Magyar Nemzet, 1999. december (62. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-04 / 283. szám
1999. december 4., szombat Interjú Európa legvirágzóbb országa leszünk Demján Sándor a siker lélektanáról, Budapest „átrendezéséről”, a hamburger ízéről és az égig érő karácsonyfáról Szép történészi munka feltárni, elemezni és leírni, hogyan is vajúdott, majd született újjá Magyarországon és tágabban, Kelet- Közép-Európában - a kapitalizmus, ezredfordulónk valósága. Az új gazdasági mechanizmus (1968), a visszarendeződés (1971- 1973), a fordulat és reform (1987) - hogy csak néhány mérföldkövet, szellemi-politikai vergődést, jelzőtáblát említsünk - mind-mind külön disszertáció tárgya lehet: széles összefüggésekkel, nagy elméleti alátámasztásokkal, esetekkel, példákkal, nevekkel, a „meggymagostól” a szentesi modellig, Liskáig, Nyers Rezsőtől a pénzügykutatásokig, Matolcsy Györgyékig. Egy biztos: ha teória helyett a gyakorlat felől szándékozik valaki közelíteni a folyamat, a lényeg megértéséhez, s ehhez kutatóként tanút, próbákon átesett sikerembert keres, egyvalaki megkerülhetetlen: az első „szocialista tőkés”, az áfész-elnökből lett nagyvállalkozó, a ma már nemzetközi hírű üzletember Demján Sándor. -Ha azt mondom, 1968 vagy 1970, mi jut eszébe? - Az első sikereim színhelye, Fejér megye, Sárszentmihály, Aba, Csór... huszonhárom község kereskedelmét, felvásárlását, kistermelését szerveztük, irányítottuk. Kezdődött a reform, s mi, fiatalok huszonévesen azt hittük, megváltjuk a világot... 1970-ben figyeltek fel ránk, akkor jelentek meg rólam az első újságcikkek. - És 1971-ben? idézek egy riportcímet: „Az ügynökök leleplezése". Emlékszik rá? - Hogyne emlékeznék! Egyik lábbal már a börtönben voltam, naponta jöttek hozzám a rendőrök. Szerintem ez volt az első eset a mi életünkben, amikor két táborra szakadt a sajtó. Az egyik fele „ügynöközött”, a másik meg tárgyilagos maradt, segíteni próbált. Ha ez nincs, csak az egyik kórus szól, biztosan másként alakul a helyzet, s talán az egész életem. Abban az évben feleannyiért börtönbe zártak tsz-elnököket, áfészvezetőket... - Mégis mennyiért? Milyen bűnt követett el? - Üzletkötőket, úgynevezett „ügynököket” kezdtünk alkalmazni közületek kiszolgálására, árualapok felkutatására, közvetlen termelői beszerzésre... Magyarul: komolyan vettük önmagunkat, a kereskedelmet. És ez volt a baj, megtörtük az állam monopóliumát, mire az boszszút állt. Tipikus végelgyengülési szindróma volt ez.Jellemző a korra, hogy menynyire megoszlott akkor már a hatalom. Néhányan, politikusok is, ön mellé álltak, nem engedték megbuktatni. Sőt nem sokkal később Pestre hívták, a Skála építőjévé, vezérévé tették. De a nyughatatlanságát hozta magával, olyannyira, hogy a média figyelmét itt sem kerülte el, története szinte folytatódott...... A paradicsomügy volt az első. Behoztunk néhány vagon primőrt így, karácsony előtt, és piacra dobtuk, kilónként talán száz forintért. Zúgott tőle a sajtó. Tönkreteszem a hazai termelést, elkótyavetyélem a devizát, provokálom a népet, elhintem a fogyasztói szemléletet... Ma már persze mosolygunk mindezen. Mégis, mintha szeretné a konfrontációt. - A vitalitást szeretem. Édesanyámtól örököltem ezt a természetet, ő egy nagyszerű asszony, örökké tesz-vesz, túl a hetvenen is... Mi Erdélyből kerültünk Fehérvár mellé, apám meghalt a háborúban, anyám szülésznő volt Etyeken. Szerényen éltünk, nem dúskáltunk éppen a javakban, sőt... emlékszem, kevés bútorunk volt, de anyám mindig újított, változtatott, félévente átrendezte a lakást... -Akkor innen az indíttatás, miért akarja ön meg most Budapestet átrendezni. .. - Nem akarom én átrendezni. Csak szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy visszaadjuk a varázsát, azt a hangulatot, amit a századfordulón érezhették, akik itt éltek vagy idelátogattak. Akkor ez a város regionális központ volt, Európa büszkesége, egyik kulturális fellegvára. Színházakkal, mozikkal, kaszinókkal, sok szép épülettel, sétányokkal, parkokkal, gyógyfürdőkkel. A vendéglátása, kereskedelme fantasztikus volt! Híres bevásárlóutcák, iparosnegyedek, céhesudvarok városszerte... - Bizony ebből nem sok maradt mára. A Halászbástyáról nézve még csakcsak, de ha befordul valaki egy mellékutcába vagy benéz a kapuk alá... - Erről beszélek. Arról, hogy Budapestet 600 ezer emberre tervezték, s ma ötször ennyien „lakják”. A nagyvárosok másutt is szlömösödnek, tönkremennek, az erózió szinte megtámadja, felfalja a belső kerületeket. Sokfelé jártam a világban, láttam, miként lettek nyomornegyeddé egykor híres és szép városrészek, vagy egy egész metropolis, mint Detroit például. Ott egy rossz várospolitika következtében szinte kiürült a centrum, mindenki elmenekült onnan, s ma csaknem élettelenül tátong, mint egy „fekete lyuk”. A mi legendásan szép fővárosunkat is ez a veszély fenyegeti. „ Maga Kádár János győzködött, vállaljam el a belkereskedelmi tárca irányítását. Tréfálkozva próbáltam kitérni, azt mondtam, csak akkor fogadom el, ha kineveznek egy másik belkereskedelmi minisztert is. Hogy lássam, melyikünk a jobb.. .” -Nem nosztalgiázás ez? A fiozófus vénájú üzletember elmerengése... a régi szép Pestről, Budáról? -Nem, nagyon is súlyos dolgok ezek. Bontani kellene, és építeni, határozottabban. Egész városrészeket. Lakóházakat, üzleteket, irodaházakat, művelődési centrumokat, szállodasorokat és szórakozóhelyeket, fürdőket, utakat és parkolókat, gyorsvasutakat, bekapcsolni a légikikötőt, feltámasztani a Dunát, éljen, ahogy a Szajna vagy a Temze is él... Logisztikai bázisokat kell hozzánk telepíteni, idehozni a világ üzletembereit, tudósait. Ha ugyanis Budapest újra a régió, Kelet-Közép- Európa centruma, pénzügyi és gazdasági központja, kulturális találkozóhelye lesz, amire minden esélyünk megvan, az az egész ország gazdagodásával jár majd. Úgy gondolja, hogy a Pólus Center meg a Westend City referencia mindehhez? - Igen, úgy gondolom. Építészetben én is Sopront, Székesfehérvárt, Salzburgot szeretem, vagy a budai Várat, de beteg dolog lenne ragaszkodni 1999-ben ezek stílusjegyeihez. Egyszerű a lecke: meg kell nézni, hogy azok az országok, amelyek előttünk járnak, harminc évvel ezelőtt milyen fejlesztéseket kezdtek el. Mi vált be, mi a jó, mi a rossz, s találunk-e bennük olyan elemet, amit idehozhatunk. A Nyugati városközponthoz mi igenis találtunk ilyet, megcsináltuk, és most minket másol Európa. A német, a francia vasutak elnöke, a spanyolok és az olaszok a saját nagy pályaudvaraik raktárövezetében hasonló átalakításokba kezdenek, úgy is mondják, hogy a „magyar modell”-t veszik át. Ott is lesz ma Niagara?... Mert talán itt most ez a legpregnánsabb példa kritikusai szemében, hogy mégis csak egy sokat vitatott stílust, afféle virtuális, amerikanizált világot importál, épít be hozzánk ezekkel a centrumokkal, játszótermestül, hamburgerestül... - Ez tömény demagógia, a Coca- Cola „mákonyára”, egykori fogadtatására emlékeztet. Nyilván a csirkepaprikást én is jobban szeretem, mint a hamburgert, de a hamburgerért ettől még százezrek állnak sorban. A vízesés pedig nem több látványnál, afféle hatalmas szökőkútnál, amilyenből száz meg száz kellene Pesten, ahogy volt is valamikor... Egyébként pedig felmérettük, s vendégeink, a vásárlók tetszési indexe fantasztikusan jó. S ez engem megnyugtat. A heccelődést meg már ismerem, sajnos Magyarországon a kritika elfojtja a cselekvést. És minél sikeresebb valaki vagy valami, annál erősebb rá az össztűz. Ennek tudok be minden ilyen fanyalgást. De azt csak elfogadja, hogy a bevásárlóközpontok miatt a kiskereskedők tönkremennek. Nem bírják a versenyt, bezárnak. Ne csúsztassuk össze a fogalmakat, mi nem hipermarketeket építünk. A Pólusban 250 kiskereskedő van, a Nyugati Centrumban 400. Én éppen hogy nagyon is kiskereskedő-párti vagyok! Minden boltosnak azt mondom, teremtsünk olyan helyet, szeresse és vezesse úgy az üzletét, hogy még a dédunokája is abból élhessen meg. Csak ne a régi módon kereskedjen, új mentalitás kell, a tulajdonosnak benn kell élnie az üzletében, állni az egyre élesebb versenyt, az áraival hosszú távra politizálni. Aztán a vásárló majd dönt. Lesz, aki a városközpontban költi el a pénzét, más a régi ismerősénél, a Rákóczi úton vagy egy szupermarketben, esetleg az interneten rendel. Hagyjuk meg a választás szabadságát, az új évezred embere úgyis kiköveteli ezt magának. -Egyszer kereskedőként, irtásszor bankárként beszél, néha meg mintha egy városépítőt hallgatnék. .. Próbálta már mindegyiket. Melyik az igazi? - Szövetkezeti elnökként éreztem magam a legjobban. Az egy összetett, sokrétű munka, kitűnő menedzseriskola. A Skála volt a legnehezebb. Áttörni az addigi ideológiát, mármint hogy az áru utáni vágy, a fogyasztás valamiféle alantas ösztön. Úgy érzem, a Skálával sok újat hoztunk, mások mondják, hogy a reklámban vitathatatlanul iskolát teremtettünk... Az ország szemszögéből a bankelnöki munkám volt a leghasznosabb, főleg a külföldi tőke behozatala révén, hiszen 400 vállalat alapításában vettem részt. - Kihagytam a felsorolásból: miniszter is volt majdnem... - Csak majdnem. Maga Kádár János győzködött, vállaljam el a belkereskedelmi tárca irányítását. Tréfálkozva próbáltam kitérni, azt mondtam, csak akkor fogadom el, ha kineveznek egy másik belkereskedelmi minisztert is. Hogy lássam, melyikünk a jobb... Szántónra ugyanis a verseny a minden, az ad erőt! A kihívás, a megméretés. Ezért mentem el a rendszerváltáskor külföldre, és a saját szempontomból vitán felül ezek az évek voltak a legeredményesebbek, ugyanis akkor kerestem a legtöbbet. - Nagyon fontos az ön számára a pénz? - Csak mint üzleti elem. Ott nélkülözhetetlen, mert mérőeszköz. A vagyon önmagában soha nem érdekelt, én a magánvagyonom nagy részét a kultúra, az oktatás céljaira fogom örökül hagyni... - És az unokáira? - Gondoskodom róluk is, természetesen. Nem vagyok álságos, segítek nekik, hiszen ők adják életem legfőbb értelmét! De körbepárnázni őket csak egy pontig szabad, a munka, a küzdelem, s az így elérhető siker ízét nem szabad tőlük elvenni. Nem jó az, ha az életben valaki rögtön a díszebédre érkezik. - Ez szigorú alapállás. És a fogadkozásában van egyfajta szociális érzékenység. Hogy szocialistát ne mondjak... -Értem a célzást. Szerintem egy vállalkozó, egy üzletember ne politizáljon... Persze képmutatók sem lehetünk, elvégre mi is választópolgárok vagyunk. Nos én szociáldemokratának vallom magam, már csak származásom, életutam, no meg a családi kapcsolataim miatt is. (A felesége nagyapja, Ladányi Ármin neves szociáldemokrata politikus volt. -A szerk.) Mivel azonban ma ilyen párt nincs, így szigorúan tartom magam a szabályhoz, s kerülöm a politikát. - Ha már szóba került a felesége, elárulható, mit vesz neki karácsonyra? Egyáltalán, egy ilyen családban, az ország egyik legmódosabb emberénél hol kezdődik az ajándékozás? - Nem szokás nálunk az égig érő karácsonyfa! Persze veszek valamit, tudom a rendet. Nekem ilyenkor az a legkedvesebb, ha köt anyám egy sálat, a feleségem, a lányom palackoz a nevemre egy üveg különleges szörpöt... Az unokáimnak, Marcinak, Eszternek, Andrisnak persze lesz meglepetés, de az egyelőre titok. -És ha mesél nekik? A jövőről? Arról az időről, amikor majd olyan idősek lesznek, mint a nagypapa „gorsiumos” korában? Mit mond nekik, milyen lesz az ő Magyarországuk? - Gazdag ország lesz. Megismételjük fejlődésben a múlt század végét, életszínvonalban meghaladjuk Ausztriát. Nagy egyetemi központok lesznek itt, élénk lesz a tanulási kedv, a legnagyobb üzletággá a turizmus válik. Meghatározó lesz a kreativitás, és eltűnőben a szegénység. Akkorra a térség centrumává válunk, az Európai Unión belül domináns lesz a magyar tőke, és virulni fog a kultúránk. Érvényre jut végre a magyar ember leleménye, tehetsége és szorgalma, életrevalósága: Európa legvirágzóbb országa leszünk. Tóth Gábor Demján Sándor: A vagyonom nagy részét a kultúra, az oktatás céljaira fogom örökül hagyni... Kertész Gábor felvétele A Kamaz-sztori A világ nyolc legnevesebb privatizációs cégével versenyzett Sándor 1990-ben. Megnyerte a 170 ezer alkalmazottat foglalkoztató Kamaz Autógyár privatizációjára kiírt pályázatot az akkori szovjet kormánytól. Merte vállalni, hogy a Kamaz 800 millió USA-dollárnyi hitelét két év alatt visszafizeti a Kamat részvénykibocsátásából és a részvények árfolyamának emelkedéséből. Ezzel vakmerő módon 1,5 millió USA- dollárt kockáztatott, gyakorlatilag egy újonnan létrehozott közös cégünk, a CEIC akkori teljes szabad tőkéjét... Versenytársaink a részvények árfolyamát legfeljebb 120-130 százalékra becsülték, s még erre sem vállaltak garanciát. Miután Sándor nyert, hat hónap alatt privatizálta a Kamazt - csak magyar szakértők közreműködésével dolgozott. A részvények árfolyama 600-800 százalék lett! Mit tudott Sándor, amit versenytársai nem? Ismerte az oroszországi viszonyokat... a hiánygazdálkodás lélektanát. A Kamaz teherautókra a vevőknek gyakran öt évet is várniuk kellett. A hivatalosan 25 ezer rubelbe kerülő teherautó feketepiaci ára a 100 ezer rubelt is elérte. Demján megoldása az volt, hogy ha a vevő 25 ezer rubel névértékű részvényt vásárol 150 ezer rubelért, akkor kap öt éven át minden esztendőben egy teherautót. A siker óriási volt. A Kamaz visszafizette minden hitelét az államnak, és az egykori Szovjetunió első független vállalata lett... Közös cégünk nagyon sokat keresett ezen az üzleten, de ő a jövedelem 75 százalékát átadta a Kamaz dolgozóinak: majdnem ezer lakást, templomokat, mecsetet, kulturális központot építtetett számukra. ... Szerintem Demján Sándor korunk egyik legszínesebb és legszélesebb látókörű magyar vállalkozója. Mindig szerette a fiatalokat, bizalmat szavazott és felelősségteljes feladatokat adott nekik... Jelenleg is a régi, még a Skálához verbuvált csapatával dolgozik, s három alelnöke - Muszbek Mihály, Nyúl Sándor és Takács Ildikó - is e körből való. Muszbek alig volt 22 éves, amikor Sándor maga mellé vette. Azért esett rá a választás, mert az egyetemről frissen kikerült fiatalember IQ-ja Einstein IQ szintjét közelítette meg... Takács Ildikó az első sikeres női menedzserek egyike Magyarországon. Tőle származtak azok az úttörő szellemű reklámötletek, amelyekkel a Skála valósággal berobbant az áruházi kereskedelem állóvizébe... Ő is első osztályú sportoló volt... mindegyikükre jellemző az egészséges küzdőszellem. (Részlet Andrew Sarlós Tűzijáték című, 1994-ben megjelent könyvéből.) Magyar Vizor 7