Magyar Nemzet, 2001. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-15 / 216. szám

Kovács Imre: Attil­a A Nyugati Sárkány az ószövetségi kígyóból fúvódott, a Keleti Sárkány színes és randa főhivatalnok. Egyikőjük sem óriási csontokból visszakövetkeztetett szaurusz. Azok élőlények voltak (ki is haltak), nem pedig „teremtmények”. A sárkány elgondolás által kel életre: kicsi félelmek, apró berezetések röppennek föl, összegyűlnek, mint egy viharfelhő, a sötét gomolyagnak feje és farka nő, hallani acsargó röfögését, körmei csikordulását a kupolán, aztán a leg­butább kisgyerek felnéz az égre, és azt mondja: Jaj, idesanyám, adun a sárkány! Erre megmozdul az asztráltest, szárnyát szét­csapja, hogy eltakarja a napot, és közben rettentő büdös. Van egy város, ahol nagy titokban, ám több száz éve él egy nyol­cvantonnás varangyos sárkány a főtér legelőkelőbb villájában. Teljes mivoltában már jó ideje nem mutatkozott, mert úgy belehí­zott a házába, hogy csak a tetőt átütve tudott volna távozni, kénkő- és hónaljszagú légörvények röptető segedelmével. Ez a sárkány ret­tentő éhes és rettentő gazdag volt, ezért megengedhette magának, hogy negyedévenként elfogyasszon egy zsenge korú lánykát. Csak ezt bírta megemészteni az a pedofil gyomra, pedig próbálkozott idős matematika-tanárnővel, nyugdíjas feministával és olajjal tel­jesen átitatódott veterán testépítővel. Kosztolgatta hát a város szüzeit, amiben elsőül az volt a hibás, aki sárkánynak szülte őkérmét. Ezek a dögök már csak ilyenek, s ha megjavulnának, már rég kipusztultak volna. Egyesek szerint nem az állatlan egyszerű és kegyetlen reflexek, a mindent letipró ésszerűtlen ésszerűség menti meg őket az örökkévalóságnak, hanem az, hogy nem is léteznek. Ami nincs, az halhatatlan. A sárkányok azért olyan szívósak, mert csak képzeletileg köhögnek lángot, csapkodnak vitorlányi bőr­szárnyukkal, valójában mese az egész, szemenszedett kitaláció. Tehát elpusztíthatatlan. Komoly ember nem kockáztatja a tekin­télyét, s kezdi el bizonygatni, hogy nincs sárkány, a többség meg tudja, amit tud, a komoly ember mértéktartó hallgatásától függetlenül. Ha hinni lehet a népi bestiáriumnak: „Alakjára szárnyas, hosszú kígyó testű, pikkelyes, kemény bőrrel, melyen a borot­válod éles kései sem fognak, hosszú körmű, rősnyi fogakkal, ostorkint csavargó fark- s lángoló tarajjal; legjellemzőbb a szá­mos fej.” A jámbor Vertot abbé is megfigyelte a rusnya kígyóját: „Pikkelyes teste akkora volt, mint egy ököré, hosszú nyaka kígyófejben végződött, irtózatos nagy torokkal, fogai, mint megannyi dárda. Hegyes füle volt, mint az öszvérnek; négy lába medvekarmokkal; farka, mint a krokodilnak. Két hatalmas denevérszárnya is volt, vörös és sárga színű - általában egész teste vörösbe és sárgába játszott.” Mások szerint „a szarva szarvasra emlékeztet, a feje tövére, a szeme ördögre, a nyaka kígyóra, a hasa csigára, pikkelyes bőre halra, a karma sasra, a talpa tigrisre, a füle ökörre”. Szent Ágos­ton úgy tudja, hogy a sárkány az oroszlán és az ördög keveréke. Abban a városban, ahol a mese kedvéért járunk, igencsak súlyos volt a helyzet. A vének tanácsa (nyugalmazott téeszelnök, szabálysértési csoportvezető, egykori munkásőrparancsnok és önvédelmi fegyverét megtartó gyárigazgató is akadt köztük) tudván tudott a sárkányról, hiszen minden hétfőn és csütör­tökön berendelte őket pikkelyes színe elé a főtéri rezidenciájába. A vének régről tisztában voltak vele, hogy az a pöffeteg kígyó nem gonosz és nem galamblelkű, hanem az, ami. Az esze helyén a fajtája programja működik, s bizony rémes lenne, ha megokosodna, s nemcsak enni akarná az aranyhajú, riadt kis embercsírákat, hanem hatalmilag beleröfögne a város dolgaiba. Jól kitalálták a vének (nem ment pocsékba az a sok osztály­harcos szeminárium!), hogy még mindig jobb egy mohó bestia, mint egy türelmes és felvilágosult emberevő. A vének tehát szor­galmasan járogattak