Magyar Nemzet, 1995. június (58. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-16 / 139. szám

A forradalom áldozatainak emléke Bella István Arccal a földnek „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó. Órám tisztességes csak légyen utolsó. Akár farkas, akár emésszen meg holló. Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.” Zrínyi Miklós Arccal a földnek, ahogy éltem, élek, élő, a föld alatt, fekete kátránypapír-éjben, hol nem megy le, s nem kel fel a nap, mert ragyog örökkön örökké földdel teli szívem helyén napvilág-halhatatlan rögökké fényesetlen emberremény, fejjel lefele nőnek, égnek a füvek, lombozik a fa, és földben száll a földnek, égnek minden csillaga, madara, a föld alatt fordul az égbolt, változik nappal, éjszaka, a fönti ég csak sötétség volt, vagy a napvilág látszata, kátránypapír-fekete éjben, hol nem ment le, s nem kelt fel a nap, arccal a földnek, ahogy éltem, élek, élő, a föld alatt. (1989) Nagy Gáspár Ők már kivárják (fohász a temetetlen holtakért és a jeltelen sírokban várakozó vértanúkért) ők már kivárják ! ott a föld alatt hűségesen simul homok agyag - és nápolyiként a megtört deszkaprés nyelvük helyére hull akár a kés s fölvérzi utolsó szavuk mihez alig volt joguk itt hol végórán szólni is rebellió, fényes tüntetés és kinő szájukból rettenet virág sírjukat ott keresd VILÁG! - s ha vak rá? süket és béna vagy nem meri? Isten a Világ gyáváit akképp bünteti hogy görnyedjenek élve ítéletnapig -de ők már kivárják ott a föld alatt kivárja ott velük homok agyag - és csöndben kivárják fényük a deszkaprés alól mikor föltámadnak halottaiból. (1987) Eörsi István Ma húsz éve Ma húsz éve egy kibicszagú zárka júniusi iszonyatába betört a gyászhír. A halottak lila nyelvvel rácsunkon lógtak. „Pár bolsival kevesebb” - szólt egyik társam megmérgezve a kétségbeesést is. Halkul szégyenszemre a gyász. ■Hallhatatlan az árulás.“ .....................“— Azóta másképpen élek. Kinőtt belőlem is a gyom. Gyilkosok között fütyörészek S tudom hogy tudják hogy tudom. Hallgatok de teli torokból. Saját arcból álarcot hordok. Az egyezséget ismerem jól. Az ujjlenyomatok láttán vigyorgok. Nyugatberlinben írom ezt. K. a konyhában énekelni kezd. Az asztalon tányér, pohár, kés. Mi a túlélés? Lezüllés? (1978) Lakatos István In memóriám Halottakat a sírban tovább ölig nem szabad. Holttesteket hazugsággal takarni nem lehet. Sötét falak, bent most van a gerinc törés alatt. Szabad, lehet tovább gyötörni a gyötörteket. Telek, nyarak, lesz ki elhullik, lesz ki megmarad. S ha perbe kezd, kit perzselő mészbe temettek? Próbáld, tagadd a titokban felakasztottakat. Nyarak, telek őrzik örökre a megölteket. (1959. június) Kassák Lajos Egy elsötétített ház Holtak árnyai járják a folyosókat ki golyóval a szívében, ki kötéllel a nyakán ki győzelmeit, kudarcait számlálja csöndben kit a nászi ágy emléke marasztal itt Éjszaka van. Milyen jelek intenek felém? Látom, színe és visszája is véres mindennek sosem tudhatom meg ki gyilkol le gyűlölettel vagy kit sebzek halálra félelemmel én. " (1957) i Faludy György Nagy Imre Leltárt készített, míg hajnalban fel-alá járt a pincebolt alatt, csak cvikkere hiányzott, egyébként minden rendben volt: - a. perc.lejárt,.a.lelke-tiszta.-----,------s egy óra sem kell már, amíg Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát beérik kurta lábai. Mi adta neki a nyugalmat? Hogy tudta, hallgatják, míg hallgat és azt is, hogy a század titkát ő oldotta meg félúton? S mi növesztette nagyra, szépre? Bölcs bátorsága? tisztessége? Batthyányhoz hasonló vége? hogy ő lesz fajtánk példaképe a holtak élén? Nem tudom. A szomszéd cellából Maléter köhécsel. Hirtelen hideg szellő futt tarkóján. Hogy papírt és tollat kérhetne? Minek? Minek, gondolta. Száll az írás, mint viharban a levelek, s köztük, derűsen és kimérten zömök, ősz férfi jára tett. A vég, sejtette, még nehéz lesz, de az ár nem oszt, nem szoroz, megnyílt az ajtó, káromkodva ugrottak rá a vasbotos pribékek, megkötötték karját s végigrugdosták az orosz zsebrákok sorfalán át, míg ő cvikker nélkül, félvakon támolygott, aztán szánakozva szétnézett kinn az udvaron, de már az ávós hóhés rémült arcát nem vette észre, sem a helytartót, ki két szovjet tiszt közt áll, vacogva, részegen. Aztán csak mész, vajpuha mész jött, előbb ráterítette bő tógáját, aztán szikkadozni kezdett, majd mint a krétakő kemény kőzetnek nőtt teája, megette bőrét, húsát, arcát, de bajsza nyájas kunkorát szálanként őrzi, mint az ország. Azóta újra mellbeteg, keszeg varróleány a nappal s izzadt ringyók az éjszakák, ám néha félálomban este szemembe hull egy fény-nyaláb: talán a