Magyar Nemzet, 1999. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-10 / 58. szám
1999. március 10., szerda Nézőpont Kitörés a karanténból A NATO kapujában Ezerkilencszázötvenhatban ott dolgozott bennünk a kétségbeesett remény, hogy talán-talán, egy szupernóva-villanással ki tudjuk szabadítani hazánkat a szovjet alávetettségből, s ha szörnyű véráldozattal is, de érvényesíthetjük Ausztria után mi is jogunkat a szabadságra. Akkor nem történt meg a csoda. Bejött a papírforma, amit Kecskés Tollas Tibor már előre leírt az ÁVO börtönében: „Nyugat táncol, tán végképp eladott?!... Bebádogoztak minden ablakot." A negyven évig megaláztatottságba tiport ember számára, akit még ma is betölt napi gondjaival való küszködése, aki félve számolgatja, hogy havi fizetése elég lesz-e élelemre és a rezsire, s azon szorong, ki ne lyukadjon a cipője, le ne szakadjon róla a ruha, mert az nem fér a havi költségvetésébe - és Magyarország dolgos lakosságának ma is gyakran ilyen szintűek a gondjai, szóval, ilyen körülmények között élve, a porba sújtó történelmi tapasztalatok után mit is jelenthet az az üzenet, hogy hamarosan átlépjük a NATO kapuját? Nyomasztó gondjai között nem tudja annyira felemelni a fejét, hogy meglássa: ha nem kerülnénk be a NATO-ba, akkor örvénylő erők néhány éven belül kompországunkat megint a keleti partra - vagy éppen a mélybe - ránthatnák. Oda, ahol még a munkaviszonyban rekedt dolgozók is hiába várják hónapról hónapra bérüket, ahol fennmaradt a megöröklött áruhiány, ahol a hatalom már nem tudja megvédeni alattvalóit sem a természeti, sem az ipari katasztrófáktól, sem a maffia véres uralmától, de gyakran még a belháborútól - véres nemzetiségi leszámolásoktól - sem. Nem hallja meg azokból az országokból érkező kéréseket, amelyek mindent elkövetnének, hogy közelebb kerülhessenek a NATO-hoz, mert a külső megtámadás elleni védelmen túl ez jelentheti a biztonság olyan szintjét, melyen már a munkahelyeket teremtő befektetések megjelennek. Ehelyett megriad, ha a NATO-csatlakozás költségeiről hall. S múltból örökölt tévéismeretei egy ellenünk támadó A szerző országgyűlési képviselő nyugati szövetségről szólnak, amelyben a szövetségesi lét a Varsói Szerződésben szerzett tapasztalatok alapján azt jelenti, hogy hazánk csatatérként, fiaink ágyútöltelékként szerepelnek agyondekorált főkatonák terveiben. Ezért azután nem hisz a honvédelemben, kerüli a katonai szolgálatot, melyre évi kilencperces sportolásra szánt idejével alkalmatlanná is vált. Nem hallott arról, hogy a NATO alapját képező washingtoni szerződés hitet tesz a béke, a szabadság, a demokrácia megőrzése mellett, és ezért kívánják a szövetkező államok egyesíteni védelmüket. Nem tud arról, hogy békés eszközökkel kívánják nézeteltéréseiket rendezni, hogy az euroatlanti térség biztonságát és lakóinak jólétét kívánják előmozdítani oly módon is, hogy törekednek a gazdasági ellentétek kiküszöbölésére és bátorítják a gazdasági együttműködésünket (2. §.). Ez pedig ígéretes dolog egy olyan ország - Magyarország - számára, amely javarészt nála fejlettebb államok szövetségéhez csatlakozik. A gyarapodáshoz azonban mindenekelőtt biztonság és béke kell. Jól láthatjuk ennek a kijelentésnek az igazát, ha az egykori Jugoszláviára gondolunk, ahol a lakosság jóléte és szabad mozgása irigységünk tárgya volt - míg mindezt el nem söpörte a véres háborúk