az audienciákra, csókolgatták a behemót körmét, és hegyeseket köptek távoztukban. Ezenközben óriási viták zajlottak a városi tanácsban, hogy van-e sárkány, vagy nincs. A Sárkányellenes Liga bárgyú demagógiának nevezte azt a vértolulásos, ripacs hangulatkeltést, hogy mindennek a sárkány az oka, akivel a hatalom lepaktált. A tisztelt polgártársak teszetoszasága, élhetetlensége a bajok for­rása, és nem egy képzeletbeli mesefigura. Még hogy sárkány! Miért nem hasmenés vagy hernyótalp? Ez az egész sárkány­história csak arra jó, hogy megzavarja az emberek természetes észjárását, kivadítsa őket a dolgos hétköznapokból, és lovat adjon a hőbörgők alá. Nem egy hígvelejű rémlátás dönti el a jövőnket, hanem mi magunk, az a józan elhatározás, hogy végre felismerjük valós érdekeinket, és vállvetve felépítjük a szebb és boldogabb holnapot. Erre viszont a sárkányosok megjegyezték, hogy az elmúlt öt évben huszonvalahány alig serdült leánygyermek tűnt el, és miért hallatszik sárkányordítás éjszakánként (magnóbeját­szás!), és igenis az ellenzék birtokában van három tudomá­nyosan elemzett pikkely a rém páncéljából, azonkívül számos nyilatkozat és tanúvallomás, hogy a főtéri villában nem hár­faművész vagy marcipándíszeket gyártó kisiparos lakik, hanem egy szuszogó, vasfogú, hétfejű szörny. És az elöljáróság addig nem tudja hitelesen képviselni a városi érdekeket, míg a sárkány farkát vakargatva,a sárkány árnyékában dirigál, miközben üldözi és elhallgattatja a bátor leleplezőket. Halál a sárkányra és álszent cimboráira! „A leölött sárkány iszonyú ordítással dől le, testéből kén gőzölög, vére hétmérföldnyire patakként árad el, döghalál támad utána. De a győzelem, leküzdése és megölése által a szörnytől zaklatott lakosok megmentvék, az átok alatt levő hölgyek a föld alatti ércpalotákból megmenekülnek, a leölött torkából hull elő az aranykulcs, mellyel az elátkozott paloták­ és kincsekhez jut a hős, s általában ezáltal egy új világ nyílik, a föld alatti elsüllyedett az átoktól megszabadul, a sárkány által nyomorgatott ország, város, vidék lakói a nyomortól megmentetnek.” Így zajlott a vita a városi tanácsban, s hol az egyik fél kerekedett felül, hol a másik. Amikor némiképp étvágytalan volt a sárkány, akkor az „építsük fel a holnapot” nagy közös akciója volt a népszerűbb, ám ebédidőben, amikor a bőrmadár bekanalazta a város élete világát, akkor a Szent György-lovagok­­nak állt a zászló. A vének tanácsának két dologról kellett gondoskodnia: hogy mindig kerüljön újabb lányka a ragadozó asztalára, illetve ne lankadjon a vita arról, hogy most tulajdonképpen van-e sárkány, vagy nincs. Eszerint volt a legbölcsebb, mert a sárkány igazán nem tehetett arról, hogy a városba vetődött, s úgy belehí­zott a viszonyokba, hogy mozdulni sem volt kedve. Tette és ette a dolgát. Meg lehetett volna szuttyongatni egy kevéssé, kiugrasz­tani a fészkéből, csak hát a bestia a maradék erejével több kárt tett volna mindenkiben, mint amúgy, csendesen elmajszolgatva néhány tornából felmentett, szemüveges és pattanásos csitrit. Ráadásul volt közélet, politika, demokrácia, mert a fenevad sötét agya és ösztönei fölött kialakult egy másik, szóbeli valóság, amely már egész jól elvolt a sárkány nélkül is, miközben minden róla szólt. Vajon mi történt volna, ha cáfolhatatlanul bebi­zonyosodik a sárkány léte, és valaki a tanács üléstermében egymást leckéztető vezéreket felszólítja a határozott támadásra? Hogy akik itt ülnek, most kerekedjenek fel, menjenek a főtérre, és aprítsák miszlikbe a sárkányt! Nem a mi erőnknek való feladat ez. Létre kell hozni egy bizottságot, ki kell jelölni egy határidőt, össze kell hangolni, egyeztetni, konzultálni. Na, hát akkor most van sárkány, vagy nincs sárkány? A dolgok mai állása szerint erre egyetlen helyes válasz létezik: attól függ. Az élet bonyolult. Égre emelt arccal nézzük a sárkányok lassú vonulását a vére hullató naplementében. Nem