Magyar Nemzet, 1998. március (61. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-14 / 62. szám

* * ► A kisember naplója a nagy eseményekről így látta egy gyulafehérvári polgár A Szegedi Római Katolikus Hit­­tudományi Főiskola a forrada­lom és szabadságharc évforduló­jára László Elek gyulafehérvári polgár naplójának­­ Egy gyula­­fehérvári polgárnak naplója az 1848149. évi forradalom alatt címmel - kiadásával emlékezik. A naplót szerkesztője, Sávai Já­nos, a főiskola tanára tanul­mánnyal és dokumentumokkal egészítette ki.­­ A szerző tanult szakmáján kívül - ügyvédként dolgozott - foglalkozott újságírással is, ál­néven küldözgetett hazafias cik­keket napilapokhoz, korabeli fo­lyóiratokhoz - mondta a már­cius közepén megjelenő kötet szerkesztője. - írásának legna­gyobb értéke, hogy a szemtanú vallomását tartalmazza. Felépí­tése nagyon egyszerű: a szerző napról napra jegyezte fel az ese­ményeket. Időnként persze ref­lektált, sőt hosszan kifejtette né­zeteit a politikai, társadalmi kér­désekről. Az események néha megszakították az írást; időn­ként kénytelen volt felhagyni a napló vezetésével, mert félt a házkutatástól.­­A napló mindig személyes jellegű. Óvatos forráskritikával kell kezelni e feljegyzéseket is? - A kortárs, a szemtanú sem lát mindent. Túl közel van az eseményekhez, nincs rálátása az összefüggésekre. Személyes be­nyomásai és elfogultságai érthe­tőek. (A szerző két fia papnö­vendékként lépett a magyar hon­védek közé, érthető az édesapa büszkesége és halálos aggodal­ma egyaránt.) Ugyanakkor még­is hiteles forrás a napló, mert az események átélője a szerző. Is­mereteit szerzett hírekkel egé­szítette ki. Ezeket közölve min­dig kifejezte kételyeit vagy ép­pen bizakodását. A magyar sere­gekről, a magyarországi esemé­nyekről alig kapott elfogadható információt. Az ostromgyűrűbe zárt városban katonai ügyekben életveszélyes bármilyen kérdést feltenni. Nem haditudósítás te­hát ez a könyv, hanem csupán egy polgár naplója. Gyulafehér­vár polgárainak nagyon kevés jutott a szabadság öröméből. Nap nap után csak a bajt, a mér­hetetlen szenvedést és megaláz­tatást élték meg. László Elek, a napló szerzője mégis mindvégig reménykedett. Lelkileg meg­­gyötri, amikor végleg összeom­lik a szabadság utolsó reménye is. E lapokon akaratlanul a napló írójának belső történésének le­szünk tanúi. Lélekrajzot olvas­hatunk. Pontosan végigkísérhet­jük e vallomásból, hogyan gyöt­rődhetett sok kortársa is. Ro­mán, magyar, szász egyaránt. Nem attól szép az írás, hogy csupa dicsőséges, magasztos dolgokat mesél el, hanem éppen attól, hogy igaz módon vállalja a szabadságért és az igazságért va­ló vergődést. A kényes témákat sem kerülte, leírta a román és a szász atrocitásokat is. Fájdalmas eseményeket tartalmaz a napló: a magyar falvak, városok elleni szörnyű vérengzéseket is leírja. Nem titkolta azt sem, hogy ép­pen a Gyulafehérvár környéki magyar nemesek, birtokosok gyilkolásában, birtokaik foszto­gatásában magyarok is részt vet­tek. Sajnálatát fejezi ki, hogy magyarok, románok és szászok gyűlöletessé lettek egymás sze­mében a külső erő, a császáriak cinikus segédletével. A napló írójában is fellángolt a gyűlölkö­dés, ezt őszintén bevallja, de később felismerte: az erdélyi polgárháború tüzét Bécsből szí­tották. A szabadságharc történe­tének a nemzetiségi össze­ütközés a legérzékenyebb pontja ma is. A napló mának szóló üze­nete, hogy a történelmi haragnak akkor lesz vége, ha be merjük vallani: magyart, szászt, románt a bécsi kamarilla egymás ellen tudott uszítani. A naplóból ki­derül, hogyan hitette el a csá­szári hatalom Erdély népeivel, hogy csak egymásra tiporva vív­hatják ki szabadságukat. Az a hatalom, amely inogni érzi biz­tonságát, mindig a megosztás eszközével él. Rosdy Tamás 20 Maen Nemzet Március Tizenötödike 1998. március 14., szombat Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom Egy „különc” a forradalomban Ha igaz a mondás, hogy nagy teljesítményekre tehetség és örökség teszi képessé az embert, akkor az ifjú Teleki László gaz­dag munícióval vágott neki az élet országútjának. Az 1840-es években már a liberális reform­­ellenzék vezérkarába tartozott, de politikai pályájának csúcsára csupán a forra­dalom és kiegyezés vá­laszútán, 1861-ben jutott el - hogy azután mindjárt váratlanul véget is ves­sen életének önkezéből vett rejtélyes halála... „Ki álmodhatott vol­na ilyesmiről ezelőtt csak két nappal!!!” - kom­mentálta a „nagy év” sodrában a bécsi forrada­lom híreit. Metternich rendszerének bukását Vörösmartyhoz intézett levelében a „különc ahogy a jellemében, sor­sában különleges grófot Illyés Gyula elnevezte. Arra kérte a költőt, hogy „hatalmas befolyását” latba vetve hasson oda, ne legyen semmi olyan demonstráció Pesten, ami nem az országgyűléstől indul, mert a nem „összpontosult” működés könnyen árthat az ügynek. Ez azt jelentené, hogy ha Teleki a levél helyett maga jött volna le a hajóval a magyar fővárosba, a nevezetes másnapon - legalább­is kezdetben - ellenezte volna Petőfiék megmozdulását? Bi­zony igen... Széchenyi tíz nap múlva már ezt jegyzi naplójába: „Teleki. Mily dühöngő s őrült, egészen »hegypárti«!” Az a végtelenül sűrű két hét ugyanis, ami a Vö­rösmartyhoz intézett csillapító sorok óta eltelt, döntő tapaszta­lattal gazdagította Telekit: mi­nél világosabban érzékelte a ha­zai események megkésettségét, annál elkeserítőbben döbbenhe­tett rá... arra a nyilvánvaló tényre, hogy a birodalom veze­tői képtelenek felemelkedni a körülmények követelte színvo­nalra. Mindez abba az irányba hatott, hogy ne béklyózza többé politikai indulatait... Részletek a szerzőnek az Új Mandátum Kiadó Magyar Sza­badelvűek sorozatában megjele­nő, Teleki László című könyvéből Teleki azonban nemcsak Béccsel volt elégedetlen, hanem azzal a politikai irányvonallal is, amit az új felelős minisztérium tagjai követtek. Úgy vélte, az áp­rilisi törvényekkel az átalakulás minimumát sikerült csupán ki­vívni, és a teljes sikernek - a re­formfolyamat visszafordíthatat­lanságának - a reformok követ­kezetes továbbvitele az egyetlen záloga. Ezzel magyarázható, hogy a miniszterelnök egyik leg­közelebbi barátja nemcsak mi­niszterséget, de még főispánsá­­got sem vállalt az új adminisztrá­cióban... A legkomolyabb ellentét az úgynevezett olasz segély vitájá­ban mutatkozott a radikálisok és a kormány között. Az udvar a kora nyáron már több ízben sür­gette a magyar kormányt, hogy adjon újoncokat az itáliai csá­szári hadseregbe, és erre - a nemzetiségi felkelések