Magyar Nemzet, 1998. március (61. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14 / 62. szám
* * ► A kisember naplója a nagy eseményekről így látta egy gyulafehérvári polgár A Szegedi Római Katolikus Hittudományi Főiskola a forradalom és szabadságharc évfordulójára László Elek gyulafehérvári polgár naplójának Egy gyulafehérvári polgárnak naplója az 1848149. évi forradalom alatt címmel - kiadásával emlékezik. A naplót szerkesztője, Sávai János, a főiskola tanára tanulmánnyal és dokumentumokkal egészítette ki. A szerző tanult szakmáján kívül - ügyvédként dolgozott - foglalkozott újságírással is, álnéven küldözgetett hazafias cikkeket napilapokhoz, korabeli folyóiratokhoz - mondta a március közepén megjelenő kötet szerkesztője. - írásának legnagyobb értéke, hogy a szemtanú vallomását tartalmazza. Felépítése nagyon egyszerű: a szerző napról napra jegyezte fel az eseményeket. Időnként persze reflektált, sőt hosszan kifejtette nézeteit a politikai, társadalmi kérdésekről. Az események néha megszakították az írást; időnként kénytelen volt felhagyni a napló vezetésével, mert félt a házkutatástól.A napló mindig személyes jellegű. Óvatos forráskritikával kell kezelni e feljegyzéseket is? - A kortárs, a szemtanú sem lát mindent. Túl közel van az eseményekhez, nincs rálátása az összefüggésekre. Személyes benyomásai és elfogultságai érthetőek. (A szerző két fia papnövendékként lépett a magyar honvédek közé, érthető az édesapa büszkesége és halálos aggodalma egyaránt.) Ugyanakkor mégis hiteles forrás a napló, mert az események átélője a szerző. Ismereteit szerzett hírekkel egészítette ki. Ezeket közölve mindig kifejezte kételyeit vagy éppen bizakodását. A magyar seregekről, a magyarországi eseményekről alig kapott elfogadható információt. Az ostromgyűrűbe zárt városban katonai ügyekben életveszélyes bármilyen kérdést feltenni. Nem haditudósítás tehát ez a könyv, hanem csupán egy polgár naplója. Gyulafehérvár polgárainak nagyon kevés jutott a szabadság öröméből. Nap nap után csak a bajt, a mérhetetlen szenvedést és megaláztatást élték meg. László Elek, a napló szerzője mégis mindvégig reménykedett. Lelkileg meggyötri, amikor végleg összeomlik a szabadság utolsó reménye is. E lapokon akaratlanul a napló írójának belső történésének leszünk tanúi. Lélekrajzot olvashatunk. Pontosan végigkísérhetjük e vallomásból, hogyan gyötrődhetett sok kortársa is. Román, magyar, szász egyaránt. Nem attól szép az írás, hogy csupa dicsőséges, magasztos dolgokat mesél el, hanem éppen attól, hogy igaz módon vállalja a szabadságért és az igazságért való vergődést. A kényes témákat sem kerülte, leírta a román és a szász atrocitásokat is. Fájdalmas eseményeket tartalmaz a napló: a magyar falvak, városok elleni szörnyű vérengzéseket is leírja. Nem titkolta azt sem, hogy éppen a Gyulafehérvár környéki magyar nemesek, birtokosok gyilkolásában, birtokaik fosztogatásában magyarok is részt vettek. Sajnálatát fejezi ki, hogy magyarok, románok és szászok gyűlöletessé lettek egymás szemében a külső erő, a császáriak cinikus segédletével. A napló írójában is fellángolt a gyűlölködés, ezt őszintén bevallja, de később felismerte: az erdélyi polgárháború tüzét Bécsből szították. A szabadságharc történetének a nemzetiségi összeütközés a legérzékenyebb pontja ma is. A napló mának szóló üzenete, hogy a történelmi haragnak akkor lesz vége, ha be merjük vallani: magyart, szászt, románt a bécsi kamarilla egymás ellen tudott uszítani. A naplóból kiderül, hogyan hitette el a császári hatalom Erdély népeivel, hogy csak egymásra tiporva vívhatják ki szabadságukat. Az a hatalom, amely inogni érzi biztonságát, mindig a megosztás eszközével él. Rosdy Tamás 20 Maen Nemzet Március Tizenötödike 1998. március 14., szombat Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom Egy „különc” a forradalomban Ha igaz a mondás, hogy nagy teljesítményekre tehetség és örökség teszi képessé az embert, akkor az ifjú Teleki László gazdag munícióval vágott neki az