bőgnek, méltósággal kavarják a ritkuló történelmi levegőt, cserepes szájukba bárányokat hajigálnak a léghajóból a bábák. Szállnak az időben, kivont kar­dunk előtt házmesterek, kommünikék és kolbásztalan paprikás krumplik reszketnek az életükért. A rémek kivonulása utáni tejszag lesz a bizonyíték, hogy valamit ismét elölről kezdett a történelem. PAVAOL Mese a hétfejű igazságról Verset a magyar metróba í­ rj G s u k A s István__________________________ E lbűvölve böngészem a hírt kedvenc újsá­gomban, hogy a párizsi metróban, a szerel­vényekben és a peronokon magyar költők verseit olvashatják az utasok! Óriási ötlet, le a kalappal, egyszerű és nagyszerű, igazi szellemi hó­dítási kísérlet, s olyan meghökkentő, hogy szinte biztos vagyok a sikerben. Ennél szellemesebb pro­pagandát nem is láttunk még, s könnyen el lehet képzelni, hogy a szellemességükről oly híres fran­ciák vevők lesznek rá. Nem pár száz példányos könyvekben, nem irodalmi folyóiratokban itt-ott el­bújtatott fordításokban terjesztjük, reklámozzuk a magyar költészetet, hanem merészen kizúdítjuk az utcákra, Párizs ütőerébe, a metróba, ahol mindenki megfordul, s ha csak egy pillantást vetnek is rá, mil­lió szemmel lehet számolni. És talán szívvel is, mert ha már a magyar versek fölkeltették a kíváncsiságot, s ha csak futólag jegyzik is meg, hogy mi a csoda le­het ez, s ha csak egy morzsányi is megmarad a fran­cia utasok agyában, akkor is nyertünk a világmére­tű, elképesztő versengésben. Tudom, hogy lelkes va­gyok, de olyan jónak tartom az ötletet, hogy teljesen belelkesedtem; így kell ezt csinálni, mintha új kor­szak új szelét érezném, kilépve nehézkes múltunk­ból, a bénító kisebbrendűségi érzésünkből. S mint­ha a halott magyar költők is megemelnék a kriptafe­delet, nekik sem lenne ellenükre, hogy kikerültek az utcára, az élet sűrűjébe. Még egyszer le a kalappal az ötlet előtt! Az már az én szerényebb, de minden újra kapha­tó agyamban forog tovább, hogy de jó lenne megho­nosítani, repatriálni az ötletet! Magyar verseket a magyar metróba! Ráadásul nem is kellene lefordíta­ni őket, magyarul mindenki tud, esetleg olvasni nem mindenki, de az meg megkérheti a szomszéd­ját, hogy olvassa fel neki. Meglódul az agyam, s vég­telen távlatok nyílnak meg, és most egyáltalán nem gúnyolódom; lelkes vagyok, de gúnyos nem! Ugyan­­is én ezután igazán hiszek a költészet erejében, lel­ket nemesítő csodatevésében, s abban is hiszek, hogy legalább egy verset mindenkinek tudnia kell. Azonkívül egy picit a magyar közönség fontosabb nekem. A reklám ellen sincs kifogásom, ha jó célt szolgál. Á, á! - legyintenek a kétkedők, hiszen tele vannak a tankönyvek, újságok, rádiók és televíziók versekkel, és az sem használ semmit. Sőt volt idő, amikor túlhabzott a vers, s mindenkinek a könyö­kén jött ki. Nos, egyik sem igaz, a sajtó látványosan kerüli a verset, az iskolások elfelejtik, a színészek nem szavalnak, a közönség pedig meg sem tud is­merkedni az élménnyel. Pedig valamire biztosan jó ez az élmény, gyorsan lecsapok a párizsi példára: ha ott megérte megcsinálni, itthon is megérné! Ve­gyünk egy egyszerű lépcsőfokot: ha már beszélné­nek róla, hogy képzeld, mit olvastam tegnap a met­róban, ha egy kicsit hétköznapi szenzáció lenne, leg­alább olyan, mint a többi reklám, akkor is nyernénk vele. Mit nyernénk vele? Azt, hogy itthon is reklá­mozzuk a magyar költészetet, a költészet által ma­gyarságunkat, erősítsük önérzetünket, önbizalmun­kat, hogy magyarnak lenni sem kutya füle. S talán még össze is mosolyognánk derűsen, mint aki ott­hon van. S nem kellene abbahagyni a metrónál, tovább le­hetne vinni az akciót olyan helyekre, ahol tömegek gyűlnek össze. S most nem csak arra gondolok büsz­kén borzongva, amikor ifjúkorunkban vonultunk Pest utcáin, és versben kiáltottuk: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” Akkor világosan kiderült, mint egy villámcsapás, hogy milyen ereje