lecsen­­desítése fejében - mutatott is némi hajlandóságot a miniszté­rium. Teleki azonban kifejtette: lehetetlen Bécsnek katonai se­gélyt adni Milánó és Velence el­lenében, mert „Olaszországnak nemcsak alkotmányos, de nem­zetiségi tekintetből is igényei ugyanazok, melyek Magyaror­szágéi”. „Azon nemzetet nem lehet kényszeríteni, mely általá­nos nemzeti életet akar élni, hogy eldaraboltan éljen... - utalt a dolgok belső logikájára, - így ellentétbe jönnénk ma­gunkkal.” „Hát a horvátok?" -kiáltottak közbe a hallgatóság­ból, igencsak értve, hova fut ki ez az érvelés - de Teleki nem maradt adós annak bizonyításá­val, hogy nála a nemzetiségi szempont immár nem játszható ki a demokratikus ellenében. „A horvátokra nézve azt mondom... ha Horvátország - mint egész összes nép érde­két szemmel tartva - Magyarországtól külön akar válni, akaratát respectálom.” Teleki a modern eu­rópai szabadságeszmé­nyeknek azt a vezér­­gondolatát alkalmazta tehát a hazai viszonyok­ra, hogy nem lehet sza­bad az a nép, amely más népeket elnyom. Elvi alapon megfogal­mazott álláspontját azonban érthetően op­ponálta a kormány szó­vivője, a jó barát Kos­suth Lajos, akinek arra is figyelemmel kellett lennie, hogy a helyes politika nemcsak az el­vekhez, hanem a körül­ményekhez, a lehetőségekhez is jól igazodik. Hiszen érzelmileg ő is az olaszok oldalán áll - fej­tegette de miniszterként nem vállalhatja a szakítást Béccsel, amíg ki nem merítették az alkot­mányos megoldás minden lehe­tőségét a béke - az olaszokkal és a nemzetiségekkel egyaránt megkötendő béke­­ megterem­tése érdekében. Itt és jó néhány más kérdés­ben tehát Teleki a szigorú elvi következetességet választotta a közvetlen gyakorlati útmutató­nak. Ahogy azután romlott a helyzet és mind szűkebb lett a lavírozási tér, úgy vágott mind­inkább egybe e kétféle szem­pont. A nyár végére pedig, ami­kor a bécsi udvar végre nekilát­hatott a tavasszal megadott ma­gyar alkotmányos önrendelke­zés visszavételének, és kirob­bant az önvédelmi háború, már olyan mértékű lett az egyetértés, hogy Teleki László hallatlanul fontos kormányposztot vállalha­tott. Batthyány Lajos miniszter­­elnök azzal bízta meg, hogy Pá­rizsban, a Francia Köztársaság kormányánál képviselje Magya­rországot. Csorba László Litográfia gróf Teleki Lászlóról (1811-1861) Átlagéletkoruk: huszonhét esztendő Márciusi ifjak - a korona szomszédságában Petőfit és Jókait ismerjük csak közülük, esetleg az Egressy fi­véreket, Bénit és Gábort. A töb­­biekről azt se tudjuk, honnan jöttek, és mi lett a sorsuk 1848. március 15-éjének „paraplés forradalma" után. A történelem márciusi ifjaknak nevezi őket. Valóban fiatalok voltak ők, hu­­szonvalahányan, akik az 1848- as forradalmat kirobbantották. Átlagéletkoruk 27 esztendő. A legfiatalabb közülük az 1829- ben született Bozzai Pál, a leg­idősebb - az elvei és naivsága okán hozzájuk sorolt­­ Táncsics Mihály. A Magyar Nemzeti Mú­zeum a ’48-as szabadságharc 150. évfordulója alkalmából időszaki kiállításon mutatja be az elfelejtett márciusi ifjakat: Berecz Károlyt, Bérczy Károlyt, Birányi Ákost, Bozzai Pált, Bulyovszky Gyulát, Degré Ala­jost, Egressy Bénit és Gábort, Garay Jánost, Hamary Dánielt, Irányi Dánielt, Irinyi Józsefet, Jókai Mórt, Kacskovics Lajost, Kléh