Magyar Nemzet, 1998. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-21 / 17. szám

SZERDA, 1998. január 21. Nézőpont Egy következmények nélküli ország A következménynélküliség okairól Az utóbbi hetekben, hónapok­ban a fenti feleimen futó soroza­tomban többféle politikai-közéleti téma kapcsán igyekeztem bebizo­nyítani, hogy következmények nél­küli országban élünk. Olyan or­szágban, ahol a politikai-közéleti szereplők cselekedetei csak na­gyon ritkán szembesülnek egyér­telmű, esetleg szankcionáló erejű, morális megítéléssel, s ahol az ál­lam feletti társadalmi kontroll enyhén szólva alig-alig létezik. Ez pedig leginkább a hatalomnak kedvez, amely ilyen közéleti „kör­nyezetben” szinte parttalanul, s gyakran szemtelenül valósíthatja meg céljait, tisztességes és kevés­bé tisztességes szándékait. A helyzet paradoxona éppen az, hogy ez a következménynélkü­liség az ország, a társadalom egé­sze szempontjából nem marad - nem is maradhat - következmé­nyek nélkül. Arra a kérdésre igyekszem választ keresni, hogy alapvetően milyen okok játszottak közre a rendszerváltozás után, az utóbbi években megfigyelhető kö­vetkezménynélküliség kialakulá­sában. Ezek szerteágazóak, s alap­vetően összefüggnek a rendszer­­változás jellegzetességeivel, a ha­zai demokrácia sajátos vonásaival. Ezek közül hármat emelnék ki. 1. A következmény nélküliség egyik alapvető oka abban rejlik, hogy a rendszerváltozás során és után, egészen a mai napig nem si­került integrálni a polgárokat, a civil szférát a demokrácia intéz­ményrendszerébe és mindennapi gyakorlatába. Nem jött létre az államszocialista, diktatórikus jel­legű társadalomintegráció helyén egy olyan új társadalomintegratív terv, struktúra, amely a nyugati polgári demokráciákban már évti­zedek óta létezik, s amely minden ízében az új, demokratikus rend működését „támasztaná” alá. Egy demokratikus országban ugyanis csak akkor lehet számítani a poli­tikai-közéleti cselekedetek világos és előrelátható következményeire, ha mind a politikai szférát, mind a közszereplőket, mind az állampol­gárok sokaságát hasonló integrá­ciós elvek tartják össze. Csak ezen átfogó elvek megléte, rögzülése esetén kérhet számon az állampol­gár politikusaitól, „államba” kül­dött képviselőitől tisztességes és jellemes, valamint demokratikus cselekvést, s fordítva, csak ezen integráltság esetén követelhet a „politika” az állampolgároktól jogkövető, korrekt magatartást. De vajon milyen demokrati­kus társadalomintegratív elvekre lehet itt gondolni, amelyek egyike sem stabilizálódott még Magyar­­országon? Semmi meglepően újra, csak olyanokra, amelyek már ki­alakultak a fejlett nyugati demok­ráciákban. Ezek közül elsőként le­het megemlíteni azt az individua­lista polgárerényt, amelynek min­dennapi alapjait már kétszáz évvel ezelőtt kifejtette Benjámin Frank­lin, illetve amelynek kialakulását tudományos módszerrel Max Weber mutatta be A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában. Ez a polgári etika, amely a piaci társadalom, a kapitalista gazdaság morálisan el­fogadható működtetéséhez nélkü­lözhetetlen, „alulról” jön ugyan, de ha elég erős és stabil a társada­lom, akkor hatással van a politikai aktorok magatartására is. Ez a pol­gárerény gyakorlatilag mindegyik nyugati országban összetartó és eligazító erőként működik, áthatja a társadalom etikai felfogását; ez­zel szemben nálunk egyelőre fél­oldalas, erkölcsi tartás nélküli pi­acszemlélet vált uralkodóvá, ami nem hat korlátozó erővel a politi­ka szereplői számára. Durvábban szólva: a vadkapitalizmus mellett „vaddemokratizmus” működik, ami bizonyos fokig egységes ha­tást mutat, de iránytűt nem ad. A másik lehetséges integráció a demokratikus nemzet iránti szo­lidaritás, a demokratikus nemzeti intézmények iránti közös tisztelet, ami a polgárok és a politika között összetartó erőként funkcionál. Nem nehéz belátnunk, hogy Ma­gyarországon alapvető problémák vannak a nemzeti identitással. Közismert - hiszen felmérések