Magyar Nemzet, 1999. március (62. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-03 / 52. szám

1999. március 3., szerda G­ranasztói Pál írja egyik könyvé­ben, hogy a lakótelep-építés fénykorában egyszer kíváncsi lett arra, hogy miért kell az épületek be­járatát éppen­­­­ ha jól emlékszem, há­rom­­ méterre tervezni az úttest szélétől. Nyomozni kezdett a szakirodalomban, később már a külföldiben is, de sehol nem lelte nyomát ilyen építési kánon­nak. A kérdés nyitját végül saját munka­helyén találta meg, talán két emelettel vagy három szobával arrébb. Egyik kol­légájától tudta meg, hogy a kezdet kez­detén a főhatóság szabályozni kívánta a nagy horderejű kérdést. A halasztást nem tűrő ügy hozzá került, és a válasz elől nem lehetett kitérni. Ő pedig úgy gondolta, hogy két méter, az egy kicsit közel van. Négy méter, az meg már sok. Hát akkor legyen három. Ez került a szabályzatba, miután a főhatóság nem tett ellenvetést. Azóta ez a három méter kánonná vált.* Már a harmadik parlamenti ciklus­ban merül fel a kérdés, hogy nem lu­xus-e ekkora országban 386 képviselő. A dolog aztán annyiban maradt, mert megváltoztatásához kétharmados több­ség kell. (De miért éppen kétharmad? Talán azért, hogy ezen ne lehessen vál­toztatni?) És felmerül az a kérdés is, hogy nem sok-e ez, amikor az USA-ban vagy az NSZK-ban emennyi meg amannyi. Ez persze megint csak fikció, mert a legtöbb, példaként említett ország szö­vetségi rendszerű tartományi kormá­nyokkal, parlamentekkel, minisztériu­mokkal, összességében és arányaiban te­hát inkább több tisztségviselővel, mint ahány nálunk pusztítja a köz kenyerét. A mi 386 tagú parlamentünket a haj­dani állampárt és a hajdani ellenzéke kö­zötti kölcsönös gyanakvás hozta létre, és az ugyancsak bűvös számként ismert kétharmados törvény hatálya alá helyez­te. S mivel ebből épp 176 képviselőt egyénileg kell megválasztani, megtör­ténhetik, hogy 176 szavazat dönti el a választások sorsát. Minden egyéni vá­lasztókerületben elég egyetlen voks a többivel szemben a döntéshez. Van aztán a bűvös ötszázalékos kü­szöb, amely esetenként több százezer választót foszthat meg attól, hogy képvi-A szerző közíró, a Magyar Kereszténydemok­rata Szövetség tanácsadója selethez jusson a parlamentben. Pedig 250 ezer ember nagyon sok. Málta szi­getén ennyi választónak a fele is legiti­málhat egy 65 fős parlamentet. A baj nemcsak az, hogy így van, ha­nem az is, hogy egy idő után ez a hely­zet rögzül a fejekben, és azt hiszik, hogy ennek így kell lennie, ez a lehetséges vi­lágok legjobbika. A beavatottak persze tudják, hogy ez mesterkélt konstrukció, hogy volt négy száza­lék is, lehetne kevesebb is, több is. A dolog legnagyobb szépséghibája, amikor már politikusok is kezdik hinni, hogy ez az öt vagy négy, vagy akárhány százalék kánon, és valóban jelent valamiféle minő­sítést.* Amióta Magyarországon létezik parlamentarizmus, a választási rendszer mindig manipulatív volt. Ma is az. Arra kényszeríti a politi­kusokat, hogy ne a választás után, az eredmények ismeretében kösse­nek koalíciós megállapodásokat, hanem már a választások előtt, tá­mogatóik tekintélyes részének szán­déka ellenére koalíciókat alkossa­nak. Ezzel arra kényszerítenek szá­mos választót, hogy megalkudjon saját lelkiismeretével, és az általa jónak tartott párt helyett a becslése szerinti kisebbik rosszra voksoljon. Hisztérikus légkörben termé­szetellenes nyomás nehezedik a po­litikusokra támogatóik részéről attól való félelmükben, hogy a parlamenti kü­szöb alatt maradva több százezer szava­zat vész el. A választók félelme jogos, de feltette-e már valaki is a kérdést, hogy erkölcsös-e a parlamenti küszöb felállítása? Hasznosnak hasznos - nem kell bíbelődni potom száz-kétszázezres választói rétegek összességében olykor akár milliót kitevő szavazatával. Pedig már mutatkoztak annak jelei, hogy ezek a szavazatok el is maradhat­nak. Ha tavaly négyszázezerrel keve­sebb volt a leadott szavazat, mint kilenc éve és kilencszázezerrel kevesebb, mint öt éve, akkor meglehet, hogy egy-két választási ciklus múltán nem lesz érvé­nyes az első forduló. Ha a pártokat fenn­maradásuk érdekében már előre elvtelen megállapodásokra kényszerítik, a vá­lasztók cserbenhagyhatják őket. Nem a másik párt kedvéért, hanem saját lelkiis­meretükre hallgatva. Súlyos politikai hiba egy fétissé vált választói törvény hasszámaiba kapasz­kodva életképtelennek nyilvánítani olyan szervezeteket, amelyeknek van vagy lehet több százezer támogatójuk is. Mindenkit érhet baleset. Az MSZP 1990-ben­­ pedig a választókerületi ha­tárokat saját érdekei szerint szabta ki - csak a harmadát érte el annak, amire számított. Az FKGP a sírból jött vissza 1994-ben, de példája - csakúgy, mint 1998-ban a MIÉP-é - igazolja, hogy a kis pártokat nem lehet leírni. Mert nem is olyan kicsik. Viszont egyetlen pártnak sincs élet- és balesetbiztosítása. Megjár­ta az MSZP ’90-ben, az MDF ’94-ben, az SZDSZ ’98-ban. De ebből nem kö­vetkezik, hogy örökre. Egyelőre nem le­het egyikükről sem kimondani, hogy visszaesésük örökre szól. * Másféle rituális körtánc is megfi­gyelhető a százalékszámok körül: az eredmények százalékos elszakí­­tása a tény­számoktól. Az MSZP minden lehető alkalommal hangsú­lyozza - és ezt még ellenfelei is rá­hagyták -, hogy a tavaly májusi vá­lasztáson ugyanolyan százalékos eredményt ért el, mint öt éve. A kommentárok hozzátódítják, hogy a második legnagyobb párt ehhez ké­pest több mint négy százalékkal le­maradt. Százalékban igaz is, csak­hogy ezzel a mutatvánnyal elfedik azt a tényt, hogy az MSZP közel négyszázezer szavazatot vesztett. Ha pedig hozzászámítjuk, hogy az öt év előtt százezer szavazatot szer­zett Agrárpárt most az MSZP-t tá­mogatta, akkor a tényleges veszte­ség közel félmillió. A „csúfos” má­sodik helyen végzett Fidesz viszont közel kilencszázezerrel növelte sza­vazói számát. Minden eredmény­nek lehet százaléka. Ha ötmillió he­lyett ezren mennek el választani, annak is lehet győztes százaléka. De nem mindegy, mekkora tömeg áll mögötte. Ha csak a parlamenti pártokat lehetne a politika részeseinek tekinteni, akkor megkövülne a politikai élet. Min­den párt kicsiben kezdte. Kicsiben kezd­ték a mai szociáldemokrata pártok elő­dei, de éppen úgy a kereszténydemokra­ták is. A hosszú ideig kormányzó hatal­mas konzervatív és liberális pártok a legtöbb parlamentben ma alárendelt sze­repet játszanak, de ez nem jelenti, hogy olykor ne törhetnének fel. És a zöld pár­tok is nulláról indultak. * A parlamenti pártok rossz választá­si törvénnyel, bejutási küszöbbel, minősített többségi törvények megkö­vetelésével történő ritkításának van még egy nagy veszélye. Az egypárti időkben nevelkedett, demokráciát sosem szagolt nemzedé­kekben, azok széles tömegeiben ma is igen erős az egypárti vonzalom. Felet­tébb valószínű, hogy ez a beidegzett­­ség rejtőzik a választók nagy részének parlamentellenességében. Némely po­litikusok, a média számos szereplője és a mindenkori hozzászólók megnyilvá­nulásaiból bőven ki lehet tenyészteni az egypárti mentalitás vírusát. És ez a parlament minden oldalán fellelhető. Nem fenyegethet nagyobb veszély kocapolitikust, mint ha papírt-ceruzát vesz elő, összeadja a szövetségeseivel megnyerhető szavazatok számát, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy ha nem lennének ezek a szövetsé­gesek, akkor ő egyedül is megkapná ugyanezt az eredményt. Régi politikai törvényszerűség, hogy több, egymás­hoz közel álló párt külön-külön több szavazatot érhet el, mint a belőlük ver­buvált egy párt. Ha egy törvény cikor­­nyái miatt erőltetett szövetségeket kell létrehozni, és a választók száma csök­ken, akkor nem a választók buták, ha­nem a törvény rossz. Minden közvélemény-kutatásnál biztosabb mérce maga a választás, a fülkében magára maradt választó aka­rata. Ha ott kényszerítve érzi magát, ha mesterségesen teremtett viszonyok játékszerévé teszik, a közélet maga ma­gát csapja be, állegalitás keletkezik. Áttekinthető, valóságos erőviszonyo­kat talán csak egy arányos­ listás vá­lasztási rendszer útján lehet megismer­ni. Hogy ebből hogyan sikerül kor­mányzóképes parlamenti erőt létrehoz­ni, az persze fontos, de nem állhat mindenekfelett. A parlamenti szabá­lyok rendeltetése, hogy ne bénítsák, hanem segítsék a törvényhozás mun­káját. Hamar bebizonyosodott, hogy a kétharmados törvények nagyrészt a választási eredményekben kifejezett óhaj eltérítését szolgálják. A válasz­tók, mikor döntöttek, nem kalkulálhat­ták döntésükbe a kétharmados törvé­nyek manipuláltságát. És a választóknak eddig még nem tették fel a kérdést: miért éppen két­harmad? Az abszolút többség talán olyan nagyon kevés? Dessewffy László Politikai babonák Mi mennyi és miért? BOJCSUK IVÁN GRAFIKÁJA Fókusz Bécsi emlékek a nyolcvanas évekből A demokratikus rendszerváltozás előkészítői Az osztrák főváros ebben a században a szülőföld közelsége miatt többször volt a magyar emigráció tevékenységének fontos színhelye. Különösen a második világháború után, amikor a megszállt országban létrehozott kommunista dik­tatúra elől sokan kerestek menedéket a nyugati világban. Az emigráns tevékenység Ausztriá­ban az 1955-ben megkötött osztrák államszerződés és a vérbe fojtott 1956- os magyar szabadságharc után erősödött fel, így Bécsben született meg a Tollas Tibor szerkesztette Nemzetőr, és itt je­lent meg a hetvenes évekig a bécsi Ma­gyar Híradó. Szerkesztőségi szobájában ismertem meg Varga Bélát, Nagy Fe­rencet, Kovács Imrét, akikhez halálukig baráti kapcsolat fűzött. De a volt kisgaz­dapárti lapszerkesztő Klamár Gyula lapjában mindig helyet biztosított a ma­gyar demokrácia más kiemelkedő sze­mélyiségeinek is Kéthly Annától Baran­­kovics Istvánig. A jövőt tervezgetve él­vezet volt hallgatni hetente egyszer Gogolák Lajos szabadegyetemi előadás­nak beillő visszaemlékezéseit az újkori magyar történelemről. A kapcsolatok rendszerében számomra Hanák Tibor barátsága jelentette a legnagyobb aján­dékot. Tibor, aki a SZER bécsi belső munkatársa volt, áldozatos munkával, de csendes szerénységgel igyekezett a rádió hullámhosszán a vasfüggönyön keresztül a szülőföldjén generációkat szellemi igényességre nevelni és a szélsőségektől mentesen a szabadság és a függetlenség lángját ébren tartani. De nem felejtkezett el a kinti magyarokról sem, és a nyugati emigráció legrango­sabb lapjaiban, folyóirataiban arra töre­kedett, hogy idegen környezetben is megmaradjanak anyanyelvük kultúrá­jában. Klamár Gyula halála után a Magyar Híradó megszűnt, de Hanák Tibor szel­lemi vezetésével sikerült megindítani a Bécsi Naplót, melynek szerkesztői ma A szerző Bécsben élő újságíró is az ő szellemében igyekeznek az újsá­got irányítani. A hivatalos Magyarország 1990 előtt pontosan tudta, hogy 70 kilométer­re az országhatártól minden emigráns ténykedés a hazai diktatúra számára igen veszélyes lehet, éppen ezért min­dent elkövettek, hogy megpróbálják az emigráció sorait infiltrálni vagy valami­lyen formában semlegesíteni. Az Irodal­mi Újságnak is munkatársa voltam, és mint képviselője alkalmam volt megél­ni, hogy a hazai politikai rendőrség ügynökeinek befolyása milyen messzire elért magas osztrák körökben. A nyolcvanas években kialakult ha­zai ellenzék megtámogatására Blum­­grund János barátommal elhatároztuk, hogy létrehozzunk egy emberi jogokat védelmező mozgalmat és ebbe bevon­juk azokat az osztrák köröket, amelyek hajlandóságot mutatnak tekintélyükkel tevékenységünket segíteni. Így alakult meg 1987. március 30-án a Magyar Szövetség az Emberi Jogokért szerve­zet, melynek bécsi megalakulásáról an­nak idején a SZER is beszámolt. Blum­­grund János megnyitója után Zsille Zol­tán tolmácsolta a Londonban élő Krassó György üdvözletét, aki kifejezésre jut­tatta, hogy tudomása szerint ez az első olyan szervezet, amely 1956 szellemé­ben az emberi jogok védelmét tűzte zászlajára. A szervezet első elnöke egy katolikus pap volt Schermann Rudolf személyében. Már az alakuló ülésen döntés született Zsille Zoltán javaslatá­ra, hogy a szövetség első akciója Keszt­helyi Zsolt ügyében lesz, akit Magyar­­országon letartóztattak katonai szolgálat megtagadása miatt. A szövetség akciói között nagy fel­tűnést keltett az év szeptemberében a Magyarországról kitoloncolt Kiszely Károly mellett megrendezett tüntetés Bécs belvárosában, a Kartner Strassén az Ibusz-iroda előtt. Kiszely Károlyt ’87 májusában a budapesti politikai rend­őrség a Duna-parti hajóállomásra kísér­te, és egy útlevélnek minősített lappal felültette egy Bécsbe induló szárnyasha­jóra. Mivel útlevelében az állt, hogy a világ összes országára érvényes, kivéve a Magyar Népköztársaságot, így a Dia­lóg nevezetű békemozgalom aktivistája számára bezárultak a kapuk a magyar­­országi visszatérésre. A szervezet megerősítését szolgál­ta, hogy Erhard Busek akkori alpolgár­mester segítségével megnyertük szer­vezetünk vezetőjének Maria Rauch Kallat asszonyt, a bécsi Néppárt női szervezetének elnökét. Ettől kezdve szorosabb lett a kapcsolat Erhard Busekkel, akinek politikai befolyását kihasználva megszerveztünk a hazai ellenzéknek egy bécsi sajtókonferen­ciát, ahol nyilvánosságot biztosítottunk Rácz Sándortól Solt Ottiliáig számos ellenzéki személyiségnek. Busek vé­delmére szükségünk volt, mert csak az ő segítségével sikerült útlevelet szerez­ni az utolsó pillanatban Rácz Sándor­nak. Nagy Lajos bécsi nagykövet több­ször tiltakozott a bécsi alpolgármester­nél, a magyar belügyekbe történő be­avatkozással vádolta Buseket, de sike­rült elérni, hogy húsz órával a bécsi rendezvény megkezdése előtt a belügy­minisztériumból futár vitte az újonnan kiállított útlevelet Rácz Sándor laká­sára. Ezekben az években emlékeim má­sik vonulata a Szabad Európa Rádió bé­csi stúdiójához kötődtek. A Volksoper melletti stúdióból próbáltam meg tele­foninterjúkat készíteni New Yorktól Budapestig, ezzel is képet kívántam nyújtani mind az emigráció, mind a ha­zai ellenzék életéről. Ennek keretében fordult elő, hogy amikor Hardi Péterrel, az FKGP akkori főtitkárhelyettesével készítettem telefoninterjút, a beszélgeté­sünket állandó jelleggel zavarták, és a ránk állított titkosszolgálati tiszt közbe­szólásokkal igyekezett az interjút tönk­retenni. Az sem zavarta őt, hogy közöl­tem vele, az interjú az ő hangjával együtt fog a Szabad Európa Rádió mű­sorában adásba kerülni. Emlékeim harmadik területe a Füg­getlen Kisgazdapárthoz kötődik. Tudo­másom volt arról - Varga Bélán és Kővágó Józsefen keresztül -, hogy az Osztrák Néppárt a segítés szándékával kapcsolatot tartott fent 1948 előtt és az 1956-os szabadságharc idején az FKGP-vel, így ezt kihasználva próbál­tam meg ezeket a csatornákat ismétel­ten életre kelteni. Mivel Busek alpol­gármesterrel már kapcsolatban voltam, így először sikerült elérni, hogy a párt Politikai Akadémiája hívja meg elő­adást tartani Csicsery-Rónay Istvánt, aki 1945 után Nagy Ferenc külpolitikai tanácsadója volt. A következő meghí­vás Vörös Vincének szólt, aki az 1945 utáni demokratikus kísérletről számolt be, az osztrák politikai élet rangos sze­mélyei előtt. Ugyanakkor találkozott az Osztrák Parasztszövetség elnökével, valamint Erhard Busekkel és a Néppárt főtitkárával. Vörös Vince visszatérése után nem sokkal alakult meg a Függet­len Kisgazdapárt. Vörös Vincével a kapcsolatot ettől kezdve Antall Józse­fen keresztül tartottam, hol munkahe­lyén, hol a lakásán hívtam fel. Telefon­jaink rendszerint rövidek voltak, mivel nem akartam lehallgatóimnak esetleg értékes információkat szolgáltatni. Ezek a beszélgetések Antall Józseffel általában kéthetenként voltak, míg Vö­rös Vincével csak levelezés útján érint­keztünk, így került sor 1989 tavaszán a má­sodik találkozásra, amelyre a Néppárt nemcsak Vörös Vincét hívta meg, ha­nem az ellenzék több képviselőjét is. Az előkészületeket Rainer Stephannal együtt végeztem, aki akkor már pártjá­nak megbízásából a kelet-közép-európai térség összes ellenzéki mozgalmával foglalkozott, így mi ketten hoztuk el a bécsi Westbahnhofra érkező magyar küldöttséget. A küldöttség tagjai voltak: Vörös Vince, Antall József, aki akkor homályban hagyta hovatartozását, Szent-Iványi István az akkor születő SZDSZ-t, míg Tirts Tamás és Bárány Anzelm a Fideszt képviselték a bécsi ta­lálkozáson. Az MDF képviselője Entz Géza volt. A háromnapos bécsi tartóz­kodás alatt a küldöttség találkozott a Politikai Akadémia vezetőivel, ahol An­tall József német nyelven számolt be a hazai események alakulásáról. Itt ké­szült általam az első interjú a SZER ré­szére Antall Józseffel, amely azért bírt jelentőséggel, mert addig a SZER mű­soraiban csaknem kizárólag SZDSZ- hez közel álló személyek szólaltak meg... A következő találkozásra tíz hónap­pal később, nem sokkal a ’90-es tavaszi választások előtt került sor Bécsben a Mozart hajón, ahová eljött a kelet-kö­­zép-európai államok számos ellenzéki politikusa. Itt már Antall József mint az MDF elnöke jelent meg. Vörös Vincét mint az FKGP elnökét bemutattam Alois Mock alkancellár-külügyminisz­­ternek, aki akkor a Néppárt elnöke is volt. Mock kabinjában Vörös Vince kö­zel húszperces beszélgetést folytatott. Ekkor készítettem Antall Józseffel a ka­binjában a második interjút a Szabad Európa Rádió részére. Ezután már gyorsan peregtek az események a választásokig. Még sike­rült elérnem, hogy az FKGP székesfe­hérvári nagygyűlésére megnyerjem Franz Fischler földművelésügyi minisz­tert, aki ma az Európai Unió mezőgaz­dasági felelőse. 1990 januárjában a Né­­meth-kormány reszortminisztere akarta meghívni Fischert, de ő a hivatalos láto­gatással nem akarta erősíteni a kommu­nisták helyzetét, és így kitért a meghí­vás elől. Így kerülhetett sor arra, hogy 1990. február 25-én - közel negyedszá­zados emigráció után - a W 25-ös mi­niszteri kocsi társaságában először lép­tem át Magyarország határát. Ami azután következett, emlékeim későbbi vonulatához tartozik, melynek bizonyos szálai még mindig Bécshez kötődnek. Haas György

Next