Istvánt, Korányi Frigyest, Lisznyai Damo Kálmánt, Lauka Gusztávot, Nyári Albertet, Oroszhegyi Józsát, Pálfi Alber­tet, Petőfi Sándort, Sükei Ká­rolyt, Táncsics Mihályt, Vajda Jánost, Vas Gerebent, Vasvári Pált és Vidats Jánost, valamint a melletük történelmi szerepet vállaló nőket: Bulyovszky Lil­lát, Karacs Teréziát, Laborfalvi Rózát, Szatmáryné Farkas Luj­zát, Szendrey Júliát, Táncsicsáét és Teleki Blankát. A szent koro­na szomszédságában levő folyo­són és két teremben látható e ra­dikális kis csoportra emlékezte­tő tárlat, a két átépítése miatt hontalanná vált múzeumi gyűj­teménynek (a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a Nemzeti Múze­umnak) az anyagából. Körmöczi Katalin főosztályvezető, a kiál­lítás rendezője szerint igazságot szeretne, szolgáltatni a márciusi ifjaknak tárlatuk. 1848-19 ese­ményeit ugyanis, de a reform­kort is úgy ábrázolják a tudomá­nyos munkák, mintha a változá­sokat kizárólag a liberális arisz­tokraták és a köznemesek vitték volna végbe.­­ Majd egyszer csak a po­rondon terem egy új nemzedék - mondja Körmöczi Katalin -, amelyik nemcsak alakítója lesz március 15-e eseményeinek, de megörökítője is. A Nemzeti Múzeum tárlata kizárólag azokat a márciusi fia­talokat mutatja be, akik bizo­nyíthatóan jelen voltak e neve­zetes napon, és történelemfor­máló szerepet játszottak a már­cius 15-ét követő időszakban is. Általában a húszas években születtek, eszmélésük időszaka a reformországgyűlések nagy korszaka. Akkorra érnek felnőt­té, amikorra a forradalmi hul­lám tetőzik szerte Európában. Bár vannak közöttük nemesek - elszegényedett nemesi famíliák sarjai -, mindannyian polgári foglalkozást űznek. Jogászok, papok, orvosok, történészek, színészek, politizáló költők vagy politikus írók. Esetleg még diákok. Mindannyian tudatos pályaépítők, a mindennapi poli­tika lelkes formálói, európai színvonalú értelmiségiek. Hatni akarnak a gazdaságra, a kultúrá­ra egyaránt. Ehhez azonban írásban kellett közreadni gondo­lataikat, írásaiknak platformot kellett keresni. A kiadói ön­kény, a cenzúra miatt nem volt ez egyszerű vállalkozás. Nem túl szerencsés kísérletek után (írósztrájk, vidéken kiadott új­ság) 1847-ben Életképek címen indíthattak végre lapot (Jókai Mór lett a szerkesztője). Ilyen előzmények után szinte termé­szetes volt a számukra, hogy az általuk megfogalmazott 12 pontban fő helyre került a cen­zúra eltörlése és a sajtószabad­ság követelése. A szellemiségét tekintve a nagy francia forradalommal ro­konszenvező társaság 1846- ban, ’47-ben lép föl csoport­ként, a szervezettség, a pártsze­rűség jelei nélkül. A tagság szüntelen cserélődik, és szinte véletlen, hogy 1848 tavaszán kik vannak színen közülük. De még annak a tíz-egynéhány fia­talembernek is szerteágazott ’48 nyarára az életútja, akiknek a gondolkodása a leginkább kö­zel állt egymáshoz. Március 15-től április 11-éig azonban meg­határozó szerepük volt a forra­dalmi vívmányok kivívásában és szentesítésében. A pozsonyi országgyűlés liberális politiku­sai (még Kossuth is!) azt tartot­ták róluk, olyan hőbörgő fiata­lok ők, akik után komoly politi­kus el nem indulhat. Csak ami­kor kiderült, hogy a bécsi kor­mány sem a független pénzügy­minisztériumot, sem a hadügy­minisztériumot, sem a