íz­lésű emberek dolgoznak itt. Nem tartok attól, hogy bárki csak azért, mert szerepelt a rádió­ban az elmúlt időszakban, háttérbe szorulhat. Itt van például a Vasárnapi jegyzetek esete. Annak idején nagy hibának tartottam, hogy azt a politikai adások főszerkesztőségétől az irodalmi osztály átvette. Én ezt vissza akar­tam adni a PAF-nak, mivel kilépett a rádiótól a szerkesztője, Stiffner Gábor is. A jegyzet­írók névsora ellen nekem egyébként nem volt kifogásom. Az utolsó, még felvett adásokban Katona Imre: Nem tudtam szívből küz­deni a Kossuthon az adásidőkért Havran Zoltán felvétele megszólalók annak rendje és módja szerint el is búcsúztak, a Kossuth átvette az adásidőt, Ocsovay Gábor pedig a szerkesztést. És azt látom, hogy átvette a jegyzetírók listáját is, és most elkezdte ő felkérni őket. — Azzal is vádolták a Varga Lajos Már­ton vezette irodalmi osztályt, hogy túl sokat beszélget az irodalomról, és kevés irodalmi anyagot közvetít - Szeretnénk az íróknak teret adni, éppen ezért választottam helyettesemül a­ fiatal Kö­rösi Zoltánt. Talán az ő generációja meg tud­ja oldani azokat a szakmai és politikai konf­liktusokat, amelyeket már mi, negyvenesek nem. Talán ők nem ugranak annyira az ál­­konfliktusokra, mint mi. Persze a beszélge­tésnél fontosabbak az irodalmi művek, csak­hogy idő kell, amíg elkészülnek, megszólal­nak. Abban a Kossuthon visszakapott hétköz­nap délelőtti sávban, amely korábban is a folytatásos irodalom helye volt, most éppen Moldova György Negyven prédikátora hallható, ezt követően Zimándi Pius naplója, majd egy Kornis-regény és Sütő András nap­­lójegyzetei következnek. És menedzselni kell a fiatalokat, az írókat, irodalmárokat, szer­kesztőket, ami sokszor fog fájdalmat okozni az idősebbeknek. - De vajon nem okoznak majd fájdalmat gyakran a hallgatónak is? Úgy tűnik, még so­hasem készült felmérés arról, kik hallgatják a rádió három adóját, valójában kiknek, mi­lyen felkészültségű, ízlésű embereknek kell műsorokat készíteni. - A rádióhallgató és a műsorkészítő elkép­zelése közötti kötéltánc ez. Én mégis álvitának tartom azt, hogy mire van szükség: az iroda­lom népszerűsítésre vagy az elit irodalom köz­vetítésére. E szempontból akkor mit kell adni: Jókait vagy amerikai bestseller irodalmat? Igaz, hogy Jókait az ötvenes években nagyon sokan olvasták, de ez ma már nincs így. Vár­­konyi Zoltán Jókai-filmjei egytől egyig hami­sítványok, semmi közük nincsen Jókaihoz. Ez az ismeretterjesztés, az irodalom népszerűsí­tése? Attól, hogy valaki néhány szép szót szól Balassiról a Magyar Rádió valamely műsorá­ban, a hallgató odarohan a könyvespolchoz, és fellapozza a kötetet. Természetesen minden műsorkészítő arra törekszik, hogy sokan hallgassák a műsorán A rétegműsorok amúgy is a Bartókon hallhatók majd. - Az új műsorstruktúrában változott-e az irodalomra szánt adásidő? - Az előző évhez képest adásidőnk összes­ségében valamit csökkent. A Kossuthon a ko­rábbi egyharmadával lett kevesebb, a Petőfin nőtt, a Bartókon pedig ugyanannyi maradt - Mit fájlal a legjobban a veszteségből, és milyen adásokkal kívánják kitölteni az iro­dalom rendelkezésére bocsátott adásidőt? - Ha a Kossuth középhullámú adó marad, akkor szembe