Magyar Nemzet, 2000. június (63. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-10 / 135. szám

20110. június 10., szombat ■ Dévényi István Műsorvezetőt keres a Z+ könnyűzenei televízió - terjedt futótűzként a hír a tinédzserek között. Nem kell hozzá más, csak érettségi meg jó fej, és a te­hetség máris elnyeri méltó jutalmát, a sztárpalánta elfoglalhatja megérde­melt helyét a szürke tömeg fölött. A felhívás több ezer ifjú fantáziáját moz­gatta meg. Hiszen a média rejtélyes vi­lága mindig is vonzotta a fiatalokat, egy zenei csatorna pedig - amely meg­nyitja az utat az előadóművészek még rejtélyesebb világába - a legtökélete­sebb karriernyitány, amelyet egy ti­zennyolc éves elképzelhet. A sok ezer álmodozó első lépés­ként levélírásból mérettetett meg. A televízió munkatársai leginkább arra voltak kíváncsiak, milyen sikerrel egyeztetik össze az alanyt és az állít­mányt a felfedezendő fiatalok egy ön­életrajz keretei között. A fogalmazási készséget egy egész alakos fotónak kellett megtámogatnia, hiszen ősi ta­pasztalat, hogy az előnyös külső egy­két döccenősebbre sikeredett monda­ton is átsegíti az embert. Ezren vették sikerrel az akadályt. Közülük kétszázat június 3-án délelőtt kilenc órára hívtak próbafelvételre a Hegedűs Gyula utcai fotóstúdióba. Az ifjú hölgy a Rákóczi téren száll föl a hatos villamosra. Ha ő lesz a be­futó, önéletrajzi regényében megírhat­ja, mily nehéz körülmények közül in­dult: nyolcadik kerület, bandahábo­rúk, miegymás. Viselete korántsem vi­seltes: nagytalpú, csípőfarmer, hasas póló. Frizurája máris valódi műsorve­zetőt mintáz, mivel vörösre és feketé­re festett tincseit fejbúbján két szar­vacskába csavarta. És keresztbe ve­tett kardtarisznya, természetesen. A sárga járművön más, kevésbé feltűnő­en sztárjelölt külsejű próbálkozók is utaznak, őket arról lehet felismerni, hogy fennhangon, erőltetett könnyed­séggel szidják a Z+ tévét. Úti céljuk, a Hegedűs Gyula utca ti­pikusan belvárosi terep. Az úttest két sávjában folyamatos az autók özönlé­­se, sőt alkalmanként egy-egy kék busz is befúrja magát a hatemeletes, komor házak miatt napfénymentes aszfalt­csíkra. Most viszont még a hét végi, gyér forgalom is fennakad a huszon­­hármas számú kapualj előtt gyülekező tömeg miatt. A sofőrök Budapesten ritkán tapasztalható türelemmel fo­gadják a torlaszt, s ebben talán nem kis szerepet játszik az a körülmény, hogy a jelentkező lányok nagy része a legszűkebb nadrágját, legáttetszőbb pólóját és legtuningolósabb melltartó­ját öltötte magára a jeles napon, míg a fiúk - a hölgyvezetők örömére - a leg­izmosabb trikójukban feszítenek. A kinti külsőségekhez képest az ap­ró műterem szerényen bújik meg a körfolyosós társasház földszintjén. Odabennt a kezdés meghirdetett idő­pontjában még semmi sem utal a nagy válogatásra, csupán egy álmos fiatal­ember és még álmosabb macskája fo­gadja álmatagon a néhány sikeresen beszivárgó tinédzsert. Lényeges infor­mációval azonban ők sem szolgálnak, mivel kilencre várták a stábot. A stáb ellenben, sűrű bocsánatké­rések közepette, csak fél tízkor érke­zik. Igaz, ekkor viszont nyomban munkához­ látnak: öt perc sem telik bele, máris állnak a reflektorok, üze­mel a monitor, s a kamera az első kli­ensre vár. Még el sem helyezkedik