Magyar Nemzet, 1999. december (62. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-04 / 283. szám

1999. december 4., szombat Interjú Maöyar Vmzoi 7 Európa legvirágzóbb országa leszünk Demján Sándor a siker lélektanáról, Budapest „átrendezéséről”, a hamburger ízéről - és az égig érő karácsonyfáról Szép történészi munka feltárni, elemezni és leírni, hogyan is vajú­dott, majd született újjá Magyarországon - és tágadban, Kelet- Közép-Európában - a kapitalizmus, ezredfordulónk valósága. Az új gazdasági mechanizmus (1968), a visszarendeződés (1971- 1973), a fordulat és reform (1987) - hogy csak néhány mérföldkö­vet, szellemi-politikai vergődést, jelzőtáblát említsünk - mind-mind külön disszertáció tárgya lehet: széles összefüggésekkel, nagy el­méleti alátámasztásokkal, esetekkel, példákkal, nevekkel, a „meggymagostól” a szentesi modellig, Liskáig, Nyers Rezsőtől a pénzügykutatósokig, Matolcsy Györgyékig. Egy biztos: ha teória helyett a gyakorlat felől szándékozik valaki közelíteni a folyamat, a lényeg megértéséhez, s ehhez kutatóként tanút, próbákon átesett sikerembert keres, egyvalaki megkerülhetetlen: az első „szocialista tőkés”, az áfész-elnökből lett nagyvállalkozó, a ma már nemzetközi hírű üzletember - Demján Sándor.-Ha azt mondom, 1968 vagy 1970, mi jut eszébe?- Az első sikereim színhelye, Fejér megye. Sárszentmihály, Aba, Csór... huszonhárom község kereskedelmét, felvásárlását, kistermelését szerveztük, irányítottuk. Kezdődött a reform, s mi, fiatalok huszonévesen azt hittük, meg­váltjuk a világot... 1970-ben figyeltek fel ránk, akkor jelentek meg rólam az első újságcikkek.- És 1971-ben? idézek egy riportcí- met: „Az ügynökök leleplezése". Emlék­szik rá?- Hogyne emlékeznék! Egyik lábbal már a börtönben voltam, naponta jöttek hozzám a rendőrök. Szerintem ez volt az első eset a mi életünkben, amikor két táborra szakadt a sajtó. Az egyik fele „ügynöközött”, a másik meg tárgyilagos maradt, segíteni pró­bált. Ha ez nincs, csak az egyik kó­rus szól, biztosan másként alakul a helyzet, s talán az egész életem. Abban az évben feleannyiért bör­tönbe zártak tsz-elnököket, áfész- vezetőket...- Mégis mennyiért? Milyen bűnt követett el?- Üzletkötőket, úgynevezett „ügynököket” kezdtünk alkalmazni közületek kiszolgálására, árualapok felkutatására, közvetlen termelői beszerzésre... Magyarul: komolyan vettük önmagunkat, a kereskedel­met. És ez volt a baj, megtörtük az állam monopóliumát, mire az bosz- szút állt. Tipikus végelgyengülési szindróma volt ez.-Jellemzőa korra, hogy meny­nyire megoszlott akkor már a hata­lom. Néhányon, politikusok is, ön mellé álltak, nem engedték meg­buktatni. Sőt nem sokkal később Pestre hívták, a Skála építőjévé, ve­zérévé tették. De a nyughatatlansá- gát hozta magával, olyannyira, hogy a média figyelmét itt sem kerülte el, története szinte folytatódott...-... A paradicsomügy volt az első. Behoztunk néhány vagon primőrt így, karácsony előtt, és piacra dobtuk, kilón­ként talán száz forintért. Zúgott tőle a sajtó. Tönkreteszem a hazai termelést, el­kótyavetyélem a devizát, provokálom a népet, elhintem a fogyasztói szemléle­tet... Ma már persze mosolygunk mind­ezen.- Mégis, mintha szeretné a konfron­tációt.- A vitalitást szeretem. Édesanyám­tól örököltem ezt a természetet, ő egy nagyszerű asszony, örökké tesz-vesz, túl a hetvenen is... Mi Erdélyből kerül­tünk Fehérvár mellé, apám meghalt a háborúban, anyám szülésznő volt Etyeken. Szerényen éltünk, nem dúskál­tunk éppen a javakban, sőt... emlék­szem, kevés bútorunk volt, de anyám mindig újított, változtatott, félévente át­rendezte a lakást...-Akkor innen az indíttatás, miért akarja ön meg most Budapestet átren­dezni. ..- Nem akarom én átrendezni. Csak szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy visszaadjuk a varázsát, azt a hangulatot, amit a századfordulón érezhették, akik itt éltek vagy idelátogattak. Akkor ez a város regionális központ volt, Európa büszkesége, egyik kulturális fellegvára. Színházakkal, mozikkal, kaszinókkal, sok szép épülettel, sétányokkal, parkok­kal, gyógyfürdőkkel. A vendéglátása, kereskedelme fantasztikus volt! Híres bevásárlóutcák, iparosnegyedek, céhes­udvarok városszerte...- Bizony ebből nem sok maradt má­ra. A Halászbástyáról nézve még csak­csak, de ha befordul valaki egy mellék­utcába vagy benéz a kapuk alá...- Erről beszélek. Arról, hogy Buda­pestet 600 ezer emberre tervezték, s ma ötször ennyien „lakjuk”. A nagyváros­ok másutt is szlömösödnek, tönkremen­nek, az erózió szinte megtámadja, fel­falja a belső kerületeket. Sokfelé jártam a világban, láttam, miként lettek nyo­mornegyeddé egykor híres és szép vá­rosrészek, vagy egy egész metropolis, mint Detroit például. Ott egy rossz vá­rospolitika következtében szinte kiürült a centrum, mindenki elmenekült onnan, s ma csaknem élettelenül tátong, mint egy „fekete lyuk”. A mi legendásan szép fővárosunkat is ez a veszély fe­nyegeti. „ Maga Kádár János győzködött, vállaljam el a belkereskedelmi tárca irányítását. Tréfálkozva próbáltam kitérni, azt mondtam, csak akkor fogadom el, ha kineveznek egy másik belkereskedelmi minisztert is. Hogy lássam, melyikünk a jobb.. .”-Nem nosztalgiázás ez? A fdozófus vénájú üzletember elmerengése... a régi szép Pestről, Budáról?-Nem, nagyon is súlyos dolgok ezek. Bontani kellene, és építeni, hatá­rozottabban. Egész városrészeket. La­kóházakat, üzleteket, irodaházakat, művelődési cemtrumokat, szállodaso­rokat és szórakozóhelyeket, fürdőket, utakat és parkolókat, gyorsvasutakat, bekapcsolni a légikikötőt, feltámaszta­ni a Dunát, éljen, ahogy a Szajna vagy a Temze is él... Logisztikai bázisokat kell hozzánk telepíteni, idehozni a vi­lág üzletembereit, tudósait. Ha ugyanis Budapest újra a régió, Kelet-Közép- Európa centruma, pénzügyi és gazda­sági központja, kulturális találkozóhe­lye lesz, amire minden esélyünk meg­van, az az egész ország gazdagodásá­val jár majd.- Úgy gondolja, hogy a Pólus Center meg a Westend City referencia mindeh­hez?- Igen, úgy gondolom. Építészetben én is Sopront, Székesfehérvárt, Salzbur­got szeretem, vagy a budai Várat, de be­teg dolog lenne ragaszkodni 1999-ben ezek stílusjegyeihez. Egyszerű a lecke: meg kell nézni, hogy azok az országok, amelyek előttünk járnak, harminc évvel ezelőtt milyen fejlesztéseket kezdtek el. Mi vált be, mi a jó, mi a rossz, s talá­lunk-e bennük olyan elemet, amit ide­hozhatunk. A Nyugati városközponthoz mi igenis találtunk ilyet, megcsináltuk, és most minket másol Európa. A német, a francia vasutak elnöke, a spanyolok és az olaszok a saját nagy pályaudvaraik raktárövezetében hasonló átalakításokba kezdenek, úgy is mondják, hogy a „ma­gyar modell”-t veszik át.- Ott is lesz mű-Niagara?... Mert talán itt most ez a legpregnánsabb pél­da kritikusai szemében, hogy mégis csak egy sokat vitatott stílust, afféle vir­tuális, amerikanizált világot importál, épít be hozzánk ezekkel a centrumokkal, játszótermestül, hamburgerestül...- Ez tömény demagógia, a Coca- Cola „mákonyára”, egykori fogadtatá­sára emlékeztet. Nyilván a csirkepapri­kást én is jobban szeretem, mint a ham­burgert, de a hamburgerért ettől még százezrek állnak sorban. A vízesés pe­dig nem több látványnál, afféle hatal­mas szőkőkútnál, amilyenből száz meg száz kellene Pesten, ahogy volt is vala­mikor... Egyébként pedig felmérettük, s vendégeink, a vásárlók tetszési indexe fantasztikusan jó. S ez engem meg­nyugtat. A heccelődést meg már isme­rem, sajnos Magyarországon a kritika elfojtja a cselekvést. És minél sikere­sebb valaki vagy valami, annál erősebb rá az össztűz. Ennek tudok be minden ilyen fanyalgást.