Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
12 Masz Nemzet „1956-ról is meg fogjuk találni a történelmi formulát, amely talán azonos lesz a történelmi igazsággal. Ám ehhez még egy félgenerációnyi időnek el kell telnie, hiszen megismétlem: itt vannak azok a nemzedékek, amelyek egy ilyen értékelésből inkább a szembenállás, és nem annyira a nemzeti egység kialakulásának lehetőségét látják” - nyilatkozta még valamikor 1988-ban Pozsgay Imre, a Bíró Zoltánnak adott interjújában. De nem várt vele olyan sokáig... Nem tudom, akadt-e az országban, aki 1989. január 28-án szombaton délután nem a rádiót hallgatta. A már a Reggeli Krónikában beharangozott 168 órában Pozsgay Imre, az MSZMP pb tagja, államminiszter beszélt. A nyilatkozat - ahogy aztán azt a párt berkeiben hivatalosan is megfogalmazták - „az 1956-os események új minősítését tartalmazta, rendkívüli visszhangot, szenvedélyes vitákat és szélsőséges véleményeket váltva ki”. Levelek ezrei érkeztek a párttagoktól, a kollektíváktól a központi bizottsághoz, tiltakozásuk demonstrálásaként sok százan visszaadták párttagsági könyvüket. Pedig Pozsgay Imre nem mondott mást, mint amit az emberek többsége nélküle is tudott: 1956 októberében nem ellenforradalom zajlott, hanem népfelkelés tört ki. - Emlékszik-e rá, hol érte az 1956. október 23-án történtek híre? - Nagyon is jól emlékezetembe vésődött: elszigetelten Kecskeméten, a városi pártbizottságon ültem - eleveníti fel a múltat dolgozószobájában a 61 esztendős politikus. - Előző napon, hétfőn este a marxizmus-leninizmus esti egyetemet nyitottuk meg. Ötödéves marxizmus-történelem szakos egyetemistaként fölkértek: hallgatói feladataim teljesítése mellett vállaljam el ezen intézmény szervezését. Bár kapcsolatnélküliségben éltem, de azt jól tudtam, mi készül Budapesten, hiszen az előtte lévő napokat az egyetemen töltöttem. Az elszigeteltséget és a belőle fakadó helyzetet még bonyolultabbá tette: éppen nősülni készültem, s november 3- ára tűztük ki az esküvőnket. Persze ezt is arrébb sodorta a történelem. Agyradírozás - Miként tekintett Nagy Imrére, mikor a Kossuth téren összeverbuválódott emberek hívó szavára újra politikai reflektorfénybe került? - Már 1953-tól nagy reménykedéssel és tisztelettel gondoltam Nagy Imrére. Majd, hogy az igazság ne féligazság maradjon, meg kell mondanom, talán éppen befolyásoltságomnál fogva, végzetesnek és megbocsájthatatlannak ítéltem végül is későbbi szerepét Nem voltam ebben egyedül: elég gyorsan elfogadtam a hivatalos kádári értékelést és értelmezést erről a korszakról. Máig restellem, de sosem hallgattam el, olyannyira buzgón magamévá tettem mindezt hogy egy-két kezdő publicisztikai írásomban még támadást is intéztem a perbe fogottak ellen 1957 őszén. Magamfajta vidéki suhancként fogalmam sem volt róla, miféle gyalázat készül. Azt gondoltam, politikai vita kerekedik, ehelyett halálos ítélet született belőle. - És mit szólt a kivégzésük híréhez? - A halálos ítéletet elutasítottam. Azért annyi erő az általam megszerzett műveltségben is rejlett, hogy hiába voltam politikailag odaláncolva egy párthoz, azt egyszerűen civilizációs és európai gondolkodási alapon elfogadhatatlannak tartottam, hogy a XX. század közepén politikai okokból embereket végeznek ki, s köztük egy