Magyar Nemzet, 1996. február (59. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-06 / 31. szám
KEDD, 1996. február 6. Fókusz Magyar Nemzet 13 Érdekek sérelme nélkül... Milyen legyen az új tandíjrendszer? A hazai felsőoktatásban sor került a már régóta halogatott tandíj bevezetésére. Nem sokkal ezután - részben az őszi tiltakozások, demonstrációk hatására - már meg is kezdődtek a tárgyalások a rendelet módosítására. Az indulatok, érzelmek mögött vajon milyen elvárások húzódnak meg? Melyek azok az érdekek, amelyek most sérülnek, nem (vagy csak részben) érvényesülnek? Milyen legyen az a tandíjrendszer, amely a kompromisszumot jelenthetné? A felsőoktatásban bevezetendő tandíjjal kapcsolatos tárgyalások, az első tervezetek kidolgozása még az Antall-kormányidején kezdődött meg. Némi vita, nyugtalanság (tüntetés) után az akkori megegyezés úgy szólt: a tandíj bevezethető, de csak kompenzációkkal: 1.) a tandíj bevezetése ne rontsa alapvetően a hallgatói esélyegyenlőséget, ezért valamilyen megoldást kell találni a rosszabb anyagi helyzetű hallgatók terheinek enyhítésére vagy a távolabbi jövőbe való elodázására (hallgatói hitel, adóalapból leírás, indokolt esetben részleges vagy teljes tandíjmentesség, szociális helyzet függvényében támogatást stb.); 2.) a tandíj az egyetemeknél forrásnövekedést biztosítson: egyik eleme legyen az önállóbb gazdálkodásnak, növelje a gazdálkodás biztonságát, adjon lehetőséget az oktatási és tanulási infrastruktúra mérsékelt javítására, szerényebb fejlesztésére. 3.) bevezetése fokozatosan történjék, egy szerényebb induló összegről növekedjék. Bár a fenti feltételekkel az érintettek végül is elfogadhatónak vélték a tandíjrendszer bevezetését, az a tény, hogy a kérdés azóta sem jutott nyugvópontra, arra utal, hogy a feltételezettnél bonyolultabb jelenséggel és egy kusza érdekhálóval állunk szemben. * A tandíj kérdésében a kormány, a felsőoktatási intézmények hallgatói (valamint azok családja, hozzátartozói), maguk a felsőoktatási intézmények (valamint azok oktatói, alkalmazottai) az érintett aktorok. Mindegyikük számára megfogalmazhatók előnyök és hátrányok, mindegyik érintett fél más-más aspektusból, más-más kritériumok szerint foglal állást. Az egyik főszereplő a kormány. Lépéseit és viselkedését figyelve valószínűsíthető, hogy az alábbi szempontok vezérlik döntéseit: a hazai piacgazdaság kiépítése, az európai integráció felé törekvés; stabilizáció, a költségvetés egyensúlyának megteremtése; a politikai és társadalmi béke fenntartása; szociális érzékenység s a felsőoktatás stratégiai ágazatként való kezelése. A mai helyzetben a kormányzati döntéseknél legnagyobb súllyal az első két szempont érvényesül a harmadik és negyedik kritériummal szemben, míg az ötödiket mostanában egyre kevesebbet emlegetik. A kormány szempontjából ideális tandíj egyrészt teljesítménykényszert jelent az egyetem és a hallgató részére egyaránt, másrészt könnyít a költségvetés helyzetén, ugyanakkor nem okoz elviselhetetlen társadalmi és politikai feszültségeket. A kormány minden eszközt megragad költségvetési hiányának mérséklésére, a stabilizációs csomagon túl napirendre került az államháztartás átfogó reformja, a nagy ellátó rendszerek (köztük az oktatás) gyökeres átalakítása. A piacgazdaság egyik alapelve: lehetőleg értékén fizessük meg az árukat, szolgáltatásokat. A hangoztatott érvek egyike, hogy Magyarország gazdaságilag még éretlen arra, hogy egy olyan kiterjedt támogatási rendszert működtessen, mint aminek például a felsőoktatás is része. A tandíj egy részére a költségvetés igényt tart, ugyanakkor az esetleg kompenzációk az államháztartást terhelik, például a tandíj bevezetésével kapcsolatos hitelek pénzügyi kihatásai növelik a kincstár kiadásait, az adókedvezmények viszont csökkentik bevételeit. Az Európai Unió távlatilag a tandíj eltörlését tervezi a tagországok felsőoktatásában (ma Németország sorolható a kivételek közé tandíjmentességével). Amennyiben mi is arra törekszünk, hogy a szervezet tagjaivá váljunk, a tandíj mostani bevezetése A szerző közgazdász, egyetemi tanár, a Janus Pannonius Tudományegyetem rektora, ennek a tendenciának némiképp ellentmond. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a nyugati társadalmakban az utóbbi években csökkent a felsőoktatás finanszírozására irányuló hajlam: vége a korábbi hallgatóilétszám-növelési tendenciának, a felsőoktatásra fordított kiadások növekedése megállni látszik. A tandíj bevezetése társadalmi és politikai feszültséget generál - amint az már bebizonyosodott ennek gerjesztése nem érdeke a kormánynak. Az érintett réteg (az egyetemi és főiskolai ifjúság) rendkívül érzékeny helyzetének változásaira, érzelmei jobban vezérlik cselekedeteit, mint a társadalom más rétegeit. Jelentős nagyságú társadalmi csoportról van szó, amely többnyire aktív, kreatív, kritikusan gondolkodó egyénekből áll. Esetükben a meggondolt és a meggondolatlan lépések, a szervezett és a spontán reakciók veszélye egyaránt fennáll. A konfliktushelyzet másik főszereplője a hallgató, az ő szempontjai is összetettek. Elfogadja a teljesítményre való ösztönzés elvét, áldozna arra, hogy a tandíj bevételeiből saját egyeteme fejlődjék, gyarapodjék. A tandíj fejében mint „megrendelő” fokozottabb igényekkel lépne fel az intézménnyel szemben. Ugyanakkor védi eddigi anyagi pozícióját, szabadidejét, viszonylagos anyagi biztonságát. A tandíj bevezetése kedvezően befolyásolja a hallgatói motivációt: ha valami pénzbe kerül, akkor azt komolyabban vesszük, mint az ingyenes szolgáltatásokat. Példa erre a drága külföldi magánegyetemek hallgatóinak hozzáállása a tanuláshoz és az egyetemeken folyó munkához vagy a hazai egyetemek fizető (önköltséges), második diplomát adó kurzusain részt vevők aktivitása. Amennyiben az előzőek alapján a tandíjkedvezményt a jobb teljesítményt nyújtó hallgatók kapják, úgy a tandíjrendszer eszköze lehet a jobb hallgatói teljesítményre való ösztönzésnek. A tandíj bevezetésével kapcsolatos terhek elviselését kompenzációk könnyíthetik. Ilyen a már említett tanulmányi hitel felvételének lehetősége (amit a hallgató tanulmányai befejeztével törleszt), a tandíj egy részének leírása az adóból (ami a terheket viselő szülők vagy közvetlen hozzátartozók helyzetén is könnyít), valamint a tanulmányi eredményt elismerő részleges vagy teljes tandíjmentesség. Ehhez járulhat hozzá - különösen súlyos anyagi háttér esetén - a rászorultság mértékében megállapított személyre szóló szociális támogatás. A tandíj bevezetése - a kompenzációk ellenére is - az eddigieknél lényegesen nagyobb terhet ró a hallgatóra, a hallgató családjára. A jelenlegi romló gazdasági körülmények között - amikor az ország lakosságának jelentős hányada a létminimum alatt él - ez a teher sokak számára tovább gyengíti az amúgy is bizonytalanul érvényesülő esélyegyenlőséget. Ezért a hallgató kiegészítő jövedelem megszerzésére kényszerülhet. Év közben többnyire csak kötetlen, rugalmas időbeosztású feladat jöhet szóba, amiből kevés van. Ugyanakkor gondot jelent a munkanélküliség magas szintje: nehéz a legális munkaerőpiacon a hallgató számára megfelelő munkát találni - ez viszont a feketegazdaság felé terelt hallgatóinkat (ahol a rendezetlen munkaviszony, a kiszolgáltatottság, a társadalombiztosítási problémák nem számítanak kivételnek). Ha végül mégis sikerül megfelelő jövedelmet biztosító álláshoz jutni, még akkor is igaz az az állítás, hogy ez a többletterhelés a hallgatót gátolja tanulmányi munkájában, a pénzkereset szabadideje rovására