- De azt csak elfogadja, hogy a be­vásárlóközpontok miatt a kiskereskedők tönkremennek. Nem bírják a versenyt, bezárnak.- Ne csúsztassuk össze a fogalma­kat: mi nem hipermarketeket építünk. A Pólusban 250 kiskereskedő van, a Nyu­gati Centrumban 400. Én éppen hogy nagyon is kiskereskedő-párti vagyok! Minden boltosnak azt mondom, teremt­sünk olyan helyet, szeresse és vezesse úgy az üzletét, hogy még a dédunokája is abból élhessen meg. Csak ne a régi módon kereskedjen, új mentalitás kell, a tulajdonosnak benn kell élnie az üzleté­ben, állni az egyre élesebb ver­senyt, az áraival hosszú távra poli­tizálni. Aztán a vásárló majd dönt. Lesz, aki a városközpontban költi el a pénzét, más a régi ismerősénél, a Rákóczi úton vagy egy szuper­marketben, esetleg az interneten rendel. Hagyjuk meg a választás szabadságát, az új évezred embere úgyis kiköveteli ezt magának.1-Egyszer kereskedőként, rrtás- szor bankárként beszél, néha meg mintha egy városépítőt hallgat­nék. .. Próbálta már mindegyiket. Melyik az igazi?- Szövetkezeti elnökként érez­tem magam a legjobban. Az egy összetett, sokrétű munka, kitűnő menedzseriskola. A Skála volt a legnehezebb. Áttörni az addigi ideológiát, mármint hogy az áru utáni vágy, a fogyasztás valamiféle alantas ösztön. Úgy érzem, a Ská­lával sok újat hoztunk, mások mondják, hogy a reklámban vitat­hatatlanul iskolát teremtettünk... Az ország szemszögéből a bankel­nöki munkám volt a leghaszno­sabb, főleg a külföldi tőke behoza­tala révén, hiszen 400 vállalat alapításá­ban vettem részt.- Kihagytam a felsorolásból: mi­niszter is volt majdnem...- Csak majdnem. Maga Kádár János győzködött, vállaljam el a belkereske­delmi tárca irányítását. Tréfálkozva pró­báltam kitérni, azt mondtam, csak akkor fogadom el, ha kineveznek egy másik belkereskedelmi minisztert is. Hogy lás­sam, melyikünk a jobb... Szántónra ugyanis a verseny a minden, az ad erőt! A kihívás, a megméretés. Ezért mentem el a rendszerváltáskor külföldre, és a sa­ját szempontomból vitán felül ezek az évek voltak a legeredményesebbek, ugyanis akkor kerestem a legtöbbet.- Nagyon fontos az ön számára a pénz?- Csak mint üzleti elem. Ott nélkü­lözhetetlen, mert mérőeszköz. A va­gyon önmagában soha nem érdekelt: én a magánvagyonom nagy részét a kultú­ra, az oktatás céljaira fogom örökül hagyni...- És az unokáira?- Gondoskodom róluk is, természe­tesen. Nem vagyok álságos, segítek ne­- Ha már szóba került a felesége: elárulható, mit vesz neki karácsonyra? Egyáltalán, egy ilyen családban, az or­szág egyik legmódosabb emberénél hol kezdődik az ajándékozás?- Nem szokás nálunk az égig érő karácsonyfa! Persze veszek valamit, tu­dom a rendet. Nekem ilyenkor az a leg­kedvesebb, ha köt anyám egy sálat, a feleségem, a lányom palackoz a nevem­re egy üveg különleges szörpöt... Az unokáimnak, Marcinak, Eszternek, Andrisnak persze lesz meglepetés, de az egyelőre titok. Demján Sándor: A vagyonom nagy részét a kultúra, az oktatás céljaira fogom örökül hagyni.., kertész Gábor felvétele kik, hiszen ők adják életem legfőbb ér­telmét! De körbepárnázni őket csak egy pontig szabad, a munka, a küzdelem, s az így elérhető siker ízét nem szabad tő­lük elvenni. Nem jó az, ha az életben valaki rögtön a díszebédre érkezik.- Ez szigorú alapállás. És a fogadko­zásában van egyfajta szociális érzékeny­ség. Hogy szocialistát ne mondjak...-Értem a célzást. Szerintem egy vállalkozó, egy üzletember ne politizál­jon... Persze képmutatók sem lehetünk, elvégre mi is választópolgárok vagyunk. Nos én szociáldemokratának vallom magam, már csak származásom, élet- utam, no meg a családi kapcsolataim miatt is. (A felesége nagyapja, Ladányi Ármin neves szociáldemokrata politikus volt. -A szerk.) Mivel azonban ma ilyen párt nincs, így szigorúan tartom magam a szabályhoz, s kerülöm a politikát.-És ha mesél nekik? A jövőről? Ar­ról az időről, amikor majd olyan idősek lesznek, mint a nagypapa „gorsiumos” korában? Mit mond nekik: milyen lesz az ő Magyarországuk?- Gazdag ország lesz. Megismétel­jük fejlődésben a múlt század végét, életszínvonalban meghaladjuk Auszt­riát. Nagy egyetemi központok lesz­nek itt, élénk lesz a tanulási kedv, a legnagyobb üzletággá a turizmus vá­lik. Meghatározó lesz a kreativitás, és eltűnőben a szegénység. Akkorra a térség centrumává válunk, az Európai Unión belül domináns lesz a magyar tőke, és virulni fog a kultúránk. Ér­vényre jut végre a magyar ember lele­ménye, tehetsége és szorgalma, életre­valósága: Európa legvirágzóbb orszá­ga leszünk. Tóth Gábor A Kamaz-sztori A világ nyolc legnevesebb privatizációs cégével versenyzett Sándor 1990-ben. Megnyerte a 170 ezer alkalmazottat fog­lalkoztató Kamaz Autógyár privatizációjára kiírt pályázatot az akkori szovjet kormánytól. Merte vállalni, hogy a Kamaz 800 millió USA-dollámyi hitelét két év alatt visszafizeti a Kamaz részvénykibocsátásából és a részvények árfolyamá­nak emelkedéséből. Ezzel vakmerő módon 1,5 millió USA- dollárt kockáztatott, gyakorlatilag egy újonnan létrehozott közös cégünk, a CEIC akkori teljes szabad tőkéjét... Ver­senytársaink a részvények árfolyamát legfeljebb 120-130 százalékra becsülték, s még erre sem vállaltak garanciát. Miután Sándor nyert, hat hónap alatt privatizálta a Kamazt - csak magyar szakértők közreműködésével dolgozott. A részvények árfolyama 600-800 százalék lett! Mit tudott Sándor, amit versenytársai nem? Ismerte az oroszországi viszonyokat... a hiánygazdálkodás lélektanát. A Kamaz teherautókra a vevőknek gyakran öt évet is vár­niuk kellett. A hivatalosan 25 ezer rubelbe kerülő teherautó feketepiaci ára a 100 ezer rubelt is elérte. Demján megoldá­sa az volt, hogy ha a vevő 25 ezer rubel névértékű részvényt vásárol 150 ezer rubelért, akkor kap öt éven át minden esz­tendőben egy teherautót. A siker óriási volt. A Kamaz visszafizette minden hitelét az államnak, és az egykori Szovjetunió első független válla­lata lett... Közös cégünk nagyon sokat keresett ezen az üz­leten, de ő a jövedelem 75 százalékát átadta a Kamaz dolgo­zóinak: majdnem ezer lakást, templomokat, mecsetet, kultu­rális központot építtetett számukra. ... Szerintem Demján Sándor korunk egyik legszínesebb és legszélesebb látókörű magyar vállalkozója. Mindig szeret­te a fiatalokat, bizalmat szavazott és felelősségteljes feladato­kat adott nekik... Jelenleg is a régi, még a Skálához verbu­vált csapatával dolgozik, s három alelnöke - Muszbek Mi­hály, Nyúl Sándor és Takács Ildikó - is e körből való. Muszbek alig volt 22 éves, amikor Sándor maga mellé vette. Azért esett rá a választás, mert az egyetemről frissen kikerült fiatalember IQ-ja Einstein IQ szintjét közelítette meg... Ta­kács Ildikó az első sikeres női menedzserek egyike Magya­rországon. Tőle származtak azok az úttörő szellemű reklám­ötletek, amelyekkel a Skála valósággal berobbant az áruházi kereskedelem állóvizébe... O is első osztályú sportoló volt... mindegyikükre jellemző az egészséges küzdőszellem. (Részlet Andrew Sarlós Tűzijáték című, 1994-ben megje­lent könyvéből.)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék