Magyar Nemzet, 1998. április (61. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-30 / 101. szám
6 Madar Nwazer Roni vezetők a „gettósítás ” veszélyeiről Aki családszerető, a munkát is megbecsüli Mára szinte egyfajta verseny alakult ki szociológusok, politológusok közt, vajon kik, mely néprétegek az igazi vesztesei a rendszerváltásnak. Mások persze fölteszik a kérdést: törvényszerű-e, hogy vesztesei legyenek a rendszerváltozás folyamatának, hiszen ha azt sulykoljuk a társadalomba, hogy az átalakulásnak szinte „velejárója” egyes rétegek esélyvesztése, úgy megkérdőjeleződhet a polgári demokráciába vetett bizalom is. Egy biztos: konszenzus van a tekintetben, hogy az igen jelentékeny számú hazai cigányság az átalakulás kárvallottjának mondható. Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke szerint a hazai cigányság zöme nosztalgikus emlékeket kénytelen őrizni a kádári időszak iránt. Igaz, hogy a cigányság számára csak az alsó proletariátus munka- és életkörülményei jutottak, s az is igaz, hogy egy képmutató rendszer csupán illuzórikus kitörési lehetőséget mutatott fel számukra, ám a cigánycsaládok mégiscsak érezhették az életszínvonal lassú emelkedését s a többségi társadalommal való együttélés valóságát. Horváth Aladár egy szociológiai kutatás eredményeit említi, amely pontosan felmérte, miként viszonyulnak a fizikai munkához a cigány és a nem cigány származású polgárok. A tanulmány megfontolandó, egyben meglepő végkövetkeztetésre jutott: a romák a fizikai munkát is egyfajta szellemi teljesítményként élik meg. Ha egy cigányember munkát kap, megbecsüli, és igyekszik akár a legegyszerűbb munkát is úgy végezni, hogy az ne csak az önbecsülését erősítse, de kivitelezése is szinte esztétikus legyen. Ezeket az adottságokat kellene megbecsülnie a többségi társadalomnak is - mondja Horváth Aladár. Az a tragikus - folytatja a gondolatsort -, hogy az ötvenes években szétverték a falusi roma közösségeket, s a kommunista rendszer egy szebb jövő felvillantásával hívta őket az iparvárosokba. Az új létformában az apák nem vesztették el gyökereiket, ám a felnövő generáció beilleszkedett ugyan az új kultúrába, ám éppen a hagyományoktól szakították el. A nyolcvanas években véglegesen kiderült, hogy az ígéretek hazugnak bizonyultak - a többségében tudatosan alacsonyabban képzett segéd- és betanított munkaerőt ugyanaz a rendszer, amely kitermelte, „leselejtezte”. Nem volt már rájuk többé szükség ahhoz, hogy a demokrácia látszatának fenntartásában segédkezzenek. S ma mennyivel másabb a helyzet? - tettük fel a kérdést a polgárjogi alapítvány vezetőjének. Ma valóban másabb, ám sokkalta veszélyesebb így a válasz. Ma ugyanis a politikában, a társadalomban a másság- és toleranciakampányok gettósító tendenciái érvényesülnek. A cigányság így nem tud kikeveredni abból a tragikus „ingamozgásból”, amely az éppen aktuális politikai törekvések eszközévé akarja változtatni. Aki kicsit is jártas a közelmúlt történelmében, az tudja, hogy a hazai cigányság a szocialista rendszer előtt jórészt kisvállalkozó volt. A szolgáltatóiparban dolgozott, kereskedett, amivel tudott, s kézművesmunkát végzett. A szocialista jelszavak alatt jelentkező új rendszer ezeknek a tradícióknak véget vetett, s egy társadalmilag gyökértelen létformába kényszerítette őket. Az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat (OCKÖ) elnökhelyettesétől azokról a feladatokról érdeklődtünk, amelyeket a roma önigazgatás tehet a több elhelyezkedési lehetőségért. Mohácsi Attila a szomorú statisztikai adatokra mint közhelyszámba menő tényekre nem akart kitérni, mint mondta: a több százezres munkanélküli tömeg nagy része tudottan a cigány etnikumhoz tartozik. Napi tapasztalat persze, hogy míg egyrészt a cigányembereket beskatulyázzák egyesek, s munkakerülőkként tüntetik föl, másrészt legtöbbször hiába kopogtatnak a munkaadók ajtaján. A kisebbségi önkormányzat természetesen tudja, hogy az előítéletek csak addig működhetnek, amíg az emberek informálatlanok. Éppen ezért sokat tesznek azért lehetőségeikhez képest, hogy a cigányság képzését megerősítsék, s így esélyegyenlőséget teremtsenek számukra. Botorság azt gondolni, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni - hangsúlyozza Mohácsi Attila -, s fölteszi a kérdést: ki ne szeretné a családját jólétben tartani? Márpedig a romák köztudomásúan családcentrikusak, így mindent megtesznek egy jó munkaalkalomért. Komoly demoralizáló hatása van azonban annak, ha valaki azt tapasztalja, hogy a hetedik-nyolcadik helyen is kifelé tessékelik az ajtón. Az OCKÖ mindenesetre foglalkozik azzal a gondolattal, hogy külön munkaerő-közvetítő irodát hoz létre a demokratikus romaszervezetekkel együtt, s ennek keretében feltehetőleg mód nyílik egy olyan lista készítésére is, amely azokat a cégeket tartalmazza, melyek megfelelő szaktudás esetén nem zárkóznak el a magukat cigánynak valló polgárok alkalmazásától. S az elért eredmények: az önkormányzat büszke arra, hogy több mint száz cigány fiatalt tudnak ösztöndíjjal támogatni középiskolai és felsőfokú tanulmányaik során. Néha tűzoltó feladatok is hárulnak rájuk - jelenleg vetőmagvásárlásra adtak támogatást a falusi cigányság részére, hiszen itt a vetés ideje, s legalább a napi megélhetést kell biztosítani sok vidéki cigánycsalád számára. Ehhez kapcsolódik egy távlati gondolat. Mohácsi Attiláék tervezik olyan - akár országjáró - tanfolyamok létrehozatalát, amelyeknek keretében a cigány családfők a korszerű mezőgazdasági termelés alapfortélyait sajátíthatják el. Megyeri Dávid Boldogulok Alapos személyiségtesztre kínálna lehetőséget az a módszer, melynek során a vizsgált személyt arra köteleznék, hogy írjon le mindent, amit a munkáról tud. Feltételezhetően előkerülnének a közhelyek, a „becsület és dicsőség dolgától” az „úgy kell hozzáállni, hogy más is hozzáférjeni.”. Akik nem dolgoznak, mert nem dolgozhatnak, még sajátosabb optikán át látják a fogalmat. Ha egyáltalán érdekli őket: a nyugdíjast, a diákot, a munkanélkülit. És hát igen, őket is, azt a kisebbséget, akiknek a munkával kapcsolatos vélekedéseit talán soha nem szokták kérdezni, emlegetni, olykor negatív jelzők kíséretében azonban annál gyakrabban, pedig ők is akarnak dolgozni, boldogulni. A fogalom ünnepelhetőségéről, a „kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett, szedd a selymet, elvtárs, szedd az életet” jellegű minősítésekből pedig mostanában semmit sem hallottunk. Közelkép: Munka 1998. április 30., csütörtök Presztízs és politika Miért dolgozunk és miért nem? Rétegvizsgálatokkal foglalkozik Róbert Péter, az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológiai intézetének docense, így került kapcsolatba a munkával, vagyis azzal a felméréssel, amelynek során másodmagával különféle életkorú, képzettségű, lakóhelyű, anyagi helyzetű és még sok más szempont alapján összeállított munkavállaló-csoportok „munkához való hozzáállását” vizsgálta. Számos, olykor egymásnak is ellentmondó vélekedés kering most, 1998 Magyarországán a munkáról. „A magyar ember dolgos, jó munkaerő”, halljuk az egyik nézetet, leggyakrabban talán külföldről. „A magyar munkafegyelem a múlté, jelenleg nem is beszélhetünk ilyesmiről” - hangzik a másik vélemény, főként munkaadóktól. Hol lehet az igazság? - először is ezt tudakoltam Róbert Pétertől. - A magyar munkaerő egyértelműen értékes, manapság is. Valóban elsősorban külföldön van jó hírünk, aminek az az oka, hogy más a környezet, egy nyugati ország munkájának vagy éppen mérnökének nem kell annyira „kreatívnak” lennie, elkényelmesedhet a megfelelő kiszolgálószemélyzet, a korszerű infrastruktúra áldásaihoz hozzászokva. Egy idehaza nevelkedett ember magába szívja a telefon, a szünetelő víz vagy áram, a hiányzó anyag okozta zavarok elhárításának képességét, és ez főleg külföldön ritka nagy érték. Csöppnyi árnyékot vet erre a képre, hogy most már a külföldi munkaerőpiacokon ott vannak a távolkeleti országok munkásai is, akik ugyancsak képesek hajtani, jobban, mint az ottaniak. -Annak mi az oka, hogy elsősorban külföldről jönnek ezek a pozitív értékelések? - A magyar