Magyar Nemzet, 1997. július (60. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-21 / 168. szám

6 Nézőpont Maíiyar Nemzeí „...a dolgot őt magát nézzük...” Apátia Gratz Gusztáv, a feddhetetlen jellemű politikus és a kilencvenes évek újra felfedezett történésze a dualizmus korának parlamenti ese­ményeit követve, részletesen időz annál az 1896 és 1912 közötti időszaknál, mikor is egyetlen fontos törvényt nem sikerült elfogadni. Az évek során más-más formációban felálló ellenzék folyamatos obstrukciója csak a napilapok címlapjain volt esemény, de az ország lakosságát akkor még nem érintette: a gazdaság ugyanis virágzott. A felelőtlen politizálás, a honatyák napi csillogása, a taps és fütty árát néhány év múlva kellett megfizetnie az országnak. Háborúval, forra­dalommal, terrorral. Vajon mi történt volna, ha nem virágzik a gaz­daság? A képviselők jobb belátásra térnek? Nem tudni, de annyi bi­zonyos, máig isszuk a levét a tizenhat elvesztegetett esztendőnek, amikor a ki a jobb hazafi, az eltökéltebb pártember, a hangzatosabb szónok minden más kérdést háttérbe szorított. A mostani parlamenti ellenzék belső háborújának, a ki a jobb ha­zafi, ki a hitelesebb pártember, eltökéltebb demokrata viaskodásnak nem évek múlva isszuk meg a levét, hanem folyamatosan szenve­dünk tőle. Gazdasági virágzásról ugyanis szó sincs, ám olyan törté­nelmi kihívások előtt állunk, amelyek hosszú évtizedekre, akár szá­zadokra meghatározhatják sorsunkat. Nemcsak az dől el ezekben az években, hogy ki lesz az új elit, hanem az is, mi lesz az esélytelen többséggel, hogy Európa kiszolgáltatott bérmunkásai leszünk vagy részt kérhetünk a jövőben is sorsunk formálásából. A drámai kérdé­sekre egyetlen felelet körvonalazódik határozottan: a kormánykoalí­cióé. Ők tudják, merik és teszik, sokszor hosszú távú megfontolások nélkül, olykor a korrupciótól sem visszariadva. Tehetik többségük biztos tudatában, tehetik, mert az ellenzék egyes erői nem azt kere­sik, mi az, ami összekötheti, hanem azt, mi az, ami elválaszthatja őket egymástól. Sokan gyakorlatlansággal mentegetik a mai ellenzéket, mondván, negyven év nagy idő, a hőn óhajtott változások pedig olyan lavina­szerű gyorsasággal szakadtak ránk, hogy nem volt idő kiművelt programokhoz kiművelt emberfőket találni. Néhány éve még elfo­gadhatónak látszott ez az érvelés, ma, a parlamenti demokrácia hete­dik esztendejében már-már mulatságos. A demokrácia játékszabályai nem olyan bonyolultak, hogy ne lehessen elsajátítani és betartani őket. Mindenekelőtt azt, hogy a képviselő választás útján kerül a par­lamentbe, az esetek többségében valamelyik párt jelöltjeként. Pártál­lása még akkor is fontos, ha egyéni küldöttnek választották, hiszen a polgárok leginkább programokra, jelszavakra, olykor az ezek által keltett illúziókra voksolnak. így történt 1990-ben és ’94-ben is. Be­csapása hát a választónak a párt megtagadása, a pozíció önérvényesí­tésre történő felhasználása. A becsapott ember mindenképpen meg­vonja bizalmát. Vérmérséklete dönti el, más párthoz csapódik, egye­nesebbnek vélt, radikálisabb erőkhöz vagy csendes apátiába zuhan, amiből nem lehet kirángatni. Nem akar ő már beleszólni a politikába, az ország életébe, túlélni akar, mint a Kádár-korszakban. Az ellenzéki pártok belső vitáit követve nem akar igazságot te­remteni, nem firtatja, ki az igazabb magyar, jobb demokrata, el- kötelezetettebb keresztény. Azt látja, a magukat nemzetinek, demok­ratának és kereszténynek valló politikusok egymást marják, minden energiájukat arra összpontosítják, hogy a másikat kiszorítsák. Bíró­ságra szaladgálnak, nemzetközi szervezeteknél panaszkodnak, alap­szabályokat módosítanak, sajtótájékoztatókat