so­kasága bizonyította -, hogy a ma­gyarok többsége nem büszke a nemzet alapvető intézményeire, s hogy egy sajátos kisebbrendűségi komplexus figyelhető meg a nyu­gati országokhoz való viszonyban. Hiányzik a természetes nemzeti büszkeség, amely a polgárokat egymással, s a politikusokkal szembeni igényességre nevelné, arra, hogy követeljük meg egy­mástól a minél jobb teljesítményt a közösség érdekében. Ellenben az egymással szembeni cinikus alaphangú elnézés, ,kvázi” meg­bocsátás érvényesül, mert hiszen­ ugyan mire vagyunk mi képesek? Összetartó, integráló erő lehet­ne természetesen - és Európában hagyományosan - a keresztény vallásetika és magatartáserkölcs is. A latin-európai országok, de akár Ausztria, Hollandia is jó pél­dák arra, hogy a polgári erények és a nemzeti identitás mellett az egyszerre tradicionális és modern vallásosság világos fogódzókat ad mind a polgárok számára, mind a politikusok cselekvéseinek meg­ítélés­t illetően is. Nem kérdés azonban, hogy Magyarországon a kommunista-szocialista évtizedek során egy igen erőteljes, sőt drasz­tikus szekularizáció zajlott le, amelynek a következményekép­pen erősen megcsappant a hívő emberek száma, így aligha elkép­zelhető, hogy erre az évszázad­okon átívelő integrációs elvre ala­pozhatnánk; kiegészítő szerepe azonban megkérdőjelezhetetlen. Végül negyedikként, integrá­lóerővé válhat egy olyan tanulási folyamat, amelynek során a dikta­túrából , jött” országok igen tuda­tosan állnak ki a demokratikus és liberális alapértékek mellett, s ha­tározottan visszaverik a demokrá­ciát veszélyeztető szélsőségesek fellépéseit. Ez egy tudatos tanulá­si, önnevelési folyamat, amelynek során generációk szocializálódnak egyre jobban, ezen alapértékekből következő magatartásmintákhoz. Mindezek eredményeképpen lét­rejön egy erős társadalmi elkötele­ződés a demokráciához és annak intézményeihez, erkölcsi normái­hoz a politikusokban és a polgá­rok körében egyaránt. Vajon miért nem alakult ki ná­lunk a demokratizáció során egy olyan új társadalomintegratív mo­dell, amely a korábbi államszocia­lista rendszerben szinte „természe­tes” következménynélküliséget megszüntethette volna? Azt hi­szem, a válasz röviden úgy adható meg, hogy a rendszerváltozás so­rán és azóta sem sikerült meg­szüntetni a politikusok, a politikai elit és a polgárok között hagyomá­nyosan fennálló távolságot; a pol­gárok 1989-1990 után a demokra­tikus jogállam keretei között sem kerültek közelebb a politikához, s nem sikerült magukat igazán elhe­lyezni a pártok által kínált prefe­renciák, ideológiák, víziók világá­ban sem. Mindennek következté­ben a polgárok lényegében „benne maradtak” a Kádár-korszakban megszokott, kvázi-integrációs mo­dellben, amelynek lényege megra­gadható a politikától való távol­ságtartásban, a magánfogyasztói autonómiában, a „mi sem szólunk bele, hogy mi zajlik ott fenn, ők se szóljanak bele, hogy mi mit csiná­lunk itt lenn” mentalitásban. A polgárok többsége - jobb híján - a cinikus kádári integrációs elv fog­lya maradt, így egyelőre nemigen várhatjuk el tőlük, hogy kellő ál­lampolgári, citoyeni erényeket csillogtassanak. A társadalom in­tegráltsága hiányában nincs abban a helyzetben, hogy következmé­nyeket „követeljen” a közélet, a politika minden területén. Marad a kérdés: ha a polgárok a rendszerváltozás után is „moz­dulatlanok” maradtak, akkor va­jon mit tett a demokratikus érté­kekre „felesküdött” politikai elit azért, hogy a lakosság integrálód­jon az új rendszerb­e? Itt külön kell választani két dolgot: az egyik, hogy az elit mit tehetett, s a másik, hogy amit tehetett, azt megtette-e. Nem kétséges, hogy a rend­szerváltó politikai elit sem tehetett csodát, azaz a kádári magánpolgári léthez szokott társadalmat nem Olexa József rajza „rázhatta fel” egyik pillanatról a másikra. Nem mobilizálhatott szé­les társadalmi csoportokat, mert e csoportok erre egyáltalán nem vol­tak felkészülve. Azaz: a rendszer­­váltó elitnek muszáj volt széles