Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-22 / 119. szám
10 Magyar Nemzet Nem volt számomra kétséges, hogy meg fog sértődni Eörsi István (Magyar Hírlap, május 15.), amiért hazugsággal vádolom. Ám sajnos nem tehettem mást a cikke olvastán. Olyan durva, számtalanszor visszautasított, megcáfolt valótlanságokat adott elő, hogy választanom kellett: vagy elmebeli képességeit vonom kétségbe, vagy az igazmondás iránti elkötelezettségét. Válasza azonban kétségeket ébreszt bennem, nem arról van-e szó, hogy lebecsültem a problémát, és valójában a helyzet sokkal súlyosabb, mert félrevezető látszat csak, hogy ha mindketten magyarul beszélünk, értjük is egymást. Lehetséges, hogy már magyarul is menthetetlenül külön nyelvet beszélünk? Olvasom az újabb értelmezését Antall József sokat emlegetett mondatáról, arról a bizonyosról, amely úgy szólt, hogy Antall „...ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kíván lenni. A szövegkörnyezetet is felidézve cáfoltam és visszautasítottam az előző cikkemben azt a sugalmazást, hogy ezt a mondatot valamiféle közjogi értelmű igénybejelentésként kéne olvasni. Eörsi azonban hajthatatlan. Szerinte, hacsak nem tételezzük fel, hogy a „kormányfőnk gyagyás volt”, ez az óhajtó mondat még a szövegkörnyezetével, „nyugtató gesztusokkal kiegészítve sem értelmezhető másképp”. Mert „többpártrendszerben senki sem lehet lélekben, érzésben összes néptársának miniszterelnöke. Közjogi értelemben tízmillió magyar és nem magyar nemzetiségű magyar állampolgár miniszterelnöke volt. Lélekben és érzésben azonban kizárólag azoknak a határon innen és túl élő magyaroknak a miniszterelnöke lehetett, akik együtt rezdültek a lelkével, és úgy éreztek, mint ő. Ha ő mégis igényt formált arra, hogy lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke legyen, akkor ezzel azt állította, hogy a magyarság egyedei olyan egységet alkotnak, amelyhez képest elenyésznek a világnézeti és geopolitikai különbözőségek. Hogyne érezné az efféle felfogást az összes szomszédos állam fenyegetésnek?” Ha a hazai véleményformáló értelmiség egy tekintélyes osztaga is annak tekinti, akkor persze nem csodálkozhatunk rajta - teszem hozzá. De miért is véli annak? Ahelyett, hogy azt olvasná ki belőle, ami kézenfekvő volna. Ahelyett, hogy az idézett nyakatekert okfejtést adja elő, miért nem azt az értelmet bontja ki e képből Eörsi, ami egyenes úton kínálja magát? Ez a kép ugyanis nem másról szól, mint hogy a magyarországi politikai közösség kormányának első embere tudatában van annak, és kormányzása során is kifejezésre akarja juttatni, hogy a magyar politikai közösség és a magyar nemzet határai nem esnek egybe. Következésképp a mindenkori magyar miniszterelnök nem csupán Magyarország állampolgárainak tartozik politikai felelősséggel, hanem lelki és érzelmi elkötelezettséggel tartozik az egész magyar kulturális nemzet iránt. És ennek az elkötelezettségnek alkalmasint politikai lépésekben is meg kell nyilvánulnia. A határon túl élő magyaroknak a nemzeti identitásuk fenntartásához, azazhogy e kulturális nemzethez fűződő érdekei védelmében. Amit az új magyar kormány miniszterelnöke, ellentétben a több mint négy évtizeden át regnált szocialista elődeivel, természetesnek tart. A magyar kulturális nemzetnek a határokon kívüli magyarok mellett természetesen csak azok a határokon belüli magyar állampolgárok a tagjai, akik magukat magyarnak vallják. Ebből azonban korántsem következik, hogy csupán a magyarországi magyarok tartoznak felelősséggel a határokon kívüli magyarokért. Nemcsak ők, hanem az egész magyarországi politikai közösség. Annak okán, hogy ennek a politikai közösségnek az arculatát döntő mértékben a magyar kulturális hagyomány, a magyar nemzet kulturális közössége határozza meg. Ha ez nem így lenne, pontosabban ha ebben nem volna teremthető egyetértés a Magyar Köztársaságban, annak súlyos következményei támadhatnának. Ha a magyarországi politikai közösség e kérdés körül nemzeti-nemzetiségi vagy akár csak etnikai, illetve szociokulturális ellentétekbe rendeződne, félő, hogy a dolgok könyörtelen logikája előbb-utóbb arra ösztönözné a többséget: nemzeti identitásának védelmében, a magyar kulturális nemzet iránti elkötelezettségének érvényesítése érdekében szabadulni törekedjen e konszenzusból magát kivonó kisebbségtől. De menjünk tovább. Miért is ne gondolhatta volna Antall József, hogy a „magyarság egyedei olyan egységet alkotnak, amelyhez képest elenyésznek a világnézeti és geopolitikai különbözőségek?” Hiszen éppen ez teszi a kulturális nemzetet. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy család tagjai is - legyenek bár egymástól térben és világnézetileg távol -, szintén olyan egységet alkothatnak, amelyhez képest elenyésznek ezek a különbségek. Legalábbis bizonyos helyzetekben és összefüggésekben. Mert természetesen mindkét esetben csupán erről van szó. Egy reménybeli erős identitású magyar nemzeti közösség tagjai sem ébrednek fel minden reggel mindenekelőtt magyarként, többnyire inkább férfiként vagy nőként, netán falujuk vagy városuk polgáraként. Voltaképpen nem is az a helyes kérdés, hogy miért ne gondolhatná el valaki a magyarság egyedeit egy ilyen közösség, egy ilyen „egység” tagjaiként, hanem inkább azt kéne megkérdeznünk, hogy lehet, hogy van, akinek ez ellenszenves vagy legalábbis furcsa gondolat, és ugyanakkor mégis a magyar nemzeti közösséghez tartozónak vallja magát. Azt írja Eörsi István, hogy „már ez a nemzetközpontúság is a két háború közti kelet-európai jobboldaliság ismérve volt. Antall vitatott frázisát minden Horthy-korszakbeli miniszterelnök elmondhatta volna.” Ami az utóbbi megjegyzést illeti, valóban. Csak van egy kevés különbség aközött, amit e közös meggyőződésből levezettek. Ami pedig az első megjegyzésre vonatkozik: nem hiszem, hogy ez a nemzetközpontúság csak a két háború közti kelet-európai jobboldaliság ismérve volna. Azt gondolom, legalábbis minden, a nemzeti jelzőre méltó magyarországi politikának jellemzője. A politika a nemzetállami önállóság erősödő korlátozása ellenére döntően mindmáig nemzetállami keretek között zajlik. Vagyis minden ország politikája természetes módon nemzetközpontú. Magyarországon a nemzetközpontúság a határokon belüli politikai közösség érdekeinek és az ennél feltehetően némiképp szőkébb kört, másfelől viszont jóval tágabb kört felölelő magyar nemzet érdekeinek összehangolt képviseletét jelenti. Az Antall-kormány és a mögötte álló jobboldali többség szavai és tettei ezt a felfogást képviselték. Ennek az elismeréséhez jóhiszemű elemzőnek sem kell lenni, csak szigorúan tárgyilagosnak. Minden kósza megjegyzés vagy cselekmény, ami ellentmondott ennek a kormánypártok köreiben, politikailag periferikus volt vagy súlytalannak bizonyult. A kormányzati politika meghatározására sosem volt esélye. Eörsi István súlyos bizonyítékai arra nézve, hogy a ’90 után kormányzó jobboldal „nem a mai európai jobboldaliságot” képviselte, hanem „a két világháború közt pusztító kelet-európai bornírtságot”, enyhén szólva nevetségesek. Kéri Kálmán egy, Eörsi ízléséhez képest nem elég határozottan bírált mondata, és Zétényi Zsolt feltűnése a „tévé képernyőjén” volnának eme súlyos bizonyítékok. Az ember tényleg nem akar hinni a szemének. Miféle szer hatására juthat olyan állapotba egy filozófiailag iskolázott, különböztetni egyebekben - képes elme, hogy nem veszi észre, mit ad érvként az olvasó elé? Valóban visszautasítottam a hisztériakeltést, a jobboldali veszéllyel való riogatást, amit Eörsi és társai a két koalíciós párt vezérkarával egybeforrva egyre magasabb hőfokon űznek. Kétségbeesésükben egy lapra téve fel mindent, abban bízva csupán, hogy ha elég sötét képet sikerül felfesteniük a szocialista-szabad demokrata koalíció bukása után várható következményekről, úgy megijednek a választók, hogy a második fordulóban még az ellenzékhez húzók egy része is hajlandó lesz inkább rájuk szavazni. Ennek az abszurd kívánságnak kéne ugyanis teljesülnie ahhoz, hogy a balközép koalíció kormányzásának lehetősége visszamásszon a sírból. Ez a magyarázata a kétségbeesésnek, amely különösen nagy az SZDSZ értelmiségi holdudvarában. Méltán, hiszen az általuk nagy többséggel támogatott politika szenvedett kudarcot az első fordulóban. Az a politika, amely az MSZP-hez ragasztotta az SZDSZ-t. Nem csoda, hogy sem lelkierejük, sem gondolkodói bátorságuk nincs most arra, hogy levonják a konzekvenciákat pártjuk bedarálásából. És ahelyett, hogy megpróbálnák menteni a menthetőt, tovább hajszolják az SZDSZ-t a végromlás felé. Már a józan érdekérvényesítés minimumát sem tartalmazza ugyanis ez a második fordulós paktum az MSZP-vel. Két olyan jelölt támogatásáért cserében, akik valószínűleg enélkül is nyernének, az SZDSZ jelöltjei a körzetek nagy részében visszalépnek az MSZP-s javára. Mi célból? Nyilván azért, hogy az SZDSZ-hez képest még nagyobb legyen majd az Országgyűlésben az MSZP fölénye. Mégpedig az ellenzéki padsorokban. Mert egy csöpp realitásérzékkel be kéne látniuk, hogy tényleg nincs esélyük a közös kormányzáshoz szükséges mandátumszám elérésére. Az ellenzék az első fordulóban alacsony részvétel mellett is jóval több szavazatot kapott öszszesítve, mint a kormánypártok. És a talpon maradt ellenzéki jelölteknek sokkal nagyobb a növekedési tartalékuk, mint a kormánypártiaknak. Az előrejelzések 38-45 százalék közé teszik az utóbbiak megszerezhető mandátumainak arányát. Ez kevés a kormányalakításhoz. Ha az SZDSZ vezetőiben lenne elég erő ahhoz, hogy visszaforduljanak abból a zsákutcából, ahol már majdnem a falnak vezették a csapatukat, azt kéne mondaniuk a szavazótáboruknak, amit a MIÉP-esek mondanak a sajátjuknak, hogy ugyan más a programjuk, mint a Fideszé, nem értenek vele egyet számos kérdésben, de a Fidesz-MDF kormány még mindig a kisebbik rossz, szavazzanak ezért az ő jelöltjeikre a második fordulóban. Ha komolyan gondolják, hogy az ország érdeke mindenekelőtt, erre az érdekre, az ő szemükben a kisebbik rosszra kéne szavazniuk. Miért ne kezdhetnék ezzel az új arculatuk felépítését? Egy konstruktív baloldali liberális ellenzéki pártra olyan nagy szüksége lesz a Fidesz-MDF alkotta polgári kormánynak, mint egy falat kenyérre. Legyünk persze realisták. Az SZDSZ vezetőitől már nemigen remélhető e józan belátás felülkerekedése. A szavazótáborától azonban okkal remélhető. Hiszen az első forduló előtti felmérések is arról tanúskodtak, hogy ha a saját pártjuk jelöltjére már nem szavazhatnak, legalább 37 százalékuk a Fidesz - Magyar Polgári Párt jelöltjét választaná. Azóta ez az arány, pártjuk első fordulós kudarcát és az MSZP eszközökben nem válogató negatív kampányát látva csak növekedhetett. Elek István A második forduló előtt Radikálliberális dilemmák SZERÉNYI GÁBOR RAJZA na. A választások első fordulója földrengésszerű változásokat idézett elő a magyar belpolitikai életben. Ezek legfontosabbika, hogy remélhetőleg végleg megszűnt a posztkommunista-szocialista MSZP-ből és a balliberális SZDSZ-ből álló baloldali kormánykoalíció abnormális túlsúlya, ami időnként már a polgári demokrácia és a jogállam rendeltetésszerű működését is veszélyeztette. Történelmi jelentőségű változásként értékelhető, hogy az első forduló eredményeként Magyarországon is létrejött egy kétpólusú politikai szerkezet, benne a posztkommunista balközép erőkkel szemben megjelenő demokratikus eredetű, nagy társadalmi támogatottsággal rendelkező polgári, jobbközép gyűjtőpárttal. A Fidesz - Magyar Polgári Párt megerősödésével megteremtődött a polgári demokrácia egyik legfontosabb intézményének, a politikai váltógazdaságnak az alapvető feltétele. A jobbközép erők átgondolt és kidolgozott programjának ismeretében többé senki sem próbálkozhat annak elhitetésével, hogy Magyarországon a posztkommunista baloldalon kívül nincs alternatíva. Az MSZP-SZDSZ koalíciót szemmel láthatóan meglepte és idegessé tette a politikai hatalom elvesztésének lehetősége. Az esetleges bukástól megrettenve azonnal stílust váltottak, és féktelen szélsőjobboldalizásba kezdtek. Az új helyzetben a legképtelenebb állítások megfogalmazásától sem riadtak vissza. Az alaphangot Horn Gyula adta meg, aki szerint a magyar jobboldal nem európai, hanem ígérgető és gyűlölködő. Gál Zoltán házelnök az SZKP és a Pravda egykori híve, egy lakossági fórumon azt állította, hogy az MSZP-nek a médiában nincs megfelelő befolyása, a Fidesz sikerét pedig azzal magyarázta, hogy megszerezték a maguk számára a - Pravdához hasonló - Magyar Nemzetet és a Napi Magyarországot. Ez utóbbi két lap valóban közel áll a Fideszhez, de ez aligha ellensúlyozhatja azt a tényt, hogy a média országszerte az MSZP - és egyre kisebb részben az SZDSZ befolyása és ellenőrzése alatt áll. Valamennyiükön túltett Kósáné Kovács Magda, az MSZP ügyvezető alelnöke, aki Orbán Viktort Antall József reinkarnációjának nevezte, annak kötelességtudata nélkül, a Fideszt pedig a kádárista nosztalgia felélesztőjeként jellemezte. Tom Lantos diplomatikusan arról beszélt, hogy a nyugati üzleti körök a folyamatosságot és a stabilitást kedvelik. De a legfőbb fegyverük az Orbán- Torgyán-Csurka szövetség emlegetése. A polgári jobbközép erők hiába utasítják el a képtelen vádakat naponta, hiába teszik világossá álláspontjukat, a rágalomhadjárat folytatódik. A KISZ/ Demisz-jogutód BIT most sem tétlen, és híven korábbi önmagához, gátlástalanul támadja az ellenzéket. Jellemző, hogy az MSZP egyik fizetett választási hirdetésében tényként állítják: „a Fidesz és a kisgazdapárt fog kormányozni a MIÉP támogatásával.” Ezzel párhuzamosan szinte óránként szólítják fel a Fideszt, hogy határolódjon el attól a MIÉP-től, amelyhez egyébként semmi köze. Ráadásul Csurka István az elmúlt időszakban többet támadta a Fideszt, mint az MSZP-t. Ennek bizonyítékául elég kézbe venni a Magyar Fórum néhány számát. De ha már a régi - sokszor nevetséges - bolsevik elhatárolódási reflexekről van szó, bárki felvetheti: Magyar Bálint vagy Horn Gyula mikor határolódtak el az ugyancsak szalonképtelen, szélsőbaloldali Munkáspárttól, vagy a kommunista eszmékhez közel álló szocialista irányzatoktól? Az alábbi szocialista szlogen már az intoleranciától sem mentes: „Megy-e a szélsőjobb. ..? ” Mit jelent ez a mondat? Hová megy a szélsőjobb? Menniük kell vagy majd viszik őket? A demokrácia érdekében újra megnyitják Recsken a munkatábort? A MIÉP-et - és szavazóit - nem kötelező szeretni, de amíg a párt az alkotmányosság keretei között mozog, addig senkinek sincs joga még burkoltan sem fenyegetőzni. Pető Iván és baráti társasága az MSZP és a Fidesz esetleges koalíciójának felvetésével igyekeznek rontani a polgári erők választási esélyeit. Újra aktivizálódnak az MSZPSZDSZ koalíció baloldali, antifasiszta szatellitszervezetei, és a demokrácia védelmét kisajátítva próbálnak erkölcsi támogatást nyújtani a morálisan is megbukott posztkommunista balliberálisoknak. Legfőbb céljuk a mérsékelt jobbközép erők összemosása a populista szélsőjobbal, ami után kiadható a jelszó: „Kibsik, komcsik, ki a gátra, jön a barna veszedelem!” (A mondat állítólag Horn Gyulától származik, és a Magyar Narancs 1998. május 14-én megjelent számának huszadik oldalán olvasható.) A Demokratikus Charta és a Tégy a gyűlölet ellen! elnevezésű mozgalmak újbóli színrelépése számtalan etikai és morális problémát vet fel, miután ezek a szervezetek a szellemi-intellektuális egypártrendszer hívei és szellemi örökösei. Képmutatók azok a szabad demokrata körökből érkező sirámok is, amelyek szerint a liberális demokratákat nagyon megviselte a kádári nómenklatúra visszatérése, és a „Kádár-korszak rehabilitációja.” Az igazság az, hogy az MSZP-t éppen azok segítették hatalomba, akik ma a fentiekhez hasonló sorokat papírra vetik. A posztkommunista-szocialista MSZP, a maga harminc százalék körüli választói támogatottságával, a magyar társadalom egyik legszilárdabb szociológiai képződménye, illetve politikai szervezete. Olyan adottság, amelynek megváltoztatására egyhamar nem lesz mód. A szocialista párt egyszerre a nyertesek és a vesztesek pártja. Kommunista múltjuk, és az előző rendszerhez való kötődésük miatt a jelenlegi magyar burzsoázia nagy része baloldalinak vallja magát, hasonlóan azokhoz a szerencsétlen kisemmizettekhez és családtagjaikhoz, akik érzelmi alapon kötődnek még ma is az MSZMP egykori utódszervezeteihez. Az MSZP-nek sikerült kisajátítania a balközép pozíciót, ezáltal a baloldal egyetlen - mások integrálására is képes - pártjává vált. A főként a múlt erőiből álló MSZP-SZDSZ koalíció az elmúlt négy év tanúsága szerint csak egy távlatok - és erkölcs - nélküli, pragmatikusnak nevezett, ügyintéző kormányzásra volt csak képes. A következetes és átgondolt jövő- és társadalomkép hiányában a demokratikus átalakulási folyamatok félbeszakadtak: a szociális piacgazdaságra való törekvés helyébe a vadkeleti kapitalizmus lépett, a versenyszellemű, de a szolidaritás elvét is megőrző polgári társadalom eszméje pedig még ma is érezhetően idegen a kádári elitből verbuválódott szocialisták számára. Márpedig polgári erkölcs és értékrend nélkül nincs polgári Magyarország. A jelenlegi kormánykoalíció leváltásának szükségessége mellett szól az is, hogy a kormánypártok polgári demokráciákban merőben szokatlan hatalomkoncentrációt hoztak létre. Ennek egyik következménye a kleptokrácia térnyerése: az elmúlt négy év a magyar történelem legkorruptabb időszakai közé tartozik. Hazánkban nagyjából ugyanaz a politikai-gazdasági érdekcsoport tartja ellenőrzése alatt a gazdasági és kulturális életet, a politikai szférát, valamint a nyilvánosságot. E csoport monopolhelyzetének felszámolása nélkül aligha érvényesülhet a polgári demokrácia egyik alapeleme, a hatalom megosztásának elve. Vasárnap estére eldől, hogy a polgári Magyarország hívei kellő számban felismerik-e saját felelősségük súlyát és alkotmányos jogaikkal élve megteremtik-e végre szavazataikkal a politikai feltételeit egy valódi polgári demokrácia létezésének és működésének. Tóth Gy. László „Pragmatista” balközép - polgári jobbközép Nyertesek és vesztesek Fókusz 1998. május 22., péntek