hívnak össze. A kereszténydemokratáknál zajló tragikomédia - az uborkasze­zon pompás sajtócsemegéje - a csendben figyelő polgárnak az utol­só csepp a pohárban. Lehet, hogy egyes szereplők most médiasztárrá válnak, lehet, hogy olyan elismerést vívnak ki, olyan meghívások birtokába jutnak, amelyekről nem is álmodtak, de az tudniuk kell, hogy a leghívebb közönségüket elveszítették. Elveszítették a majda­ni választókat, akik már apatikusan legyintenek a szellemesnek vélt riposztokra, az ügyesnek gondolt oldalvágásokra. És ezeknek az em­bereknek nemcsak a politikusokból, a politikából is elegük van. Osztovits Ágnes MagyarNemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNÁI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: BÚZA PÉTER. FEHÉR BÉLA MARAFKÓ LÁSZLÓ Rovatvezetők: MESZLENY LÁSZLÓ (belpolitika). HORVÁTH L. ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra). LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), FAGGYAS SÁNDOR (publicisztika), BOROS ISTVÁN (riport), ÁRVAY SÁNDOR (sport) ___________________________Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA __________________________ S zerkesztőség: 1133 Budapest. Visegrádi utca 110-112. Telefon: 344-2500. telefax: 344-3651 Postacím: 1554 Budapest. Pf. 59. Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E mail: mnemzet@magyaraemzet.hu Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1282 Felelős kiadó: NÉMETH PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: VAS GÁBOR Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Budapest. Visegrádi u. 116. Telefon: 270-1388, 344-2500. telefax: 129-1240.129-1461. Vezérigazgató: RITTER TAMÁS Telefon: 465-8540. A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. A terjesztést szervezi a P & B Média Rt. terjesztési igazgatósága. Telefon: 465-8504, telefax: 149-1580. Igazgató: CSÓRY GYÖRGY Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban, Budapesten a Magy ar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, valamint a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1..; levélcím: IIELIR, 1900 Budapest, Orczy tér 1., telefonszáma: 303-3441, 303-3442. faxszáma: 303-3440), közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. , 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 42 forint, szerdán és szombaton 52 forint Előfizetési díj egy évre 9588 forint, fél évre 4794 forint, negyedévre 2397 forint, egy hónapra 799 forint Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft.. 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 00.36 1 201-8891. mobiltelefon: 0036-20 524 -522 E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató HU ISSN 0133—185X HU ISSN 0237-3793 HÉTFŐ, 1997. július 21. A társadalom összetartó ereje az „Isten halála után” is az erkölcs A hatalom szentsége és a szentség hatalma Az emberi alkotásokon nem fog az idő vasfoga sem. Már Ho­ratius úgy fogalmazott Melpo- menéhoz írott költeményében, hogy „multaque pars mihi vita­bit Libitinam”. Tehát úgy érté­kel, hogy „jobb részem nem enyész, szellemem él tovább”. Önmaga nagyobb, alkotó részét Libitina, az enyészet istennője sem veheti el tőle. Ezt a gondo­latát a történelem általánosította, így ez ma már nem csupán a költőre, de általában az alkotó emberre vonatkoztatható. Az al­kotás, az iskolateremtés és a kul­túrateremtés nem enyészik el. A tudomány, a művészet és a kul­túra „halhatatlan”. Az ember biológiai élete is halhatatlan. Halhatatlanságát az ivarsejtek hordozzák. A sper­mium, az ovium és a kettő egyesüléséből az új életcsíra, a spermovium. Az egyesülés bio­lógiai folyamata ismétlődik az élet kezdete, illetőleg az ember teremtése óta. A monogenezis azt