társadalmi bázis nélkül végigvinni a demokratizációt. Ezt megtette. Viszont kevésbé tette meg azt, amit a rendszerváltozás során és azóta is módja lenne, vagyis hogy egymás között megegyezzen az új demokrácia olyan alapértékeiben, alapvonásaiban, amelyek integrá­ciós erővel hathattak volna a pol­gárokra is. Sőt lényegében éppen arról van szó, hogy a pártelitek csatáiban társadalomintegratív modellek ütköznek meg, amelyek élesen elkülönülnek egymástól és szemben állnak egymással. Ön­magában nem a pluralitás és a ver­seny a baj persze, hanem az, hogy - minden radikális politikai-ideo­lógiai eltérés ellenére - meg kel­lett volna, de nem sikerült meg­egyezni néhány, a demokrácia és a liberalizmus értékein nyugvó alapelvben, alapintézményben, ami a polgárok számára is kétség­telenül elfogadható lehetett volna. Az a tény ugyanis, hogy újra és újra kizárólag a rivalizáló, integ­­ratív modellek eltéréseire, szem­benállásaira helyeződik a hang­súly a nyilvánosság előtt, a polgá­rokat radikális döntésekre kény­szerítené, amihez azonban a pol­gároknak láthatóan semmi kedvük sincs. A társadalomintegratív mo­dellek politikai versenyében már csak azért sem tudnak dönteni, mert a politika és a köztük húzódó távolság eleve lehetetleníti szá­mukra, hogy jó döntést hozzanak, így inkább - jobb híján - az „egésszel” (a „politikával”) he­lyezkednek szembe. Nem kétséges, hogy e 22-es csapdája helyzetből csak úgy le­hetne kikecmeregni, ha a politikai pártok megegyeznének a közösen vállalható társadalomintegrációs alapelvekben, s ezeket valóban közösen képviselnék a polgárok felé - időnként akár deklaratíve is. 2. Az a közvetítő szféra, amely az állam és a polgárok között hú­zódik (az úgynevezett „civil társa­dalom”), s amelynek elsődleges feladata a hatalom ellenőrzése lenne, túlságosan kiszolgáltatott az államnak, túlságosan függvé­nye a hatalomnak. Mind e mögött elsősorban az áll, hogy a rendszerváltás folya­matában az autonóm civil szerve­ződések (szakszervezetek, érdek­­képviseletek, civil társaságok, tár­sadalmi mozgalmak stb.) túl gyor­san háttérbe szorultak, s minden figyelem és anyagi erő a pártokra koncentrálódott. Ennek következ­tében ez idáig a demokrácia struk­turális felépítése és szereposztása erősen hiányosra sikeredett: egyik oldalon a pártok nagyon megerő­södtek, de egyben túlságosan „be­szorultak” az állami szférába, má­sik oldalon viszont a civil társada­lom érdekkifejező, államhoz köz­vetlen kapcsolódó, akaratérvénye­sítő szerepe igencsak foghíjas ma­radt. Az a civil intézményrendszer tehát, amelynek legfőbb feladata a hatalom ellenőrzése, befolyásolá­sa lenne, egyfelől a régi rendszer­ből örökölt (lásd MSZOSZ), más­felől, ha nem is az, de kiszolgálta­tottja az állami elosztási rendszer­nek, ezért inkább alkut köt az az állammal, mintsem hogy erős ér­dekképviseleti tevékenységgel ér­vényesítené akaratát. Nem kevésbé lényeges moz­zanat, hogy igen szerény mértékű az államtól független, autonóm gazdasági tőke nálunk,ezért a pol­gárok a gazdasági, kulturális, civil stb. szereplők igen nehezen tud­nak létrehozni a hatalmat valóban függetlenül ellenőrizni tudó civil szerveződéseket. Ez óriási problé­ma, ami például az egyik legfon­tosabb területen, a sajtó, a média világában is tetten érhető. Nem kétséges, hogy a ma­gyarországi következménynélküli­ség megszüntetésében, a hatalom, a politikusok ellenőrzésében a modern korban a médiának kitün­tetett, felbecsülhetetlen szerepe van. Az örökölt médiastruktúra azonban sok tekintetben megőrző­dött, még a külföldi tőke is a fenn­álló erő- és tőke-, valamint hatal­mi viszonyokhoz próbált alkal­mazkodni. Ahhoz, hogy valóban állami függéstől mentes, elsősor­ban a saját normáinak megfelelni kívánó, a mindenkori hatalommal szemben elfogulatlan médiaintéz­mények jöjjenek létre, bizony­ döntően független, „civil” tőke kellene - ez azonban még látha­tóan hiányzik. 