hivatalban lévő miniszterelnököt, akit nem tudtak az önkéntes lemondásra rábírni. Mert hinni akartam. Kádár jóra vállalkozott, külső nyomásra és iszonyatos nemzetközi presszióra végrehajtott, számára megkerülhetetlen cselekményként fogadtam el, ami történt Sokáig kerestem a mentséget erre az ügyre, s elég hosszú időnek kellett eltelnie, mire olyan dokumentumokhoz és ismeretekhez jutottam hozzá, amelyek bizonyították számomra az ő személyes részvételét ebben, s azt is, hogy bizony tehetett volna másként is, ha akart volna és a sarkára áll. Azt követően pedig egy szisztematikus agyradírozás folyt amely ’56-tal kapcsolatban az ország emlékezetéből igyekezett mindent végérvényesen kitörölni, így aztán mindazok, akiknek valami lelkiismereti problémájuk lehetett volna ebben az ügyben, az egészre spongyát iparkodtak borítani. Azt is csak jóval később tudhattam meg: itt egy ördögi munkamegosztás működik. A hatalom megüzeni a népnek: tollasodhatsz, mozoghatsz, még ugrálhatsz is, ha egy bizonyos határig teszed ezt, a politikát meg bízd reánk. Tehát atomizálták és depolitizálták a társadalmat. Azt hiszem, aligha gondolta volna akkoriban, hogy éppen ön lesz az, aki jóval a rendszerváltozás, a Kádár-rendszer szimbolikus végét jelentő Nagy Imre-temetés előtt, s még Kádár János életében ország-világ nyilvánossága előtt a sok ferdítés, torzítás, hazugság után kimondja, mi is történt valójában 1956-ban. A rádiónyilatkozatot követő napokban összeült a „legfőbb ítélőszék”, a politikai bizottság, majd nem sokkal később, február 10-11-én a központi bizottság, ahol szinte az egész ülés Pozsgay Imrével és ’56-ra vonatkozó kijelentésével foglalkozott Nem ijedt meg? Nem félt? Tudtam, mivel számolhatok, készültem erre. A kb ülésén a szapora beszéd ellenére sokkal kevesebb történt, mint a vb ülésén. Nemrégiben meglátogattam az akkor éppen lábadozó Grósz Károlyt, aki a beszélgetés során azt mondta, ezzel a bejelentéssel tulajdonképpen „hátba támadta” őt, amíg Davosban volt a világgazdasági fórumon. Sőt a kb jegyzőkönyveiben benne foglaltatik a főtitkár azon kijelentése, hogy „az albizottság január 27-én tartott vitájában azért állapodtak meg abban, hogy a nyilvánosság előbb szerezzen róla tudomást, mint a kb, mert úgy a testületnek nem lesz módja a tényt elhallgatni”. Igaz ez? Pontosan ez volt a szándék, s a meglepetés erejére alapoztam mindent. Lehet, hogy ezt Grósz Károly hátbatámadásként értelmezi, én ennek tisztességesebb magyarázatát adtam: azt kellett kiszámítani, ne legyen itthon, ne akadályozhassa meg, amire készülök. - Kádártól nem tartott? - Tőle nem. Akkorra ő már nem volt sem olyan szellemi, sem olyan fizikai állapotban, hogy a címén kívül bármit hordozni és intézni tudjon, hiszen rá fél évre távozott az élők sorából. Kádártól egy módon lehetett tartani, amennyiben Grószt meg tudja szerezni szövetségesnek. De Grósz azért volt annyira okos, hogy rájött, elég bonyolult helyzetbe került, s Kádár nevével ő nem ugrálhat ebben az ügyben. Ellenben tartottam magától Grósztól, a pártapparátustól és a szovjetektől. Ilyen szempontból a hazai terv a nomenklatúra, a pártapparátus ellen irányult. Grósz távollétére azért volt szükség, mert számomra csakis ő akadályozhatta meg a közlést. Abban sem bízhattam, ha elmondok este egy