tanítja, hogy az emberiség egy emberpárból származik. Az „ovisták” szerint Éva petefészké­ben vagy az „antimasculisták” szerint Adám heréjében az egész emberiség valamennyi nemzedé­ke már preformáltan, alakilag is benne volt. Ma is úgy tudjuk, hogy az ember öröklését a „ge­netikus kódok” rejtik. Sokan hisszük azt, hogy az ember testből és lélekből áll. A test múlandó, a lélek halhatat­lan. A lélek halhatatlanságában Jézus Krisztus óta hiszünk. Jézus Krisztus óta létezik keresztény kultúra és erkölcsi világrend. El­eddig a római egyháznak három alapmodellje alakult ki: a vérta­núk egyháza a IV. századig; az intézményesített egyház, amely a keresztény társadalom és a ke­resztény állam központja a XIX. századig; valamint napjaink plu­ralista és szekularizált társadal­mának egyháza. Már a XVIII. és a XIX. század racionalizmusa megkísérelte a régi kulturális és erkölcsi értékeket átértékelni, majd a XX. században az érték­teremtő, de egyben a vakmerő kísérletező ember lépett a törté­nelem színpadára. Megkísérelte magát az egyházat és annak in­tézményeit is fellazítani, sőt el­pusztítani. Az egyház azonban életben maradt, annak ellenére, hogy a hitetlenek és Nietzsche is Európa megmenekülésének egyet­len esélyét a kereszténység el­pusztításában látták. Nietzsche A szerző orx’os, egyetemi tanár alapeszménye az ateizmus, he­lyesebben az antiteizmus volt. A két fogalom nem egy és ugyanaz. Benoulli azt állítja, hogy midőn Nietzsche azt mondta, hogy az Isten halott, az egészen más, mintha azt mondta volna, hogy nincs Isten'. Isten tehát volt, de most halott, mert mfegöltük. Aki az Isten-eszmét kioltja, az a ke­resztény etika „rabláncait’1 is széttöri. Nietzsche szerint az Is­ten halálával és a keresztény eti­ka száműzésével nyerte vissza az ember a teljes szabadságát. Az Isten halálával, a keresz­tény etika száműzésével és a korlátlan szabadság elnyerésé­vel, az eddigi értékek lerombolá­sával az ember Európa szörnyű létformája, a nihilizmus felé ro­han. A bolsevizmus már 1917- ben a feje tetejére állította gaz­daságát és társadalmát. Ekkor egy antiintellektualista totalitá­rius rendszer ragadta magához a hatalmat, noha a legmagasabb vezetők zömmel kulturált embe­rek voltak. Egy pillanatra akkor úgy tűnt, hogy megvalósul Pla­tón álma, a filozófus királyok uralma. Ennek éppen az ellen­kezője történt. Hetven év múlva ezért ezt az erős világhatalmat a második technikai-tudomá­nyos forradalom megdöntötte, a Szovjetunió 1991-ben kártya­várként omlott össze. Ennek el­lenére nagyon tanulságos ez a hetven év. így például saját szemünkkel győződhettünk meg arról, hogy a hatalom miként képes absztrakt eszméket fetisi­zálni, és ezáltal azt is elérni, hogy az emberek akár az irreá­lisban is vakon bízzanak. Ko­runkban különben is ellehetetle­nültek a transzcendenciák, új és vakmerő hitek kaptak lábra. Az új hitek pedig a szó szoros ér­telmében sajátos vallásokat és kultuszokat teremtettek. Maga a sztálinizmus is egy legitimizáló mítosz volt (Julliard), bár az nemcsak a kommunista eszmei­ség legitimitását jelentette, ha­nem ezen túlmenően egy külde­téstudatot is. A sztálinizmus ezért még a politikát és a sze­Károlyi András rajza mélyi kultuszt is a „vallás” rangjára emelte. Pogány mítoszt teremtett belőle, akár a németek a fajgyűlölet és az „uralkodó” nép küldetéstudatából és po­gány kultuszából. Mindeközben pedig századunkban a történel­mi egyházak mélyrepülésének vagyunk tanúi. Az Isten nincs jelen sem gondolatban, sem szóban, sem cselekedetben. Pe­dig mindig a vallás volt a kultú­ra hordozója. A vallás hanyatlá­sa így a kultúra hanyatlását is jelenti. A vallás és a kultúra a múltban született organizmus. Ha a