3. Végül röviden: a magyaror­szági örökölt politikai, gazdasági, szociális és kapcsolati tőkestruktú­ra meglehetősen egyenlőtlenül oszlik el a különféle politikai erők között, így a következmények kö­vetelése - ha egyáltalán felmerül ilyesmi - hasonlóképpen egyenlőt­lenül jelenik meg. Világosabban szólva: a Szocialista Pártnak mind a négy területen megmutatkozó tőkefölénye mélyen behatol a tár­sadalom összes szférájába, s ezzel szemben a jelenlegi ellenzék vitat­hatatlanul óriási hátrányt­ szenved el. Mindez nem „ítélet”, pusztán szociológiai jellegű ténymegálla­pítás, ám ennek következményei is egyértelműek: 1990-94 között az akkori hatalom kontrollja, kriti­kája hihetetlenül vehemens volt, míg 1994 óta ennek szinte a nyo­ma sem látható. Másképpen szólva: ahhoz, hogy a következménynélküliség megszűnjön, illetve, hogy ne csak egyoldalú politikai irányultságú következményetika és lendület ér­vényesüljön, legalább két, vi­szonylag kiegyensúlyozott, eltérő politikai irányultságú tőkecent­rumra lenne szükség. S ez nem politikai követelmény, nem vala­mifajta ellenzéki elfogultság, ha­nem a demokrácia tartalmassá, etikussá tételének az alapkövetel­ménye. Esélyei viszont nem jók. Befejezésül még arra szeret­nék röviden kitérni, hogy vajon milyen következményei lehetnek annak Magyarországon, ha a kö­vetkezménynélküliség hosszabb távon fennmarad. Csak röviden a következőket emelném ki: a) a mindenkori hatalom ellenőrzése megoldatlan marad - nincs, aki és amely intézmény számon kérje kormányokon, pártokon, politiku­sokon cselekedeteiket -, így a ha­talom hegemónná válásának ve­szélye egyre erőteljesebbé válik, b) a civil társadalom, a közvetítő szféra nem teljesíti funkcióját, korrumpálódik, „felszívódik” az államba, és c) a társadalomban a polarizációs folyamatok erősöd­nek, a szolidaritás nagymértékben gyengül, amorális magatartásfor­mák válnak „mértékadóvá”. Ha végül megkérdezi a kedves olvasó: és vajon mi következik mindebből?, akkor arra azt vála­szolom, hogy egyvalami talán mégis. Talán kiderült, hogy az or­szág mely csoportja van abban a helyzetben, hogy a következ­ménynélküliség állapotán változ­tasson. Megteszi-e vagy sem - kö­vetkezménye mindkettőnek lesz. Friez Tamás A Vasárnap délben fél egykor az MTV 1-es programjában a Délidő című műsor vendégei a fenti cikkről vitatkoznak Ügyes Az ember mélységesen felháborodik mindazon, ami vagyoni biztonságérzetét, testi épségét fenyegeti. A legjobban nevelt úri hölgy is átkozódik, ha a bevásárlókosár tetejéről leemelik a pénz­tárcáját. Ez érthető. Ám ugyanaz, aki égre kiáll a piacon, a vállát vonogatja a különböző visszaélések, csalások, sikkasztások, meg­vesztegetések hallatán, legfeljebb annyit jegyez meg: ügyes. Ez nem érthető, de magyarázható. A gazdasági bűnözés nincs testkö­zelben. Sok van belőle, mindennapossá vált. Megszokták. Az em­ber nem élhet szüntelen felháborodásban. Felmegy a vérnyomása. Az idősebbjét megütné a guta, ha a múltban nem elnézésre szocia­lizálták volna. Kádár János egyik újítása volt, hogy egy kérlelhe­­tetlenséget hangoztató politikát elnézéssel társított. Más kérdés, hogy kevesebb volt a visszaélés, mert kisebb volt a pénzforgalom, mert a centralizáció következtében kevesebb volt pénz felett rendelkező döntéshozó, csekély a nyilvánosság és a bírói függetlenség. Ma az igazságosztó nem néz félre, legfeljebb eltéved a kozmetikázott és a hiteles dokumentumok, az egymásnak ellent­mondó szakértői vélemények labirintusában, és nem szerez elég bi­zonyítékot egy elmarasztaló ítélethez. Vannak előzetesen felfújt és botránnyá dagasztott ügyek. A Nagy Leleplező törvényes gazdasági tranzakciókat bűntettként tüntet fel, lebonyolítóit pedig maffiózók­nak minősíti. Az ártatlanság vélelme a közvéleményt nem kötelezi. Akit bűnösnek kiáltott ki, az bűnös marad a felmentő ítélet után is. Ami úgymond eleve elrendeltetett, mert akinek sok a pénze, az drága ügyvédeket fogadhat és érvényesítheti politikai befolyását is. Ez ellen a kisember semmit sem tehet. Ő egyébként különbséget tesz a bűnelkövetők között, társadalmi hovatartozásuk szerint. Az erőszakos cselekményeket jobbára tanulatlan fizikai dolgozók, a gazdasági visszaéléseket pedig a művelt szellemi foglalkozásúak követik el. A fehér galléros bűnöző a rokonszenvesebb. A közvéle­mény megkülönbözteti a vagyonos és vagyontalan elkövetőt is. Az előbbivel tehetetlen, az utóbbit nem akarja bántani. Kivált ha gaz­dagokat rövidít meg. (Robin Hood-szindróma) Elnézést sugallnak a bűnüldözés vezetői. Jelesül: amit ők ül­döznek, azzal együtt kell élni. A kérdés: meddig lehet? Bűnözés­párti az az ideológia is, hogy a gazdasági visszaélés a tőkés társa­dalom tartozéka, feltétele. Az eredeti felhalmozás is kisajátítással, rablással, jogfosztással valósult meg. Gazdagodjon tehát, aki tud, mert a társadalomnak szüksége van kapitalistákra. Akit ma meg­ítélsz, az holnap a munkaadód lehet. Nos, ez a vélekedés csak egy régen érvényes képletből indul ki, amely szerint a pénztőkét tör­vényszerűen befektetik, és mint termelőtőke profitot hoz. Bár az ipari forradalom idején sem egyedül e képlet szerint forgatta a gaz­dag ember a pénzét. Mint ezt Balzactól tudjuk, vagyonát uzsoraka­mattal is gyarapíthatta. Nos, mutatis mutandis egyre több mai gaz­­d­ag-az utóbbi pénzszerzési módot választotta. Nem feltétlenül ala­pít gyárat, nem érdekelt az infrastruktúra fejlesztésében, hanem spekulál. (Nagy pénzemberek a tőzsdék manipulálására is képe­sek.) Ilyenkor ugyan a kisrészvényesek is nyerhetnek, de a speku­lációtól nem lesz több a munkahely, legfeljebb a gazdasági bűncse­lekmények száma nő. A példakép ugyanis a pénzügyi zseni. Aki azonban pénz és zsenialitás híján követni akarja, az lop és csal, hogy beszálhasson a nagy játszmába. Közönyössé teszik az embereket e fehér galléros bűnözéssel sa­ját, mindennapos gondjaik is, nincs erejük, kedvük az erkölcsi ítél­kezéshez, amikor holnap a gyerek menzáját, holnapután a közös költséget kell befizetni, és nem tudják, miből törlesztik az adóssá­gaikat. De leginkább az erkölcsi válság okoz tehetetlenséget, és kö­zönyt. Itt és most az igazság bajnoka csörgősipkát visel. Kovács Judit 7 MartyarVizt‘r „...a dolgot ét magát nézzük...” Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JA­NKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: BÚZA PÉTER, FEHÉR BÉLA, KŐ ANDRÁS, MARAFKÓ LÁSZLÓ Rovatvezetők: MESZLENY LÁSZLÓ (belpolitika), HORVÁTH L. ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra). PIETSCH LAJOS (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), FAGGYAS SÁNDOR (publicisztika), ÁRVAY SÁNDOR (sport)­­___________________________Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA__________________________ Szerkesztőség: 1133 Budapest, Visegrádi utca 110-112. Telefon: 344-2500, telefax: 344-3651 Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail:magyarnemzet.hu Kiadja a P & B Média Porfóliókezelő Rt.. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1282 Felelős kiadó: NÉMETH PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: VAS GÁBOR Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1240, 129-1461 Vezérigazgató: RITTER TAMÁS. Telefon: 465-8540 A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. A terjesztést szervezi a P & B Média Rt. terjesztési igazgatósága. Telefon: 465-8504, telefax: 149-1580 Igazgató: CSŐRY GYÖRGY Marketingigazgató: SARLS ERIKA. Telefon: 465-8526,465-8527 Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban. Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, valamint a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1.; levélcím: Heliz. 1900 Budapest, Orczy tér 1., telefon: 303-3441,303-3442, telefax: 303-3440), közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 49 forint, szerdán és szombaton 59 forint Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036­­ 201-8891, mobiltelefon: 0036-20 524 -522 E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató HU ISSN 0133—185 X HU ISSN 0237-3793

Next