tud lenni a versnek. Most béke van, aminek el kellett pusztulnia, pusztulgat. De ki lehetne próbálni a sta­dionokban, belépőjegyek hátuljára rányomtatni, a falakra felírni, hogy „emberek, nem vadak, elmék vagyunk”. Gyermeteg ábrándozás? Lehet, de az, hogy derű­sen otthon érezzük magunkat az utcán, a metróban, a lelátókon, az országban, még ábrándozásnak is jó! __________________________________________________ Magyar Nemzet Magazin EJ 2001. szeptember 15., szombat KOROK - ISTENEK Világtojás Amitábha MPoi.ur Ernő_______________________________________________ T ibet mitológiai sétánk utolsó helyszíne, de előtte vegyünk még szem­ügyre néhány alapfogalmat, amelyek az eddig áttekintettekkel együtt összegezhetik és elmélyíthetik ismereteinket. A vámpír az európai népek hiedelemvilágában olyan halott, aki éjszaka felkel sírjából, vagy denevér képében jelenik meg, és az alvó emberek vérét szívja, lidérces ál­mokat küld rájuk. A vérfertőzés - incestus - vérrokonok közötti házasságot vagy nemi viszonyt jelent. Idetartozik a világon egyetlen emberpárként élő ős­szülők házassága. Ez a „fajtalankodásnak” nem minősített vérfertőzés össz­hangban van azzal, hogy a legfontosabb rítusokban feloldják a házassági és egyéb tilalmakat, s ez a gyakorlat mintegy precedensül szolgál a vérfertőzéses házasságokra egyes királyi hagyományokban: fáraóknál, inkáknál. A világfa képe gyakorlatilag mindenütt ismert az élet, a termékenység, a tudás fájaként, amely mint a világ tengelye egybefoglalja a legáltalánosabb ér­telmi ellentétpárokat. A világfa függőleges tagolódásában különválik az alsó (gyökérzet), középső (törzs) és a felső (ágak) rész. Függőleges irány­ban jelennek meg az el­lentétpárok: fönt-lent, ég-föld, föld-alvilág, tűz (száraz)-víz (nedves), amelyek kellő pontosság­gal azonosítják a mitoló­giai alakokat és azt a vilá­­­­got, amelyben cseleksze­nek. A világfa sokszor a világ közepe is, de a cent­rum, amelyen a világten­gely áthalad, lehet más is. A görögök elképzelése szerint a föld köldöke­­ Hellász szívében rejtő­zött, Delphoiban Hesz­­tiának, a tűz istennőjé­nek a templomában volt. Úgy vélték, hogy a világ közepének harmóniate­remtő szerepe van a vi­lágmindenségben. A har­móniateremtő közép pe­dig a rendnek és a tiszta­ságnak a forrása. A világ­­modell fogalma a hagyo­mányokban gyakran ab­ból indul ki, hogy a makro- és mikrokozmosz, a természet és az ember azo­nos: a hegynek, az asztalnak lába van, a pohárnak talpa, mintha minden az emberhez hasonlatos lenne. A világtenger a hagyományokban olyan ősvíz, amelyből a Föld és tágab­­ban az egész kozmosz keletkezett. Sumer elképzelés szerint az egész világot betöltötte a világtenger, nem volt sem kezdete, sem vége­­ örök volt. A babi­loni változat szerint a végtelen világtengerben nem volt semmi egyéb, csak két szörny. Az egyiptomi teremtésmitológia szerint a kezdetektől fogva léte­zik a világtenger. Számos ázsiai hagyomány a végtelen és örök ősvilágtenger eszméjéből indul ki. A görögök világtengere elsősorban óriási világfolyó vagy „folyamáradat”, amely körülöleli a Földet, a folyók, források, tengeráramok eredetéül szolgál, enyhelyül a napnak, holdnak és csillagoknak, amelyek be­lőle kelnek, és belé nyugosznak le. Hésziodosz szerint az óceán a legidősebb titánnak, Uranosznak a­ fia Gaiától. Az istenek az óceánt - Okeánoszt - mint vénséges vén szülőt tisztelik, gondoskodnak róla, noha elvonultan, magányá­ban él. A víz a világegyetem egyik alapeleme, minden létező kiindulópontja, az Őskáosz megfelelője. A világtojás, kozmikus tojás lényegében jelkép. Számos hagyományban belőle keletkezik a világmindenség vagy valamilyen megszemélyesített te­remtőerő: a teremtő isten, néha maga az emberi nem. Egyiptomi mítosz sze­rint a „nagy gágogó” madár tojta világtojásból kel ki a Nap. Az indiai Védák szerint egy aranycsírából, a világtojásból jött létre a teremtő, őbelőle pedig Brahma.

Next