Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

12 Masz Nemzet „1956-ról is meg fogjuk találni a történelmi formulát, amely talán azo­nos lesz a történelmi igazsággal. Ám ehhez még egy félgenerációnyi időnek el kell telnie, hiszen megismétlem: itt vannak azok a nemzedékek, amelyek egy ilyen értékelésből inkább a szem­benállás, és nem annyira a nemzeti egység kialakulásának lehetőségét látják” - nyilatkozta még valamikor 1988-ban Pozsgay Imre, a Bíró Zol­tánnak adott interjújában. De nem várt vele olyan sokáig... Nem tudom, akadt-e az országban, aki 1989. január 28-án szombaton délután nem a rádiót hallgatta. A már a Reggeli Krónikában beharangozott 168 órában Pozsgay Imre, az MSZMP pb tagja, államminiszter beszélt. A nyilatkozat - ahogy aztán azt a párt berkeiben hivatalosan is megfogal­mazták - „az 1956-os események új minősítését tartalmazta, rendkívüli visszhangot, szenvedélyes vitákat és szélsőséges véleményeket váltva ki”. Levelek ezrei érkeztek a párttagoktól, a kollektíváktól a központi bizottság­hoz, tiltakozásuk demonstrálásaként sok százan visszaadták párttagsági könyvüket. Pedig Pozsgay Imre nem mondott mást, mint amit az emberek többsége nélküle is tudott: 1956 októ­berében nem ellenforradalom zajlott, hanem népfelkelés tört ki. - Emlékszik-e rá, hol érte az 1956. október 23-án történtek híre? - Nagyon is jól emlékezetembe vé­sődött: elszigetelten Kecskeméten, a városi pártbizottságon ültem - eleveníti fel a múltat dolgozószobájában a 61 esztendős politikus. - Előző napon, hét­főn este a marxizmus-leninizmus esti egyetemet nyitottuk meg. Ötödéves marxizmus-történelem szakos egye­temistaként fölkértek: hallgatói felada­taim teljesítése mellett vállaljam el ezen intézmény szervezését. Bár kapcsolat­nélküliségben éltem, de azt jól tudtam, mi készül Budapesten, hiszen az előtte lévő napokat az egyetemen töltöttem. Az elszigeteltséget és a belőle fakadó helyzetet még bonyolultabbá tette: ép­pen nősülni készültem, s november 3- ára tűztük ki az esküvőnket. Persze ezt is arrébb sodorta a történelem. Agyradírozás - Miként tekintett Nagy Imré­re, mikor a Kossuth téren összever­buválódott emberek hívó szavára újra politikai reflektorfénybe ke­rült? - Már 1953-tól nagy reményke­déssel és tisztelettel gondoltam Nagy Imrére. Majd, hogy az igazság ne fél­igazság maradjon, meg kell monda­nom, talán éppen befolyásoltságomnál fogva, végzetesnek és megbocsájtha­­tatlannak ítéltem végül is későbbi sze­repét Nem voltam ebben egyedül: elég gyorsan elfogadtam a hivatalos kádári értékelést és értelmezést erről a korszakról. Máig restellem, de sosem hallgattam el, olyannyira buzgón ma­gamévá tettem mindezt hogy egy-két kezdő publicisztikai írásomban még támadást is intéztem a perbe fogottak ellen 1957 őszén. Magamfajta vidéki suhancként fogalmam sem volt róla, miféle gyalázat készül. Azt gondol­tam, politikai vita kerekedik, ehelyett halálos ítélet született belőle. - És mit szólt a kivégzésük híré­hez? - A halálos ítéletet elutasítottam. Azért annyi erő az általam megszer­zett műveltségben is rejlett, hogy hiá­ba voltam politikailag odaláncolva egy párthoz, azt egyszerűen civilizá­ciós és európai gondolkodási alapon elfogadhatatlannak tartottam, hogy a XX. század közepén politikai okokból embereket végeznek ki, s köztük egy hivatalban lévő miniszterelnököt, akit nem tudtak az önkéntes lemondásra rábírni. Mert hinni akartam. Kádár jó­ra vállalkozott, külső nyomásra és iszonyatos nemzetközi presszióra végrehajtott, számára megkerülhetet­len cselekményként fogadtam el, ami történt Sokáig kerestem a mentséget erre az ügyre, s elég hosszú időnek­­ kellett eltelnie, mire olyan dokumen­tumokhoz és ismeretekhez jutottam hozzá, amelyek bizonyították szá­momra az ő személyes részvételét eb­ben, s azt is, hogy bizony tehetett vol­na másként is, ha akart volna és a sar­kára áll. Azt követően pedig egy szisz­­tematikus agyradírozás folyt amely ’56-tal kapcsolatban az ország emlé­kezetéből igyekezett mindent végér­vényesen kitörölni, így aztán mind­azok, akiknek valami lelkiismereti problémájuk lehetett volna ebben az ügyben, az egészre spongyát iparkod­tak borítani. Azt is csak jóval később tudhattam meg: itt egy ördögi munka­­megosztás működik. A hatalom meg­üzeni a népnek: tollasodhatsz, mozog­hatsz, még ugrálhatsz is, ha egy bizo­nyos határig teszed ezt, a politikát meg bízd reánk. Tehát atomizálták és depolitizálták a társadalmat.­­ Azt hiszem, aligha gondolta volna akkoriban, hogy éppen ön lesz az, aki jóval a rendszerváltozás, a Kádár-rendszer szimbolikus végét jelentő Nagy Imre-temetés előtt, s még Kádár János életében ország-vi­­lág nyilvánossága előtt a sok ferdítés, torzítás, hazugság után kimondja, mi is történt valójában 1956-ban. A rádiónyilatkozatot követő napokban összeült a „legfőbb ítélőszék”, a poli­tikai bizottság, majd nem sokkal ké­sőbb, február 10-11-én a központi bizottság, ahol szinte az egész ülés Pozsgay Imrével és ’56-ra vonatkozó kijelentésével foglalkozott Nem ijedt meg? Nem félt?­­ Tudtam, mivel számolhatok, ké­szültem erre. A kb ülésén a szapora beszéd ellenére sokkal kevesebb tör­tént, mint a vb ülésén.­­ Nemrégiben meglátogattam az akkor éppen lábadozó Grósz Ká­rolyt, aki a beszélgetés során azt mondta, ezzel a bejelentéssel tulaj­donképpen „hátba támadta” őt, amíg Davosban volt a világgazdasági fórumon. Sőt a kb jegyzőkönyveiben benne foglaltatik a főtitkár azon ki­jelentése, hogy „az albizottság ja­nuár 27-én tartott vitájában azért ál­lapodtak meg abban, hogy a nyilvá­nosság előbb szerezzen róla tudo­mást, mint a kb, mert úgy a testület­nek nem lesz módja a tényt elhallgat­ni”. Igaz ez?­­ Pontosan ez volt a szándék, s a meglepetés erejére alapoztam min­dent. Lehet, hogy ezt Grósz Károly hátbatámadásként értelmezi, én ennek tisztességesebb magyarázatát adtam: azt kellett kiszámítani, ne legyen itt­hon, ne akadályozhassa meg, amire készülök. - Kádártól nem tartott? - Tőle nem. Akkorra ő már nem volt sem olyan szellemi, sem olyan fi­zikai állapotban, hogy a címén kívül bármit hordozni és intézni tudjon, hi­szen rá fél évre távozott az élők sorá­ból. Kádártól egy módon lehetett tar­tani, amennyiben Grószt meg tudja szerezni szövetségesnek. De Grósz azért volt annyira okos, hogy rájött, elég bonyolult helyzetbe került, s Ká­dár nevével ő nem ugrálhat ebben az ügyben. Ellenben tartottam magától Grósztól, a pártapparátustól és a szov­jetektől. Ilyen szempontból a hazai terv a nomenklatúra, a pártapparátus ellen irányult. Grósz távollétére azért volt szükség, mert számomra csakis ő akadályozhatta meg a közlést. Abban sem bízhattam, ha elmondok este egy interjút, akkor az még ugyanaznap nem jut esetleg Grósz tudomására, ha itthon van, így viszont magnóra mondtam este az interjút, amelyet reg­gel épp a kulcsmondat kiemelésével beharangoztak, így aztán délutánra már az egész ország a rádióra tapasz­totta a fülét A feleségem, aki éppen lent volt Arácson, a szomszédoktól tudta meg, mit mondott a férje reggel a rádióban... - Nem szorult sarokba a pb ülé­sén, amelyről máig igen szerények, lyukasak az ismereteink? - Nem, mert kicsúsztam a pb kezé­ből. Majdhogynem előkelő idegenként hallgattam végig, miket mondanak. Senki nem fogadta el a módszert, aho­gyan ezt az ügyet lebonyolítottam. De olyan volt ez, mint a kinyomott fog­paszta: azt már senki sem tudta a tu­busba visszagyömöszölni. Világosan látta ezt a vb minden tagja. Grósz hét­főn érkezett meg Davosból, s azonnal magához rendelt. Eléggé fölindultan fogadott, és teátrális mozdulattal egy marék táviratot csapott elém azzal, hogy ebből megismerhetem a közvéle­mény reagálását: ezek a megyei pártbi­zottságokról érkezett telexek. Némi megvetéssel azt mondtam, ennek az egésznek semmi köze a közvélemény­hez, ez legfeljebb a telextulajdonosok közvéleménye, úgy érzem, a magyar társadalom helyeselni fogja, amit csi­náltam. Attól a pillanattól kezdve ol­dottabb stílusba vitte át a beszélgetést, mint aki elnéző atyáskodással látja, itt van ez a koma, aki valami hibát köve­ten el, hozzuk hát helyre. Erre annyit mondtam, visszavonni egyetlen szót sem tudok abból, amit kimondtam, ál­lok a pb színe elé. Ott már egy mód­szertani vita folyt: miért kellett megke­rülni a pártszerveket. Hogy ne kelljen a valódi politikai ügyről szólni, a párt­szerűségemet vonták kétségbe. Ez nem igen izgatott. Nyilvános megkövezés - Aki veszi a fáradságot és átta­nulmányozza a kb jegyzőkönyveit, tapasztalhatja, hogy nem akármiket vágtak a felszólalók az ön fejéhez.­­ Ez valóban felért egy nyilvános megkövezéssel. Ahogy én visszaemlé-­­kezem, 42 felszólalás hangozott el eb­ben a két napban, s abból 40 ellenem irányult. Egy vagy kettő akadt, ame­lyik semlegesnek bizonyult. Aki talán kiállhatott volna mellettem, az való­színű a hangulatból úgy érezte, ezt ott nem érdemes megtenni. Akik méltá­nyolták a tettemet, azok is találtak benne kivetni valót. Úgy fogalmazták meg a mondanivalójukat, hogy végül is ne legyen helyeselhető, amit csinál­tam. Kétszer vagy háromszor motyog­tam valamit, de túl nagy szellemi erő­feszítést nem tettem, hogy meggyőző, „lehengerlő” beszédet tartsak, hiszen tudtam, ez a testület nem meggyőzhe­tő. Fő az, hogy megtörtént, ami meg­történt. De volt a végén egy bizalmat­lansági indítvány. Mégpedig szép fi­gurák adták elő: Kállai Gyula és Ko­rom Mihály. Ekkor Grósz azonnal szünetet rendelt el, megérezvén, ez drámai fordulat, s még pártszakadás lesz a vége. Úgy vélte, nem szabad idáig feszíteni a húrt. (Máig bánja sze­rintem.) A szünetben szétküldte bizal­mas munkatársait a kb-tagokhoz, és kiadta az ukázt: bizalmat kell szavazni Pozsgaynak! Emiatt következett be az az egészen furcsa helyzet, hogy mi­közben ellenem tüzelték a hangulatot, a bizalmi szavazáson­­ 106 voksból 100 igent kaptam. Ez fölért egy győ­zelemmel, s már akkor éreztem, pont a leglényegesebb sikerült: ez a párt már nem fogja tudni fölemelni a fejét, hogy az ilyen gondolatokkal leszámoljon. Azonban arra még várni kellett, hogy a tagság megértse, ez az ő szabadulá­sának útja is: itt elválhat egymástól az ’56-ért és a megtorlásért felelős, visszataszító garnitúra és a tagságnak az a józanabb és tisztességesebb része, amelyik nem tudta igazán, milyen ha­jóban evez. Ez utóbbi ezzel megkapja a szabadságát: tiszta lelkiismerettel mehet át az új rendszerbe... - Ön és Kádár között nem került szóba a „kínos ügy”, a lepel lerántá­sa ’56-ról? - Utoljára áprilisban találkoztam Kádárral, nemigen járt már be elnök­ségi ülésre, de egy szóval sem említet­te, mit gondol a történtekről, mennyire vette a szívére. Biztos, hogy rettenetes módon élte meg. Azon a megrázó má­jusi kb ülésen, ahol utoljára fölszólalt, az önostorozás és mentegetőzés csen­dült ki minden szavából, amelyeket már csak laza értelmi fonál fűzött egy­be. Vádolni már nem mert senkit azok közül, akik a fordulatot előkészítették, hanem csak magyarázkodott A luci­dus világos pillanataiban makacsul vissza-visszatért arra, hogy kényszer alatt cselekedett. - A bejelentés ötödik évforduló­járól jórészt megfeledkezett a sajtó. - Annyi minden torlódott egymásra, választási kampány, miegyéb - mondja legyintve, de nem tagadja, az sem zárha­tó ki teljesen, szándékos feledékenység­­nek esett áldozatul az évforduló. Mit válaszol Moszkva? - Tehát hálátlan a közvélemény és nagyon hamar felejt. Arra lennék kiváncsi, öt év elteltével miként te­kint 1956-ra? - Most is jó érzéssel gondolok vissza arra, volt bennem kellő mersz. Kivételes szerencsémnek tartom, ép­pen én lehettem az, aki ezt a bejelen­tést megteszi, s kellő hatalmi helyzet­ben voltam ahhoz, hogy hatása is le­gyen. Hiszen a nép anélkül is úgy hit­te, ahogy kellett, 1956-ot. De hogy ez a hatalom oldaláról hangzik el, ez föl­ért egy trónfosztással, hiszen ezzel a hatalmat a legfőbb érvétől és legiti­mációs alapjától fosztottam meg. Mert arra hivatkozva kormányzott három és fél évtizeden keresztül, hogy meg­mentett egy népet az ellenforradalom­tól és a tőkés restaurációtól. Hát ennek ettől a pillanattól kezdve vége szakadt. A Szovjetunió szintén megbecstele­­nítve került ki az ügyből, mert ha egy­szer ez népfelkelés volt 1956-ban és nem ellenforradalom, akkor november 4-én becstelenül avatkoztak be. Némi szorongással figyeltem, mi lesz a moszkvai válasz a bejelentésre. De hallgattak. Csupán egy-két katonai lap írt ellenem néhány mocskolódó cikken. - Mivel magyarázta ezt? - Azzal, hogy Gorbacsov minden­féle, Krjucskovtól származó és KGB-s intrika ellenére úgy érezte, ha ő is dur­ván beavatkozik, ha a régi szovjet ref­lexek szerint a megtorlás eszközéhez nyúl, akkor a saját bukását idézi elő, re­formjait kockáztatja vele. Hruscsovnak még nem volt ilyen gondja ’56-ban.... Végül egy személyes természetű do­log: így még hitelesen és tisztességgel léphettem meg a saját fordulatomat is, mert önmagam kockáztatása árán tet­tem. - Veszélyben forgott az élete? - Nem lehetett tudni. Sosem felej­tem el, hogy az akkori amerikai nagy­követ, Palmer, még aznap, amikor Grósszal találkoztam, berohant hoz­zám és négyszemközt beszélgettünk - jól tudott oroszul, így ez volt köztünk a társalgási nyelv -, s azt kérdezte tőlem: „Megszervezte-e a biztonságát, mi­előtt ezt a bejelentést tette?" Mondom, nagykövet úr, ezt maga kérdi, egy olyan állam képviselője, ahol mint a kutyát, úgy lőhetik le az elnököt? Hát ha az amerikai elnököt el lehet intézni, akkor nem nagy kunszt Magyarorszá­gon hasonlót végrehajtani. De nem­ fé­­lek, mert a mi tradícióinkban nincse­nek benne a merényletek: nálunk ezt bírói úton szokták elintézni és kötéllel végrehajtani. Ha ezt megúszom, akkor remélem, túl leszek a bajokon... - Díszőrséget állt a felravatalo­zott koporsók mellett a Hősök terén 1989. június 16-án. Járt-e Nagy Imre sírjánál? Úgy tudom, erre hivatalo­san soha nem került sor. - Jártam magánemberként. A rá­következő évben teljesen személyes indíttatásból és tiszteletadásból ok­tó­­ber 23-án együtt voltam a többi em­berrel a 301-es parcellában. De kiáb­rándultan figyeltem az ’56-os megem­lékezéseket. Csalódva kellett látnom: az ünnepelők jórészének már csak a saját dolguk a fontos, és nem az, amit a mártírok vagy az '56-os áldozatok tettek. Elég edzett vagyok ahhoz, hogy még az ilyen magatartások lényegét is megértsem, de fájlalom, hogy ezen kavargó és néha kiábrándító viselke­dések miatt '56 jelentősége elég erős fénytörésen, sötét prizmán keresztül jut el a mai fiatalokhoz. Holott kívána­tos lenne, ha fénytörés és mindenfajta torzítás nélkül ismerhetnék meg az in­formációkat, amelyben persze nem csak dicsőséges elemek vannak. So­sem mondtam, hogy mindenki kifo­gástalanul viselkedett ’56-ban: forra­dalom volt és felkelés, minden mocs­kával együtt. Ha ennek nemzeti jelen­tőségét megértik, akkor '56 forradal­ma ugyanúgy fog gyökeret verni a nemzet tudatában és cselekedeteiben, mint 1848. Kurcz Béla Aki lerántotta az ellenforradalmi leplet: Pozsgay Imre A hála nem politikai kategória Már házának kertjében állunk, búcsúzásra készen, mikor arról beszél: a hála nem politikai kategória. Körülöttünk faleveleket sodor az októberi szél, s az arcáról azt olvasom, nincs benne megbántottság. Úgy véli, csakis az óko­ri görögöktől ellesett sztoikus szemléletmóddal szabad a jelen forgószeleit fi­gyelni. Mosolyogva emlékeztet rá: Kolombusz nemhogy szobrot nem kapott kortársaitól, hanem még éltében megfosztották Amerika felfedezésének dicső­ségétől, de az 500. évfordulót mégis az 5 nevével ünnepelte a világ. A történelmi arckép 1989 utáni változásai visszautal­nak a múltba. Már az MSZMP 1956-57-es jegyző­könyvei bizonyítják, hogy a berendezkedő kádári ve­zetés szeretett volna,kezdeni valamit” ’56-tal - akár egyes részeit vagy értelmezéseit beépíteni politikai platformjába, ennek azonban útját állta a volt miniszterelnök makacs el­lenállása „saját beépítésével” szemben. A ’70-es évek ele­jén Kádár János a „nemzeti tragédia” fogalmának „beveze­tésével” ehhez a periódushoz nyúlt vissza, orvosolni kíván­ván a ’60-as évek elején kialakult kompromisszum első be­tegségtüneteit. A hatalom részéről azonban mindenféle megegyezésnek útját állta a repressziót s vele együtt immár a forradalmat is egy személyben képviselő kivégzett Nagy Imre emléké­­­re, a nemzeti tragédia nem vonatkozhatott, tehát hallgattak róla. A magyarországi demokratikus ellenzék kialakulásának korai szakaszában a forradalom öröksége nem játszott kitün­tetett szerepet A ’70-es évek folyamán a nyugati magyar emigráció és a hazai ö­tvenhatosok hatására ez megváltozott, az ’56-os hagyomány személyi és eszmei vonatkozásban egyaránt fontossá vált A ’70-80-as évek fordulóján az ellen­zék körében egy sajátos, politikailag baloldalinak mondható 56-kép alakult ki: a forradalom utóvédharcaiban formát öltő bázisdemokratikus, civiltársadalmi mozgalmak (munkástaná­csok) jelentőségét hangsúlyozták - főképpen a lengyel KOR­­Szolidaritás példájától inspirálva. Az ellenzék ’56 iránti ér­deklődését 1980-81, majd kudarca szélesítette ki. A ’80-as években a Kádár-rendszer teljes elmerevedése a rendszer egé­szével - történetével - való teljes szembeforduláshoz vezetett. Nagy Imre mint a genezis szimbolikus figurája ekkor, talán a szamizdat Beszélő 1983-as, a Nagy Imre-perről szóló számá­val vált megkerülhetetlenné az ellenzék számára is. 1986-ban az ellenzék első, „irányzatközi” forradalom­konferenciája a politikát kritika gyökerekig(a történelemig) hatolását jelezte. Utolsó alkalommal jelentkezett teljes fegy­verzetben a baloldali-bázisdemokratikus hagyomány. Kis Já­nos erről szóló előadása ugyanakkor szólt a politikai komp­romisszum lehetőségeiről. Ennyiben Vásárhelyi Miklós refe­rátumára reflektált, amelynek középpontjában az elvhű és re­former Nagy Imre állott. E felfogás lappangó, majd egyre nyíltabb ellentétben állt a népi mozgalom rendszerkritikájá­val, amelyből nem hiányzott a történetiség, de inkább az ’56 utáni helyzet érzelmi-morális vonatkozásait állította előtérbe (jellegzetes példa Csurka István monori előadása 1985-ből). Újabb változást a válság elmélyülése és a Gorbacsov­­jelenség fordulatjellegének tudatosítása jelentett. A TIB 1988 tavaszi megalakulása, júniusi felhívása, az 1988 jú­niusi párizsi szimbolikus Nagy Imre-temetés, a budapesti (szétvert) tüntetés Nagy Imre sorsától elválaszthatatlanul állította előtérbe ’56-ot, s most már az egész 1945 utáni pe­riódus problémái terítékre kerültek. A kialakuló új megkö­zelítés a repressziók kontinuitásában láttatta a rendszer for­dulattól számított többé-kevésbé folyamatos jellegét. Kép­viselőitől távol állt a differenciálatlan szemlélet, mégis vá­ratlan következményei lettek ezen egységes felfogásnak. Az adott pillanatot azonban inkább a kedvezők jelle­mezték. Az átfogó történeti kritika általános rendszerkriti­kát jelentett. 1988 júniusa után az első nyilvánosságba a tör­téneti kritika ’56 előtti része — csak '56 és közvetlen követ­kezményei jelentettek már tabut - robbanásszerűen betörhe­tett. Nagy Imre eltemetése politikai követelésként megkerül­hetetlenné vált. 1986 óta az MSZMP vezetése körül is akad­tak olyanok, akik úgy látták, ideje szembenézni 1956 né­mely történeti és politikai vonatkozásával. Ettől kezdve in­dulhattak meg bizonyos kutatások (akadémiai és más „pe­remszinteken”). Nagy Imre és a megtorlás azonban kima­radtak a vizsgálódás köréből. 1988-ban Kádár kimozdítása főtitkári tisztéből napirendre tűzhette a válság történelmi gyökereit is: bizottság alakult a „megtett történelmi út” vizs­gálatára, mindez az új pártprogram számára. H­osszabb ígérgetés és huzavona után az MSZMP poli­tikai bizottsága 1988. novemberében engedélyezte Nagy Imréék eltemetését. Elképzelésük szerint az esemény családi körben zajlott volna le. A párt „kvázi-mo­­rális kérdésként” megpróbált szembenézni a kérdéssel, de kerülni igyekezett a politikai vonatkozásokat, mindezt erő­sen korlátozott nyilvánosság mellett. A történelmi