Magyar Nemzet, 1995. augusztus (58. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-19 / 194. szám
Interjú SZOMBAT, 1995. augusztus 19. Megújuló gazdaság „Fel kell ismerni, hogy a világfejlődés főáramához történő csatlakozás és a reménybeli felzárkózás nélkülözhetetlen feltétele az egységesülő Európa, mindenekelőtt az Európai Gazdasági Közösségbe történő belépés. A XXI. század globális kihívásaira csak egyetlen válasz adható: a fejlett piacgazdaság kiépítése, aminek feltétele, egyszersmind döntő biztosítéka a teljes jogú EGK-tagság fokozatos elnyerése. A Közös Piachoz való csatlakozás legyen a magyar külgazdaság-politika meghirdetett távlati célja, amire egyébként reális esélyünk csak a következő évezred elején, egy legalább tíz-tizenöt éves eredményes kiigazítási szakasz beiktatása után van.” (Idézet a Magyar Nemzet 1989. május 2-i számából. Bokros Lajos Segít vagy gátol a külföld? című cikkéből) Magyar Ni*biM 7 Lesz-e folyamatos, egyensúlyőrző gazdaságpolitikánk? Bokros Lajos hisz az államháztartási reformban, az egyszerű elsőfokú egyenletben, s úgy gondolja: még egy ideig nem lesz boldog a gyermeke Száz nap türelmi idő és hetvenkét nap éleslövészet Ennyi Bokros Lajos pénzügyminiszterségének eddigi időmérlege és hozzá - a céltáblák tanúsága szerint - számos, de talán nem elégséges telitalálat A katonai hasonlat aligha túlzás: kormányon, kormánykoalíción, parlamenten belül is több támadást kapott, mint bármelyik elődje. Ő volt az első, aki a József nádor térre vonzott tüntetőket, s ő tudta rászorítani a miniszterelnököt arra, hogy eddig soha nem próbált szigort érvényesítsen a kormány gazdaságpolitikájában. Bokros Lajos úgy ment el július közepén két hétre nyaralni, hogy a megelőző két napon minisztertársaival szinte ölre ment a költségvetés kiadási oldalának csökkentése s a jövő évi büdzsé koncepciója miatt. - Tudott a miniszter nyugodtan nyaralni? — kérdeztük Bokros Lajostól. - Olvastam. Az is pihenés... - El lehetett-e felejteni a kettős szorítást, azt, hogy egyfelől jó néhányan a szigorító intézkedéseket soknak tartják, másfelől - talán kevesebben - hiányolják a Bokros-Surányi páros további reformlépéseit, közöttük például az árfolyam-politikához hasonlóan kiszámítható, új rendszerű adópolitikát? Én is azok közé tartozom, akik szükségesnek tartják a további reformlépéseket. De tudni kell, nem két ember akaratán múlnak a dolgok. Hanem azon, hogy el tudjuk-e fogadtatni a reform szükségességét egyrészt a társadalommal, másrészt a szakmai, illetve a politikai közvéleménnyel. Még nem alakult ki a kormányon belüli közmegegyezés a tervezett nyugdíj-, egészségügyi, társadalombiztosítási, önkormányzati, oktatási rendszer körül. A kiszámíthatóvá tett árfolyampolitika azért nem jó hasonlat, mert annak eldöntése a Magyar Nemzeti Bank dolga. Az általam felsorolt változtatások viszont húsba vágóak, elfogadásukhoz igen sok szereplőnek - a parlamenti, társadalmi erőknek - a beleegyezése kell. Az államháztartási reformnak - hiszen arról beszélünk - tízéve el kellett volna kezdődnie, de huszáros mozdulatokra most sincs lehetőség: meg kell várni, hogy a feltételek megéljenek, illetve egy minimális közmegegyezés kialakulhasson. Meggyőződésem, hogy az őszre már lesz egy kidolgozott, jó adórendszer, ugyancsak eldől a vita az önkormányzati finanszírozásról, arról, hogy kap-e nagyobb hangsúlyt a területi kiegyenlítődés vagy marad a jelenlegi, jövedelemmegosztásos gyakorlat A többi reformlépésre inkább a távlatokban kerülhet sor, az 1996-os költségvetés keretei között legfeljebb tízszázaléknyi tud megvalósulni belőlük.Körülbelül 170 nappal ezelőtt olyan reformokról beszélt Bokros Lajos, amilyenek egyben visszafordíthatatlan folyamatokat is jelentenek... - Azt most sem gondolom, hogy 1995 végéig kell ezekre a lépésekre sort keríteni, hanem 1996 végéig, hiszen utána a választásokra való felkészülés időszaka következik, s akkortól már csak folytatni lehet a megkezdetteket. A reformok olyannyira hosszú lejáratúak, hogy átívelnek több kormányzati cikluson. De hiszem, hogy akármilyen kormány lesz a jövőben, e reformok nem fordulnak vissza, ebben az értelemben is konszenzusépítésre, ütemezettségre, fokozatosságra van szükség. Azaz: inkább lépjünk kisebbeket, kevesebbet, de készüljön olyan alap, amilyet senkinek sem lesz érdeke felszedni. Egy a március 12-i döntéseket helyeslő üzletember rimánkodott, hogy bár ne legyen igaza. Mert, mint mondta, a klasszikus, közhelyszerű példa szerint a magyar gazdaság azokkal a terhekkel, amelyek már rajta vannak, hiába tanul meg úszni, mégis alámerülhet. Az üzletember úgy számol, hogy a 32 milliárd dolláros külső adósság éves kamatvonzata inkább a hárommilliárdhoz, mint a kétmilliárdhoz van közelebb, ugyanakkor a magyar gazdaság jó esetben is kétmilliárd dolláros aktívumra képes, s e szerencsés viszonyok között is legfeljebb az érhető el, hogy jóval lassabban ugyan, de nőni fog a hitelállomány. Azaz - az úszóhasonlatnál maradva - valamennyi súlyt le kell venni a vízben lévőről, hogy ne fulladjon meg. Az üzletember azt reméli, hogy nincs igaza, de vajon lehet-e bizonyosságunk arról, hogy valóban nem is lesz? -Nincs bizonyosság arra, hogy nem fulladunk meg. Mégis azt gondolom, aligha van más megoldás, mint az, hogy tanuljunk meg úszni. A súlyok csökkentése persze nem egyféleképpen lehetséges, sőt Az üzletember felvetése sejteti az adósságkönnyítést, szerintem ez nem járható út. Állítom, az ország exportképességét lehet oly mértékben növelni, hogy az úszó a súlyokat, kifejlődő izomzata révén, játszi könnyedséggel elviseli. Maradva a példánál: az idővel úszunk versenyt, most van nagyon nagy teher rajtunk, s rövid távon az a feladatunk, hogy megállítsuk az adósság növekedését. Emiatt kell - szintén rövid távon - a többletterheket is vállalni. Magyarán, nem érünk rá a vízben lubickolni, uszikálni, hiszen sodor az áramlat. Életveszélyes helyzetben kell felvenni azt a tempót, amelyikkel megakadályozható, hogy leessünk a zuhatagnál. Körülbelül negyedévenként megjelenik a politikai retorikában, a publicisztikában: kérjünk átütemezést Naivitás azt gondolni, hogy az ellenérveket elfogadták a nézet szószólói, hiszen kisebb-nagyobb szünet után ismét előállnak javaslatukkal. Véleményem szerint politikai kétségbeesésre vezethető vissza az, hogy az adósságkönnyítés, -megtagadás, -átütemezés mellett foglalnak állást politikusok, s néhányan a jeles közgazdászok közül is. Ez annak a tükörképe, hogy a jelenlegi, stabilizáció központú gazdaságpolitikával szemben senki semmilyen elméletileg elfogadható, gyakorlatilag értelmezhető alternatívával nem rukkolt elő. Nem tette ezt Orbán Viktor közelmúltban megjelent cikkében, s Szabó Iván sem, aki azt nyilatkozta, hogy „minden korábban van, mint amikor kéne”. Nem lehet hallani mást, mint általános jelszavakat arról, hogy jobban kellene ösztönözni az exportot, csökkenteni kell a fizetésimérleg-hiányt, jobban kell kezelni az államadósságot, alacsonyabb kamatokra, kisebb inflációra van szükség... Ez engem kísértetiesen emlékeztet az egykori központi bizottsági május elsejei jelszavak gyűjteményére. De semmiféle gazdaságpolitikai relevanciája nincs e nyilatkozatoknak. Ha el akarjuk kerülni a csődöt, akkor csak azt a gazdaságpolitikát lehet képviselni, amelyik egészen rövid távra szóló intézkedései révén a külső és belső eladósodási folyamat megállítását helyezi a középpontba. Ehhez pedig lényegében egyensúlyi költségvetés kell olyan fizetésimérleg-hiánnyal, melyet finanszírozni lehet nem adósság jellegű tételekkel. Ez a gazdaságpolitika felírható egy egyszerű első fokú egyenletrendszerben, mely lehet, hogy primitív, de nincs helyette jobb. Félpiacgazdaságinak-féldemokratikusnak is sokszor mondják a jelen társadalmát, amit az is igazol, hogy nemrégiben például a régi reflexek szerint reagáltak az emberek a miniszterelnök tavaszi forintleértékelést megelőző megnyugtató szavaira: mindenki rohant a bankba kivenni a pénzét. A társadalom nem úgy cselekszik, ahogy azt a politikai-gazdasági hatalom csúcsán eltervezik. Illúzió-e, hogy a pénzügyminisztériumi döntés-előkészítők kikerüljék a hierarchiát, s közvetlenül a gazdaság szereplőinek érdekeit szondázva, velük párbeszédet folytatva készítsenek törvénytervezeteket? - Azzal egyetértek, hogy időnként nem úgy cselekszik a társadalom, ahogyan a politikai-gazdasági hatalom csúcsán eltervezik. De ebből még nem következik az, hogy a pénzügyminisztériumi döntés-előkészítőknek ki kellene kerülniük a hierarchiát, s a gazdaság szereplőivel külön párbeszédet folytatva kellene törvényeket előkészíteniük. Azt nem vitatom, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a gazdasági szereplők valóságos érdekmotivációira, az azokból fakadó magatartásminták beszámítására. Nagyon fontosnak tartom a párbeszédet a szakmai szövetségekkel, kamarákkal, szakszervezetekkel. Csakhogy olyan mérvű érdektagoltság van manapság, hogy egyszerűen nem lehet mindenkinek a törekvéseivel számolni. Egymást kölcsönösen kizáró kívánságok törnek elő akár csak egy érdekegyeztető tanácsi ülésen a szakszervezetek, avagy a munkaadói szervezetek között házon belül is, így sokszor egyszerűen nem lehet megtalálni az egyes nagy társadalmi csoportok egységes érdekét, melyek alapján a kormány világosan láthatná a munkaadói, a munkavállalói törekvéseket, avagy az agráriumét, a feldolgozóiparét, a külföldi vállalatokét, a belföldi vállalatokét. Ehelyett azt tapasztalni, ahány vállalat, ahány szövetség, ahány személyiség, ahány érdekképviselet szerepel e fórumokon, annyiféle hangon szólalnak meg. Nagyon nehéz így egyeztetni, s roppant bonyodalmas az is, hogy maga az egyeztetés is a kormányra hárul, mivel kiforratlanok még a civil társadalom önmagában ható érdekegyeztető mechanizmusai. E hiányosságok ellenére is fontosnak tartom, hogy megismerjük, megértsük e magatartásmintákat, kiszámíthatóvá tegyük hatásaikat, s lehetőleg figyelembe vegyük azokat a törvények, rendeletek megalkotásánál. Itt tartom fontosnak kiemelni, hogy szerintem túlzott mértékű a jelenlegi törvénykezés, minden új elgondoláshoz rögtön törvényi formát igényelnek, mert annyira nem bízik senki abban, hogy egy kormány- vagy pénzügyminiszteri rendelet is ki tud fejezni közakaratot, társadalmi konszenzust. E gyakorlat miatt lassú a gazdasági szabályozók módosítása. Nem vitatom, társadalompolitikai kérdésekben nyilvánvalóan szükség van sokkal általánosabb és átfogóbb közmegegyezésre, ugyanakkor a gazdaságpolitika akár egy hónapon belüli, sőt egy nap alatti reagálást is igényelhet -A Magyar Nemzetben jelent meg nemrég: a pénzügyminiszternek van véleménye a 15 százaléknyi mértékben önkormányzatoknál hagyandó szja-ról, de mert politikai értékválasztásnak tekinti a döntést, távol tartja magát tőle. Mégis a PM ellen kihegyezett támadásokat kénytelen elviselni: az okok között milyen helyen szerepel az érdekeltek hiányos tájékozottsága arról, hogy a lehetséges döntések mögött milyen érvek és célok szerepelnek? - Egyértelműen politikai érdekek szerinti döntésre van szükség. S most erősebbnek látom a gazdagabb önkormányzatok érdekérvényesítő képességét a hátrányos helyzetű, tendenciaszerűen kisebb, szegényebb önkormányzatokéhoz képest. Az én ízlésemnek ez nem igazán felel meg, de tudomásul veszem, hogy a szolidaritás jele gyenge ebben a szférában. Mindezt azért tartom szomorúnak, mert a szocializmusból kifejlődő piacgazdaság a szocializmus időszakában sem igazán hatékonyan kezelt - területi egyenlőtlenségeket a végletekig kiélezi. Ebből a szempontból mindenképpen szélsőségesebb hatásúnak látom a magyar kapitalizmust, mint a franciát, a németet, a hollandot, sőt akár az amerikait, ugyanis nálunk nem egyszerűen megszerzett pozíciók közötti arányeltolódásról van szó. Nincsenek megszerzett szakmák, tőkék, ellenkezőleg, most kell az induló pozíciókra szert tenni. Felerősödnek a területi különbségek is, melyeket két mechanizmussal képes az állam tompítani: az önkormányzati rendszer segítségével, illetve az infrastruktúra építésén keresztül. Ez utóbbit elég jelentős mértékben igyekszik is tenni, s el kell ismerni, az Antall-kormánynak is pozitív szerepe volt ebben a telefonfejlesztés, részben a gázprogram révén. De láthatóan mindez kevés ahhoz, hogy akár csak a keleti megyék vállalkozásai kellő számban szárba szökkenjenek, az ott élő népességet megtartsák. — Miért lehet, hogy egy olyan intézmény, mint a Széchényi könyvtár, egyszerűen cselekvésképtelenné válik a finanszírozáshiány miatt, noha a kevesebb pénz és a nincs pénz állapota között lehet nagyon is nagy a differencia? A PM-ből látható-e az, hogy a kevesebb költségvetési juttatás egy hagyományos bürokratikus elosztórendszeren átfuttatva valóban a „nincs pénz helyzetét” idézi elő, hiszen a régi struktúra állomásain a régi pénzmennyiséget csípik le, s a végállomás valóban elszegényedik? — Az intézményrendszer belső gazdálkodási mechanizmusai egyáltalán nem változtak az elmúlt tíz évben. Noha nem ismerem konkrétan a Széchényi könyvtár belső viszonyait, de valószínűleg itt is igaz az, ami manapság eléggé általános: az intézményeken belül egyszerre van jelen a krónikus pénzhiány, illetve a pazarlás, a hatékonytalanság. Én az egyetemeken látom elsősorban azt, hogy amíg a pótköltségvetés nem kényszerített rá senkit, addig a rektorok nem vállalták, hogy elküldjenek akár egy embert is. Pedig ők tudták a legjobban, hogy tucatjával voltak olyan tanárok, akik egyetlen órányit sem tanítottak. Magyarán, nincs meg a költségvetési intézmények vezetőinek az az ereje, mely arra kellene, hogy a saját belső apparátusukkal szemben a saját hatáskörükben is lehetséges racionalizáló intézkedéseket megtegyék, ezért van jelen egyszerre a már emlegetett pénztelenség és pazarlás. Úgy lehet elviseltetni politikailag, érzelmileg, lélektanilag a nagy hiányokat, hogy a másik oldalon valamilyen módon mindenki egy csomó nem hatékonyan felhasznált erőforrás hasznát élvezi. Eddig még minden intézmény megtalálta a kiskapukat, hogy elkerülhesse a csődöt, a válságot. Nem tartom jónak ezt, s arra lenne szükség, hogy az államháztartási reform elérjen az intézmények nagy és kiskapuiig, s bekopogtasson rajtuk. Magyarán, át kell tekinteni, hogy közülük melyekre van szükség egyáltalán megvizsgálandó, hogy az egyes intézményeknek milyen tényleges feladataik vannak s azok milyen létszámmal, mennyi pénz fejében teljesíthetők. Csakhogy még a költségvetési makroszerkezet szintjét sem tudtuk elérni az átvilágítással, a racionalizálás kimunkálásával: nem is reformköltségvetés az, ami készül most Nem sikerült a kormányból kipréselni, hogy egy alulról jövő, nulla bázisú, feladat-újrafogalmazó tervezés legyen: egy-két kivételtől eltekintve minden tárca foggal-körömmel harcol a státusáért, a meglévő pénzügyi pozíciójáért, így lehet hogy egyes tárcák kétszer annyi pénzből gazdálkodnak, mint amennyi elegendő lenne a feladat normális ellátásához, míg más tárcáknak kétszer annyi pénzt kellene elkölteniük, mint amennyit megkapnak. Nagyon pici az a változás, ami bekövetkezik a költségvetés makroszerkezetében. Változást csak akkor lehet elérni, ha a miniszterelnök határozza el magát a radikális reformra, s képes kikényszeríteni a tárcák ellenében a szerkezetátalakítást, a funkcióanalízist, a feladatújrafogalmazást Ezt egy pénzügyminisztériumi egyeztető mechanizmus nem tudja soha teljesíteni, a PM nem hasonlíthatja össze a körtét az almával: a pénzügyminiszter nem mondhatja meg, hogy - a példa kedvéért - miért kell kevesebb pénz a Külügyminisztériumnak s miért több a titkosszolgálatokat felügyelő miniszternek. Szakmailag nem vethető össze a két terület, ezt politikailag kell eldöntenie a miniszterelnöknek. — Vajon egy-egy „nyirbálási folyamat” elindításakor miért nem lehet „költségvetési független szabadcsapatokat” is elindítani, hogy átvilágítsák az éppen érintett szervezeteket, s kiszűrjék a hagyományosan pazarló strukturális elemeket, a szervezetlenséget? — Igazán jól jönnének ilyen szabadcsapatok. Egy biztos, sokkal gyorsabban kellene előremenni ezen a területen. Noha van szerkezetátalakítás, de ez a pénztelenség miatt vakon és rombolóan hat, s nem jellemzője a tudatosság, az előrelátás, a tervszerűség. Az az általános, hogy mindenki a Pénzügyminisztériumot bírálja, mert nem ad ennek, annak, amannak a tárcának. Miközben a PM egy semleges egyeztető keret, a tárcáknak egymással kellene megegyezniük, ha pedig nem tudnak, akkor miniszterelnöki döntésére van szükség. A mikrogazdaság százezres tömegét jelenti a kényszervállalkozók tábora. Noha a vállalkozás alkotmányos jog, de ez nem jelentheti azt, hogy a polgárt - ha meg akar élni - a munkáltatója egyéni vagy KL-s vállalkozásba kényszeríthesse, csupán azért, mert neki gazdaságosabb költségként elszámolhatóan megrendelni a munkát Vajon kötelező-e a professzionális és az „amatőr” vállalkozókat egy kalap alá venni? A válaszom egyrészt az, hogy csak profi vállalkozókra lenne szükség, másrészt az, nem biztos, hogy bele kell nyugodni az amatőr vállalkozók százezres táborának kényszerű kialakulásába. Olyan jogszabályokra van szükség, amelyek nem teszik lehetővé, hogy az emberek akaratuk ellenére kerüljenek ilyen helyzetekbe. Ha szakszervezeti vezető lennék, harcolnék is ellene. Amúgy remélem, nem nagyon lesz érdeke a tisztességes munkaadóknak alkalmazottaikat vállalkozásba kényszeríteni, mivel végre kialakulhatnak a rendes adó- és társadalombiztosítási jogszabályok. Most még nagyok a munka közterhei. Ugyanakkor elkeserítő az a tendencia, hogy a munkaadók a munkavállalók kárára bújnak ki közterhek alól, ezért kell tehát sokkal hatékonyabban fellépni, s ezért hiányolom a szakszervezetek bekapcsolódását. Ugyanakkor remélhetőleg mielőbb el lehetne érni - s ez a reform egyik kulcskérdése -, hogy csak az kapjon egészségügyi ellátást, aki kártyával bizonyítja, befizette a járulékot Személyre szóló nyilvántartásnak kell mielőbb kialakulnia mind a két társadalombiztosítási önkormányzatnál: aki nem fizet vagy aki után nem fizet senki, az kimarad az ellátásokból. Egy korszerű államszámvitellel és hozzá egy jó központi pénzkezelési mechanizmussal lesz azonos, vagy már a kezdetben is többet nyújt a kincstár, amelyről még nem tudni pontosan, hogy a francia, a brit vagy a német modellt követi-e? - Leszögezem, nem lesz sem francia, sem brit sem német mintájú a kincstár. Azért is lesz eredendően magyar ez az intézmény, mert nagyon eltérő a mi államháztartásunk szerkezete, amellett az állampénztár felállításakor a fokozatosságra törekszünk. Az első évben a központi költségvetési intézmények tartoznak majd a kincstárhoz finanszírozási szempontból, később kerül sor az önkormányzatokra, s eldöntendő, hogy a távlatokban a társadalombiztosítási mechanizmust milyen mértékben foglalja magába ez a szervezet. A kincstár abban az értelemben sem fog hasonlítani az egyik legismertebb mintára, a franciára, hogy nem lesz nagy, centralizált intézmény. Mi azt szorgalmazzuk, hogy egy semleges, kiszolgáló szervezet legyen, s ne egy öncélú vízfej. A kincstár semmiképpen sem akarja átvenni az intézményektől a gazdálkodásukat, „csupán” egy jó központi pénzkezelési mechanizmust valósít meg, mely olcsóbbá, hatékonyabbá teszi a folyamatot, információs szempontból pedig láthatóbbá azt, hogy mi és mennyibe kerül, illetve a rendelkezésre álló keretből mennyit használtak föl. Amikor utoljára közel állt az IMF-megállapodáshoz a magyar gazdaság, akkor az aktuális pénzügyminiszter - Kupa Mihály - a szerződéskötés nyomán nagyon megerősödött volna a kormányban, s ez nem volt ínyére a hatalom akkori gyakorlóinak. Szeptemberben Budapestre érkezik a Nemzetközi Valutaalap delegációja, s a hírek szerint ismét van esély a megállapodásra. De vajon megdől-e az axióma, s mégis lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni? — Szeretném, ha sikerülne megállapodni a Nemzetközi Valutaalappal Mert a magyar társadalomnak, gazdaságnak ez az érdeke. Az más kérdés, hogy nem könnyű ezt a szerződést tető alá hozni. Mégpedig azért nem, mert az IMF nem pusztán a számok bűvöletében él. Formálisan kihozható az 1996- os költségvetési tervezetben az, hogy a hiány összességében a GDP 3,9 százaléka, de a valutaalaposok mégsem a végeredményt nézik pusztán, hanem soronként elemzik majd, hogy hihetően befolyik-e a kalkulált bevétel, illetve csak annyi megy ki, amennyit meghatározunk. Sőt, arra is kíváncsiak, hogy megfelelő reformerejű intézkedések rejlenek-e a számok mögött nemcsak 1996-ra, hanem 1997- re is, nehogy újabb kényszerítő intézkedések árán állítsuk vissza az esetleg ismét megnövekvő hiányt Azaz: ráállunk-e egy folyamatos egyensúlyőrző gazdaságpolitikára? S ahhoz, hogy valóban ráálljunk, kellenek azok az államháztartási reformok, ha a nyugdíj-, az egészségbiztosítási, az adórendszer korszerűsítésében, a kincstár felállításában előre tudunk menni, helyreállhat a bizalom a magyar kormány iránt És az sem baj, ha most viszont belelépünk a folyóba... - A 12 milliárdos hiány pótlásáról, az 1996-os költségvetés irányelveiről szóló kétnapos kormányülés első napjának estéjén Bokros Lajos gyermeke boldog volt Másnapig. A papa ugyanis mégis maradt miniszter. Vajon fenyeget-e az a veszély, hogy a gyerek ismét vidám, jókedvű lesz, azaz a papa egyik este nem miniszterként megy haza? Ez a veszély mindennap fenyeget Minden nap egy túlélés ebben a székben. Ugyanakkor minden nap Isten ajándéka is, hogy tovább lehessen szolgálni a megkezdett egyensúlyőrző s egyszersmind növekedésbarát gazdaságpolitikát Ha ez a gazdaságpolitika mögül kivész vagy vészesen elgyengül a politikai támogatás, akkor boldog lesz a gyermekem. Gergely László Bokros Lajos: A Pénzügyminisztérium semleges egyeztető Weber Lajos felvétele