sora. Ezért kell tudnunk, hogy a szerződés számunkra is legfontosabb sorai (4-5. §.) kimondják, hogy ha bármelyik állam területét, függetlenségét vagy biztonságát veszély fenyegeti, akkor erről közösen tanácskoznak, és ha akár csak egyiküket is támadás éri, akkor ha kell, közösen, fegyveres erővel is helyreállítják a békét és a biztonságot. Márpedig ki lenne közülünk, aki nem örülne ezeknek az alapelveknek és szándékoknak? Csak hát sokan nehezen hiszik el, hogy az írott szó tényleges kötelezettséget jelent. Demokráciáról, jólétről, békéről és biztonságról beszéltek korábban is, de akkor ezek a szavak egész mást jelentettek. Mindezen fogalmak hiányát, cinikus semmibevételét. Miért higgyük el most, hogy másképpen lesz? Hogy ez a béketörekvés nem békeharcot, ez a szövetség nem alávetettséget jelent? Azért, mert megszűnt a kettős hatalmú világ. Megszűnt ezzel az a helyzet, hogy egy ínségben vergődő világbirodalom gátlástalan terjeszkedése felfalja térségünket, hazánkat, miközben saját szegénységét tovább növeli - egészen a birodalom összeomlásáig fennmaradó - háborús költségvetése, amelyben minden pénz a terjeszkedésre, az úgynevezett világforradalomra folyt el minden csatornán, táplálva egyaránt az atomrakéta-üzemeket és a dzsungelharc partizánjait. Hiszen éppen ez ellen a mohó terjeszkedés ellen szervezték meg a fenyegetett országok szövetségüket félretéve évszázados egymás közti viszályaikat. És éppen ebben a helyzetben született meg a felismerés, hogy a maradék Európa képtelen szembeszegülni a hódítással, és éppen ezért szükség van az Egyesült Államok pénzügyi támogatására - mely a Marshall-segély formájában valósult meg - és katonai jelenlétére is Európa nyugati felében. így került sor 1949. április 4- én Washingtonban az Észak-atlanti Szerződés megkötésére, akkor két észak-amerikai és tíz európai ország részéről. Azóta még négy ország csatlakozott, és most három közép-európai állam lépi át a szervezet küszöbét. S ez utóbbi három ország, mely korábban a Szovjetuniónak teljességgel alávetett haderő részét képezte, s mely nem kis mértékben az első független magyar kormány és személyesen Antall József miniszterelnök elszántságának köszönhetően szüntette meg a rabszolgatartás katonai intézményét, a Varsói Szerződést. Napjainkban, a Magyar Köztársaságnak az Észak-atlanti Szerződéshez történő csatlakozásáról szóló döntése idején eszünkbe kell jusson, hogy egy évtizede még alig gondolhattunk arra, hogy országunk leigázottsága hamarosan megszűnik. Előttünk áll a magyarság Európába szerveződésének ezeréves évfordulója is. A nyugatosodás akkor sem és még a múlt században sem jelentette idegen eszmék szolgai átvételét. Széchenyi pontosan fogalmazott, amikor azt hangsúlyozta, hogy a magyarságnak nem a környezete, hanem saját maga miatt, saját maga érdekében kell változnia, korszerűsödnie. Azóta a XX. század minden megaláztatását átéltük. 