élet országútjának. Az 1840-es években már a liberális reformellenzék vezérkarába tartozott, de politikai pályájának csúcsára csupán a forradalom és kiegyezés válaszútán, 1861-ben jutott el - hogy azután mindjárt váratlanul véget is vessen életének önkezéből vett rejtélyes halála... „Ki álmodhatott volna ilyesmiről ezelőtt csak két nappal!!!” - kommentálta a „nagy év” sodrában a bécsi forradalom híreit. Metternich rendszerének bukását Vörösmartyhoz intézett levelében a „különc ahogy a jellemében, sorsában különleges grófot Illyés Gyula elnevezte. Arra kérte a költőt, hogy „hatalmas befolyását” latba vetve hasson oda, ne legyen semmi olyan demonstráció Pesten, ami nem az országgyűléstől indul, mert a nem „összpontosult” működés könnyen árthat az ügynek. Ez azt jelentené, hogy ha Teleki a levél helyett maga jött volna le a hajóval a magyar fővárosba, a nevezetes másnapon - legalábbis kezdetben - ellenezte volna Petőfiék megmozdulását? Bizony igen... Széchenyi tíz nap múlva már ezt jegyzi naplójába: „Teleki. Mily dühöngő s őrült, egészen »hegypárti«!” Az a végtelenül sűrű két hét ugyanis, ami a Vörösmartyhoz intézett csillapító sorok óta eltelt, döntő tapasztalattal gazdagította Telekit: minél világosabban érzékelte a hazai események megkésettségét, annál elkeserítőbben döbbenhetett rá... arra a nyilvánvaló tényre, hogy a birodalom vezetői képtelenek felemelkedni a körülmények követelte színvonalra. Mindez abba az irányba hatott, hogy ne béklyózza többé politikai indulatait... Részletek a szerzőnek az Új Mandátum Kiadó Magyar Szabadelvűek sorozatában megjelenő, Teleki László című könyvéből Teleki azonban nemcsak Béccsel volt elégedetlen, hanem azzal a politikai irányvonallal is, amit az új felelős minisztérium tagjai követtek. Úgy vélte, az áprilisi törvényekkel az átalakulás minimumát sikerült csupán kivívni, és a teljes sikernek - a reformfolyamat visszafordíthatatlanságának - a reformok következetes továbbvitele az egyetlen záloga. Ezzel magyarázható, hogy a miniszterelnök egyik legközelebbi barátja nemcsak miniszterséget, de még főispánságot sem vállalt az új adminisztrációban... A legkomolyabb ellentét az úgynevezett olasz segély vitájában mutatkozott a radikálisok és a kormány között. Az udvar a kora nyáron már több ízben sürgette a magyar kormányt, hogy adjon újoncokat az itáliai császári hadseregbe, és erre - a nemzetiségi felkelések lecsendesítése fejében - mutatott is némi hajlandóságot a minisztérium. Teleki azonban kifejtette: lehetetlen Bécsnek katonai segélyt adni Milánó és Velence ellenében, mert „Olaszországnak nemcsak alkotmányos, de nemzetiségi tekintetből is igényei ugyanazok, melyek Magyarországéi”. „Azon nemzetet nem lehet kényszeríteni, mely általános nemzeti életet akar élni, hogy eldaraboltan éljen... - utalt a dolgok belső logikájára, - így ellentétbe jönnénk magunkkal.” „Hát a horvátok?" -kiáltottak közbe a hallgatóságból, igencsak értve, hova fut ki ez az érvelés - de Teleki nem maradt adós annak bizonyításával, hogy nála a nemzetiségi szempont immár nem játszható ki a demokratikus ellenében. „A horvátokra nézve azt mondom... ha Horvátország - mint egész összes nép érdekét szemmel tartva - Magyarországtól külön akar válni, akaratát respectálom.” Teleki a modern európai szabadságeszményeknek azt a vezérgondolatát alkalmazta tehát a hazai viszonyokra, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Elvi alapon megfogalmazott álláspontját azonban érthetően opponálta a kormány szóvivője, a jó barát Kossuth Lajos, akinek arra is figyelemmel kellett lennie, hogy a helyes politika nemcsak az elvekhez, hanem a körülményekhez, a lehetőségekhez is jól igazodik. Hiszen érzelmileg ő is az olaszok oldalán áll - fejtegette de miniszterként nem vállalhatja a szakítást Béccsel, amíg ki nem merítették az alkotmányos megoldás minden lehetőségét a béke - az olaszokkal és a nemzetiségekkel egyaránt megkötendő béke megteremtése érdekében. Itt és jó néhány más kérdésben tehát Teleki a szigorú elvi következetességet választotta a közvetlen gyakorlati útmutatónak. Ahogy azután romlott a helyzet és mind szűkebb lett a lavírozási tér, úgy vágott mindinkább egybe e kétféle szempont. A nyár végére pedig, amikor a bécsi udvar végre nekiláthatott a tavasszal megadott magyar alkotmányos önrendelkezés visszavételének, és kirobbant az önvédelmi háború, már olyan mértékű lett az egyetértés, hogy Teleki László hallatlanul fontos kormányposztot vállalhatott. Batthyány Lajos miniszterelnök azzal bízta meg, hogy Párizsban, a Francia Köztársaság kormányánál képviselje Magyarországot. Csorba László Litográfia gróf Teleki Lászlóról (1811-1861) Átlagéletkoruk: huszonhét esztendő Márciusi ifjak - a korona szomszédságában Petőfit és Jókait ismerjük csak közülük, esetleg az Egressy fivéreket, Bénit és Gábort. A többiekről azt se tudjuk, honnan jöttek, és mi lett a sorsuk 1848. március 15-éjének „paraplés forradalma" után. A történelem márciusi ifjaknak nevezi őket. Valóban fiatalok voltak ők, huszonvalahányan, akik az 1848- as forradalmat kirobbantották. Átlagéletkoruk 27 esztendő. A legfiatalabb közülük az 1829- ben született Bozzai Pál, a legidősebb - az elvei és naivsága okán hozzájuk sorolt Táncsics Mihály. A Magyar Nemzeti Múzeum a ’48-as szabadságharc 150. évfordulója alkalmából időszaki kiállításon mutatja be az elfelejtett márciusi ifjakat: Berecz Károlyt, Bérczy Károlyt, Birányi Ákost, Bozzai Pált, Bulyovszky Gyulát, Degré Alajost, Egressy Bénit és Gábort, Garay Jánost, Hamary Dánielt, Irányi Dánielt, Irinyi Józsefet, Jókai Mórt, Kacskovics Lajost, Kléh Istvánt, Korányi Frigyest, Lisznyai Damo Kálmánt, Lauka Gusztávot, Nyári Albertet, Oroszhegyi Józsát, Pálfi Albertet, Petőfi Sándort, Sükei Károlyt, Táncsics Mihályt, Vajda Jánost, Vas Gerebent, Vasvári Pált és Vidats Jánost, valamint a melletük történelmi szerepet vállaló nőket: Bulyovszky Lillát, Karacs Teréziát, Laborfalvi Rózát, Szatmáryné Farkas Lujzát, Szendrey Júliát, Táncsicsáét és Teleki Blankát. A szent korona szomszédságában levő folyosón és két teremben látható e radikális kis csoportra emlékeztető tárlat, a két átépítése miatt hontalanná vált múzeumi gyűjteménynek (a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a Nemzeti Múzeumnak) az anyagából. Körmöczi Katalin főosztályvezető, a kiállítás rendezője szerint igazságot szeretne, szolgáltatni a márciusi ifjaknak tárlatuk. 1848-19 eseményeit ugyanis, de a reformkort is úgy ábrázolják a tudományos munkák, mintha a változásokat kizárólag a liberális arisztokraták és a köznemesek vitték volna végbe. Majd egyszer csak a porondon terem egy új nemzedék - mondja Körmöczi Katalin -, amelyik nemcsak alakítója lesz március 15-e eseményeinek, de megörökítője is. A Nemzeti Múzeum tárlata kizárólag azokat a márciusi fiatalokat mutatja be, akik bizonyíthatóan jelen voltak e nevezetes napon, és történelemformáló szerepet játszottak a március 15-ét követő időszakban is. Általában a húszas években születtek, eszmélésük időszaka a reformországgyűlések nagy korszaka. Akkorra érnek felnőtté, amikorra a forradalmi hullám tetőzik szerte Európában. Bár vannak közöttük nemesek - elszegényedett nemesi famíliák sarjai -, mindannyian polgári foglalkozást űznek. Jogászok, papok, orvosok, történészek, színészek, politizáló költők vagy politikus írók. Esetleg még diákok. Mindannyian tudatos pályaépítők, a mindennapi politika lelkes formálói, európai színvonalú értelmiségiek. Hatni akarnak a gazdaságra, a kultúrára egyaránt. Ehhez azonban írásban kellett közreadni gondolataikat, írásaiknak platformot kellett keresni. A kiadói önkény, a cenzúra miatt nem volt ez egyszerű vállalkozás. Nem túl szerencsés kísérletek után (írósztrájk, vidéken kiadott újság) 1847-ben Életképek címen indíthattak végre lapot (Jókai Mór lett a szerkesztője). Ilyen előzmények után szinte természetes volt a számukra, hogy az általuk megfogalmazott 12 pontban fő helyre került a cenzúra eltörlése és a sajtószabadság követelése. A szellemiségét tekintve a nagy francia forradalommal rokonszenvező társaság 1846- ban, ’47-ben lép föl csoportként, a szervezettség, a pártszerűség jelei nélkül. A tagság szüntelen cserélődik, és szinte véletlen, hogy 1848 tavaszán kik vannak színen közülük. De még annak a tíz-egynéhány fiatalembernek is szerteágazott ’48 nyarára az életútja, akiknek a gondolkodása a leginkább közel állt egymáshoz. Március 15-től április 11-éig azonban meghatározó szerepük volt a forradalmi vívmányok kivívásában és szentesítésében. A pozsonyi országgyűlés liberális politikusai (még Kossuth is!) azt tartották róluk, olyan hőbörgő fiatalok ők, akik után komoly politikus el nem indulhat. Csak amikor kiderült, hogy a bécsi kormány sem a független pénzügyminisztériumot, sem a hadügyminisztériumot, sem a külügyminisztériumot nem akarja elismerni, akkor jutott eszükbe a komoly politikusoknak a márciusi ifjak radikalizmusa. Fölhasználták hát azokat a híreket, amelyek arról szóltak, hogy tömegek sorakoztak fel mögöttük. (Petőfi így nyilatkozott erről: ez a hír, a Rákos mezején táborozó felfegyverzett parasztságról nem igaz, de ha nem nevezték volna ki a kormányt, „alapja és kalapja” is lett volna.) Amikor azonban az áprilisi törvények megszülettek, és berekesztették Pozsonyban az utolsó rendi országgyűlést, az első felelős magyar kormány pedig Pestre költözött, az első intézkedések közt a márciusi ifjak féken tartása és elszigetelése szerepelt. Könnyen boldogultak velük. A márciusi ifjaknak nem volt semmiféle politikai gyakorlatuk. Nem tudták magukat „menedzselni” az országgyűlési választások alkalmával sem, noha március 19-től saját lapjuk volt, a Marczius Tizenötödike, amelyet a radikális Pálfi (Pálffy) Albert szerkesztett. Éles nyelvű, rövid írásaival, kritikai hangvételével mindvégig a kormány baloldali bírálatát gyakorolták a hasábjain. Szerkesztőjét ’49-ben sajtóvétség miatt le is tartóztatták, és csak közvetlenül a világosi fegyverletétel előtt engedték szabadon. (A politika csalfa játéka és a sors különös iróniája, hogy éppen a sajtószabadságért harcoló márciusi ifjakat sújtotta a legerősebben a ’48-as sajtótörvény.) A kiállításon választ kapunk majd arra a kérdésre is, hogy mi lett a márciusi ifjakból a forradalom másfél esztendejében és mi a szabadságharc bukása után. 1848- 49-ben kevesen kaptak közülük hivatalt, mondja Körmöczi Katalin. Csak Irányi Dániel, Irinyi József és Táncsics Mihály lett országgyűlési képviselő. Néhányan a közigazgatásban helyezkedtek el, Irányi Dániel kormánybiztos lett a Felvidéken, Kléh István Szatmárban. Bulyovszky Gyula a Belügyminisztériumban dolgozott, Irinyi József a külügyben, Lauka Gusztáv a Honvédelmi Minisztériumban, Oroszhegyi Józsa a Közoktatási, Vasvári Pál a Pénzügyminisztériumban, Degré Alajos a rendőri osztály titkára lett. Többen közülük katonának álltak, noha nem voltak katonának termett ifjak. (Petőfi, Nyári Albert, Bozzai Pál, Degré Alajos, Egressy Gábor - aki 15 éves fiát is elvitte a sorozásra -, Hamary Dániel, Korányi Frigyes, Lisznyai Damo Kálmán és Lauka Gusztáv hosszabb-rövidebb időre fegyvert fogott vagy haditudósítóként tevékenykedett.) Hősi halált ketten haltak közülük, a két legkövetkezetesebb és legradikálisabb márciusi ifjú: Petőfi Sándor és Vasvári Pál. A szabadságharc bukása után sokan bujdosni kényszerültek, csak egy-két ember kapott közülük amnesztiát. (Birányi Ákos, Egressy Béni és Sükei Károly.) Bozzai Pált besorozták, Lisznyai Damo Kálmánt és Degré Alajost várfogságra ítélték, Irinyi József, Vidats János, Pálfi Albert, Korányi Frigyes és Vas Gerben börtönbüntetést szenvedett. Irányi Dániel emigrációba ment, rövid ideig külországban bujdosott Egressy Gábor is. A márciusi „nagy szerepből” csak kevesen tudtak később „tőkét kovácsolni”. Mindenekelőtt Jókai Mór, aki ’48-49 krónikása lett. (lőcsei) Degré Alajos (1820-1896) Bulyovszky Gyula (1827-1883) Vajda János (1827-1897) Garay János (1812-1853) Vasvári Pál (1826-1849) Irányi Dániel (1822-1892)