megy. Hitelfelvétel esetén a hallgatót az egyetem befejezése után, munkába állásakor olyan visszafizetési kötelezettségek terhelik, melyek egy vágtató inflációs közegben ijesztő mértékű jövőbeni terhet jelentenek. A harmadik szereplő a felsőoktatási intézmény (az egyetemek és főiskolák, valamint azok oktatói, alkalmazottai). Az intézmény ütközőpont az állami szervek és a hallgatóság között Az intézmény a kormány adóvégrehajtójaként kénytelen működni, ugyanakkor maga is alulfinanszírozott, rászorulna a tandíj révén előteremthető pótlólagos forrásokra. Az egyetemek, főiskolák számára ideális tandíjrendszerben a tandíj az egyetemen marad, egyetemi célokra helyben szabadon felhasználható, ezáltal az oktatókat és a hallgatókat nagyobb teljesítményre ösztönzi. A tandíj növeli az igénybe vehető erőforrásokat, javítja az intézményi pénzügyi egyensúlyt - feltéve, hogy a tandíj mértékével nem csökken a központi támogatás. Végül: a tandíj érdekeltté teszi az intézményt a hallgatói létszám növelésében. Ami az egyetem gazdálkodását illeti: a nyugati egyetemek példája azt sugallja, hogy a tandíj hasznosan kiegészíti az amúgy is szűkös (hazánkban névértékben évek óta stagnáló, reálértékben zsugorodó) erőforrásokat, biztonságosabbá teszi az intézmény működését, további kisebb-nagyobb helyi fejlesztéseket tehet lehetővé, az erőforrások bővülésével jobban felszerelt, vonzóbb, kulturáltabb egyetem felé haladhatunk, ahol mind az oktató, mind a hallgató jobban érezheti magát, jobb körülmények között eredményesebben végezheti munkáját. A tandíj bevezetésével az intézmény érdekeltté válik mind a hallgatói létszám növelésében, mind a minőségi paraméterek javításában. Több hallgató nagyobb pótlólagos erőforrást jelent, az egyetemek tehát a tudáspiacon ily módon is megmérettetnek. A tudáspiacon verseny jön létre: verseny a hallgatóért, verseny a tandíj révén megszerezhető többleterőforrásokért. Ez a verseny később tovább terebélyesedhet: verseny a végzett hallgatókat majdan alkalmazó munkaadók elismeréséért, az intézmény jobb hírnevéért. A jobb körülményeket biztosító, színvonalasabb oktatást és szolgáltatást nyújtó, jobb hírű egyetem több hallgatót vonz, több kiegészítő tandíjbevételre tesz szert, ennek következtében versenytársainál jobban prosperálva versenyelőnyét tovább növelheti. A tandíj az oktató számára teljesítménykényszert jelent; a megváltozott helyzetben az oktató erősebb kihívással néz szembe. A tandíj bevezetése igényesebbé teszi a hallgatókat is oktatóikkal szemben: ha fizetünk valamiért, akkor a magasabb minőség, a jobb teljesítmény is joggal megkövetelhető. A hallgató kritikusabban értékeli oktatója munkáját, az oktatót mindez igényesebb munkára, jobbításra, megújulásra serkenti. A tandíj ugyanakkor veszélyforrást is jelent: az egyetem engedményekre kényszerülhet annak érdekében, hogy pótlólagos jövedelmei növelése érdekében több hallgatót vonzzon (ez a „diplomagyárak’ kialakulásának veszélye). Mindebből érzékelhető, hogy mennyire összetett a tandíj bevezetésének kérdése, mennyire eltérőek a kulcsszereplők érdekei, milyen különböző szempontoknak kellene egyidejűleg érvényesülni. A probléma megoldására ezért csak akkor van remény, ha a tandíj kérdését nem elszigetelten, hanem a térítések, támogatások és kompenzációk összefüggő rendszerében kíséreljük meg megoldani. Mindenekelőtt azt az alapelvet kell leszögeznünk, hogy a térítések és támogatások csatornáit világosan el kell különíteni egymástól ahhoz, hogy az egyes szereplők esetében megfogalmazott kritériumok teljesülésére egyáltalán remény legyen. Szakítani kell azzal az elmúlt 40 év alatt kialakult szemlélettel, amely egyazon intézkedés keretein belül kívánta megvalósítani a ráfordítások megtérítését, a nagyobb teljesítményre ösztönzést és a szociális okokból indokolt támogatást. Elhibázott lépés lenne, ha a tandíjban egyidejűleg, összemosva érvényesítenénk az oktatás költségeihez való hozzájárulást, a jobb teljesítményre való ösztönzést, a szociális rászorultság miatti kompenzációt. Külön csatornába terelésükkel viszont az elkülönített érdekek jobban érvényesíthetők, ugyanakkor az érintett (rászorult) személyek esetében is igazságosabban, követhető módon összegeződnek a kompenzációs hatások. Mindezekhez adódnak az egyéb kompenzációs lehetőségek. Melyek lennének e többcsatornás rendszer főbb alapelvei és elemei? Először is: a tandíj befizetése mindenki számára legyen kötelező. Ennek egy része a központi költségvetést illesse meg, egy másik része az egyetemen maradjon. Ez utóbbi komponens részben a hallgatói tanulmányi ösztöndíj fizetésére szolgál, részben a hallgatói szociális támogatás csatornájába kerül, további hányada pedig az egyetem fejlesztését szolgálja. Az egyes komponensek arányának megállapítása nyilván további egyeztetések tárgya lesz. Ebben a konstrukcióban viszont nem szükséges kétféle (alap- és kötelező) tandíj megkülönböztetése. Központilag csak az államkasszába kerülő részt vagy hányadot kellene előírni. Magát a tandíj összegét, annak további megoszlását az intézmény határozná meg, tekintettel hallgatóinak teherbíró képességére, az intézmény vonzerejére, az intézmény financionális helyzetére. A mindenki számára kötelező tandíjfizetés azért fontos, hogy egyrészt minden hallgatóban alakuljon ki az a tudat, hogy hozzájárul felsőfokú tanulmányai költségeihez, azaz nem ingyenes juttatásként jut hozzá diplomájához, annak érzékelhető módon értéke van. Másrészt mint az egyetem szolgáltatásait térítésért igénybe vevő ,,fogyasztó” a hallgató igényesebben lép fel: nem közömbös számára a nyújtott oktatási szolgáltatás minősége. Mindez az egyetemet, az oktatókat, az egyetem alkalmazottait színvonalasabb oktató- és szervizmunkára, átgondoltabb fejlesztésekre kényszeríti. Ez a kényszerítő hatás annál erősebb, minél nagyobb arányt képvisel a tandíj a képzési összköltségben, az intézményi költségvetésben. A tandíjfizetés alól csak igen szűk körben, a jogszabályokban meghatározott esetekben adható felmentés. A kiváló tanulmányi eredmény sem mentesítene a tandíj befizetése alól (a jó tanulmányi munka elismerése ugyanis a tanulmányi ösztöndíj csatornáján jelenne meg). Valószínűleg nem kerülhető el, hogy a tandíj egy része a központi költségvetésbe kerüljön. Az ország gazdasági helyzete, a stabilizációs program végrehajtása elkerülhetetlenné teszi a fiskus érdekeinek kielégítését (ennek realizálására a kormányzat egyébként minden szükséges eszközzel rendelkezik és valószínűleg a jövőben is élni fog vele). Ez a központosításra kerülő rész vagy az állami költségvetés szintjén vagy a művelődési tárca szintjén használható fel. A felsőoktatás számára nyilván ez utóbbi megoldás a kedvezőbb, ezt a felhasználást azonban nyílttá kell tenni, meg kell védeni a falánk lobbyktól; e tekintetben a Felsőoktatási és Tudományos Tanács döntési kompetenciája érvényesítendő. A tandíj másik része tanulmányi ösztöndíjra fordítandó. A hallgató tanulmányi teljesítményének növelésére irányuló ösztönzés fontos eleme legyen a rendszernek: a magas tandíj akadályozza meg a megfelelő teljesítmény nélküli túlélésre való berendezkedést, ugyanakkor ezen a csatornán az ösztöndíjjal ismerjük el az átlagon felüli tanulmányi teljesítményeket, kompenzáljuk vagy jelentősen kompenzáljuk túl a tandíj jelentette terheket. A befizetett tandíjaknak ösztöndíjra fordítandó része egészüljön ki a központi hallgatói juttatásoknak erre a célra szánt részével, valamint az önkormányzatok és egyéb szponzorok ösztöndíj célú (esetleg címzett jellegű) felajánlásaival; mindezek együtt képezzék az intézmény ösztöndíjalapját. A hallgatók szociális támogatása külön csatornába kerüljön (Bajorországban például nem az egyetem, hanem a tartományi kormány bírálja el a hallgatók igényeit és fizeti a támogatást - a szociális támogatás valójában nem egyetemi feladat). Nálunk a befizetett tandíj egy részét is erre a célra lehetne fordítani; azon hallgatók támogatására, akik képességeik révén bekerültek ugyan a felsőoktatás rendszerébe, de kedvezőtlen anyagi helyzetük, családi-társadalmi hátterük miatt a tanulás terheit nem képesek elviselni. Itt a legsúlyosabb helyzetben lévő hallgatókról van szó. A szociális támogatás céljait szolgálja ezen felül a hallgatói központi támogatásból erre a célra allokált összeg. Az érintett - nehéz szociális helyzetű - hallgatók az itt megszerezhető szociális támogatáson felül természetesen a kiemelkedő tanulmányi munka utáni ösztöndíjra, valamint az egyéb kompenzációkra is pályázhatnak. A tandíjból az egyetem, a főiskola fejlesztésére fordítandó hányadnak szabad felhasználásúnak kellene lennie. A mai irányelvek ennek az összegnek a felhasználását egyetemi célú fejlesztésekre korlátozzák. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a felsőoktatási intézmények legértékesebb erőforrása a szürkeállomány, értelmetlen dolog a tandíjból származó pótlólagos bevételt kizárólag dologi célú kiadásokra leszűkíteni. Másrészt köztudomású, hogy az egyetemek többsége kisebb-nagyobb pénzügyi hiánnyal küzd. Az intézmény döntési kompetenciája legyen, hogy ezt a tandíjból származó bevételt mire fordítja: az éves költségvetés hiányának eltüntetésére (azaz működőképességének fenntartására), vagy eszközfejlesztésre, vagy oktatógárdájának differenciált bérezésére (például a hallgatók által is elismert legkiválóbb oktatók jutalmazására, egy kiemelkedő egyéniségnek az intézményhez szerződtetésére). A tandíjrendszer lényeges tartozékai legyenek további kompenzációs jellegű konstrukciók. Ilyen lehet például a tanulmányi hitel: a tanulmányi időszak alatt folyósított olyan banki hitel, amelynek visszafizetése a tanulmányok befejeztével, a munkába állás után kezd aktuálissá válni (jelenleg a fő gondot az jelenti, hogy a kamat mértéke a magas inflációs index miatt ijesztő mértékű, az állam nem nyújt hitelgaranciát). A tandíj valamilyen formában leírható legyen az adóalapból vagy az adóból. Fontosnak tartom az intézményen belüli munkalehetőségek megteremtését. A nyugati egyetemeken határozott törekvés figyelhető meg annak érdekében, hogy az intézmény minél több munkalehetőséget biztosítson hallgatói számára. (Jellemző, hogy a könyvtárakban, olvasótermekben, sportlétesítményekben, a portaszolgálatban stb. nagy számban foglalkoztatnak részmunkaidőben hallgatókat.) Az ilyen jellegű munkák a hallgató és az intézmény közötti kötődést is szolgálva a hallgatót pénzkereseti lehetőséghez is juttatják (tandíjköltségek előteremtése), munkaidejét rugalmasan beosztva. Ezen a fronton nálunk is áttörés lenne szükséges: a munkahelyeken a természetes létszámcsökkenés (nyugdíjazás, kilépés stb.) pótlását fokozatosan hallgatók munkába állásával kellene pótolni. Szólni kell az intézményen kívüli munkalehetőségekről is. Az intézmény részéről fokozottabb figyelmet kellene fordítani a hallgató munkaközvetítésére. A Nyugaton tevékenykedő Student Service-ek többek között az év közben elérhető munkaalkalmakat közvetítik ki a hallgatók felé, de amellett a nyári időszakban is segítenek munkalehetőséget találni. Ezek a szolgálatok nálunk még gyermekcipőben járnak, valójában reális igény sem fogalmazódott meg irántuk. * A kollégiumok igénybevételi díja is szorosan kapcsolódik a fenti rendszerhez. A kollégiumok esetében az intézmény arra törekszik, hogy ez a funkció lehetőleg önfenntartó legyen, költségközpontként üzemeljen, ne vonjon el erőforrásokat az oktatástól, kutatástól. Ez a célkitűzés akkor valósul meg, ha a hallgató megfizeti a kollégiumi szolgáltatás költségeit; ez az első lépés ahhoz a Nyugaton kialakult gyakorlathoz, amely szerint a kollégiumok az egyetem nonprofit szatellit szervezeteiként (például közhasznú társaságként, közalapítványként) működnek, bevételeikből fedezik kiadásaikat, kisebb fejlesztéseiket. A kérdés: hogyan lehet ebben a rendszerben figyelembe venni az egyes hallgatók szociális rászorultságát, úgy, hogy amellett az előbbi elvek (önfenntartó, nonprofit, relatíve önálló működés) is érvényesüljenek?.) Szociális támogatást egy helyről kapjon a hallgató: egyszer bírálják el szociális szempontból jogosultságát. Egy összevont szociális alapba folyjon be minden csatornáról a szociális támogatásra szánt összeg (központi költségvetés hallgatói támogatásának szociális segély célú része, a majdani ittmaradó tandíjból szociális támogatásra fordítandó rész, a kollégiumi térítési díjakból lakhatási támogatás címén visszaforgatott rész stb.). 2.) A kollégiumi térítési díjat minden beköltöző hallgató űzesse meg; ez a térítési díj egyezzen meg a tényleges önköltséggel (összeköltség/hallgató/hó). 3.) A lakhatási támogatás a szociális támogatási rendszer egyik komponense legyen; a szociális támogatása (benne az esetleges lakhatási támogatás) ismeretében a hallgató maga dönti el, hogy hol lakik (albérlet vagy kollégium); a kollégiumokkal szemben fennálló nyomás ezáltal várhatóan csökkenni fog. 4.) Az intézmény részéről a kollégiumok fenntartására fordított összeg szintén az összevont szociális alapba folyjon be lakhatási támogatásként; azok részesüljenek belőle szociális helyzetük, rászorultságuk ismeretében, akik egyébként is kollégiumi ellátásra lennének jogosultak. 5.) A kollégiumi összköltség számítása fogja át a teljes költségspektrumot: a működési költséget (a jelenlegi közvetlen költség); a felmerülő egyéb közvetlen vagy közvetett költséget (energiaszámlák, rendészet, üzemorvos, gazdasági adminisztráció, egyéb központosított költség, egyetemi rezsiköltség); a kollégiumok karbantartásának, felújításának költségét; a kollégiumok fejlesztési költségét. 6.) A fentiek szerint értelmezett összköltség fedezetéül szolgáló tételek: a hallgatók által fizetett kollégiumi térítési díjak, a kollégiumok saját bevételei (rendezvények, szállodai hasznosítás stb.). A költségközpontként működtetett kollégiumok gazdálkodása tehát erre a teljeskörűen értelmezett költségre terjedjen ki és ebben az értelemben fedezze bevételeiből kiadásait. A rendszer kialakításához ideális keretet jelentene a kollégiumok normatív finanszírozása. A költségközpont működési forma teremti meg a lehetőségét a későbbi relatíve önálló nonprofit szervezetként való működésnek. * Úgy vélem, a tandíjjal kapcsolatos összefüggések (célok, szereplők, érdekek) áttekintése, explicit kifejtése elengedhetetlen. A tandíjrendszer újragondolása során az alábbi következtetések mindenképpen megfontolandók: biztosítani kell, hogy a rendszer egyes elemei (tandíj, ösztöndíj, szociális támogatás, kollégiumi térítési díj) mind teljesebben kifejthessék ösztönző hatásukat, mégpedig oly módon, hogy az egyes szereplők (a hallgatók, a felsőoktatási intézmények, a kormány) eltérő céljai mind teljesebben valósuljanak meg, az egyes szereplők érdekei pedig minél kevésbé sérüljenek. Ehhez a fentihez hasonló többcsatornás rendszer szükséges, amelyben nem keverednek különböző szempontok, nem mosódik össze a teljesítményorientáltság, a szociális támogatás és a költségek érvényesítésének elve - elfogadható kompromisszumhoz csak ezen az úton juthatunk el. Barakonyi Károly