külügy­minisztériumot nem akarja elis­merni, akkor jutott eszükbe a komoly politikusoknak a márci­usi ifjak radikalizmusa. Föl­használták hát azokat a híreket, amelyek arról szóltak, hogy tö­megek sorakoztak fel mö­göttük. (Petőfi így nyilatkozott erről: ez a hír, a Rákos mezején táborozó felfegyverzett paraszt­ságról nem igaz, de ha nem ne­vezték volna ki a kormányt, „alapja és kalapja” is lett vol­na.) Amikor azonban az áprilisi törvények megszülettek, és be­rekesztették Pozsonyban az utolsó rendi országgyűlést, az első felelős magyar kormány pedig Pestre költözött, az első intézkedések közt a márciusi if­jak féken tartása és elszigetelé­se szerepelt. Könnyen boldo­gultak velük. A márciusi ifjak­nak nem volt semmiféle politi­kai gyakorlatuk. Nem tudták magukat „menedzselni” az or­szággyűlési választások alkal­mával sem, noha március 19-től saját lapjuk volt, a Marczius Ti­zenötödike, amelyet a radikális Pálfi (Pálffy) Albert szerkesz­tett. Éles nyelvű, rövid írásai­val, kritikai hangvételével mindvégig a kormány baloldali bírálatát gyakorolták a hasáb­jain. Szerkesztőjét ’49-ben saj­tóvétség miatt le is tartóztatták, és csak közvetlenül a világosi fegyverletétel előtt engedték szabadon. (A politika csalfa já­téka és a sors különös iróniája, hogy éppen a sajtószabadságért harcoló márciusi ifjakat sújtotta a legerősebben a ’48-as sajtó­­törvény.) A kiállításon választ kapunk majd arra a kérdésre is, hogy mi lett a márciusi ifjakból a forra­dalom másfél esztendejében és mi a szabadságharc bukása után. 1848- 49-ben kevesen kaptak közülük hivatalt, mondja Körmöczi Katalin. Csak Irányi Dániel, Irinyi József és Táncsics Mihály lett országgyűlési képvi­selő. Néhányan a közigazgatás­ban helyezkedtek el, Irányi Dá­niel kormánybiztos lett a Felvi­déken, Kléh István Szatmárban. Bulyovszky Gyula a Belügymi­nisztériumban dolgozott, Irinyi József a külügyben, Lauka Gusztáv a Honvédelmi Minisz­tériumban, Oroszhegyi Józsa a Közoktatási, Vasvári Pál a Pénzügyminisztériumban, Deg­ré Alajos a rendőri osztály titká­ra lett. Többen közülük katoná­nak álltak, noha nem voltak ka­tonának termett ifjak. (Petőfi, Nyári Albert, Bozzai Pál, Degré Alajos, Egressy Gábor - aki 15 éves fiát is elvitte a sorozásra -, Hamary Dániel, Korányi Fri­gyes, Lisznyai Damo Kálmán és Lauka Gusztáv hosszabb-rövi­­debb időre fegyvert fogott vagy haditudósítóként tevékenyke­dett.) Hősi halált ketten haltak közülük, a két legkövetkezete­sebb és legradikálisabb márciusi ifjú: Petőfi Sándor és Vasvári Pál. A szabadságharc bukása után sokan bujdosni kényszerül­tek, csak egy-két ember kapott közülük amnesztiát. (Birányi Ákos, Egressy Béni és Sükei Károly.) Bozzai Pált besoroz­ták, Lisznyai Damo Kálmánt és Degré Alajost várfogságra ítél­ték, Irinyi József, Vidats János, Pálfi Albert, Korányi Frigyes és Vas Gerben börtönbüntetést szenvedett. Irányi Dániel emig­rációba ment, rövid ideig külor­szágban bujdosott Egressy Gá­bor is. A márciusi „nagy szerep­ből” csak kevesen tudtak ké­sőbb „tőkét kovácsolni”. Min­denekelőtt Jókai Mór, aki ’48-49 krónikása lett. (lőcsei) Degré Alajos (1820-1896) Bulyovszky Gyula (1827-1883) Vajda János (1827-1897) Garay János (1812-1853) Vasvári Pál (1826-1849) Irányi Dániel (1822-1892)

Next