úttal fog­lakozó bizottság, illetve vezetője, Pozsgay Imre 1956-ot át­értékelő nyilatkozata 1989 februárjában viszont hirtelen az első nyilvánosságba emelte ’56 és Nagy Imre kérdését Az esemény messze túlhaladta Pozsgayék fokozatos, egyszerre legitimációt romboló és új (párt)legitimációt építő szándé­kait. ’56 és Nagy Imre egycsapásra pozitív kontextusban említhető politikai fogalmakká váltak. A bizottság jelentése (Társadalmi Szemle 1989. kü­lön­­szám) szinte elsikkadt a bejelentés szenzációs körülményei, körítése mellett. A jelentés a reformkommunisták és az őket támogató szakértő pártértelmiség különféle árnyalatai közötti kompromisszum eredménye, a „bejelentéstől” viszont nem­csak a rendpártiak, de a technokrata, alapjában mindenféle ideológiai pozíciótól irtózó fiatal reformerek is megrettentek. Pedig ez a hosszabb szöveg mutatja valójában a Pozsgay-féle legitimációs elképzeléseket, s ez nem más, mint egy demok­ratikus piac-szocializmus, a középső Kádár-kor iránti szem­beötlő nosztalgiával, vagyis a paternalizmus és a politikai he­gemónia elemeinek beépítésével. Nem vállalta tehát ’56-ot, és inkább elmarasztalta Nagy Imrét, mint aki a forradalom alatt több politikai határon felelőtlenül túlment, így pl. külpolitikai téren és a többpátrendszer deklarálásában. Nagy Imre értékelését egyelőre egyik irányzat sem te­kintette elsődlegesnek. A Pozsgay-bizottság besorolta a pert a megtorlás fejezetébe, s ez utóbb igen fontos elmozdulás­nak bizonyult, még ha nyíltan nem is ítélte azt el. A Törté­nelmi utunk című jelentés fontosabbnak tartotta a Kádárhoz való differenciáltabb viszony felmutatását. Ennek összefüg­gésében mentegették éppen Nagy Imrével kapcsolatosan Kádárt a rá nehezedő nemzetközi nyomással, holott a primer források (meglepően) az ellenkezőjét mutatták. A jelentés a Kádár-féle centrumot a Nagy Imre-féle ellenzék örökösének tette meg, már 1956 végétől kezdve, amely a vonatkozó idő­szakra nézve semmiképpen sem igaz, s később sem ilyen egyértelműen. ’56 és Nagy Imre Pozsgay-féle értékelése a népfrontvezető politikájának posztkádári jellegére utal. Az exhumálás és a temetési előkészületek Nagy Imrét és sorstársát közvetlenül a sztálinista rendszer 1956, sőt ’53 előtti áldozatainak sorába iktatta. Még mielőtt a párt bármi­féle erről szóló politikai értékelést „kialakított” volna - hi­szen az 1989 februárban megkezdett vita végigvitelére so­hasem került sor - Nagy Imre személyisége az egész ’56 utáni korszakkal szembenálló erkölcsi antitézisként neheze­dett a vezetésre, s így legitimációját alapvetően bontotta le. A szabaddá váló sajtó, kommunikáció befolyásolása ezen a téren lehetetlenné vált, Nagy Imre erkölcsi rehabilitációja a közvéleményben befejezett ténnyé vált. Az MSZMP vezetői közül néhányan, elsősorban Nyers és Horn, érzékelték az eróziót és a közvéleménytől való elszaka­dást. Mutattak némi készséget a Pozsgay-bizottság jelentésé­re építve egy demokratikus szocializmus-koncepció történeti kimunkálására is. Kézenfekvő lett volna ezt Kádár helyett Nagy Imre személyéhez, egész ’45 utáni tevékenységéhez kötni, beleértve ’56-os szereplését és halálig őrzött kommu­nista-szocialista meggyőződését, magyar hazafiságát Ehhez az 1989 februári dokumentumhoz és annak vitájához képest előrelépésre, a forradalom vállalására és a politikai gyilkos­ság elítélésére lett volna szükség. 