kell nézni azzal, hogy az igényes irodalmi adaptációk, rádiójátékok, zeneművek ott nem tudnak szépen megszólalni. Ezért nem is tudtam szívből küzdeni a Kossuthon az adás­időkért. Az fáj azonban, hogy vasárnap délután egyetlen adón sincsen irodalmi műsor. Ami pe­dig az elképzeléseinket illeti: nem egyes műso­rokban, hanem műsorfolyamokban gondolko­dunk. Szeretnénk összefogni azokat a szétszórt műsorokat, amelyek a három programban el­hangzanak. Nem hiszem persze, hogy én fogom feltalálni a spanyolviaszt, nem lesznek freneti­kusan új műsorok, legfeljebb igényesebbek, jobban szerkesztettek. Más rendszerben folyik itt most a munka Nem azt tesszük, hogy kioszt­juk az embereknek az adásidőket, hanem né­hány műsort közösen kitaláltunk és sok szabad­időt hagytunk, amit majd a szerkesztők ötletek­kel feltöltenek, ahogyan egy folyóirat is készül. Sikerült megnyernünk Varga Lajos Mártont, aki két műsort is készít majd, az egyik hasonla­tos lesz az egykori Mindennapi irodalmakhoz, a másiknak a címe Kritika két hangra. Ez a Bar­tókon lesz hallható. A Kossuthon szerda délután magazinműsor lesz, és ezen az adón kap helyet a Határok nélkül irodalmi adásának új változa­tával Kulcsár Katalin. Hétfő esténként a Rádió­­színházzal váltakozva kapunk helyet Szintén a Kossuthon hallható Balázs Attila Akusztikus pemzli című műsora. A Petőfi adón jelentősen növekedett a műsoridőnk, hétfőn, kedden, szer­dán és szombaton egy-egy órát kaptunk a Rá­diószínházzal megosztva, itt folytatásos iroda­lom és magazinműsorok lesznek. A Bartókon tulajdonképpen visszaállt az 1992-es állapot, délelőtt tízkor itt mindig irodalom lesz, és dél­után pedig folytatásos műsorok. Most még egyelőre csak egyezkedünk a szerkesztőkkel - Mi az oka annak, hogy jelentősen csök­kent az anyanyelvi műsorok adásideje? Hi­szen ezek hasznos sorozatok.­­ A Vízkereszttől szilveszterig című műsor megszűnt, mivel a szerkesztője, Fehérvári Győző elment a rádiótól. Balázs Géza műsora, a Tetten ért szavak adásidejét és jelentkezését tekintve is a felére csökkent, ennek az oka, hogy alkura kényszerültünk a Kossuth adóval, és örültem, hogy ez a kétheti tíz percet is meg tudtam menteni. Az Édes anyanyelvünk meg­maradt, csak az ismétlése szűnik meg, ugyan­így tovább folytatódik Deme László Beszélni nehéz sorozata. De éppen azért, mert Kossuth technikailag képtelen helyzetben van, nem tudtam teljes erővel és szívvel harcolni az otta­ni adásidőinkért. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb egyetlen szakszerkesztőségnek sem lesz érdeke, hogy a Kossuthra készítsen műsort, hiszen képtelenség ott szép hang­zásban zenét vagy hangjátékot adni. Ezért megmarad az információk adójának. Hanthy Kinga Kritika - sok hangra A rádió új irodalmi főszerkesztője a divatokról, a visszavágás vágyáról és a kultúrpolitika elavultságáról Magyar Nemzet 19 Megbirkózunk-e visszakapott történelmünkkel? Dobai Péter a számvetésről, a honvágyról, az öncenzúra természetéről és írói terveiről Dobai Péter 1973 óta jelen van irodalmunkban. Hat ver­seskötete, nyolc regénye, há­rom novelláskönyve, két tanul­mány-, illetve irodalmi forga­tókönyvkötete jelent meg. Ti­zenöt filmforgatókönyvet írt, köztük Huszárik Zoltán