székében a válogatást vezető Herczeg György rendező, amikor betoppan a jelölt. - Sietek, hú, nincs sok időm! - ha­darja, éreztetvén minden jelenlévővel, hogy számára a mai megmérettetés csupán apró közjáték, légypiszok egyébként jól megszervezett életében. Tempója később sem mérséklődik, bemutatkozásként semmit sem tu­dunk meg róla, görcsös igyekezeté­ben, hogy lazának lássék, a feltétele­zett szituációba - miszerint ő a Z+ új műsorvezetője - is belesül. És már ott sincs. - Jó kezdés - fanyalog Herczeg György, majd újfent arcára rajzolja kötelező, egyben lebilincselő, mindent bele, neked bizonyosan sikerülni fog mosolyát. A második próbálkozó határozot­tan meggyőzőbb. Ráadásul ennek tu­datában is van. - Tizennyolc éves vagyok, két éve dolgozom modellként - csacsogja, s szavainak hatására Herczeg György­ben láthatóan oldódik a feszültség. A produkció egyetlen szépséghibája, hogy a modell-lánynak egyetlen videoklip címe sem jut eszébe.­­ Ákos­­ mindössze ennyit közöl végül megkönnyebbülve. Harmadikként érkezik a hatos villamos reggeli, felcsavart hajú uta­sa. Az extravagáns külső azonban félénk bensőt takar, alig hallani a rövid, ám annál rögösebb életút részleteit. - És akkor felköltöztem Budapestre, és azóta nem nagyon csinálok semmit , és most itt vagyok - jutunk el a jelenig. - És miért vagy itt? - érkezik rög­tön a rendezői keresztkérdés. - Szóval miért szeretnél a Z+ műsorvezetője lenni? - Hogy a vidéken élő édesanyám, ha így is, de mindennap láthasson a té­vében. És jönnek az újabb és újabb ifjú ti­tánok, és lassan beigazolódik Herczeg György azon állítása, hogy fél óra múl­tán még egy fürdőruhás válogatás is unalmassá válik. Szerencsére egy fiatalember üde színfoltként megtöri a hölgykoszorú egyhangúságát. A kamera előtti sze­replés sem idegen számára, mivel a Nemzeti Színiakadémia végzett nö-­ö­vendékeként a Jó barátok című ma­gyar szappanoperában egy alkalom­mal rendőrt alakított, és egy reklám­filmben is igazolta már a tehetségét. A műsorvezetéssel azonban ő is hadilá­bon áll, az utolsó pillanatban itt is Ákos neve menti meg a helyzetet. - Belőle egy kis munkával nagyon jó műsorvezetőt lehetne faragni - véli Herczeg György. - Nem mindenkiről derül ki azonnal, hogy milyen adottsá­gokkal bír. És nem csak a külső szá­mít. Az előző próbafelvételre eljött egy kövér pécsi srác, akinél rátermettebb jelöltet nemigen láttam. Sajnos róla ki­derült, hogy korábban több szado­­mazo alkotásban vállalt szerepet. Déli tizenkettőkor váratlan vendég érkezik. - A Z+-ból küldtek - adja meg so­ronkívüliségének magyarázatát. Ismerős arc, de hogy honnan, az csak az előélet ismertetése során de­rül ki. - A Jazz+Az együttesben énekel­tem. Jelölt és rendező hosszas tanácsko­zásba kezd a nemrég megszűnt zene­kar feloszlásának körülményeiről. Fél óra alatt megtudjuk, hogy Geszti Pé­ter azért nem akarta folytatni, mert Dés László sem akarta folytatni, de nagyon szép volt az elválás, semmi ha­rag, csak kár, hogy a továbbiakban sem Geszti, sem Dés nem támogatja a három lány karrierjét, talán majd a Z+. Ja, és kint még vannak ketten, őket is a Z+-ból küldték, soron kívül. Egyikük - bőven a meghirdetett 25 éves korhatáron túl - szintén ismert arc, de nem várjuk meg, hogy