1989 márciusában az MSZMP reformfórum kecskeméti ülése előtt éppen ilyen ér­telmű előzetes állásfoglalást bocsátottak ki. A kb ülésén azon­ban Grósz Károly és társai a pártszakadás rémét festették fel, Pozsgay pedig ezt a kockázatot nem vállalta. Csak a június 16-i temetés előtt három héttel, egy hosszadalmas kb-ülés vé­ge felé terjesztett az MSZMP vezetése egy rövid nyilatkozat formájában állásfoglalást a­db elé Nagy Imréről. Az 1989. május 29-i vita jegyzőkönyve paradigmatikus. Néhányan fel­ismerték, hogy ez az utolsó lehetőség arra, hogy a párt fenn­tartások nélkül rehabilitálja a kivégzett miniszterelnököt, ön­bírálatot mondjon - a zöm azonban erős fenntartásokkal fo­gadta a nyilatkozattervezetet (Berecz János munkáját). A párt részvételét a temetésen a kb elutasította (pár nappal később már szorgalmazták). A pozsgaysta reformerek (vezérük távol­létében) maguk is megoszlottak: Ormos és Berend, vagy a fia­tal nemzedéket képviselő Katona Béla és legegyértelműbben Horn Gyula felismerték a fáziskésésből adódó hátrányokat. Politikai rehabilitációt sürgettek és az 1958-as per felülvizs­gálata meggyorsítását. Velük szemben Grósz, Berecz és a „mocsár” képviselői, s a történelmi albizottság részéről Ba­logh Sándor is „óvatosságot” ajánlott. Az ókádárista Veres Jó­zsef részéről pedig megkezdődött Nagy Imre utólagos befeke­­títése. A vita eredménye egy semmitmondó nyilatkozat lett, amelynek fő mondanivalója a nemzeti megbékélésre való fel­hívás, anélkül, hogy az MSZMP néhány „pozitív” általános­ságon túlment volna Nagy Imre kérdésében. N­agy Imre (vádlott-társaival, elsősorban a kivégzet­tekkel együtt)a temetést közvetlenül megelőzően a megújulás, a változás szimbolikus alakjává vált. Nem annyira mint valóságos történelmi-politikai szereplő, hanem mint a töténelem áldozata, akinek halála, törvénytelen kivégzése egyetlen személyben foglalja össze az 1948 utáni rendszer természetét. Nagy Imre személye egyszerre hívta elő a ’45 utáni korszak legnagyobb reményekkel teli idősza­kát (1956-ot), egyszerre szimbolizálta halála e jobb remé­nyek bukását, és felszínre hozta a Kádár-kori kompro­misszum elhallgatott alapját - épp amikor e kompromisszum kimúlt. Felbomlásakor nyugodt szívvel ejthette mindenki az elaggott diktátort, s el is felejthette, milyen széles kör fogad­ta el egy-két évtizeddel korábban. Az exhumálás alkalmat kí­nált a „feledés feledtetésére” is. A horrorba illő részletek (kátránypapír, arcrafektetés, jeltelen, illetve hamis néven el­temetés) lehetővé tették, hogy az emberek őszinte döbbenet­tel csodálkozzanak rá a Kádár-rendszer „gonoszságára”: a ki­végzésről mindenki tudott, de hogy (emellett...) ezt tették ve­lük, azt senki sem gondolta volna... Ennyiben Nagy Imre és társai sorsa nemcsak szembeszegezte az elerőtlenedő párt­uralommal ’56 megoldatlan (és tudatalattiba fojtott) kérdé­seit, de még bizonyos fokú magyarázatot is lehetővé tett a fe­lejtésre (hiszen minden most derül ki...). Molnár Miklós - Rainer M. János 7----------------------------------------------------------------------------------— Élet és utóélet Vázlat Nagy Imre történelmi arcképéhez A hosszabb tanulmány teljes szövege a Valóság című folyó­iratban lát hamarosan napvilágot. 1956 SZOMBAT, 1994. október 22.

Next