1956 és a rendszerváltoztató évek azonban felcsillantják a reményt, hogy megszületik az egészséges közszellem nemzetünkben, az életvágy, az önvédelmi akarat, a vállalkozás képessége. Jelenleg az átalakulás élvonalában vagyunk. Ezt nyugtázza meghívásunk az észak-atlanti szervezetbe is. Térségünk felértékelődése, s ebben felmutatott teljesítményünk lehetővé teszi kitörésünket a karanténból, megérkezésünket a fejlett világba, s orvosolhatja szörnyű sérelmeinket, trianoni szétszakítottságunkból fakadó elesettségünket. Csak fel kell emelnünk fejünket, csak meg kell találnunk magunkban annak az elszántságnak kicsiny töredékét, amellyel 1956-ban megkíséreltük az akkor lehetetlent ami ma valóság lehet. „Hogyha akarunk, ha merünk.” Kelemen András F. FARKAS TAMÁS RAJZA Magyar könyvek — olvasó nélkül Rőczey János egyetemi évfolyamtársam és barátom volt, ezelőtt pontosan fél évszázaddal. Aztán a sors Nyugatra sodorta, s a Burcastle magyar gimnáziumban tanított filozófiát meg efféle haszontalanságokat. Tőle tudom, hogy az emigrációban élő magyarok körében a megrendezendő frankfurti könyvvásár sokkal nagyobb izgalmat keltett, mint itthon. Mert mi, akik kalandvágyból a maradást választottuk, nem Európa felé kacsingatunk, hanem beérnénk azzal, ha régi és új írásaink eljutnának a magyar olvasókhoz. Legutóbbi levelében Rőczey olyan gondot tett szóvá, amelyen közösen eltöprengeni feltétlenül érdemes. Legokosabb lesz, ha át is adom neki a szót, tőle idézek: „Első témakör: A Nyugat-Európában élő magyar emigráció körében fellelhető, illetve működő magánkönyvtárak és kulturális intézmények sorsa és jövője. Hagyományozási szerződések kidolgozása. Indoklás. A magyar nép létszámát történelmünk során a legnagyobb érvágás 1956-ban érte. Kétszázezer magyar menekült Nyugatra. A befogadó országok nyelvét és kultúráját elsajátították, de inkább érzelmi, mint racionális meggondolásból kis magyar központokat, iskolákat hoztak létre. Kizárólag emocionális indítékokra vezethető vissza, hogy magyar könyveket gyűjtöttek, s így jóformán mindegyikük rendelkezik egyegy kis, magyar nyelvű magánkönyvtárral. Tollas Tibor még mozgalmat is indított azzal, hogy mi magyarok ne virágot vagy drága italokat vigyünk a másik magyarnak, ha vendégségbe megyünk, hanem magyar könyvet. Az ’ 56-os menekültek már idős emberek. Ők lassan már búcsúznak. Nagyon sokszor nincs kire hagyják a magyar könyveket, könyvtáruk büszkeségét, mert a második generáció már nem szívesen olvas magyarul, a harmadik már nem is érti, noha egyik sem tagadja, s a legtöbb esetben büszke származására s bátor, forradalmár szüleire, nagyszüleire. E könyvtárak magyar nyelvű kötetei - a szomorú tapasztalat azt mutatja - elkallódnak, szeméttelepre kerülnek. Még a ritkaságszámba menő értékek is. Hazánk érdeke lenne szerződéseket kötni e magángyűjtemények tulajdonosaival, mely mind a két fél számára sokféleképpen előnyös lenne. Magyar értékek nem kallódnának el, a hazafias lelkűidből fakadó gyűjtés nem bizonyulna hiábavalónak. A szerződésekben nem az anyagiak játszanának főszerepet, hanem az óhaza elismerése, megbecsülése. Az utódok a magyarság szeretetére, gondosságára emlékezhetnének. Az illetékes minisztérium tisztviselője a lebonyolítás folyamán személyes kapcsolatba kerülne hazánk Nyugatra szakadt búcsúzó fiaival.” Barátom javaslatán levelének vétele után sokat töprengtem. Elgondolkoztató, hogy az én fene tudja, hány kötetes magánkönyvtáramban több tucat olyan könyv található, amely Erdélyben vagy a Vajdaságban jelent meg, de a Nyugatra emigrált szerzők közül csak azoknak a műveit birtokolhatom, akiket a rendszerváltás után itthon is kiadtak. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen rendszeresen olvasó és érdeklődő ember, akinek a nehéz években nem volt módja a Nyugaton élő íróink, esztétáink munkáihoz hozzájutni. Jelenleg kisebb könyvtáraink sem nagyon dicsekedhetnek ilyen anyaggal. Kívánatos lenne tehát, ha a határainkon kívüli öregek birtokában lévő magyar könyvek előbb-utóbb nem a szemétbe (nem tudom, hogy hívják ott a kukát) kerülnének, és az enyészet lenne a sorsuk, hanem ehelyett hazakerülnének. Mégis így, ahogy van, nem tudom elfogadni Rőczey barátom javaslatát. Ha pénzért akarnánk megvenni az „idegenbe szakadt hazánkfiai” már senkinek sem kellő magyar nyelvű könyveit, ez feltehetőleg szinte megoldhatatlan adminisztratív feladatokkal járna, s talán nem is lenne teljesen erkölcsös. Lehet, hogy jól jönne az utódoknak az a néhány márka, frank vagy dollár, de már megint mi fizessünk oda, ahol közismerten jobban élnek az élettől búcsúzó öregek, mint ebben a maradék kicsi hazában. Lenne azonban egy áthidaló javaslatom. Csereértékként ne pénzt ajánljunk fel, hanem olyan angol, német, francia, netán spanyol nyelvű albumokat, könyveket, amelyek a második, netán a harmadik generáció számára is fenntartanák és erősítenék azt a kötődést, amelyet őseink hazája iránt érezhetnek. Ez elősegíthetné az óhazához való kötődést, a vágyat, hogy netán ide utazzanak, hogy megismerjék a magyar táj, a művészet eredményeit s netán még irodalmunk kincseit is. Olyan árucsere ez, amelyen mindenki csak nyerhet. Én idáig jutottam. Próbáljanak továbblépni azok, akiknek ez a feladatuk. Talán millenniumi ünnepségeink keretében erre a lehetőségre is érdemes lenne felfigyelni. Solymár József A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Hézagok és szakadékok Győzött az igazság! - kiáltunk fel egy-egy bírósági verdikt, hosszú eljárás, támadhatatlan leleplezés hallattán, majd gyakran elharapjuk az örömkiáltást. Nemritkán támad ugyanis az az érzésünk, hogy az igazság nem teljesen azonos mindazzal, amit jogszerűnek minősítenek. Sőt! Mégis, amíg a jogállamiság eszméjében hiszünk, annak elveit várjuk betartani mind a jogalkotóktól, mind a jogalkalmazóktól és társainktól, akik ezek mentén igyekeznek becsületes életet élni. Így van ez akkor is, ha erkölcsi, etikai érzékünk némiképp tiltakozik, meghökken, értetlenül áll egy-egy, a törvény betűje és szelleme nevében meghozott ítélet előtt. Lásd, Tocsikügy, Kunos bankár vagy Stadler juhász-milliárdos eseteit, amelyek legalább két táborra osztották a közvéleményt. Nehezebb a helyzete a bűnüldözőnek, amikor látszólag jogszerű tevékenységről derül ki, hogy a minimális erkölcsi mérték próbáját sem állja ki, mégis nyilvánosan űzhető. Joghézag ütik el a berzenkedést, mintegy mentséget is találva az össznépi felháborodást kiváltó jelenségre. Az elmúlt években, hónapokban több olyan üggyel ismerkedhettünk meg, amely mögött ama bizonyos joghézag tátongott, már-már veszélyes szakadékot húzva nem csupán az igazságérzet, de az elemi biztonság előtt is. Hosszú-hosszú évek óta tart a huzavona, mikor tekintsék jogtalan használatnak és mikor lopásnak, ha meglovasítanak egy gépkocsit. Akad bíró, bíróság, amelyik így, és akad bíró, bíróság, amelyik úgy ítél. Közben pedig sokáig várhatunk arra a napra, amikor a hírek élén megjelenik az örömteli bejelentés: ma egyetlen gépkocsit sem loptak el az országban. Joghézagról beszéltek politikusok, jogászok az „olajbalhék” ügyében is. Követhetetlen, hány és hány módszerrel játszották ki az olajmaffiózók a törvényeket, rendeleteket, a hatóság éberségét, űztek csúfot a bűnüldöző szervekből, és tették már-már nevetségessé a jogalkalmazók ténykedését, hiteltelenné sorvasztva ezenközben a politikai fogadkozásokat is. Mert a politikusok erősen fogadkoztak. Miközben naponta ismétlődött a szlogen, rendbe teszik az országot, csak a gyanú növekedett, hogy valójában ez nem érdeke a „nyírfaligetbe” tévedt maffiózóknak és azok politikai szponzorainak. De van még a milliárdos játékoknál rémületesebb történet is. Akármekkora csalás, umbulda, pénzmosás, trükk sem tudja úgy elszorítani a torkot, görcsbe rándítani a gyomrot, mint amikor kiskorúak, a gyermekek élete ellen elkövetett bűncselekménnyel találkozunk, és nem csupán magunkban, hanem a bűnüldöző hatóságok reakciójában is érezzük a tehetetlenséget. Mindjárt két történet is kínálkozik ide. A Szeged környéki tanyavilágban egy magát gyermekmentőnek föltüntető külföldi habozás nélkül írta be az eltervezett tevékenységek közé a gyermekkereskedelmet. Az engedélyt kiadták. Ez persze nem joghézag. Szerencsére akadt bűnüldöző, aki „bemozdult”, de azóta bottal ütheti az Erdélyből és Boszniából terhes nőket toborzó vállalkozó nyomát, akivel szemben az a gyanú is fölmerült, hogy a kicsinyeket nem magtalan, gazdag, amerikai családoknak, hanem a szervkereskedők nemzetközi mészárosainak szánta. Joghézagot mutat modern korunk egyik legújabb eszközének, az internetnek a kihasználása is. Az eszmék és vélemények szabad áramlásának örve alatt így jelenhetnek meg a magyarországi gyermekpornográfia döbbenetes képsorai, amelyekkel szemben nem csupán a technikai felkészületlenség, hanem a feladót védő joghézag miatt is tehetetlenek. Egyetlen esetről tudunk a közelmúlt eseményeiből, amikor a jogalkotó azonnal megmozdult, és lázas sietséggel ígérte a joghézag mielőbbi betömését. Ez a náci viselkedésű bőrfejűek akciója nyomán bejelentett, mielőbbi törvénymódosítás szándéka. Végre. De mikor jutunk el oda, hogy nyilvánvaló jogtalanságokra valóban használható, az igazságosság érzetét garantáló törvények születnek? Mikor érezhetjük, hogy elviselhető szintre csökkentek a jogrendünkben található hézagok, és nem kell attól tartanunk, hogy biztonságérzetünk, erkölcsi normánk időnként olyan szakadékba zuhanhat, ahonnan a legnagyobb türelemmel és erőfeszítéssel is képtelenségnek tűnik kimászni. Szendrei Lőrinc MartyarNonizH Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZELES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: Búza Péter, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Lőcsei Gabriella (kultúra), Pietsch Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Telefon: 359-0500, telefax: 359-0651 Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500 Felelős kiadó: WEIL FERENC vezérigazgató Lapigazgató: Vas Gábor Terjesztési igazgató: Csóry György . Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 359-0500, telefax: 329-1240, 329-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az NH Rt., a regionális rt.-k, a Kiadói Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:149-1580 Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036 1 201-8891. E-mail: batthyany@kulturpress.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0133—185X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« .OBSERVER BUDAPESTMÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vikkert Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu