Magyar Nemzet, 1999. március (62. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-10 / 58. szám

1999. március 10., szerda Nézőpont Kitörés a karanténból A NATO kapu­jában Ezerkilencszázötvenhatban ott­­ dolgozott bennünk a kétségbe­­­­esett remény, hogy talán-talán,­­ egy szupernóva-villanással ki tudjuk szabadítani hazánkat a szovjet alávetettségből, s ha szörnyű véráldozattal is, de érvé­nyesíthetjük Ausztria után mi is jogunkat a szabadságra. Akkor nem történt meg a csoda. Bejött a papírforma, amit Kecskés Tol­las Tibor már előre leírt az ÁVO börtönében: „Nyugat táncol,­­ tán vég­képp eladott?!... Bebádogoztak minden ab­lakot." A negyven évig megalázta­­tottságba tiport ember számára, akit még ma is betölt napi gond­jaival való küszködése, aki félve számolgatja, hogy havi fizetése elég lesz-e élelemre és a rezsire, s azon szorong, ki ne lyukadjon a cipője, le ne szakadjon róla a ru­ha, mert az nem fér a havi költ­ségvetésébe - és Magyarország dolgos lakosságának ma is gyak­ran ilyen szintűek a gondjai­­, szóval, ilyen körülmények kö­zött élve, a porba sújtó történel­mi tapasztalatok után mit is je­lenthet az az üzenet, hogy hama­rosan átlépjük a NATO kapuját? Nyomasztó gondjai között nem tudja annyira felemelni a fe­jét, hogy meglássa: ha nem ke­rülnénk be a NATO-ba, akkor ör­vénylő erők néhány éven belül kompországunkat megint a keleti partra - vagy éppen a mélybe - ránthatnák. Oda, ahol még a munkaviszonyban rekedt dolgo­zók is hiába várják hónapról hó­napra bérüket, ahol fennmaradt a megöröklött áruhiány, ahol a ha­talom már nem tudja megvédeni alattvalóit sem a természeti, sem az ipari katasztrófáktól, sem a maffia véres uralmától, de gyak­ran még a belháborútól - véres nemzetiségi leszámolásoktól - sem. Nem hallja meg azokból az országokból érkező kéréseket, amelyek mindent elkövetnének, hogy közelebb kerülhessenek a NATO-hoz, mert a külső megtá­madás elleni védelmen túl ez je­lentheti a biztonság olyan szint­jét, melyen már a munkahelyeket teremtő befektetések megjelen­nek. Ehelyett megriad, ha a NA­­TO-csatlakozás költségeiről hall. S múltból örökölt tévéis­meretei egy ellenünk támadó A szerző országgyűlési képviselő nyugati szövetségről szólnak, amelyben a szövetségesi lét a Varsói Szerződésben szerzett ta­pasztalatok alapján azt jelenti, hogy hazánk csatatérként, fiaink ágyútöltelékként szerepelnek agyondekorált főkatonák tervei­ben. Ezért azután nem hisz a honvédelemben, kerüli a katonai szolgálatot, melyre évi kilenc­perces sportolásra szánt idejével alkalmatlanná is vált. Nem hallott arról, hogy a NATO alapját képező washing­toni szerződés hitet tesz a béke, a szabadság, a demokrácia megőr­zése mellett, és ezért kívánják a szövetkező államok egyesíteni védelmüket. Nem tud arról, hogy békés eszközökkel kívánják nézetelté­réseiket rendezni, hogy az euro­­atlanti térség biztonságát és la­kóinak jólétét kívánják előmoz­dítani oly módon is, hogy töre­kednek a gazdasági ellentétek ki­küszöbölésére és bátorítják a gazdasági együttműködésünket (2. §.). Ez pedig ígéretes dolog egy olyan ország - Magyaror­szág - számára, amely javarészt nála fejlettebb államok szövetsé­géhez csatlakozik. A gyarapodáshoz azonban mindenekelőtt biztonság és béke kell. Jól láthatjuk ennek a kije­lentésnek az igazát, ha az egyko­ri Jugoszláviára gondolunk, ahol a lakosság jóléte és szabad moz­gása irigységünk tárgya volt - míg mindezt el nem söpörte a véres háborúk sora. Ezért kell tudnunk, hogy a szerződés szá­munkra is legfontosabb sorai (4-5. §.) kimondják, hogy ha bármelyik állam területét, füg­getlenségét vagy biztonságát ve­szély fenyegeti, akkor erről közö­sen tanácskoznak, és ha akár csak egyiküket is támadás éri, akkor ha kell, közösen, fegyveres erővel is helyreállítják a békét és a biztonságot. Márpedig ki lenne közülünk, aki nem örülne ezeknek az alap­elveknek és szándékoknak? Csak hát sokan nehezen hi­szik el, hogy az írott szó tényle­ges kötelezettséget jelent. De­mokráciáról, jólétről, békéről és biztonságról beszéltek korábban is, de akkor ezek a szavak egész mást jelentettek. Mindezen fo­galmak hiányát, cinikus semmi­­bevételét. Miért higgyük el most, hogy másképpen lesz? Hogy ez a béketörekvés nem békeharcot, ez a szövetség nem alávetettsé­get jelent? Azért, mert megszűnt a ket­tős hatalmú világ. Megszűnt ez­zel az a helyzet, hogy egy ínség­ben vergődő világbirodalom gát­lástalan terjeszkedése felfalja térségünket, hazánkat, miközben saját szegénységét tovább növeli - egészen a birodalom összeom­lásáig fennmaradó - háborús költségvetése, amelyben minden pénz a terjeszkedésre, az úgyne­vezett világforradalomra folyt el minden csatornán, táplálva egy­aránt az atomrakéta-üzemeket és a dzsungelharc partizánjait. Hi­szen éppen ez ellen a mohó ter­jeszkedés ellen szervezték meg a fenyegetett országok szövetsé­güket­­ félretéve évszázados egymás közti viszályaikat. És éppen ebben a helyzetben szüle­tett meg a felismerés, hogy a maradék Európa képtelen szem­beszegülni a hódítással, és ép­pen ezért szükség van az Egye­sült Államok pénzügyi támoga­tására - mely a Marshall-segély formájában valósult meg - és katonai jelenlétére is Európa nyugati felében. így került sor 1949. április 4- én Washingtonban az Észak-at­lanti Szerződés megkötésére, ak­kor két észak-amerikai és tíz eu­rópai ország részéről. Azóta még négy ország csatlakozott, és most három közép-európai állam lépi át a szervezet küszöbét. S ez utóbbi három ország, mely ko­rábban a Szovjetuniónak teljes­séggel alávetett haderő részét ké­pezte, s mely nem kis mértékben az első független magyar kor­mány és személyesen Antall Jó­zsef miniszterelnök elszántságá­nak köszönhetően szüntette meg a rabszolgatartás katonai intéz­ményét, a Varsói Szerződést. Napjainkban, a Magyar Köz­társaságnak az Észak-atlanti Szerződéshez történő csatlako­zásáról szóló döntése idején eszünkbe kell jusson, hogy egy évtizede még alig gondolhat­tunk arra, hogy országunk leigá­­zottsága hamarosan megszűnik. Előttünk áll a magyarság Euró­pába szerveződésének ezeréves évfordulója is. A nyugatosodás akkor sem és még a múlt szá­zadban sem jelentette idegen eszmék szolgai átvételét. Szé­chenyi pontosan fogalmazott, amikor azt hangsúlyozta, hogy a magyarságnak nem a környeze­te, hanem saját maga miatt, sa­ját maga érdekében kell változ­nia, korszerűsödnie. Azóta a XX. század minden megaláztatását átéltük. 1956 és a rendszerváltoztató évek azonban felcsillantják a reményt, hogy megszületik az egészséges köz­szellem nemzetünkben, az élet­vágy, az önvédelmi akarat, a vállalkozás képessége. Jelenleg az átalakulás élvonalában va­gyunk. Ezt nyugtázza meghívá­sunk az észak-atlanti szervezet­be is. Térségünk felértékelődése, s ebben felmutatott teljesítmé­nyünk lehetővé teszi kitörésün­ket a karanténból, megérkezé­sünket a fejlett világba, s orvo­solhatja szörnyű sérelmeinket, trianoni szétszakítottságunkból fakadó elesettségünket. Csak fel kell emelnünk fejünket, csak meg kell találnunk magunkban annak az elszántságnak kicsiny töredékét, amellyel 1956-ban megkíséreltük az akkor lehetet­lent­­ ami ma valóság lehet. „Hogyha akarunk, ha merünk.” Kelemen András F. FARKAS TAMÁS RAJZA Magyar könyvek — olvasó nélkül R­őczey János egyetemi évfolyamtár­sam és barátom volt, ezelőtt ponto­san fél évszázaddal. Aztán a sors Nyugatra sodorta, s a Burcastle magyar gimnáziumban tanított filozófiát meg effé­le haszontalanságokat. Tőle tudom, hogy az emigrációban élő magyarok körében a megrendezendő frankfurti könyvvásár sok­kal nagyobb izgalmat keltett, mint itthon. Mert mi, akik kalandvágyból a maradást választottuk, nem Európa felé kacsinga­tunk, hanem beérnénk azzal, ha régi és új írásaink eljutnának a magyar olvasókhoz. Legutóbbi levelében Rőczey olyan gondot tett szóvá, amelyen közösen eltöp­rengeni feltétlenül érdemes. Legokosabb lesz, ha át is adom neki a szót, tőle idézek: „Első témakör: A Nyugat-Európában élő magyar emigráció körében fellelhető, illet­ve működő magánkönyvtárak és kulturális intézmények sorsa és jövője. Hagyomá­­nyozási szerződések kidolgozása. Indok­lás. A magyar nép létszámát történelmünk során a legnagyobb érvágás 1956-ban érte. Kétszázezer magyar menekült Nyugatra. A befogadó országok nyelvét és kultúráját el­sajátították, de inkább érzelmi, mint racio­nális meggondolásból kis magyar közpon­tokat, iskolákat hoztak létre. Kizárólag emocionális indítékokra vezethető vissza, hogy magyar könyveket gyűjtöttek, s így jóformán mindegyikük rendelkezik egy­­egy kis, magyar nyelvű magánkönyvtárral. Tollas Tibor még mozgalmat is indított az­zal, hogy mi magyarok ne virágot vagy drága italokat vigyünk a másik magyarnak, ha vendégségbe megyünk, hanem magyar könyvet. Az ’ 56-os menekültek már idős emberek. Ők lassan már búcsúznak. Na­gyon sokszor nincs kire hagyják a magyar könyveket, könyvtáruk büszkeségét, mert a második generáció már nem szívesen ol­vas magyarul, a harmadik már nem is érti, noha egyik sem tagadja, s a legtöbb eset­ben büszke származására s bátor, forradal­már szüleire, nagyszüleire. E könyvtárak magyar nyelvű kötetei - a szomorú tapasztalat azt mutatja - elkal­lódnak, szeméttelepre kerülnek. Még a rit­kaságszámba menő értékek is. Hazánk érdeke lenne szerződéseket kötni e magángyűjtemények tulajdonosai­val, mely mind a két fél számára sokféle­képpen előnyös lenne. Magyar értékek nem kallódnának el, a hazafias lelkűidből fakadó gyűjtés nem bizonyulna hiábavaló­nak. A szerződésekben nem az anyagiak játszanának főszerepet, hanem az óhaza el­ismerése, megbecsülése. Az utódok a ma­gyarság szeretetére, gondosságára emlé­kezhetnének.­­ Az illetékes minisztérium tisztviselője a lebonyolítás folyamán sze­mélyes kapcsolatba kerülne hazánk Nyu­gatra szakadt búcsúzó fiaival.” Barátom javaslatán levelének vétele után sokat töprengtem. Elgondolkoztató, hogy az én fene tudja, hány kötetes magán­­könyvtáramban több tucat olyan könyv ta­lálható, amely Erdélyben vagy a Vajdaság­ban jelent meg, de a Nyugatra emigrált szerzők közül csak azoknak a műveit birto­kolhatom, akiket a rendszerváltás után itt­hon is kiadtak. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen rendszeresen olvasó és érdeklő­dő ember, akinek a nehéz években nem volt módja a Nyugaton élő íróink, eszté­táink munkáihoz hozzájutni. Jelenleg ki­sebb könyvtáraink sem nagyon dicseked­hetnek ilyen anyaggal. Kívánatos lenne te­hát, ha a határainkon kívüli öregek birtoká­ban lévő magyar könyvek előbb-utóbb nem a szemétbe (nem tudom, hogy hívják ott a kukát) kerülnének, és az enyészet lenne a sorsuk, hanem ehelyett hazakerülnének. Mégis így, ahogy van, nem tudom elfo­gadni Rőczey barátom javaslatát. Ha pén­zért akarnánk megvenni az „idegenbe sza­kadt hazánkfiai” már senkinek sem kellő magyar nyelvű könyveit, ez feltehetőleg szinte megoldhatatlan adminisztratív felada­tokkal járna, s talán nem is lenne teljesen er­kölcsös. Lehet, hogy jól jönne az utódoknak az a néhány márka, frank vagy dollár, de már megint mi fizessünk oda, ahol közis­merten jobban élnek az élettől búcsúzó öre­gek, mint ebben a maradék kicsi hazában. Lenne azonban egy áthidaló javasla­tom. Csereértékként ne pénzt ajánljunk fel, hanem olyan angol, német, francia, netán spanyol nyelvű albumokat, könyveket, amelyek a második, netán a harmadik ge­neráció számára is fenntartanák és erősíte­nék azt a kötődést, amelyet őseink hazája iránt érezhetnek. Ez elősegíthetné az óha­zához való kötődést, a vágyat, hogy netán ide utazzanak, hogy megismerjék a ma­gyar táj, a művészet eredményeit s netán még irodalmunk kincseit is. Olyan árucse­re ez, amelyen mindenki csak nyerhet. Én idáig jutottam. Próbáljanak továbblépni azok, akiknek ez a feladatuk. Talán millen­niumi ünnepségeink keretében erre a lehe­tőségre is érdemes lenne felfigyelni. Solymár József A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Hézagok és szakadékok Győzött az igazság! - kiáltunk fel egy-egy bírósági verdikt, hosszú eljárás, támadhatatlan leleplezés hallattán, majd gyakran elharapjuk az örömkiáltást. Nemritkán támad ugyanis az az ér­zésünk, hogy az igazság nem teljesen azonos mindazzal, amit jogszerűnek minősítenek. Sőt! Mégis, amíg a jogállamiság eszméjében hiszünk, annak el­veit várjuk betartani mind a jogalkotóktól, mind a jogalkalma­zóktól és társainktól, akik ezek mentén igyekeznek becsületes életet élni. Így van ez akkor is, ha erkölcsi, etikai érzékünk né­miképp tiltakozik, meghökken, értetlenül áll egy-egy, a törvény betűje és szelleme nevében meghozott ítélet előtt. Lásd, Tocsik­­ügy, Kunos bankár vagy Stadler juhász-milliárdos eseteit, ame­lyek legalább két táborra osztották a közvéleményt. Nehezebb a helyzete a bűnüldözőnek, amikor látszólag jog­szerű tevékenységről derül ki, hogy a minimális erkölcsi mérték próbáját sem állja ki, mégis nyilvánosan űzhető. Joghézag­­ ütik el a berzenkedést, mintegy mentséget is találva az össznépi fel­háborodást kiváltó jelenségre. Az elmúlt években, hónapokban több olyan üggyel ismer­kedhettünk meg, amely mögött ama bizonyos joghézag táton­gott, már-már veszélyes szakadékot húzva nem csupán az igaz­ságérzet, de az elemi biztonság előtt is. Hosszú-hosszú évek óta tart a huzavona, mikor tekintsék jogtalan használatnak és mikor lopásnak, ha meglovasítanak egy gépkocsit. Akad bíró, bíróság, amelyik így, és akad bíró, bíró­ság, amelyik úgy ítél. Közben pedig sokáig várhatunk arra a napra, amikor a hírek élén megjelenik az örömteli bejelentés: ma egyetlen gépkocsit sem loptak el az országban. Joghézagról beszéltek politikusok, jogászok az „olajbalhék” ügyében is. Követhetetlen, hány és hány módszerrel játszották ki az olajmaffiózók a törvényeket, rendeleteket, a hatóság éber­ségét, űztek csúfot a bűnüldöző szervekből, és tették már-már nevetségessé a jogalkalmazók ténykedését, hiteltelenné sor­vasztva ezenközben a politikai fogadkozásokat is. Mert a politi­kusok erősen fogadkoztak. Miközben naponta ismétlődött a szlogen, rendbe teszik az országot, csak a gyanú növekedett, hogy valójában ez nem érdeke a „nyírfaligetbe” tévedt maffió­zóknak és azok politikai szponzorainak. De van még a milliárdos játékoknál rémületesebb történet is. Akármekkora csalás, umbulda, pénzmosás, trükk sem tudja úgy elszorítani a torkot, görcsbe rándítani a gyomrot, mint amikor kiskorúak, a gyermekek élete ellen elkövetett bűncselekménnyel találkozunk, és nem csupán magunkban, hanem a bűnüldöző hatóságok reakciójában is érezzük a tehetetlenséget. Mindjárt két történet is kínálkozik ide. A Szeged környéki tanyavilágban egy magát gyermekmentőnek föltüntető külföldi habozás nélkül írta be az eltervezett tevékenységek közé a gyer­mekkereskedelmet. Az engedélyt kiadták. Ez persze nem joghé­zag. Szerencsére akadt bűnüldöző, aki „bemozdult”, de azóta bottal ütheti az Erdélyből és Boszniából terhes nőket toborzó vállalkozó nyomát, akivel szemben az a gyanú is fölmerült, hogy a kicsinyeket nem magtalan, gazdag, amerikai családoknak, ha­nem a szervkereskedők nemzetközi mészárosainak szánta. Joghézagot mutat modern korunk egyik legújabb eszközé­nek, az internetnek a kihasználása is. Az eszmék és vélemények szabad áramlásának örve alatt így jelenhetnek meg a magyaror­szági gyermekpornográfia döbbenetes képsorai, amelyekkel szemben nem csupán a technikai felkészületlenség, hanem a fel­adót védő joghézag miatt is tehetetlenek. Egyetlen esetről tudunk a közelmúlt eseményeiből, amikor a jogalkotó azonnal megmozdult, és lázas sietséggel ígérte a jog­hézag mielőbbi betömését. Ez a náci viselkedésű bőrfejűek ak­ciója nyomán bejelentett, mielőbbi törvénymódosítás szándéka. Végre. De mikor jutunk el oda, hogy nyilvánvaló jogtalanságokra valóban használható, az igazságosság érzetét garantáló törvé­nyek születnek? Mikor érezhetjük, hogy elviselhető szintre csökkentek a jogrendünkben található hézagok, és nem kell attól tartanunk, hogy biztonságérzetünk, erkölcsi normánk időnként olyan szakadékba zuhanhat, ahonnan a legnagyobb türelemmel és erőfeszítéssel is képtelenségnek tűnik kimászni. Szendrei Lőrinc MartyarNonizH Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, M­ÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZELES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: Búza Péter, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny L­ászló (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Lőcsei Gabriella (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651 Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: WEIL FERENC vezérigazgató Lapigazgató: Vas Gábor Terjesztési igazgató: Csóry György . Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500, telefax: 329-1240, 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k, a Kiadói Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:149-1580 Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036 1 201-8891. E-mail: batthyany@kultur­press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0133—185X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« .OBSERVER BUDAPESTMÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vik­­­kert Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu

Next