Magyar Nemzet, 1995. augusztus (58. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-19 / 194. szám

Interjú SZOMBAT, 1995. augusztus 19. Megújuló gazdaság „Fel kell ismerni, hogy a világfejlődés főáramához történő csat­lakozás és a reménybeli felzárkózás nélkülözhetetlen feltétele az egységesülő Európa, mindenekelőtt az Európai Gazdasági Közös­ségbe történő belépés. A XXI. század globális kihívásaira csak egyetlen válasz adható: a fejlett piacgazdaság kiépítése, aminek fel­tétele, egyszersmind döntő biztosítéka a teljes jogú EGK-tagság fo­kozatos elnyerése. A Közös Piachoz való csatlakozás legyen a ma­gyar külgazdaság-politika meghirdetett távlati célja, amire egyéb­ként reális esélyünk csak a következő évezred elején, egy legalább tíz-tizenöt éves eredményes kiigazítási szakasz beiktatása után van.” (Idézet a Magyar Nemzet 1989. május 2-i számából. Bokros Lajos Segít vagy gátol a külföld? című cikkéből) Magyar Ni*biM 7 Lesz-e folyamatos, egyensúlyőrző gazdaságpolitikánk? Bokros Lajos hisz az államháztartási reformban, az egyszerű elsőfokú egyenletben, s úgy gondolja: még egy ideig nem lesz boldog a gyermeke Száz nap türelmi idő és hetvenkét nap éleslövészet Ennyi Bokros Lajos pénzügyminiszterségének eddigi idő­mérlege és hozzá - a céltáblák tanúsá­ga szerint - számos, de talán nem elégséges telitalálat A katonai hason­lat aligha túlzás: kormányon, kor­mánykoalíción, parlamenten belül is több támadást kapott, mint bármelyik elődje. Ő volt az első, aki a József ná­dor térre vonzott tüntetőket, s ő tudta rászorítani a miniszterelnököt arra, hogy eddig soha nem próbált szigort érvényesítsen a kormány gazdaságpo­litikájában. Bokros Lajos úgy ment el július közepén két hétre nyaralni, hogy a megelőző két napon miniszter­­­társaival szinte ölre ment a költségve­tés kiadási oldalának csökkentése s a jövő évi büdzsé koncepciója miatt. - Tudott a miniszter nyugodtan nyaralni? — kérdeztük Bokros La­jostól. - Olvastam. Az is pihenés... - El lehetett-e felejteni a kettős szorítást, azt, hogy egyfelől jó néhá­­nyan a szigorító intézkedéseket sok­nak tartják, másfelől - talán keveseb­ben - hiányolják a Bokros-Surányi páros további reformlépéseit, közöt­tük például az árfolyam-politikához hasonlóan kiszámítható, új rendsze­rű adópolitikát?­­ Én is azok közé tartozom, akik szükségesnek tartják a további re­formlépéseket. De tudni kell, nem két ember akaratán múlnak a dolgok. Hanem azon, hogy el tudjuk-e fogad­tatni a reform szükségességét egy­részt a társadalommal, másrészt a szakmai, illetve a politikai közvéle­ménnyel. Még nem alakult ki a kor­mányon belüli közmegegyezés a ter­vezett nyugdíj-, egészségügyi, társa­dalombiztosítási, önkormányzati, oktatási rendszer körül. A kiszámít­hatóvá tett árfolyampolitika azért nem jó hasonlat, mert annak eldönté­se a Magyar Nemzeti Bank dolga. Az általam felsorolt változtatások vi­szont húsba vágóak, elfogadásukhoz igen sok szereplőnek - a parlamenti, társadalmi erőknek - a beleegyezése kell. Az államháztartási­ reformnak - hiszen arról beszélünk - tíz­­éve el kellett volna kezdődnie, de huszáros mozdulatokra most sincs lehetőség: meg kell várni, hogy a feltételek megéljenek, illetve egy­ minimális közmegegyezés kialakulhasson. Meggyőződésem, hogy az őszre már lesz egy kidolgozott, jó­ adórendszer, ugyancsak eldől a vita az önkor­mányzati finanszírozásról,­ arról, hogy kap-e nagyobb hangsúlyt a te­rületi kiegyenlítődés vagy marad a jelenlegi, jövedelemmegosztásos gyakorlat A többi reformlépésre in­kább a távlatokban kerülhet sor, az 1996-os költségvetés keretei között legfeljebb tízszázaléknyi tud megva­lósulni belőlük.­­Körülbelül 170 nappal ezelőtt olyan reformokról beszélt Bokros Lajos, amilyenek egyben visszafor­díthatatlan folyamatokat is jelente­nek... - Azt most sem gondolom, hogy 1995 végéig kell ezekre a lépésekre sort keríteni, hanem 1996 végéig, hi­szen utána a választásokra való fel­készülés időszaka következik, s ak­kortól már csak folytatni lehet a meg­kezdetteket. A reformok olyannyira hosszú lejáratúak, hogy átívelnek több kormányzati cikluson. De hi­szem, hogy akármilyen kormány lesz a jövőben, e reformok nem fordulnak vissza, ebben az értelemben is kon­szenzusépítésre, ütemezettségre, fo­kozatosságra van szükség. Azaz: in­kább lépjünk kisebbeket, kevesebbet, de készüljön olyan alap, amilyet sen­kinek sem lesz érdeke felszedni.­­ Egy a március 12-i döntéseket helyeslő üzletember rimánkodott, hogy bár ne legyen igaza. Mert, mint mondta, a klasszikus, közhelyszerű példa szerint a magyar gazdaság azokkal a terhekkel, amelyek már rajta vannak, hiába tanul meg úszni, mégis alámerülhet. Az üzletember úgy számol, hogy a 32 milliárd dollá­ros külső adósság éves kamatvonzata inkább a hárommilliárdhoz, mint a kétmilliárdhoz van közelebb, ugyan­akkor a magyar gazdaság jó esetben is kétmilliárd dolláros aktívumra ké­pes, s e szerencsés viszonyok között is legfeljebb az érhető el, hogy jóval las­sabban ugyan, de nőni fog a hitelál­lomány. Azaz - az úszóhasonlatnál maradva - valamennyi súlyt le kell venni a vízben lévőről, hogy ne ful­ladjon meg. Az üzletember azt remé­li, hogy nincs igaza, de vajon lehet-e bizonyosságunk arról, hogy valóban nem is lesz? -Nincs bizonyosság arra, hogy nem fulladunk meg. Mégis azt gon­dolom, aligha van más megoldás, mint az, hogy tanuljunk meg úszni. A súlyok csökkentése persze nem egy­féleképpen lehetséges, sőt Az üzlet­ember felvetése sejteti az adósság­­könnyítést, szerintem ez nem járható út. Állítom, az ország exportképessé­gét lehet oly mértékben növelni, hogy az úszó a súlyokat, kifejlődő izomzata révén, játszi könnyedséggel elviseli. Maradva a példánál: az idővel úszunk versenyt, most van nagyon nagy teher rajtunk, s rövid távon az a feladatunk, hogy megállítsuk az adós­ság növekedését. Emiatt kell - szin­tén rövid távon - a többletterheket is vállalni. Magyarán, nem érünk rá a vízben lubickolni, uszikálni, hiszen sodor az áramlat. Életveszélyes hely­zetben kell felvenni azt a tempót, amelyikkel megakadályozható, hogy leessünk a zuhatagnál.­­ Körülbelül negyedévenként megjelenik a politikai retorikában, a publicisztikában: kérjünk átüteme­zést Naivitás azt gondolni, hogy az ellenérveket elfogadták a nézet szó­szólói, hiszen kisebb-nagyobb szünet után ismét előállnak javaslatukkal.­­ Véleményem szerint politikai kétségbeesésre vezethető vissza az, hogy az adósságkönnyítés, -megtaga­dás, -átütemezés mellett foglalnak állást politikusok, s néhányan a jeles közgazdászok közül is. Ez annak a tü­körképe, hogy a jelenlegi, stabilizá­ció központú gazdaságpolitikával szemben senki semmilyen elméletileg elfogadható, gyakorlatilag értelmez­hető alternatívával nem rukkolt elő. Nem tette ezt Orbán Viktor közel­múltban megjelent cikkében, s Szabó Iván sem, aki azt nyilatkozta, hogy „minden korábban van, mint amikor kéne”. Nem lehet hallani mást, mint általános jelszavakat arról, hogy job­ban kellene ösztönözni az exportot, csökkenteni kell a fizetésimérleg-hi­­ányt, jobban kell kezelni az állam­­adósságot, alacsonyabb kamatokra, kisebb inflációra van szükség... Ez engem kísértetiesen emlékeztet az­ egykori központi bizottsági május el­sejei jelszavak gyűjteményére. De semmiféle gazdaságpolitikai relevan­ciája nincs e nyilatkozatoknak. Ha el akarjuk kerülni a csődöt, akkor csak azt a gazdaságpolitikát lehet képvi­selni, amelyik egészen rövid távra szóló intézkedései révén a külső és belső eladósodási folyamat megállí­tását helyezi a középpontba. Ehhez pedig lényegében egyensúlyi költség­­vetés kell olyan fizetésimérleg-hi­­ánnyal, melyet finanszírozni lehet nem adósság jellegű tételekkel. Ez a gazdaságpolitika felírható egy egy­szerű első fokú egyenletrendszerben, mely lehet, hogy primitív, de nincs helyette jobb.­­ Félpiacgazdaságinak-félde­­mokratikusnak is sokszor mondják a jelen társadalmát, amit az is igazol, hogy nemrégiben például a régi refle­xek szerint reagáltak az emberek a miniszterelnök tavaszi forintleérté­kelést megelőző megnyugtató szavai­ra: mindenki rohant a bankba kiven­ni a pénzét. A társadalom nem úgy cselekszik, ahogy azt a politikai-gaz­dasági hatalom csúcsán eltervezik. Il­lúzió-e, hogy a pénzügyminisztériumi döntés-előkészítők kikerüljék a hierarchiát, s közvetlenül a gazdaság szereplőinek érdekeit szondázva, ve­lük párbeszédet folytatva készítse­nek törvénytervezeteket? - Azzal egyetértek, hogy időn­ként nem úgy cselekszik a társada­lom, ahogyan a politikai-gazdasági hatalom csúcsán eltervezik. De ebből még nem következik az, hogy a pénz­ügyminisztériumi döntés-előkészí­tőknek ki kellene kerülniük a hierar­chiát, s a gazdaság szereplőivel külön párbeszédet folytatva kellene törvé­nyeket előkészíteniük. Azt nem vita­tom, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a gazdasági szereplők való­ságos érdekmotivációira, az azokból fakadó magatartásminták beszámítá­sára. Nagyon fontosnak tartom a pár­beszédet a szakmai szövetségekkel, kamarákkal, szakszervezetekkel. Csakhogy olyan mérvű érdektagolt­ság van manapság, hogy egyszerűen nem lehet mindenkinek a törekvései­vel számolni. Egymást kölcsönösen kizáró kívánságok törnek elő akár csak egy érdekegyeztető tanácsi ülé­sen a szakszervezetek, avagy a mun­kaadói szervezetek között házon be­lül is, így sokszor egyszerűen nem le­het megtalálni az egyes nagy társa­dalmi csoportok egységes érdekét, melyek alapján a kormány világosan láthatná a munkaadói, a munkaválla­lói