kiderül­jön, melyik zenekarban tevékenyke­dett korábban. Délután egykor magá­ra hagyjuk az egyre fáradtabb Herczeg Györgyöt. Visszapillantva még látjuk, hogy a rendező­ egy lopott pillanatra a tenyerébe temeti arcát. Hullócsillagok Anyukástul karonfogva, barátnőstül viháncolva, a haverok vállveregetésétől kísérve vagy elszánt magányosan érkeznek a jelöltek a budapesti stúdióhoz. Közös vonásuk, hogy valamennyien szeretnének minél hamarabb sztárrá válni. Nem mindenkiről derül ki azonnal, hogy milyen adottságokkal bír Fotó: Somoskövy Béla ■ Sebeők János Hol a természet? Avagy - névelő nél­kül - hol van természet? Esetleg: hol van még természet? A válasz minden valószínűség szerint helynév. Amazóniában. Ott még van természet. A Mátrában is van természet. Legtöb­bünk úgy gondol a természetre, mint egy rajtunk kívüli, messzi helyre. Egy helyre, ahová el kell jutni. Ahová el le­het utazni. Apukám, hét végén hová megyünk? Szalámis zsömle, irány Horány. Turistautak, jelöletlenek és jelzet­tek vezetnek ki a természetbe. Maga­zinok, prospektusok tájékoztatnak ar­ról, hogy mely évszakban hová érde­mes. Hova menjünk? Színházba, mozi­ba vagy a természetbe? Úgy gondo­lunk a természetre, mintha valamiféle előadás volna. Egy partitúra nélküli népszínmű, fura karakterekkel, mint például a pincérfrakkos pingvin, a jó hangú pacsirta, az alattomos sikló, a víg rozmár. A természetfilmek is ezt az érzetet erősítik. Hogy a természet egy a látványos attrakciók közül. Megte­kinthető s elzárható, illetve elhagyha­tó. Ha vége a természetfilmnek, átkap­csolhatunk más csatornára. Ha vége az előadásnak, felállhatunk a székről, kiegyenesíthetjük zsibbadt lábunkat, s mehetünk haza a betonhüvelybe, saját megszokott tárgyaink, mániáink és vá­gyaink közé. A tudatélmény szerint az ember a természettől alapvetően kü­lönbözik, s az eddigi természetképek a tudatélmény hamis valóságát tá­masztották alá. A kreacionista modell ezt a hamis valóságot genezis-genetikai érvekkel támasztja alá. Az embernek önálló te­remtés jár, s noha időrendileg az állat- és növényvilág után keletkezik, de nem belőlük. A kreacionista kronoló­gia nem létesít oksági kapcsolatot az egymás után következő genezis-gene­tikai események között, azok mind­egyike Isten szabad akaratából követ­kezik. Az ember mint saját okú te­remtmény „sem rokona, sem ismerő­se” senkinek, csak Istennek, így joggal mondhatja, hogy a természet más, az kinn van, ő meg benn. A Darwin-féle evolúciós modell el­vileg visszahelyezi a természetbe, mondhatnám, a természetjogba az embert, hisz itt a bibliai teremtéstör­ténet oksági lánccá áll össze, a fajok nem Isten akaratából erednek, ha­nem egymás következményei, de az evolúció sem vitt közelebb bennün­ket a természethez. Az evolúció kom­munikációja rossz, tudniillik azt kom­munikálja legtöbbünk számára, hogy a természetből jöttünk. Amerikából jöttem, mesterségem címere: h. s. Az­az: homo sapiens. Úgy érezzük, hogy a természet spontán embergyár mód­jára mintegy előállította, legyártotta az embert, majd elszakadt tőle. A ter­mék a gyártól végleg elszakad, ráadá­sul eszköz és termék nem hason­­szerű. Az autónak többé nincs köze a futószalaghoz, amely létrehozta. Mi­vel a természetre mint spontán em­bergyárra tekintünk, ezért aztán a nyilvánvaló kauzális okság sem veze­tett egységélményhez. Jó, jó, kialakí­tott bennünket a természet, eddig oké, de most már mi közünk hozzá? Lépjünk tovább! Nem vittek közel a természethez a mikrobák sem. Darwin oksági láncba fűzte az embert, Pasteur pedig össze­kapcsolta a láthatatlan mikrobiológiai szinttel. Kitettségünk a mikrovilág erőszakának szintúgy sugallhatná, hogy részek vagyunk a természetben, ehelyett viszont a mikrovilággal, a baktériumokkal, gombákkal, vírusok­kal való kapcsolatot az immanens hu­mánumért küzdő immunrendszer, az immunimmanens ér és az ellenséges betegség harcaként éljük meg. Ha va­laki baktériumokra, egysejtűekre, gombákra gondol, nem a szimbiózis jut eszébe, hanem a betegség. A beteg­ség, amelyhez képest ő eredendően egészséges és eleve ember. A biológiában végbement eddigi nagy fordulatok tehát képtelenek vol­tak kommunikálni, élményszerűen megragadni ember és természet közös természetét, egytevűségét, egymásra­utaltságát és egymásbaágyazottságát. Most újabb nagy fordulat előtt állunk. Mintegy negyven esztendővel a geneti­kai kód megfejtése után kezd érthető­vé válni, hogy a kód nyelvén mit is mond a természet. Avagy a természet saját nyelvén mi mondja el nekünk, hogy tulajdonképpen mik is a lények. Hogy kikkel, mikkel vagyunk körülvé­ve, s kik vagyunk saját magunk. Pár hónap vagy egy-két év, és anatómiai pontosságú térképünk lesz a humán genomról s párhuzamosan egyre több élőlény teljes génállományáról. Leg­utóbb a kísérleti biológia által kedvelt muslica - drosophila - hajszálpontos genetikai személyiségtérképe készült el. E személyiségtérkép szerint pedig a muslica „génjei több mint felének, majdnem 60 százalékának megtaláljuk a párját az emberi örökítőanyagban. Abból a 289 génből, amelyet emberi betegségek okozóinak tartanak a szakemberek, 177 hasonló lelhető fel a muslicában.” (Szentgyörgyi Zsuzsa: Óriási muslicák vagyunk? Új korszak kezdete a biológiában. Népszabadság, 2000. április 5.) Még csak nem is „Hannibál ante portás”, nem a kapuk előtt áll, hanem itt van bennünk a természet. Egy oly­kor gyűlölt tudományág, a genetika szinte naponta szállítja ember és ter­mészet sorsközösségének bizonyíté­kait. Amiről a buddhista bölcsek be­széltek, hogy minden élőlény tiszte­lendő, hogy a lények testvéreink, ro­konaink, az most hétköznapi valóság­gá vált. „A p53 jelű gén például közös a légyben és az emberben, és azzal vá­dolható, hogy kulcsszerepe lehet a tü­dő-, bél- és mellrák kifejlődésében. Hasonlóképpen megtalálhatók a cu­korbetegség vagy a pajzsmirigyproblé­mák megjelenésében feltehetőleg sze­repet játszó gének is e rovar gépjei kö­zött.” (Lásd: uo.) A darwini evolúció nyomán legföljebb a majmok és az ember, netalán az emlősök és az em­ber rokonsága merülhetett föl, most viszont egyértelművé válik, hogy törzstanilag fényévnyire lévő fajokhoz is rejtélyes és, amint a példa mutatja, olykor tragikus szálakkal kötődünk. A futószalag és a kocsi nem vált el, örök­ségük oszthatatlan. S ez még csak a kezdet. Minél mélyebben ismerjük meg a természetet, annál több ke­resztkapcsolat, váratlan analógia tárul majd föl, s egyre abszurdabb lesz ha­tárt vonni ember és természet közé. Homo drosophilus Magjai* Nemzet 33 magazis

Next