láthatáron villan, vagy a szomszéd utcán a villany, de lehet, hogy cvikkere. (London, 1958. június) Kultúra Gömöri György Emléksorok egy áldozatról II.. emlékének Utca nem őrzi nevét, mosolya is már fakulóban régi felvételeken, s bár vannak még, akik érzik kézszorítás melegét, s idézik utolsó, hátrahagyott szavait, az újonnan születettnek ő már csak adalék, túl egyszerű, köznapi két név. Meg kellett halnia: így kívánta a százcselű végzet Sértett démonok engesztelésére vére kiomlott - s kellett a test a habarcsba, az alapozásba, amelyre s relatív jólét csálé Dévavára fölépült. (Ingatag falain, aki látja, olvashatja az írást: „KAPARJ KURTA, NE SZÓL SZÁM. S NEM FÁJ A FEJÜNK.") Utca nem őrzi nevét, s aki szólna ma róla, csak így szól: nem e világra való volt ennyi naiv bizalom. És mégis, túl szavakon, most és minden időben, mindig, míg valahol pár magyar összehajol. Krassó György Májusi hajnal Gyűjtő. Kisfogház. Halk kopácsolás. Rácsot, vak ablakot tavasz legyint. „Az udvaron akasztás lesz megint. Folyik tovább, pajtás, a gyilkolás.” „Gyújts rá, barátom!” Mély szelíd harang kong messziről „Egy hét és nyolc kötél. Ki megy ma Angyal, Kósa, Szente, Szél?” Egy zárka nyílik s felsüvít a hang: „Fiúk... Hazánkért... Isten veletek... Erdősi búcsúzik most tőletek.” Valaki sír. Lépések. Lánc kocog. Kinn: „Éljen a szabadság... Gyilkosok...” Aztán csönd. Társam így szól: „Már nem él.” S kezemben ég a cigaretta még. (1958. május 10.) —Obersovszky Gyula Az idő megállt Ügyeljetek Mert rohan majd tovább és napok jönnek napra napok s újra éjszakák Az idő megállt Ügyeljetek Harangra szól harang míg hullik hullik gödréből új gödrébe a hant Az idő megállt Ügyeljetek Egy szív holtában él és egy népnek mondja el mit holtában beszél Az idő megállt Ügyeljetek Mert rohan majd tovább és napok jönnek napra napok s újra éjszakák Mándy Stefánia Epitáfium 1956 egy dal dőlt reám egy ország így hullottam a rögre meredt sziklahegyek nyomják laposra az arcom úgy hagytalak el futva sietve ifjú törtorrú profilom reliefje tenyeredbe vésődve örökre éltem tizenhét évet meg nem születve íjként feszülve egyetlen készületre éltem tizenöt évet tizenhatot egyetlen el nem gondolt gondolatot hordoztam szívemben búcsú volt? születés? neked gondolt nevedre borított feledés nem terebélyes szakállú ősnek jöttem e korba s nem járom malmát a zörgő robotnak elkallódott ifjú halottnak jöttem kit hősnek nevezni botorság egy fal dőlt reám egy ország takard el orcád PÉNTEK, 1995. június 16. Sinka István Szépítő júniushoz Ne szépíts engem Június, ne szépíts, nyár, szeplőtlen orcám. Őszi halálszag van itt... Bús kis kezedet magyar sír nyújtsd csak ki, ím most érintsd hozzám. Elhullanék őszi ködben én, ki a napon itt melengek. Vagyunk ezren, talán többen, kiket még levágnak, s majd fekszünk sorban: csudaszép rendek. Forró volnék én, nem hideg, mégis már csak az ősznek kellek. Ne szépíts nyár, minek? kinek? Ne szépíts, Június... Óh! szebbek, kik a halálba mennek. (1958) Petri György A 301-es parcelláról Maradjon úgy minden! Az állatkerti dögökkel együtt? Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik? A kötél szelídebb, mint az elaltatás? Én nem felejtek (nem fenyegetőleg mondom ezt: ilyen a természetem, nem tudok felejteni). Másrészt mit is kívánnék magamnak, ha - ha-ha! - halott lennék, és visszalátogatnék ide, mint kővendég? Hogy hagyjanak már békén. A kegyeletre szarok. Az élőkkel kellett volna irgalmasabbnak lenni (élni hagyni őket). Most már késő. A halál ellen nincs remedium: özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek nincs jóvátétel. Nem érdekelnek a hóhérsegédek megkésett könnyei. Az én szemem száraz. Nézni akarok vele. Nem túl sok ugyan a látnivaló, de a szürkületben kiélesedik minden: egy női test, egy faág, arcod pihés. Nem akarok semmit. Csak nézelődni. Tollas Tibor Túlélők Az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. évfordulójára Legyen csendes az álmuk, mert nem haltak hiába. Letarolt erdő fái úgy fekszenek vigyázba’. Földtömte szájuk némán kiált időtlen esküt. Elvetett maga rögben a csontmeztelen testük. Feldúlt fájukon mécses, október tűzvirága, a holtak jogán kérdez, választ már mit se várva. Múltunkat elrabolták, a sivár jelen hallgat. Ők élik túl, a holtak, a győztes forradalmat. (München, 1986) f Kisss Dénes Szégyenünk a legnagyobb szégyen a feledés a megalázó enyészet hiába tündököl az egész ha elhalnak benne a részek még az Isten is általunk tud csak igazán magáról akit élettel áltatunk hogy megmentsük a magánytól micsoda szégyen: elmúlni örökre s vigasztalanul de élet s halál egymástól még az Istenért sem tanul! (1994)