munkaerő idehaza is nagyon dolgos, visszaigazolják ezt a statisztikai adatok: Magyarországon az emberek sokkal többet dolgoznak, mint más országokban, gondoljon csak a burjánzó másodállásokra vagy annak idején a géemkák virágzására. - Ha ez így van, akkor miért alacsony ennyire a munkának a társadalmi presztízse? - Valahogy szokássá vált, hogy bármely szakma képviselőjével beszélünk, mindenki siránkozik, hogy amit csinál, az leértékelődött, már nincs presztízse. Az oktatási intézményekben is, legyen az szakmunkásképző vagy felsőoktatási intézmény, mindenhol arról panaszkodnak az oktatók, hogy egyre kevésbé jönnek a jók, mert „ennek a szakmának már nincs rangja”. Ez megint általánosítás, ami nem biztos, hogy igaz, annak viszont van valóságtartalma, hogy a munka általában értékelődött le, mert az emberek nem tudják, mit kapnak érte cserébe, vagy tudják, de nagyon keveslik. Közgazdasági alaptétel, hogy ha befektetek, akkor várok is valamiféle megtérülést. Ha napi nyolc óra munkát befektetek valamilyen munkahelyen, ezért kapok fizetést, csakhogy a fizetés, amit kapok érte, rendkívül kevés használati értéket jelent, amikor bemegyek a boltba és vásárolni akarok. Így van ez akkor is, ha nem a kiemelkedő országokat veszem összehasonlítási alapul, hanem mondjuk az Európa peremén élőket. A görög munkás közel sem olyan „hajtós”, mint a magyar munkaerő, a fizetést azonban, amit kap, a boltban több és jobb árura tudja váltani, mint a magyar. - Akkor itt valamit nagyon elrontottak, ha ennyire billen a mérleg nyelve... - Ez nagyon nagy ellentmondás. Azt hiszem, az a fő probléma, hogy Magyarországon a nemzetközi színvonalhoz igazították ugyan az árakat mindenfajta fogyasztási cikk esetében - például jellemzően a benzinárat is folyton a világpiachoz igazítják -, egy dolog árát nem igazították a világpiachoz, a munkaerőét. Úgyhogy a magyar munkavállalónak kényszerűen a magyar munkaerőpiacra kell kivinnie saját áruját, a munkaerejét és a szakképzettségét, és itt annyiért tudja eladni, amennyit kínálnak neki. A bérek pedig, látjuk, jelentősen elmaradnak a nyugati bérektől. Ez munkavállalói vélemény, ezzel szemben a magyar munkaadók azt mondják, annyi a bérteher, hogy nem adhatnak magasabb fizetéseket, mert veszteséges lesz a vállalkozás. Ezért is terjed a „minimálbéres" mozgalom, hiszen így csak 19 ezer 500 forint után kell fizetni a járulékokat. Igen nyilvánvalóan az egyik dolog, amit mondanak, ez, és a fizetés ezért kevés, mert egyfelől a munkaadóknak ilyen bérterheik vannak, viszont a munkavállalóknak is vannak bőven fizetnivalóik... Kiszámolhatjuk, hogy száz forintból milyen csekély összeg az, ami a munkavállalónak végül a zsebébe megy. - Nem érzi úgy, hogy ezekbe a gazdasági folyamatokba túlságosan beleártotta magát a politika? - Ez másik vizsgálat tárgya lehetne. Mostani összehasonlító vizsgálatunk adatbázisa erre nem volt megfelelő. Ez az adatbázis döntően közvélemény-kutatási típusú adatbázis volt. Véleményekről volt szó, például arról, hogy az emberek vélekedése szerint mennyire számítanak a politikai összeköttetések, a politikai kapcsolódások. Az derül ki, hogy ezek fontosak Magyarországon. A ’ 80-as években is ez a következtetés adódott nemzetközi összehasonlításban, hogy a politikai kapcsolatokat fontosabbnak gondolták, mint a nyugati országokban. Voltak egyébként olyan vizsgálataink is, amelyekben feldolgoztuk csoportok életpályáját, azt is, hogy hányban lépett be valaki a pártba és hányban nevezték ki valahová vezető beosztásba. Mennyire érzékelték azt a szándékot, hogy sokan szeretnének minél kevesebb munkával több pénzt szerezni? Ennek a kérdéskörnek a vizsgálata során azt kérdeztük, hogy a következő kijelentések közül melyik illik a munkához való viszonyához leginkább: csak annyit dolgozom, amennyit muszáj, ezt a munkavállalók 11 százaléka mondta; keményen dolgozom, de nem annyira, hogy ez a magánéletem rovására menjen, ez 52 százalékot kapott. Az a minősítés, hogy munkájában a legjobbat nyújtja még akkor is, ha ez néha a magánélet rovására megy, 36 százalék. A másik kérdés úgy szólt, hogy ha csak az egyiket választhatná, melyiket választaná a következő lehetőségek közül: hosszabb munkaidőben dolgozna több pénzért, ez 38 százalékot kapott. Ugyanolyan hosszú munkaidőben dolgoznék mint most, itt a többség, 57 százalék, és rövidebb munkaidőben dolgozna kevesebb pénzért, erre a válaszadók öt százaléka volt hajlandó.A „miért dolgozik a magyar” vizsgálat ezzel a tanulmánnyal befejeződött? - Ez, mint sok más is, pénzkérdés. Egyik oldalról az a kérdés, vannak e saját forrásaink erre a célra, másfelől pedig úgy gondolom, a kormányzati szerveknek kéne a megrendelőknek lenniük. A munkával kapcsolatos motiváció vizsgálata például kellene, hogy érdekelje a Munkaügyi Minisztériumot. Másfelől pedig nemzetközi összehasonlítást kellene végezni, hogy feltételezések helyett végre valódi ismereteink legyenek arról, hogy milyen munkás is a magyar... Keresetnövelés házon belül és kívül Receptek előbbre jutáshoz A legtöbb kutató a rendszerváltás előtti időszakkal kapcsolatban úgy vélekedik, hogy akkor egyértelműen a pénzszerzés motiválta a dolgozókat. Ez nem anyagiasság, hanem racionális kalkuláció volt. A munkahelyek konstrukciója nem is tett más lehetőséget elérhetővé: dolgozz többet, teljesítsd a normát, és akkor jobban fogsz élni. Ebből következik egyebek közt az is, hogy a vállalati struktúra megváltozása, a szocialista iparvállalatok megszűnése más stratégiát követel. Abszurd feltételezésnek tűnik, hogy valaki egy versenyszférában működő vállalkozásban a norma túlteljesítésére, minél magasabb százalékra törekedjen... A szocialista gazdaságot Komár János olyan hiánygazdaságnak írta le, amelyben nemcsak az áru, hanem a munkaerő is hiánycikk. Ez utóbbit úgy lehetett előállítani, hogy a szocialista iparvállalatok a gyárkapun belül halmozták fel a munkaerő-tartalékokat, hogy a szállítás késedelmességéből, a tervcélok és a szabályozók változásából eredő bizonytalanságokat kiküszöböljék. Bármikor bezuhanhatott egy hirtelen tervszámfelemelés vagy munkaverseny, és akkor kéznél volt a termelésnövelés legegyszerűbb és legolcsóbb eszköze. A Tárki Társadalompolitikai tanulmányok című tanulmányösszeállítása több kutató elméletét ismerteti, amelyek közül talán a legtanulságosabbak azok az összegzések, amelyek a karrierépítés módszereinek, eszközeinek a fejlődését vizsgálják. Korábban a vállalatoknál úgynevezett szelektív béralku folyt, ami ezt jelentette, hogy aki a legtöbb különleges ismerettel - helyi szokással, „üzemi titokkal” - rendelkezett, akinek a legjobb kapcsolatai voltak - nemcsak az üzemi négyszög valamelyik sarkával, hanem főnöki baráti társaságokkal is - az a legkedvezőbb alkupozícióba jutott. A nyolcvanas években is működött még a rendszer, de akkor már intézményesített előnyök megszerzésével, például a vállalatnál eltöltött évek kollektív szerződésben történő rögzítésével. A mezőny azonban az évek során kettészakadt. Nem mindenki került be a vállalati elitbe - amely nem a menedzsmentet jelentette, tagja lehetett iskolázatlan, de mozgalmi vagy egyéb kapcsolatai révén pozícióba helyezett megbízható munkás is a többiek a kettős munkavégzés stratégiáját választhatták. Ez azt jelentette, hogy a korlátozott keresetnövelési lehetőségeket biztosító főmunkahelyi munkaviszonyt egy kevésbé stabil, de nagyobb fizetést nyújó második gazdaságbeli tevékenységgel egészítették ki. Ezzel bevonult egy újabb „jutalom” a munkaadói eszköztárba: nemcsak prémium lett adható, hanem „elnézés” is, vagyis hallgatólagos beleegyezés a második gazdaságban történő munkavégzésbe, akár a főmunkahely idejében és eszközeivel. Harmadik választható recept a munkahelyek cserélgetése. Ezt azonban csak a fiatalok és a sokoldalúan hasznosítható szakmájúak tudják megtenni, mert a többieknek, a többségnek az is gondot okoz, hogy egyáltalán a munkahelyük megmaradjon, nemhogy váltogassák azt. Az oldalt szerkesztette: Bognár Nándor A magas kereset fontosságával kapcsolatos vélemények megoszlása, 1989-1997 FORRÁS: TÁRKI TÁRSADALOMPOLITIKAI TANULMÁNYOK »♦