törekvéseket, avagy az agráriu­­mét, a feldolgozóiparét, a külföldi vállalatokét, a belföldi vállalatokét. Ehelyett azt tapasztalni, ahány válla­lat, ahány szövetség, ahány személyi­ség, ahány érdekképviselet szerepel e fórumokon, annyiféle hangon szólal­nak meg. Nagyon nehéz így egyeztet­ni, s roppant bonyodalmas az is, hogy maga az egyeztetés is a kormányra hárul, mivel kiforratlanok még a civil társadalom önmagában ható érdek­egyeztető mechanizmusai. E hiá­nyosságok ellenére is fontosnak tar­tom, hogy megismerjük, megértsük e magatartásmintákat, kiszámíthatóvá tegyük hatásaikat, s lehetőleg figye­lembe vegyük azokat a törvények, rendeletek megalkotásánál. Itt tartom fontosnak kiemelni, hogy szerintem túlzott mértékű a jelenlegi törvényke­zés, minden új elgondoláshoz rögtön törvényi formát igényelnek, mert annyira nem bízik senki abban, hogy egy kormány- vagy pénzügyminisz­teri rendelet is ki tud fejezni közaka­ratot, társadalmi konszenzust. E gya­korlat miatt lassú a gazdasági szabá­lyozók módosítása. Nem vitatom, tár­sadalompolitikai kérdésekben nyil­vánvalóan szükség van sokkal általá­nosabb és átfogóbb közmegegyezés­re, ugyanakkor a gazdaságpolitika akár egy hónapon belüli, sőt egy nap alatti reagálást is igényelhet -A Magyar Nemzetben jelent meg nemrég: a pénzügyminiszternek van véleménye a 15 százaléknyi mér­tékben önkormányzatoknál hagyan­dó szja-ról, de mert politikai értékvá­lasztásnak tekinti a döntést, távol tartja magát tőle. Mégis a PM ellen kihegyezett támadásokat kénytelen elviselni: az okok között milyen he­lyen szerepel az érdekeltek hiányos tájékozottsága arról, hogy a lehetsé­ges döntések mögött milyen érvek és célok szerepelnek? - Egyértelműen politikai érdekek szerinti döntésre van szükség. S most erősebbnek látom a gazdagabb ön­­kormányzatok érdekérvényesítő ké­pességét a hátrányos helyzetű, ten­denciaszerűen kisebb, szegényebb önkormányzatokéhoz képest. Az én ízlésemnek ez nem igazán felel meg, de tudomásul veszem, hogy a szoli­daritás jele gyenge ebben a szférában. Mindezt azért tartom szomorúnak, mert a szocializmusból kifejlődő pi­acgazdaság a­­ szocializmus idősza­kában sem igazán hatékonyan kezelt - területi egyenlőtlenségeket a végle­tekig kiélezi. Ebből a szempontból mindenképpen szélsőségesebb hatá­súnak látom a magyar kapitalizmust, mint a franciát, a németet, a hollan­dot, sőt akár az amerikait, ugyanis ná­lunk nem egyszerűen megszerzett po­zíciók közötti arányeltolódásról van szó. Nincsenek megszerzett szakmák, tőkék, ellenkezőleg, most kell az in­duló pozíciókra szert tenni. Felerő­södnek a területi különbségek is, me­lyeket két mechanizmussal képes az állam tompítani: az önkormányzati rendszer segítségével, illetve az inf­rastruktúra építésén keresztül. Ez utóbbit elég jelentős mértékben igyekszik is tenni, s el kell ismerni, az Antall-kormánynak is pozitív szerepe volt ebben a telefonfejlesztés, rész­ben a gázprogram révén. De látható­an mindez kevés ahhoz, hogy akár csak a keleti megyék vállalkozásai kellő számban szárba szökkenjenek, az ott élő népességet megtartsák. — Miért lehet, hogy egy olyan in­tézmény, mint a Széchényi könyvtár, egyszerűen cselekvésképtelenné válik a finanszírozáshiány miatt, noha a kevesebb pénz és a nincs pénz állapo­ta között lehet nagyon is nagy a diffe­rencia? A PM-ből látható-e az, hogy a kevesebb költségvetési juttatás egy hagyományos bürokratikus elosztó­­rendszeren átfuttatva valóban a „nincs pénz helyzetét” idézi elő, hi­szen a régi struktúra állomásain a ré­gi pénzmennyiséget csípik le, s a vég­állomás valóban elszegényedik? — Az intézményrendszer belső gazdálkodási mechanizmusai egyálta­lán nem változtak az elmúlt tíz évben. Noha nem ismerem konkrétan a Szé­chényi könyvtár belső viszonyait, de valószínűleg itt is igaz az, ami manap­ság eléggé általános: az intézménye­ken belül egyszerre van jelen a króni­kus pénzhiány, illetve a pazarlás, a hatékonytalanság. Én az egyeteme­ken látom elsősorban azt, hogy amíg a pótköltségvetés nem kényszerített rá senkit, addig a rektorok nem vállalták, hogy elkü­ldjenek akár egy embert is. Pedig ők tudták a legjobban, hogy tu­catjával voltak olyan tanárok, akik egyetlen órányit sem tanítottak. Ma­gyarán, nincs meg a költségvetési in­tézmények vezetőinek az az ereje, mely arra kellene, hogy a saját belső apparátusukkal szemben a saját hatás­körükben is lehetséges racionalizáló intézkedéseket megtegyék, ezért van jelen egyszerre a már emlegetett pénztelenség és pazarlás. Úgy lehet elviseltetni politikailag, érzelmileg, lélektanilag a nagy hiányokat, hogy a másik oldalon valamilyen módon mindenki egy csomó nem hatékonyan felhasznált erőforrás hasznát élvezi. Eddig még minden intézmény megta­lálta a kiskapukat, hogy elkerülhesse a csődöt, a válságot. Nem tartom jónak ezt, s arra lenne szükség, hogy az ál­lamháztartási reform elérjen az intéz­mények nagy és kis­kapuiig, s beko­pogtasson rajtuk. Magyarán, át kell tekinteni, hogy közülük melyekre van szükség egyáltalán­ megvizsgálandó, hogy az egyes intézményeknek mi­lyen tényleges feladataik vannak s azok milyen létszámmal, mennyi pénz fejében teljesíthetők. Csakhogy még a költségvetési makroszerkezet szintjét sem tudtuk elérni az átvilágí­tással, a racionalizálás kimunkálásá­val: nem is reformköltségvetés az, ami készül most Nem sikerült a kor­mányból kipréselni, hogy egy alulról jövő, nulla bázisú, feladat-újrafogal­­mazó tervezés legyen: egy-két kivétel­től eltekintve minden tárca foggal-kö­römmel harcol a státusáért, a meglé­vő pénzügyi pozíciójáért, így lehet hogy egyes tárcák kétszer annyi pénz­ből gazdálkodnak, mint amennyi ele­gendő lenne a feladat normális ellátá­sához, míg más tárcáknak kétszer annyi pénzt kellene elkölteniük, mint amennyit megkapnak. Nagyon pici az a változás, ami bekövetkezik a költ­ségvetés makroszerkezetében. Válto­zást csak akkor lehet elérni, ha a mi­niszterelnök határozza el magát a ra­dikális reformra, s képes kikényszerí­teni a tárcák ellenében a szerkezetát­alakítást, a funkcióanalízist, a feladat­­újrafogalmazást Ezt egy pénzügymi­nisztériumi egyeztető mechanizmus nem tudja soha teljesíteni, a PM nem hasonlíthatja össze a körtét az almá­val: a pénzügyminiszter nem mond­hatja meg, hogy - a példa kedvéért - miért kell kevesebb pénz a Külügymi­nisztériumnak s miért több a titkos­­szolgálatokat felügyelő miniszternek. Szakmailag nem vethető össze a két terület, ezt politikailag kell eldöntenie a miniszterelnöknek. — Vajon egy-egy „nyirbálási fo­lyamat” elindításakor miért nem le­het „költségvetési független szabad­­csapatokat” is elindítani, hogy átvilá­gítsák az éppen érintett szervezete­ket, s kiszűrjék a hagyományosan pa­zarló strukturális elemeket, a szerve­zetlenséget? — Igazán jól jönnének ilyen sza­badcsapatok. Egy biztos, sokkal gyorsabban kellene előremenni ezen a területen. Noha van szerkezetátalakí­tás, de ez a pénztelenség miatt vakon és rombolóan hat, s nem jellemzője a tudatosság, az előrelátás, a tervszerű­ség. Az az általános, hogy mindenki a Pénzügyminisztériumot bírálja, mert nem ad ennek, annak, amannak a tár­cának. Miközben a PM egy semleges egyeztető keret, a tárcáknak egymás­sal kellene megegyezniük, ha pedig nem tudnak, akkor miniszterelnöki döntésére van szükség.­­ A mikrogazdaság százezres tö­megét jelenti a kényszervállalkozók tábora. Noha a vállalkozás alkotmá­nyos jog, de ez nem jelentheti azt, hogy a polgárt - ha meg akar élni - a munkáltatója egyéni vagy KL-s vál­lalkozásba kényszeríthesse, csupán azért, mert neki gazdaságosabb költ­ségként elszámolhatóan megrendelni a munkát Vajon kötelező-e a pro­fesszionális és az „amatőr” vállalko­zókat egy kalap alá venni?­­ A válaszom egyrészt az, hogy csak profi vállalkozókra lenne szük­ség, másrészt az, nem biztos, hogy bele kell nyugodni az amatőr vállal­kozók százezres táborának kényszerű kialakulásába. Olyan jogszabályokra van szükség, amelyek nem teszik le­hetővé, hogy az emberek akaratuk el­lenére kerüljenek ilyen helyzetekbe. Ha szakszervezeti vezető lennék, harcolnék is ellene. Amúgy remélem, nem nagyon lesz érdeke a tisztessé­ges munkaadóknak alkalmazottaikat vállalkozásba kényszeríteni, mivel végre kialakulhatnak a rendes adó- és társadalombiztosítási jogszabályok. Most még nagyok a munka közterhei. Ugyanakkor elkeserítő az a tenden­cia, hogy a munkaadók a munkavál­lalók kárára bújnak ki közterhek alól, ezért kell tehát sokkal hatékonyabban fellépni, s ezért hiányolom a szak­­szervezetek bekapcsolódását. Ugyan­akkor remélhetőleg mielőbb el lehet­ne érni - s ez a reform egyik kulcs­kérdése -, hogy csak az kapjon egész­ségügyi ellátást, aki kártyával bizo­nyítja, befizette a járulékot Sze­mélyre szóló nyilvántartásnak kell mielőbb kialakulnia mind a két társa­dalombiztosítási önkormányzatnál: aki nem fizet vagy aki után nem fizet senki, az kimarad az ellátásokból.­­ Egy korszerű államszámvitellel és hozzá egy jó központi pénzkezelési mechanizmussal lesz azonos, vagy már a kezdetben is többet nyújt a kincstár, amelyről még nem tudni pontosan, hogy a francia, a brit vagy a német modellt követi-e? - Leszögezem, nem lesz sem francia, sem brit sem német mintájú a kincstár. Azért is lesz eredendően magyar ez az intézmény, mert na­gyon eltérő a mi államháztartásunk szerkezete, amellett az állampénztár felállításakor a fokozatosságra törek­szünk. Az első évben a központi költ­ségvetési intézmények tartoznak majd a kincstárhoz finanszírozási szempontból, később kerül sor az ön­­kormányzatokra, s eldöntendő, hogy a távlatokban a társadalombiztosítási mechanizmust milyen mértékben foglalja magába ez a szervezet. A kincstár abban az értelemben sem fog hasonlítani az egyik legismertebb mintára, a franciára, hogy nem lesz nagy, centralizált intézmény. Mi azt szorgalmazzuk, hogy egy semleges, kiszolgáló szervezet legyen, s ne egy öncélú vízfej. A kincstár semmikép­pen sem akarja átvenni az intézmé­nyektől a gazdálkodásukat, „csupán” egy jó központi pénzkezelési mecha­nizmust valósít meg, mely olcsóbbá, hatékonyabbá teszi a folyamatot, in­formációs szempontból pedig látha­tóbbá azt, hogy mi és mennyibe ke­rül, illetve a rendelkezésre álló keret­ből mennyit használtak föl.­­ Amikor utoljára közel állt az IMF-megállapodáshoz a magyar gazdaság, akkor az aktuális pénzügy­­miniszter - Kupa Mihály - a szerző­déskötés nyomán nagyon megerősö­dött volna a kormányban, s ez nem volt ínyére a hatalom akkori gyakor­lóinak. Szeptemberben Budapestre érkezik a Nemzetközi Valutaalap de­legációja, s a hírek szerint ismét van esély a megállapodásra. De vajon megdől-e az axióma, s mégis lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni? — Szeretném, ha sikerülne megál­lapodni a Nemzetközi Valutaalappal Mert a magyar társadalomnak, gazda­ságnak ez az érdeke. Az más kérdés, hogy nem könnyű ezt a szerződést tető alá hozni. Mégpedig azért nem, mert az IMF nem pusztán a számok bűvöle­tében él. Formálisan kihozható az 1996- os költségvetési tervezetben az, hogy a hiány összességében a GDP 3,9 százaléka, de a valutaalaposok mégsem a végeredményt nézik pusz­tán, hanem soronként elemzik majd, hogy hihetően befolyik-e a kalkulált bevétel, illetve csak annyi megy ki, amennyit meghatározunk. Sőt, arra is kíváncsiak, hogy megfelelő reforme­rejű intézkedések rejlenek-e a számok mögött nemcsak 1996-ra, hanem 1997- re is, nehogy újabb kényszerítő intézkedések árán állítsuk vissza az esetleg ismét megnövekvő hiányt Az­az: ráállunk-e egy folyamatos egyen­súlyőrző gazdaságpolitikára? S ah­hoz, hogy valóban ráálljunk, kellenek azok az államháztartási reformok, ha a nyugdíj-, az egészségbiztosítási, az adórendszer korszerűsítésében, a kincstár felállításában előre tudunk menni, helyreállhat a bizalom a ma­gyar kormány iránt És az sem baj, ha most viszont belelépünk a folyóba... - A 12 milliárdos hiány pótlásá­ról, az 1996-os költségvetés irányel­veiről szóló kétnapos kormányülés első napjának estéjén Bokros Lajos gyermeke boldog volt Másnapig. A papa ugyanis mégis maradt minisz­ter. Vajon fenyeget-e az a veszély, hogy a gyerek ismét vidám, jókedvű lesz, azaz a papa egyik este nem mi­niszterként megy haza?­­ Ez a veszély mindennap fenye­get Minden nap egy túlélés ebben a székben. Ugyanakkor minden nap Is­ten ajándéka is, hogy tovább lehessen szolgálni a megkezdett egyensúly­­őrző s egyszersmind növekedésbarát gazdaságpolitikát Ha ez a gazdaság­­politika mögül kivész vagy vészesen elgyengül a politikai támogatás, ak­kor boldog lesz a gyermekem. Gergely László Bokros Lajos: A Pénzügyminisztérium semleges egyeztető Weber Lajos felvétele

Next