interjút, akkor az még ugyanaznap nem jut esetleg Grósz tudomására, ha itthon van, így viszont magnóra mondtam este az interjút, amelyet reggel épp a kulcsmondat kiemelésével beharangoztak, így aztán délutánra már az egész ország a rádióra tapasztotta a fülét A feleségem, aki éppen lent volt Arácson, a szomszédoktól tudta meg, mit mondott a férje reggel a rádióban... - Nem szorult sarokba a pb ülésén, amelyről máig igen szerények, lyukasak az ismereteink? - Nem, mert kicsúsztam a pb kezéből. Majdhogynem előkelő idegenként hallgattam végig, miket mondanak. Senki nem fogadta el a módszert, ahogyan ezt az ügyet lebonyolítottam. De olyan volt ez, mint a kinyomott fogpaszta: azt már senki sem tudta a tubusba visszagyömöszölni. Világosan látta ezt a vb minden tagja. Grósz hétfőn érkezett meg Davosból, s azonnal magához rendelt. Eléggé fölindultan fogadott, és teátrális mozdulattal egy marék táviratot csapott elém azzal, hogy ebből megismerhetem a közvélemény reagálását: ezek a megyei pártbizottságokról érkezett telexek. Némi megvetéssel azt mondtam, ennek az egésznek semmi köze a közvéleményhez, ez legfeljebb a telextulajdonosok közvéleménye, úgy érzem, a magyar társadalom helyeselni fogja, amit csináltam. Attól a pillanattól kezdve oldottabb stílusba vitte át a beszélgetést, mint aki elnéző atyáskodással látja, itt van ez a koma, aki valami hibát követen el, hozzuk hát helyre. Erre annyit mondtam, visszavonni egyetlen szót sem tudok abból, amit kimondtam, állok a pb színe elé. Ott már egy módszertani vita folyt: miért kellett megkerülni a pártszerveket. Hogy ne kelljen a valódi politikai ügyről szólni, a pártszerűségemet vonták kétségbe. Ez nem igen izgatott. Nyilvános megkövezés - Aki veszi a fáradságot és áttanulmányozza a kb jegyzőkönyveit, tapasztalhatja, hogy nem akármiket vágtak a felszólalók az ön fejéhez. Ez valóban felért egy nyilvános megkövezéssel. Ahogy én visszaemlé-kezem, 42 felszólalás hangozott el ebben a két napban, s abból 40 ellenem irányult. Egy vagy kettő akadt, amelyik semlegesnek bizonyult. Aki talán kiállhatott volna mellettem, az valószínű a hangulatból úgy érezte, ezt ott nem érdemes megtenni. Akik méltányolták a tettemet, azok is találtak benne kivetni valót. Úgy fogalmazták meg a mondanivalójukat, hogy végül is ne legyen helyeselhető, amit csináltam. Kétszer vagy háromszor motyogtam valamit, de túl nagy szellemi erőfeszítést nem tettem, hogy meggyőző, „lehengerlő” beszédet tartsak, hiszen tudtam, ez a testület nem meggyőzhető. Fő az, hogy megtörtént, ami megtörtént. De volt a végén egy bizalmatlansági indítvány. Mégpedig szép figurák adták elő: Kállai Gyula és Korom Mihály. Ekkor Grósz azonnal szünetet rendelt el, megérezvén, ez drámai fordulat, s még pártszakadás lesz a vége. Úgy vélte, nem szabad idáig feszíteni a húrt. (Máig bánja szerintem.) A szünetben szétküldte bizalmas munkatársait a kb-tagokhoz, és kiadta az ukázt: bizalmat kell szavazni Pozsgaynak! Emiatt következett be az az egészen furcsa helyzet, hogy miközben ellenem tüzelték a hangulatot, a bizalmi szavazáson 106 voksból 100 igent kaptam. Ez fölért egy győzelemmel, s már akkor éreztem, pont a leglényegesebb sikerült: ez a párt már nem fogja tudni fölemelni a fejét, hogy az ilyen gondolatokkal leszámoljon. Azonban arra még várni kellett, hogy a tagság megértse, ez az ő szabadulásának útja is: itt elválhat egymástól az ’56-ért és a megtorlásért felelős, visszataszító garnitúra és a tagságnak az a józanabb és tisztességesebb része, amelyik nem tudta igazán, milyen hajóban evez. Ez utóbbi ezzel megkapja a szabadságát: tiszta lelkiismerettel mehet át az új rendszerbe... - Ön és Kádár között nem került szóba a „kínos ügy”, a lepel lerántása ’56-ról? - Utoljára áprilisban találkoztam Kádárral, nemigen járt már be elnökségi ülésre, de egy szóval sem említette, mit gondol a történtekről, mennyire vette a szívére. Biztos, hogy rettenetes módon élte meg. Azon a megrázó májusi kb ülésen, ahol utoljára fölszólalt, az önostorozás és mentegetőzés csendült ki minden szavából, amelyeket már csak laza értelmi fonál fűzött egybe. Vádolni már nem mert senkit azok közül, akik a fordulatot előkészítették, hanem csak magyarázkodott A lucidus világos pillanataiban makacsul vissza-visszatért arra, hogy kényszer alatt cselekedett. - A bejelentés ötödik évfordulójáról jórészt megfeledkezett a sajtó. - Annyi minden torlódott egymásra, választási kampány, miegyéb - mondja legyintve, de nem tagadja, az sem zárható ki teljesen, szándékos feledékenységnek esett áldozatul az évforduló. Mit válaszol Moszkva? - Tehát hálátlan a közvélemény és nagyon hamar felejt. Arra lennék kiváncsi, öt év elteltével miként tekint 1956-ra? - Most is jó érzéssel gondolok vissza arra, volt bennem kellő mersz. Kivételes szerencsémnek tartom, éppen én lehettem az, aki ezt a bejelentést megteszi, s kellő hatalmi helyzetben voltam ahhoz, hogy hatása is legyen. Hiszen a nép anélkül is úgy hitte, ahogy kellett, 1956-ot. De hogy ez a hatalom oldaláról hangzik el, ez fölért egy trónfosztással, hiszen ezzel a hatalmat a legfőbb érvétől és legitimációs alapjától fosztottam meg. Mert arra hivatkozva kormányzott három és fél évtizeden keresztül, hogy megmentett egy népet az ellenforradalomtól és a tőkés restaurációtól. Hát ennek ettől a pillanattól kezdve vége szakadt. A Szovjetunió szintén megbecstelenítve került ki az ügyből, mert ha egyszer ez népfelkelés volt 1956-ban és nem ellenforradalom, akkor november 4-én becstelenül avatkoztak be. Némi szorongással figyeltem, mi lesz a moszkvai válasz a bejelentésre. De hallgattak. Csupán egy-két katonai lap írt ellenem néhány mocskolódó cikken. - Mivel magyarázta ezt? - Azzal, hogy Gorbacsov mindenféle, Krjucskovtól származó és KGB-s intrika ellenére úgy érezte, ha ő is durván beavatkozik, ha a régi szovjet reflexek szerint a megtorlás eszközéhez nyúl, akkor a saját bukását idézi elő, reformjait kockáztatja vele. Hruscsovnak még nem volt ilyen gondja ’56-ban.... Végül egy személyes természetű dolog: így még hitelesen és tisztességgel léphettem meg a saját fordulatomat is, mert önmagam kockáztatása árán tettem. - Veszélyben forgott az élete? - Nem lehetett tudni. Sosem felejtem el, hogy az akkori amerikai nagykövet, Palmer, még aznap, amikor Grósszal találkoztam, berohant hozzám és négyszemközt beszélgettünk - jól tudott oroszul, így ez volt köztünk a társalgási nyelv -, s azt kérdezte tőlem: „Megszervezte-e a biztonságát, mielőtt ezt a bejelentést tette?" Mondom, nagykövet úr, ezt maga kérdi, egy olyan állam képviselője, ahol