Csont­­váry, Szabó István Mefisztó és Reál ezredes című alkotásáét. Az elmúlt években keveset hal­lottunk Dobai Péterről, hiszen nem vett részt a politikai csatá­rozásokban, az irodalminak ál­cázott vitákban. Az ötvenéves írót kissé megkésett születés­­napi beszélgetésre kértük, hogy a körülötte kialakult csendről, pályája tanulságairól és terveiről faggassuk. - Készített-e számvetést az ötvenedik születésnapon? - kérdeztük Dobai Pétert Köz­raktár utcai otthonában. - Nem, igyekeztem napi­rendre térni a születésnap felett, pedig az ember szeretné fenn­tartani az illúziót, hogy leg­alább a kerek évfordulókon összegezhetők a dolgok, lezaj­lott életeink. A valóság az, hogy az idő tőlünk függetlenül összegzi önmagát, nem messze tőlünk, a Semmiben. - Tavaly megjelent Vitor­lák emléke 1979-1993 című verseskötete nem tekinthető összegzésnek? - Ez a kötet maga a csapon­­gás. 1979-ben a Csontváry­­film forgatásakor Huszánik Zoltánnal minden helyszínt be­jártunk, ahol a festő megfor­dult, így eljutottam azokra a tengerekre és kikötőkbe, ahol tengerészként érettségi után jártam. Ekkor születtek az első versek. - 1990-es versében írja, hogy honvágyat érez élete min­den „máskora" után. - Azt hiszem, nagyon átla­gos érzés, hogy nosztalgiával gondolunk azokra a szép he­lyekre, élményekre, amelyek­kel fiatalon találkozunk. A kez­detek zarándoka az ember. Per­sze hiába megyünk újra és újra vissza azokra a helyekre, amely után honvágyunk van, még egyszer ugyanazt megél­ni. Senkinek sem adatik meg! Nem azért, mert a hely, a város, a kikötő, a képtár megválto­zott, hanem mert mi magunk szenvedtünk elváltozást. - Mégis konokul ragaszko­dunk életünk színtereihez. Ön nem tud megbékülni az óbudai sólyák eltűnésével. - Az óbudai hajógyár, a só­lyák eltűnése nem pusztán az idő múlására figyelmeztet, ha­nem a mindennapos tékozlása­inkra, a barátságaink, szerel­meink eltékozlására, a városok gondtalanságára, ahogy eltün­tetik a múltat, és nem veszik észre, hogy ezenközben önma­gukat tékozolják el. De hát eb­ben az örökös kiűzetésben, ön­kiűzetésben élünk. - A tékozló világban Dobai Péter nem bánt tékozlóan a te­hetségével? - De, feltétlenül. Tékozlás az életforma, amit megenged magának az ember. És külön tékozlás, hogy a magam részé­ről regények, drámák helyett rengeteg forgatókönyvet írtam pusztán azért, mert könnyen ment. Mellesleg a tékozlás is munka, és ez a munka is bele­tartozik a démonnal köthető „szerződésekbe”. - Mennyiségileg is tekinté­lyes életművéből mi az, amit a legjobban becsül? - Egyetemista koromban írott verseim, Kilovaglás az őszi erődből címmel jelentek meg a Szépirodalmi Könyvki­adónál 1973-ban. Ha lehetne a sorssal alkut kötni, az akkori hangomat szívesen visszakap­nám. Szeretem első regénye­met, a Csontmolnárokat, és azokat a novelláimat, amelyek­ben olyan férfi-nő kapcsolato­kat, barátságokat próbáltam le­írni, amiket azután az élet elég kegyetlen formában magamon és barátaimon is igazolt. - Legtöbb regénye a múltat fürkészi. Miért izgatta annyira a történelem? - Kétféle történelmet tanul­tam, az egyiket a nagyapámtól, akinek az ifjúsága maga volt az I. világháború. A másikat az elemi iskolában, a gimnázium­ban, sőt még az egyetemen is. Az vezetett a Csontmolnárok és a többi történelmi regény meg­írásához, hogy tisztázzam, mi­ért kétféle a történelem, ha egy­szer egyet szenvedtünk végig. -­Befolyásolta az esetleges cenzúra a kétféle történelem egységesítésében ? - Ebben az időszakban na­gyon jól működött a kollektív öncenzúra, önként, fizetség nélkül elvégeztük mindazt, ami a cenzúrára tartozott volna. A bennünk működő öncenzúra jóval több kárt okozott, mint a hivatali tiltások. - Hogy érzi magát most, hogy felszabadultan írhat? - Nagyon feszülten és na­gyon nehezen tudok írni. Szinte sokkoló az élmény, hogy az egyes ember, a nemzet, a nép visszakapta a történelmét. Hir­telen birtokolni a történelmet mint lehetőséget nagy megráz­kódtatás. Természetes, hogy azonnal nem tudunk élni vele. Ráadásul nem csak magunknak köszönhetjük az élményt, ha­nem a világpolitikának, a Szov­jetunió összeomlásának, Né­metország egyesülésének, és így tovább. Amit az ember nem önmaga harcolt ki, azzal óvato­sabban, félénkebben bánik.­­ Bármily fájdalmas a számvetés, el kell végeznünk.­­ Tudomásul kell vennünk, hogy önálló, nemzeti történel­met 1849/49-ben írtunk utoljá­ra, hogy a kiegyezés után egy birodalom részeként nagyha­talmi illúziókat ringattunk, hogy az Osztrák-Magyar Mo­narchia felbomlása után nem volt lehetőségünk önálló politi­kát folytatni. Nem akarom én a Horthy-korszak egyetlen kor­mányát, politikusát felmenteni, de látnunk kell, milyen csekély­­volt a mozgásterük. Teleki Pál tragikus halála is erre figyel­meztet. Teleki Pál: a magyar paradigma! - A visszakapott történelem nem adhat erőt? - Gondoljuk el, mi minden­nel kell szembenéznünk! 1848/49-ben, amikor két ide­gen nagyhatalom ellen hábo­rúztunk, kiváló hadseregünk az ütközetek felét a nemzetiségek ellen vívta, amelyek fellázad­tak a magyar szuverenitás el­len. Történtek békéltetési kí­sérletek, de senki sem állt oda a nemzetiségek elé, hogy éljetek a szabadságotokkal, mint egy­kor Napóleon tette, Győrnél. Kossuth tárgyalt ugyan a szer­­bekkel, de a vitás kérdésekben általában azt mondta, döntsön a kard. És amikor százötven évet előrelapozunk a történelem­ben, ugyanezekkel a konfliktu­sokkal találkozunk. Hiába bi­zonygatták minden ellenkező személyes tapasztalatunk el­lenére, hogy minden rendben van Romániában, Csehszlová­kiában, Jugoszláviában, ha a sebek nem gyógyultak be.­­ A történelmi számvetés nem hozhat olyan katartikus él­ményt, amely a megbékéléshez vezet? — Elzász-Lotharingiáért ezer évig folyt a küzdelem a németek és franciák között A megbékélést csak a jólét hozta meg. Nekünk ez nem példa. Részint mert nem ezer éve há­borúzunk, részint mert messze vagyunk a jóléttől. Nekünk még fel kell dolgoznunk a Mo­narchia, Trianon és a sztáliniz­mus világtalan örökségét. - Nemrég fogatókönyvet írt Károly és Zita címmel. - Boldog voltam, hogy, ha felkérésre is, de megírhatok egy olyan kört, amely máig megha­tározza Magyarországot és egy olyan személyt, egy rendkívül ellentmondásos figurát, aki trónra lépése pillanatában meg­próbált különbékét kötni, hogy véget vessen a háborúnak. S akit mindvégig mások irányítot­tak: elsősorban a felesége, Zita és annak családja. Ez egy mé­lyen magyar, nem pedig