történelmi múltat feledjük, a nemzet, a kultúra és a vallás szívét tépjük ki. A XX. század immáron lezárult, a XXI. pedig új Istent, új kultuszt és új erköl­csöt formál. De a kultúra és az erkölcs életszentségét már most létkérdés volna életünk roha- natából kimenteni. A társada­lom összetartó ereje az „Isten halála után” is az erkölcs. Ezt a felismerést Lengyelországban egész Európára vonatkoztatta II. János Pál. Azt is hangoztatta, hogy mindaddig nem lesz közös Európa, amíg nem valósul meg a lelki egység. Gerlóczy Ferenc véleménye szerint a hatalom mindig is szentség volt. Publicisztikájában Ehnaton fáraóra hivatkozik, aki egy korabeli ábrázoláson az égiek és a földiek között közvetí­tett. A kaliforniai Berkeley egye­temen tanító történészre, Ernst Kantowiczra hivatkozik, aki a ki­rályok kettős testéről írott köny­vében kifejtette: a szent királyok teste egyrészt fizikai, másrészt misztikus test volt. Nagyon le­egyszerűsítve Kantowicz azt a keresztény felfogást fogalmazza itt meg, hogy az ember testből és lélekből áll; mivel pedig a király is ember, ezért a szent királyok misztikus teste a lélek. A szent­írásból tudjuk, hogy a lélek az, ami éltet, a test nem használ sem­mit. Átvitt értelemben viszont nem csupán a szent királyokat, de az egyházat is szokás Krisztus misztikus testének nevezni. Gerlóczy közlésében hivatko­zik a vallásfilozófiát tanító tudós Molnár Tamásra is, aki A hata­lom két arca - politikum és szent­ség című könyvében úgy véli, hogy a hatalom misztikuma, „szentsége” egyetemesen és kivé­tel nélkül mindig is jellemezte az emberiséget. De Mircea Eliade szerint is a hatalom éppúgy meg­magyarázhatatlan, transzcendens jelenség, mint a szentség. A fran­cia történész, Jacques Julliard pe­dig egyenesen azt mondja ki, hogy a demokrácia csak addig lesz képes megőrizni hatalmának „szentségét”, amíg képviselni tudja az erkölcsi értékeket. A XX. században az embe­riség a minden és a semmi ha­tárára jutott. Megmaradásának egyetlen esélyét a kereszténység és keresztény erkölcsi értékek visszahozatalában látom. Az embert a demokráciában is csak az Isten és az erkölcsi világrend rettentheti már csak vissza a végső megoldástól, önpusztítá­sától. Az az Isten és az az erköl­csi világrend, melyet Nietzsche, az Antikrisztus és a XX. század megtagadott. Jézus Krisztus arra tanított bennünket, hogy aki őbenne hisz, ha meghal, is élni fog. Európa és a nyugati civili­záció legnagyobb vesztesége ezért a lélek halhatatlanságába vetett hitének az elvesztése (Orwell). Ezért új evangelizá- cióra van szükség. A keresztény ókor nagy misszionáriusa Szent Pál volt, aki a pogányokat a szentség hatalmával térítette. A keresztény újkor nagy misszio­náriusa II. János Pál pápa, aki a keresztényeket téríti a szentség hatalmával. A hatalom szentsé­ge és a szentség hatalma meg­csókolják egymást. Antalóczy Zoltán Hetvenhét éves korában München­ben elhunyt Kecskési Tollas Tibor, a Nemzetőr című emigráns havilap alapító főszerkesztője - adta hírül a rádió. Vég­akarata szerint szülőfalujában, a Borsod megyei Nagvbarcán helyezik majd örök nyugalomra. A nyolcvanas évek végén, még a rend­szerváltozás előtt találkoztam vele először New Yorkban, nagy sikerű költői estjén, és itt hallottam először saját előadásában a ma már híressé vált Bebádogoztak minden ablakot... című versét. Akkor kötöttünk barátságot. Utoljára ez év áprilisában kap­tam tőlük levelet. Felesége, Maja számolt be Tibor egyre romló állapotáról. Legbol­dogabbnak tízéves barátságunk alatt akkor láttam, amikor 1995 októberében a nyom­dából egyenesen hozzám hozta el a Füveskert 1954-1995 című antológiát. És milyen ráadás volt az az este, amit még ab­ban az évben december 16-án Fehérváry István, a barát és szintén egykori politikai fogoly 75. születésnapján, egy behavazott világvégi vendégfogadóban töltöttünk. Egész este filozofáltunk és terveket szőt­tünk. Álmodoztunk és iszogattunk. Tibor pedig ragyogott. Amikor elbúcsúztunk egymástól, zsebembe csúsztatott egy minikönyvet, amelyet az ő hetvenötödik születésnapjára jelentetett meg azokban a napokban a lakiteleki Antológia Kiadó. A Bebádogoztak minden ablakot... angolul, németül, olaszul, spanyolul és magyarul. A gyerek örül úgy a karácsonyi ajándéknak, ahogy ő fogadta a kiadó meglepetését. Tollas Tibor 1920. december 21-én született Nagybarca községben. Apja, E3ILEKEZES Kohlmann Tamás ezredes arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére, Kohlmann Jó­zsef császári tiszt 1848-ban az osztrák és cári seregek ellen harcolt a magyar szabad­ságért. Édesanyja, Kecskéssy Jolán - az ő nevét vette fel 14 éves korában - a refor­mátus zsoltárfordító Gelejti Zsuzsanna le­származottja. Tollas Tibort 1941-ben avat­ták a Ludovika Akadémián hadnaggyá. Ha­dibeosztásban, 1945 tavaszán, Veszprém mellett mindkét keze súlyosan megsebe­sült, s ennek nyomát őrizte haláláig. Hamis vádakkal 1947-ben letartóztatták. A kisza­bott tíz év büntetésből kilenc évet a gyűj- tőfogházban, a váci börtönben és a tatabá­nyai rabbányában töltött. A politikai perek felülvizsgálatakor, 1956 júliusában szaba­dult, majd telepedett le az NSZK-ban. Münchenben megalapította és évtizedeken át szerkesztette a Nemzetőr című lapot. A feladat küldetés volt, mint ahogy az volt az „íródeákság” is a váci börtönben. Tóth Bá­lint, a fogolytárs írta a Füveskertben: „Tol­las (...) az egész mozgalmat táplálta, és eredményre vitte, s aki egy másolóbarát szorgalmával lopott órákon, lopott hóna­pokon át írta, másolta fordításainkat, ver­seinket.” Az emlékezet tíznél több három­négyszáz oldalas, kézzel írott börtön­füzetről tud, de mindössze öt maradt meg: három kötet műfordítás és két kötet vers. Három darab 1956-ban kijutott Nyugatra, két kötet itthon, rejtekhelyen vészelte át a legsanyarúbb éveket. A többi Vác börtön­falai között odaveszett. Tibor azonban ha­láláig bízott abban, hogy talán egy-két kö­tet még előkerül... Határ Győző írta 1988-ban Tollas ak­kor megjelent Varázskor című kötetéről, lí­rájáról a Nemzetőrben: „Tollas Tibor olyan lírikus, ki elmondhatja magáról: »énekelek, mert Isten énekelnem adta, úgy énekelek, ahogy Isten tudnom adta«. Ez a fajta költői alkat nem néz se jobbra, se bal­ra, hiszen lírája - potenciálisan - benne, vele, mintegy adva van: lírai feladata, lehetősége, termése ennek a potenciális lí­rának a lesugárzása (...) Varázskor című, új kötete nemcsak húrjainak bámulatos, új megzendülését jelenti az öregkor ajándéka gyanánt, hanem mindinkább előtérbe kerül a szín-líra, a vegytiszta líra hangja. Az ár­tatlanság megvágyása. A gyermekkor visz- szakívánása.” Haláláig ebben fürdött: az ártatlanság sugárzott belőle, és újra lova­golt fűzfasípot fújva. És eközben kaptam azt az áprilisi keltezésű levelet München­ből, amely már rosszat sejtetett: „Tibornak naponta van egy-két nyugtalan órája, ami­kor várja, hogy ismét lefogják, bebörtönzik vagy kivé gzik” - írta a felesége. „Emlékei között szerepel a gyermekkor és a külföldi előadóutak. Mindenkire, aki írt nekünk, emlékezik, felcsillan a szeme, ha felolva­som a lapot, levelet neki. Néha beképzeli magának, hogy most érkezett külföldről haza." A géppel írott levél végén Tibor keze írása. A nehezen formált betűk, az utolsó belső harc nyoma az életért. Valameny- nyiünkért: „Szeretettel: T. Tibor". 3&S-. yy/r/fy/,} J i í *

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék