Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-22 / 119. szám

10 Magyar Nemzet N­em volt számomra kétsé­ges, hogy meg fog sér­tődni Eörsi István (Ma­gyar Hírlap, május 15.), amiért hazugsággal vádolom. Ám saj­nos nem tehettem mást a cikke olvastán. Olyan durva, számta­lanszor visszautasított, megcá­folt valótlanságokat adott elő, hogy választanom kellett: vagy elmebeli képességeit vonom két­ségbe, vagy az igazmondás irán­ti elkötelezettségét. Válasza azonban kétségeket ébreszt ben­nem, nem arról van-e szó, hogy lebecsültem a problémát, és va­lójában a helyzet sokkal súlyo­sabb, mert félrevezető látszat csak, hogy ha mindketten ma­gyarul beszélünk, értjük is egy­mást. Lehetséges, hogy már ma­gyarul is menthetetlenül külön nyelvet beszélünk? Olvasom az újabb értelme­zését Antall József sokat emle­getett mondatáról, arról a bizo­nyosról, amely úgy szólt, hogy Antall „...ennek a tízmilliós or­szágnak a kormányfőjeként­­ lé­lekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kíván lenni. A szövegkörnyezetet is felidézve cáfoltam és visszauta­sítottam az előző cikkemben azt a sugalmazást, hogy ezt a mon­datot valamiféle közjogi értelmű igénybejelentésként kéne olvas­ni. Eörsi azonban hajthatatlan. Szerinte, hacsak nem tételezzük fel, hogy a „kormányfőnk gya­­gyás volt”, ez az óhajtó mondat még a szövegkörnyezetével, „nyugtató gesztusokkal kiegé­szítve sem értelmezhető más­képp”. Mert „többpártrendszer­ben senki sem lehet lélekben, ér­zésben összes néptársának mi­niszterelnöke. Közjogi értelem­ben tízmillió magyar és nem magyar nemzetiségű magyar ál­lampolgár miniszterelnöke volt. Lélekben és érzésben azonban kizárólag azoknak a határon in­nen és túl élő magyaroknak a miniszterelnöke lehetett, akik együtt rezdültek a lelkével, és úgy éreztek, mint ő. Ha ő mégis igényt formált arra, hogy lélek­ben, érzésben tizenötmillió ma­gyar miniszterelnöke legyen, ak­kor ezzel azt állította, hogy a magyarság egyedei olyan egysé­get alkotnak, amelyhez képest elenyésznek a világnézeti és geopolitikai különbözőségek. Hogyne érezné az efféle felfo­gást az összes szomszédos állam fenyegetésnek?” Ha a hazai véleményformáló értelmiség egy tekintélyes oszta­ga is annak tekinti, akkor persze nem csodálkozhatunk rajta - te­szem hozzá. De miért is véli an­nak? Ahelyett, hogy azt olvasná ki belőle, ami kézenfekvő volna. Ahelyett, hogy az idézett nyaka­­tekert okfejtést adja elő, miért nem azt az értelmet bontja ki e képből Eörsi, ami egyenes úton kínálja magát? Ez a kép ugyanis nem másról szól, mint hogy a magyarországi politikai közös­ség kormányának első embere tudatában van annak, és kor­mányzása során is kifejezésre akarja juttatni, hogy a magyar politikai közösség és a magyar nemzet határai nem esnek egy­be. Következésképp a minden­kori magyar miniszterelnök nem csupán Magyarország állampol­gárainak tartozik politikai fele­lősséggel, hanem lelki és érzel­mi elkötelezettséggel tartozik az egész magyar kulturális nemzet iránt. És ennek az elkötelezett­ségnek alkalmasint politikai lé­pésekben is meg kell nyilvánul­nia. A határon túl élő magyarok­nak a nemzeti identitásuk fenn­tartásához, azazhogy e kulturális nemzethez fűződő érdekei vé­delmében. Amit az új magyar kormány miniszterelnöke, ellen­tétben a több mint négy évtize­den át regnált szocialista elődei­vel, természetesnek tart. A magyar kulturális nemzet­nek a határokon kívüli magya­rok mellett természetesen csak azok a határokon belüli magyar állampolgárok a tagjai, akik ma­gukat magyarnak vallják. Ebből azonban korántsem következik, hogy csupán a magyarországi magyarok tartoznak felelősség­gel a határokon kívüli magyaro­kért. Nemcsak ők, hanem az egész magyarországi politikai közösség. Annak okán, hogy en­nek a politikai közösségnek az arculatát döntő mértékben a ma­gyar kulturális hagyomány, a magyar nemzet kulturális közös­sége határozza meg. Ha ez nem így lenne, pontosabban ha ebben nem volna teremthető egyetértés a Magyar Köztársaságban, an­nak súlyos következményei tá­madhatnának. Ha a magyaror­szági politikai közösség e kérdés körül nemzeti-nemzetiségi vagy akár csak etnikai, illetve szocio­­kulturális ellentétekbe rendeződ­ne, félő, hogy a dolgok könyör­telen logikája előbb-utóbb arra ösztönözné a többséget: nemzeti identitásának védelmében, a ma­gyar kulturális nemzet iránti el­kötelezettségének érvényesítése érdekében szabadulni törekedjen e konszenzusból magát kivonó kisebbségtől. De menjünk tovább. Miért is ne gondolhatta volna Antall Jó­zsef, hogy a „magyarság egye­­dei olyan egységet alkotnak, amelyhez képest elenyésznek a világnézeti és geopolitikai kü­lönbözőségek?” Hiszen éppen ez teszi a kulturális nemzetet. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy család tagjai is - legyenek bár egymástól térben és világnézeti­leg távol -, szintén olyan egysé­get alkothatnak, amelyhez ké­pest elenyésznek ezek a különb­ségek. Legalábbis bizonyos helyzetekben és összefüggések­ben. Mert természetesen mind­két esetben csupán erről van szó. Egy reménybeli erős identi­­tású magyar nemzeti közösség tagjai sem ébrednek fel minden reggel mindenekelőtt magyar­ként, többnyire inkább férfiként vagy nőként, netán falujuk vagy városuk polgáraként. Voltaképpen nem is az a he­lyes kérdés, hogy miért ne gon­dolhatná el valaki a magyarság egyedeit egy ilyen közösség, egy ilyen „egység” tagjaiként, hanem inkább azt kéne megkér­deznünk, hogy lehet, hogy van, akinek ez ellenszenves vagy leg­alábbis furcsa gondolat, és ugyanakkor mégis a magyar nemzeti közösséghez tartozónak vallja magát. Azt írja Eörsi István, hogy „már ez a nemzetközpontúság is a két háború közti kelet-európai jobboldaliság ismérve volt. An­tall vitatott frázisát minden Hor­­thy-korszakbeli miniszterelnök elmondhatta volna.” Ami az utóbbi megjegyzést illeti, való­ban. Csak van egy kevés kü­lönbség aközött, amit e közös meggyőződésből levezettek. Ami pedig az első megjegyzésre vonatkozik: nem hiszem, hogy ez a nemzetközpontúság csak a két háború közti kelet-európai jobboldaliság ismérve volna. Azt gondolom, legalábbis min­den, a nemzeti jelzőre méltó magyarországi politikának jel­lemzője. A politika a nemzetál­lami önállóság erősödő korláto­zása ellenére döntően mindmáig nemzetállami keretek között zajlik. Vagyis minden ország politikája természetes módon nemzetközpontú. Magyarorszá­gon a nemzetközpontúság a ha­tárokon belüli politikai közös­ség érdekeinek és az ennél felte­hetően némiképp szőkébb kört, másfelől viszont jóval tágabb kört felölelő magyar nemzet ér­dekeinek összehangolt képvise­letét jelenti. Az Antall-kormány és a mögötte álló jobboldali többség szavai és tettei ezt a fel­fogást képviselték. Ennek az el­ismeréséhez jóhiszemű elemző­nek sem kell lenni, csak szigo­rúan tárgyilagosnak. Minden kósza megjegyzés vagy cselek­mény, ami ellentmondott ennek a kormánypártok köreiben, poli­tikailag periferikus volt vagy súlytalannak bizonyult. A kor­mányzati politika meghatározá­sára sosem volt esélye. Eörsi István súlyos bizonyítékai arra nézve, hogy a ’90 után kor­mányzó jobboldal „nem a mai európai jobboldaliságot” képvi­selte, hanem „a két világháború közt pusztító kelet-európai bor­­nírtságot”, enyhén szólva nevet­ségesek. Kéri Kálmán egy, Eörsi ízléséhez képest nem elég határozottan bírált mondata, és Zétényi Zsolt feltűnése a „tévé képernyőjén” volnának eme sú­lyos bizonyítékok. Az ember tényleg nem akar hinni a szemének. Miféle szer hatására juthat olyan állapotba egy filozófiailag iskolázott, kü­lönböztetni­­ egyebekben - ké­pes elme, hogy nem veszi ész­re, mit ad érvként az olvasó elé? Valóban visszautasítottam a hisztériakeltést, a jobboldali veszéllyel való riogatást, amit Eörsi és társai a két koalíciós párt vezérkarával egybeforrva egyre magasabb hőfokon űz­nek. Kétségbeesésükben egy lapra téve fel mindent, abban bízva csupán, hogy ha elég sö­tét képet sikerül felfesteniük a szocialista-szabad demokrata koalíció bukása után várható következményekről, úgy meg­ijednek a választók, hogy a má­sodik fordulóban még az ellen­zékhez húzók egy része is haj­landó lesz inkább rájuk szavaz­ni. Ennek az abszurd kívánság­nak kéne ugyanis teljesülnie ah­hoz, hogy a balközép koalíció kormányzásának lehetősége visszamásszon a sírból. Ez a magyarázata a kétség­­beesésnek, amely különösen nagy az SZDSZ értelmiségi holdudvarában. Méltán, hiszen az általuk nagy többséggel tá­mogatott politika szenvedett kudarcot az első fordulóban. Az a politika, amely az MSZP-hez ragasztotta az SZDSZ-t. Nem csoda, hogy sem lelkierejük, sem gondolkodói bátorságuk nincs most arra, hogy levonják a konzekvenciákat pártjuk be­­darálásából. És ahelyett, hogy megpróbálnák menteni a ment­hetőt, tovább hajszolják az SZDSZ-t a végromlás felé. Már a józan érdekérvényesítés mini­mumát sem tartalmazza ugyanis ez a második fordulós paktum az MSZP-vel. Két olyan jelölt támogatásáért cserében, akik valószínűleg enélkül is nyerné­nek, az SZDSZ jelöltjei a kör­zetek nagy részében visszalép­nek az MSZP-s javára. Mi cél­ból? Nyilván azért, hogy az SZDSZ-hez képest még na­gyobb legyen majd az Ország­­gyűlésben az MSZP fölénye. Mégpedig az ellenzéki padso­rokban. Mert egy csöpp reali­tásérzékkel be kéne látniuk, hogy tényleg nincs esélyük a közös kormányzáshoz szüksé­ges mandátumszám elérésére. Az ellenzék az első fordulóban alacsony részvétel mellett is jó­val több szavazatot kapott ösz­­szesítve, mint a kormánypártok. És a talpon maradt ellenzéki je­lölteknek sokkal nagyobb a nö­vekedési tartalékuk, mint a kor­mánypártiaknak. Az előrejelzé­sek 38-45 százalék közé teszik az utóbbiak megszerezhető mandátumainak arányát. Ez ke­vés a kormányalakításhoz. Ha az SZDSZ vezetőiben lenne elég erő ahhoz, hogy visszaforduljanak abból a zsák­utcából, ahol már majdnem a falnak vezették a csapatukat, azt kéne mondaniuk a szavazó­táboruknak, amit a MIÉP-esek mondanak a sajátjuknak, hogy ugyan más a programjuk, mint a Fideszé, nem értenek vele egyet számos kérdésben, de a Fidesz-MDF kormány még mindig a kisebbik rossz, sza­vazzanak ezért az ő jelöltjeikre a második fordulóban. Ha ko­molyan gondolják, hogy az or­szág érdeke mindenekelőtt, erre az érdekre, az ő szemükben a kisebbik rosszra kéne szavaz­niuk. Miért ne kezdhetnék ezzel az új arculatuk felépítését? Egy konstruktív baloldali liberális ellenzéki pártra olyan nagy szüksége lesz a Fidesz-MDF alkotta polgári kormánynak, mint egy falat kenyérre. Legyünk persze realisták. Az SZDSZ vezetőitől már nem­igen remélhető e józan belátás felülkerekedése. A szavazótábo­rától azonban okkal remélhető. Hiszen az első forduló előtti fel­mérések is arról tanúskodtak, hogy ha a saját pártjuk jelöltjére már nem szavazhatnak, legalább 37 százalékuk a Fidesz - Ma­gyar Polgári Párt jelöltjét vá­lasztaná. Azóta ez az arány, pártjuk első fordulós kudarcát és az MSZP eszközökben nem válogató negatív kampányát lát­va csak növekedhetett. Elek István A második for­duló előtt Radikálliberális dilemmák SZERÉNYI GÁBOR RAJZA n­a. A választások első fordulója föld­rengésszerű változásokat idézett elő a magyar belpolitikai élet­ben. Ezek legfontosabbika, hogy re­mélhetőleg végleg megszűnt a poszt­kommunista-szocialista MSZP-ből és a balliberális SZDSZ-ből álló baloldali kormánykoalíció abnormális túlsúlya, ami időnként már a polgári demokrácia és a jogállam rendeltetésszerű működé­sét is veszélyeztette. Történelmi jelen­tőségű változásként értékelhető, hogy az első forduló eredményeként Ma­gyarországon is létrejött egy kétpólusú politikai szerkezet, benne a posztkom­munista balközép erőkkel szemben megjelenő demokratikus eredetű, nagy társadalmi támogatottsággal rendelke­ző polgári, jobbközép gyűjtőpárttal. A Fidesz - Magyar Polgári Párt megerő­södésével megteremtődött a polgári de­mokrácia egyik legfontosabb intézmé­nyének, a politikai váltógazdaságnak az alapvető feltétele. A jobbközép erők átgondolt és kidolgozott programjának ismeretében többé senki sem próbál­kozhat annak elhitetésével, hogy Ma­gyarországon a posztkommunista bal­oldalon kívül nincs alternatíva. Az MSZP-SZDSZ koalíciót szem­mel láthatóan meglepte és idegessé tette a politikai hatalom elvesztésének lehe­tősége. Az esetleges bukástól megret­tenve azonnal stílust váltottak, és fékte­len szélsőjobboldalizásba kezdtek. Az új helyzetben a legképtelenebb állítások megfogalmazásától sem riadtak vissza. Az alaphangot Horn Gyula adta meg, aki szerint a magyar jobboldal nem eu­rópai, hanem ígérgető és gyűlölködő. Gál Zoltán házelnök­­ az SZKP és a Pravda egykori híve, egy lakossági fó­rumon azt állította, hogy az MSZP-nek a médiában nincs megfelelő befolyása, a Fidesz sikerét pedig azzal magyarázta, hogy megszerezték a maguk számára a - Pravdához hasonló - Magyar Nemze­tet és a Napi Magyarországot. Ez utób­bi két lap valóban közel áll a Fideszhez, de ez aligha ellensúlyozhatja azt a tényt, hogy a média országszerte az MSZP - és egyre kisebb részben­­ az SZDSZ befolyása és ellenőrzése alatt áll. Vala­mennyiükön túltett Kósáné Kovács Magda, az MSZP ügyvezető alelnöke, aki Orbán Viktort Antall József reinkar­nációjának nevezte, annak kötelességtu­data nélkül, a Fideszt pedig a kádárista nosztalgia felélesztőjeként jellemezte. Tom Lantos diplomatikusan arról be­szélt, hogy a nyugati üzleti körök a fo­lyamatosságot és a stabilitást kedvelik. De a legfőbb fegyverük az Orbán- Torgyán-Csurka szövetség emlegetése. A polgári jobbközép erők hiába utasít­ják el a képtelen vádakat naponta, hiába teszik világossá álláspontjukat, a rága­lomhadjárat folytatódik. A KISZ/ Demisz-jogutód BIT most sem tétlen, és híven korábbi önmagához, gátlástala­nul támadja az ellenzéket. Jellemző, hogy az MSZP egyik fizetett választási hirdetésében tényként állítják: „a Fidesz és a kisgazdapárt fog kormányozni a MIÉP támogatásával.” Ezzel párhuza­mosan szinte óránként szólítják fel a Fideszt, hogy határolódjon el attól a MIÉP-től, amelyhez egyébként semmi köze. Ráadásul Csurka István az elmúlt időszakban többet támadta a Fideszt, mint az MSZP-t. Ennek bizonyítékául elég kézbe venni a Magyar Fórum né­hány számát. De ha már a régi - sok­szor nevetséges - bolsevik elhatárolódá­­si reflexekről van szó, bárki felvetheti: Magyar Bálint vagy Horn Gyula mikor határolódtak el az ugyancsak szalonkép­telen, szélsőbaloldali Munkáspárttól, vagy a kommunista eszmékhez közel álló szocialista irányzatoktól? Az alábbi szocialista szlogen már az intoleranciá­tól sem mentes: „Megy-e a szélső­jobb. ..? ” Mit jelent ez a mondat? Hová megy a szélsőjobb? Menniük kell vagy majd viszik őket? A demokrácia érde­kében újra megnyitják Recsken a mun­katábort? A MIÉP-et - és szavazóit - nem kötelező szeretni, de amíg a párt az alkotmányosság keretei között mozog, addig senkinek sincs joga még burkol­tan sem fenyegetőzni. Pető Iván és ba­ráti társasága az MSZP és a Fidesz eset­leges koalíciójának felvetésével igye­keznek rontani a polgári erők választási esélyeit. Újra aktivizálódnak az MSZP­­SZDSZ koalíció baloldali, antifasiszta szatellitszervezetei, és a demokrácia vé­delmét kisajátítva próbálnak erkölcsi tá­mogatást nyújtani a morálisan is meg­bukott posztkommunista balliberáli­soknak. Legfőbb céljuk a mérsékelt jobbközép erők összemosása a populis­ta szélsőjobbal, ami után kiadható a jel­szó: „Kibsik, komcsik, ki a gátra, jön a barna veszedelem!” (A mondat állítólag Horn Gyulától származik, és a Magyar Narancs 1998. május 14-én megjelent számának huszadik oldalán olvasható.) A Demokratikus Charta és a Tégy a gyűlölet ellen! elnevezésű mozgalmak újbóli színrelépése számtalan etikai és morális problémát vet fel, miután ezek a szervezetek a szellemi-intellektuális egypártrendszer hívei és szellemi örö­kösei. Képmutatók azok a szabad de­mokrata körökből érkező sirámok is, amelyek szerint a liberális demokratákat nagyon megviselte a kádári nómenkla­túra visszatérése, és a „Kádár-korszak rehabilitációja.” Az igazság az, hogy az MSZP-t éppen azok segítették hatalom­ba, akik ma a fentiekhez hasonló soro­kat papírra vetik. A posztkommunista-szocialista MSZP, a maga harminc százalék körü­li választói támogatottságával, a ma­gyar társadalom egyik legszilárdabb szociológiai képződménye, illetve po­litikai szervezete. Olyan adottság, amelynek megváltoztatására egyhamar nem lesz mód. A szocialista párt egy­szerre a nyertesek és a vesztesek párt­ja. Kommunista múltjuk, és az előző rendszerhez való kötődésük miatt a je­lenlegi magyar burzsoázia nagy része baloldalinak vallja magát, hasonlóan azokhoz a szerencsétlen kisemmizet­tekhez és családtagjaikhoz, akik érzel­mi alapon kötődnek még ma is az MSZMP egykori utódszervezeteihez. Az MSZP-nek sikerült kisajátítania a balközép pozíciót, ezáltal a baloldal egyetlen - mások integrálására is ké­pes - pártjává vált. A főként a múlt erőiből álló MSZP-SZDSZ koalíció az elmúlt négy év tanúsága szerint csak egy távlatok - és erkölcs - nélküli, pragmatikusnak nevezett, ügyintéző kormányzásra volt csak képes. A kö­vetkezetes és átgondolt jövő- és társa­dalomkép hiányában a demokratikus átalakulási folyamatok félbeszakadtak: a szociális piacgazdaságra való törek­vés helyébe a vadkeleti kapitalizmus lépett, a versenyszellemű, de a szoli­daritás elvét is megőrző polgári társa­dalom eszméje pedig még ma is érez­hetően idegen a kádári elitből verbu­válódott szocialisták számára. Márpe­dig polgári erkölcs és értékrend nélkül nincs polgári Magyarország. A jelenlegi kormánykoalíció levál­tásának szükségessége mellett szól az is, hogy a kormánypártok polgári de­mokráciákban merőben szokatlan hata­lomkoncentrációt hoztak létre. Ennek egyik következménye a kleptokrácia térnyerése: az elmúlt négy év a magyar történelem legkorruptabb időszakai kö­zé tartozik. Hazánkban nagyjából ugyanaz a politikai-gazdasági érdek­­csoport tartja ellenőrzése alatt a gazda­sági és kulturális életet, a politikai szférát, valamint a nyilvánosságot. E csoport monopolhelyzetének felszámo­lása nélkül aligha érvényesülhet a pol­gári demokrácia egyik alapeleme, a ha­talom megosztásának elve. Vasárnap estére eldől, hogy a pol­gári Magyarország hívei kellő számban felismerik-e saját felelősségük súlyát és alkotmányos jogaikkal élve megte­remtik-e végre szavazataikkal a politi­kai feltételeit egy valódi polgári de­mokrácia létezésének és működésének. Tóth Gy. László „Pragmatista” balközép - polgári jobbközép Nyertesek és vesztesek Fókusz 1998. május 22., péntek

Next