Habs­burg történet. Az én nagyapám, akinek az egységét soha nem győzték le, és Itália szívéből ve­zényelték vissza a háború vé­gén, Károlytól kapott kitünte­tést vitézségéért. Nagyapámék a bosnyák egységekkel együtt tértek vissza Budapestre, és együtt fújták a nótát: Meglásd, kutya Szerbia, nem lesz tiéd Bosznia. És már itt is vagyunk a jelenben. A nemzetiségi és val­lási ellentétekkel terhes egykori Jugoszláviában, amelyet nagy­hatalmi akarat hozott létre ütkö­zőzónaként a Szovjetunió és a Nyugat között, s amelynek a szétesése most véres öldöklés­sel, etnikai tisztogatással jár, amelyet a Nyugat olykor értet­lenül, olykor cinikusan figyel. - Min dolgozik most? - A Vásárcsarnokról írok éppen. Nagyon féltettem Petz Samu gyönyörű épületét a hosszú tatarozás alatt, nehogy elveszítse eredeti, nagyságos térhatású, háromhajós temp­lomjellegét. Nehogy elsilá­nyuljon, mint a Batthyány téri csarnok vagy a Gellért fürdő­szálló belső tere. Hála Isten, itt nem ez történt.­­ A csarnok újjászületésé­nek megírásán túl nyilván van­nak más, szépirodalmi tervei is. - Most, hogy visszakaptuk nehéz történelmünket, már nem kell „parabolákban” gondol­kodni, mint korábban. Egy a je­lenben játszódó regényt szeret­nék megírni arról, hogyan élünk itt az agresszív apátiában. -Nem paradox meghatáro­zás ez: agresszív apátia? - Ez jellemzi az országot. Egyfelől a senki javát nem szol­gáló agresszív pártküzdelem, másfelől a tökéletes apátia, amellyel a népi visszakapott tör­ténelmét fogadja. Úgy kellett neki, mint hátára a pápa, a szem­benézés, a múltbéli ellentmon­dások megemésztése, mondhat­nám: ennivaló helyett... Túl fényűző ajándék, de szép... Mint amikor a koldusbot kivi­rágzik... - Tudatosan maradt távol a politikai küzdelmektől? Vagy tán nem kereste meg egyik párt sem? - Megkerestek, de alkal­matlannak ítéltem magam a po­litikai szereplésre. Szurkoltam és szurkolok, hogy a politikai erők meg tudjanak birkózni az­zal a rettenetes gazdasági hely­zettel, amiben vagyunk, hiszen a magyar nép most egzisztenci­ális küzdelmet folytat. Hogy meg tudjanak birkózni az ag­­­resszív apátiával járó gondok­kal, a népességfogyással, az ön­­gyilkosságok, a válások magas számával, az alkoholizmussal, az ifjúság körében terjedő drog­­fogyasztással. Jó lett volna, ha a privatizált vagy reprivatizált, de mindenképpen visszakapott tör­ténelemmel eltűnik az írókból és politikusokból az öncenzúra. Ha kimondják, amire gondol­nak, s nem azt mondják, amit el­várnak tőlük. Az elmúlt négy év erre kevés volt Elszorult az em­ber szíve, ha halottá, hogy Mit­terrand például milyen játszi természetességgel beszél Euró­páról, míg Antall József mérle­geli a szavakat, hogy megfelel­jen Európa elvárásainak, hogy elfogadtassa a nyilvánvaló tényt, hogy mi Európához tarto­zunk. Mi ez, ha nem a belénk ivódott öncenzúra? - Hogy halad a regénnyel? - Nehezen. Az az érzésem, hogy a regény tőlem függetle­n m­l is írja magát. - És a film? ..... -A megváltozott struktúrá­ban is dolgozom művészeti ta­nácsadóként és dramaturgként. Most éppen Csáth Géza életé­ből és novelláiból írok forgató­­könyvet. Osztovits Ágnes Dobai Péter: Örökös kifizetésben, önkifizetésben élünk Weber Lajos felvétele

Next