mint a kutyát, úgy lőhetik le az elnököt? Hát ha az amerikai elnököt el lehet intézni, akkor nem nagy kunszt Magyarországon hasonlót végrehajtani. De nem félek, mert a mi tradícióinkban nincsenek benne a merényletek: nálunk ezt bírói úton szokták elintézni és kötéllel végrehajtani. Ha ezt megúszom, akkor remélem, túl leszek a bajokon... - Díszőrséget állt a felravatalozott koporsók mellett a Hősök terén 1989. június 16-án. Járt-e Nagy Imre sírjánál? Úgy tudom, erre hivatalosan soha nem került sor. - Jártam magánemberként. A rákövetkező évben teljesen személyes indíttatásból és tiszteletadásból október 23-án együtt voltam a többi emberrel a 301-es parcellában. De kiábrándultan figyeltem az ’56-os megemlékezéseket. Csalódva kellett látnom: az ünnepelők jórészének már csak a saját dolguk a fontos, és nem az, amit a mártírok vagy az '56-os áldozatok tettek. Elég edzett vagyok ahhoz, hogy még az ilyen magatartások lényegét is megértsem, de fájlalom, hogy ezen kavargó és néha kiábrándító viselkedések miatt '56 jelentősége elég erős fénytörésen, sötét prizmán keresztül jut el a mai fiatalokhoz. Holott kívánatos lenne, ha fénytörés és mindenfajta torzítás nélkül ismerhetnék meg az információkat, amelyben persze nem csak dicsőséges elemek vannak. Sosem mondtam, hogy mindenki kifogástalanul viselkedett ’56-ban: forradalom volt és felkelés, minden mocskával együtt. Ha ennek nemzeti jelentőségét megértik, akkor '56 forradalma ugyanúgy fog gyökeret verni a nemzet tudatában és cselekedeteiben, mint 1848. Kurcz Béla Aki lerántotta az ellenforradalmi leplet: Pozsgay Imre A hála nem politikai kategória Már házának kertjében állunk, búcsúzásra készen, mikor arról beszél: a hála nem politikai kategória. Körülöttünk faleveleket sodor az októberi szél, s az arcáról azt olvasom, nincs benne megbántottság. Úgy véli, csakis az ókori görögöktől ellesett sztoikus szemléletmóddal szabad a jelen forgószeleit figyelni. Mosolyogva emlékeztet rá: Kolombusz nemhogy szobrot nem kapott kortársaitól, hanem még éltében megfosztották Amerika felfedezésének dicsőségétől, de az 500. évfordulót mégis az 5 nevével ünnepelte a világ. A történelmi arckép 1989 utáni változásai visszautalnak a múltba. Már az MSZMP 1956-57-es jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy a berendezkedő kádári vezetés szeretett volna,kezdeni valamit” ’56-tal - akár egyes részeit vagy értelmezéseit beépíteni politikai platformjába, ennek azonban útját állta a volt miniszterelnök makacs ellenállása „saját beépítésével” szemben. A ’70-es évek elején Kádár János a „nemzeti tragédia” fogalmának „bevezetésével” ehhez a periódushoz nyúlt vissza, orvosolni kívánván a ’60-as évek elején kialakult kompromisszum első betegségtüneteit. A hatalom részéről azonban mindenféle megegyezésnek útját állta a repressziót s vele együtt immár a forradalmat is egy személyben képviselő kivégzett Nagy Imre emlékére, a nemzeti tragédia nem vonatkozhatott, tehát hallgattak róla. A magyarországi demokratikus ellenzék kialakulásának korai szakaszában a forradalom öröksége nem játszott kitüntetett szerepet A ’70-es évek folyamán a nyugati magyar emigráció és a hazai ötvenhatosok hatására ez megváltozott, az ’56-os hagyomány személyi és eszmei vonatkozásban egyaránt fontossá vált A ’70-80-as évek fordulóján az ellenzék körében egy sajátos, politikailag baloldalinak mondható 56-kép alakult ki: a forradalom utóvédharcaiban formát öltő bázisdemokratikus, civiltársadalmi mozgalmak (munkástanácsok) jelentőségét hangsúlyozták - főképpen a lengyel KORSzolidaritás példájától inspirálva. Az ellenzék ’56 iránti érdeklődését 1980-81, majd kudarca szélesítette ki. A ’80-as években a Kádár-rendszer teljes elmerevedése a rendszer egészével - történetével - való teljes szembeforduláshoz vezetett. Nagy Imre mint a genezis szimbolikus figurája ekkor, talán a szamizdat Beszélő 1983-as, a Nagy Imre-perről szóló számával vált megkerülhetetlenné az ellenzék számára is. 1986-ban az ellenzék első, „irányzatközi” forradalomkonferenciája a politikát kritika gyökerekig(a történelemig) hatolását jelezte. Utolsó alkalommal jelentkezett teljes fegyverzetben a baloldali-bázisdemokratikus hagyomány. Kis János erről szóló előadása ugyanakkor szólt a politikai kompromisszum lehetőségeiről. Ennyiben Vásárhelyi Miklós referátumára reflektált, amelynek középpontjában az elvhű és reformer Nagy Imre állott. E felfogás lappangó, majd egyre nyíltabb ellentétben állt a népi mozgalom rendszerkritikájával, amelyből nem hiányzott a történetiség, de inkább az ’56 utáni helyzet érzelmi-morális vonatkozásait állította előtérbe (jellegzetes példa Csurka István monori előadása 1985-ből). Újabb változást a válság elmélyülése és a Gorbacsovjelenség fordulatjellegének tudatosítása jelentett. A TIB 1988 tavaszi megalakulása, júniusi felhívása, az 1988 júniusi párizsi szimbolikus Nagy Imre-temetés, a budapesti (szétvert) tüntetés Nagy Imre sorsától elválaszthatatlanul állította előtérbe ’56-ot, s most már az egész 1945 utáni periódus problémái terítékre kerültek. A kialakuló új megközelítés a repressziók kontinuitásában láttatta a rendszer fordulattól számított többé-kevésbé folyamatos jellegét. Képviselőitől távol állt a differenciálatlan szemlélet, mégis váratlan következményei lettek ezen egységes felfogásnak. Az adott pillanatot azonban inkább a kedvezők jellemezték. Az átfogó történeti kritika általános rendszerkritikát jelentett. 1988 júniusa után az első nyilvánosságba a történeti kritika ’56 előtti része — csak '56 és közvetlen következményei jelentettek már tabut - robbanásszerűen betörhetett. Nagy Imre eltemetése politikai követelésként megkerülhetetlenné vált. 1986 óta az MSZMP vezetése körül is akadtak olyanok, akik úgy látták, ideje szembenézni 1956 némely történeti és politikai vonatkozásával. Ettől kezdve indulhattak meg bizonyos kutatások (akadémiai és más „peremszinteken”). Nagy Imre és a megtorlás azonban kimaradtak a vizsgálódás köréből. 1988-ban Kádár kimozdítása főtitkári tisztéből napirendre tűzhette a válság történelmi gyökereit is: bizottság alakult a „megtett történelmi út” vizsgálatára, mindez az új pártprogram számára. Hosszabb ígérgetés és huzavona után az MSZMP politikai bizottsága 1988. novemberében engedélyezte Nagy Imréék eltemetését. Elképzelésük szerint az esemény családi körben zajlott volna le. A párt „kvázi-morális kérdésként” megpróbált szembenézni a kérdéssel, de kerülni igyekezett a politikai vonatkozásokat, mindezt erősen korlátozott nyilvánosság mellett. A történelmi úttal foglakozó bizottság, illetve vezetője, Pozsgay Imre 1956-ot átértékelő nyilatkozata 1989 februárjában viszont hirtelen az első nyilvánosságba emelte ’56 és Nagy Imre kérdését Az esemény messze túlhaladta Pozsgayék fokozatos, egyszerre legitimációt romboló és új (párt)legitimációt építő szándékait. ’56 és Nagy Imre egycsapásra pozitív kontextusban említhető politikai fogalmakká váltak. A bizottság jelentése (Társadalmi Szemle 1989. különszám) szinte elsikkadt a bejelentés szenzációs körülményei, körítése mellett. A jelentés a reformkommunisták és az őket támogató szakértő pártértelmiség különféle árnyalatai közötti kompromisszum eredménye, a „bejelentéstől” viszont nemcsak a rendpártiak, de a technokrata, alapjában mindenféle ideológiai pozíciótól irtózó fiatal reformerek is megrettentek. Pedig ez a hosszabb szöveg mutatja valójában a Pozsgay-féle legitimációs elképzeléseket, s ez nem más, mint egy demokratikus piac-szocializmus, a középső Kádár-kor iránti szembeötlő nosztalgiával, vagyis a paternalizmus és a politikai hegemónia elemeinek beépítésével. Nem vállalta tehát ’56-ot, és inkább elmarasztalta Nagy Imrét, mint aki a forradalom alatt több politikai határon felelőtlenül túlment, így pl. külpolitikai téren és a többpátrendszer deklarálásában. Nagy Imre értékelését egyelőre egyik irányzat sem tekintette elsődlegesnek. A Pozsgay-bizottság besorolta a pert a megtorlás fejezetébe, s ez utóbb igen fontos elmozdulásnak bizonyult, még ha nyíltan nem is ítélte azt el. A Történelmi utunk című jelentés fontosabbnak tartotta a Kádárhoz való differenciáltabb viszony felmutatását. Ennek összefüggésében mentegették éppen Nagy Imrével kapcsolatosan Kádárt a rá nehezedő nemzetközi nyomással, holott a primer források (meglepően) az ellenkezőjét mutatták. A jelentés a Kádár-féle centrumot a Nagy Imre-féle ellenzék örökösének tette meg, már 1956 végétől kezdve, amely a vonatkozó időszakra nézve semmiképpen sem igaz, s később sem ilyen egyértelműen. ’56 és Nagy Imre Pozsgay-féle értékelése a népfrontvezető politikájának posztkádári jellegére utal. Az exhumálás és a temetési előkészületek Nagy Imrét és sorstársát közvetlenül a sztálinista rendszer 1956, sőt ’53 előtti áldozatainak sorába iktatta. Még mielőtt a párt bármiféle erről szóló politikai értékelést „kialakított” volna - hiszen az 1989 februárban megkezdett vita végigvitelére sohasem került sor - Nagy Imre személyisége az egész ’56 utáni korszakkal szembenálló erkölcsi antitézisként nehezedett a vezetésre, s így legitimációját alapvetően bontotta le. A szabaddá váló sajtó, kommunikáció befolyásolása ezen a téren lehetetlenné vált, Nagy Imre erkölcsi rehabilitációja a közvéleményben befejezett ténnyé vált. Az MSZMP vezetői közül néhányan, elsősorban Nyers és Horn, érzékelték az eróziót és a közvéleménytől való elszakadást. Mutattak némi készséget a Pozsgay-bizottság jelentésére építve egy demokratikus szocializmus-koncepció történeti kimunkálására is. Kézenfekvő lett volna ezt Kádár helyett Nagy Imre személyéhez, egész ’45 utáni tevékenységéhez kötni, beleértve ’56-os szereplését és halálig őrzött kommunista-szocialista meggyőződését, magyar hazafiságát Ehhez az 1989 februári dokumentumhoz és annak vitájához képest előrelépésre, a forradalom vállalására és a politikai gyilkosság elítélésére lett volna szükség. 1989 márciusában az MSZMP reformfórum kecskeméti ülése előtt éppen ilyen értelmű előzetes állásfoglalást bocsátottak ki. A kb ülésén azonban Grósz Károly és társai a pártszakadás rémét festették fel, Pozsgay pedig ezt a kockázatot nem vállalta. Csak a június 16-i temetés előtt három héttel, egy hosszadalmas kb-ülés vége felé terjesztett az MSZMP vezetése egy rövid nyilatkozat formájában állásfoglalást adb elé Nagy Imréről. Az 1989. május 29-i vita jegyzőkönyve paradigmatikus. Néhányan felismerték, hogy ez az utolsó lehetőség arra, hogy a párt fenntartások nélkül rehabilitálja a kivégzett miniszterelnököt, önbírálatot mondjon - a zöm azonban erős fenntartásokkal fogadta a nyilatkozattervezetet (Berecz János munkáját). A párt részvételét a temetésen a kb elutasította (pár nappal később már szorgalmazták). A pozsgaysta reformerek (vezérük távollétében) maguk is megoszlottak: Ormos és Berend, vagy a fiatal nemzedéket képviselő Katona Béla és legegyértelműbben Horn Gyula felismerték a fáziskésésből adódó hátrányokat. Politikai rehabilitációt sürgettek és az 1958-as per felülvizsgálata meggyorsítását. Velük szemben Grósz, Berecz és a „mocsár” képviselői, s a történelmi albizottság részéről Balogh Sándor is „óvatosságot” ajánlott. Az ókádárista Veres József részéről pedig megkezdődött Nagy Imre utólagos befeketítése. A vita eredménye egy semmitmondó nyilatkozat lett, amelynek fő mondanivalója a nemzeti megbékélésre való felhívás, anélkül, hogy az MSZMP néhány „pozitív” általánosságon túlment volna Nagy Imre kérdésében. Nagy Imre (vádlott-társaival, elsősorban a kivégzettekkel együtt)a temetést közvetlenül megelőzően a megújulás, a változás szimbolikus alakjává vált. Nem annyira mint valóságos történelmi-politikai szereplő, hanem mint a töténelem áldozata, akinek halála, törvénytelen kivégzése egyetlen személyben foglalja össze az 1948 utáni rendszer természetét. Nagy Imre személye egyszerre hívta elő a ’45 utáni korszak legnagyobb reményekkel teli időszakát (1956-ot), egyszerre szimbolizálta halála e jobb remények bukását, és felszínre hozta a Kádár-kori kompromisszum elhallgatott alapját - épp amikor e kompromisszum kimúlt. Felbomlásakor nyugodt szívvel ejthette mindenki az elaggott diktátort, s el is felejthette, milyen széles kör fogadta el egy-két évtizeddel korábban. Az exhumálás alkalmat kínált a „feledés feledtetésére” is. A horrorba illő részletek (kátránypapír, arcrafektetés, jeltelen, illetve hamis néven eltemetés) lehetővé tették, hogy az emberek őszinte döbbenettel csodálkozzanak rá a Kádár-rendszer „gonoszságára”: a kivégzésről mindenki tudott, de hogy (emellett...) ezt tették velük, azt senki sem gondolta volna... Ennyiben Nagy Imre és társai sorsa nemcsak szembeszegezte az elerőtlenedő párturalommal ’56 megoldatlan (és tudatalattiba fojtott) kérdéseit, de még bizonyos fokú magyarázatot is lehetővé tett a felejtésre (hiszen minden most derül ki...). Molnár Miklós - Rainer M. János 7----------------------------------------------------------------------------------— Élet és utóélet Vázlat Nagy Imre történelmi arcképéhez A hosszabb tanulmány teljes szövege a Valóság című folyóiratban lát hamarosan napvilágot. 1956 SZOMBAT, 1994. október 22.