Magyar Nemzet, 2001. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-15 / 216. szám

ED Magyar Nemzet Magazin 2001. szeptember 15., szombat Szirmai Rezső emlékezete Fasiszta lelkek faggatója : Csontos János____ A­z újságírás olyan taposómalom, ahol saját magát őrzi az ember. Ebben a vég nélküli munkában csakis a végeredmény, a liszt a fontos - s a legritkábban tekintünk oldalt, más molnárokra. Akik egymás mellett dolgoznak, úgy hiszik, többé-kevésbé ismerik egymást; a fel­gyorsult időben is létezik még mester-tanítvány kap­csolat - azokkal a hajdani és jövendő kollégákkal azonban, akikkel a sors szeszélye folytán időben el­kerültük és elkerüljük egymást, legfeljebb az árulko­dó írások és a megfoghatatlan legendák kötnek össze bennünket. Szirmai Rezső - aki száz éve, 1901. szeptember 16-án született - olyan hajdani kolléga, akinek írásai visszakereshetők, mert helytállnak magukért; legen­dája a szakmában máig élő; életművének koronája pedig egy olyan dokumentumkönyv, amelyről titkon minden újdondász álmodozik: mélylélektani interjú a siralomházban időző Szálasival és társaival. A cí­me: Fasiszta lelkek. Ez a mű maradandónak, forrás­­értékűnek bizonyult, olyannyira, hogy nyolc éve újra kiadták Forrai Mihály előszavával. Ekkor Szirmai már huszonhét éve nem volt az élők sorában. Azt, hogy e hasábokon felidézzük alakját és élet­művét, nem csak az indokolja, hogy több szállal kö­tődött a Magyar Nemzethez: 1940 után verseket írt ide - a zsidótörvények miatt Tihaméry András álné­ven -, 1957-től haláláig pedig novella- és tárcaszer­zője volt a lapnak. Sorsa azért is érdekes, mert jól példázza a huszadik századi újságíró lehetőségeit és hányattatásait - legalábbis ami a század első kéthar­madát illeti. Vöröskatonaként kezdi, mint Illyés: tizennyolc évesen a vörös vasas tüzérezredhez sorozzák be - de huszonegy évesen már a Nőmunkás című lapnál ta­láljuk. A honi újságírás baloldali hagyományához csatlakozik, tizenegy novellát tartalmazó bemutat­kozó kötetéhez, a Koldusokhoz 1920-ban maga Szakasits Árpád ír előszót. A szolidaritás a vezérelve első verskötetének is (Sorsotok a sorsom). Fordít, regényeket ad ki, az Együtt című lapot pedig már hu­szonhat éves korában ő szerkeszti Nagy Lajossal és Gábor Andorral. Bálint György, József Attila, Szabó Lőrinc kéziratait gondozza, íróként, költőként indul, de már ekkor megelőlegezi a nagyformátumú olva­sószerkesztőt. Még művészeti vezető a Bethlen téri irodalmi színháznál (ahol Csortos Gyula is megfor­dul), de már az Est-lapoknál a törvényszéki rovatot irányítja. Tördeli az Estet, miközben tárcát ír a Pesti Naplóba. 1933-ban maga is debütál drámaíróként, de közben olyan aktuálpolitikai könyvet tesz le az asztalra, amely egy fedél alatt tárgyalja Mussolinit, Kemalt és Sztálint. (Szinte kötelező korabeli pen­zumként 1937-ben a Szovjet-Kaukázusról ír terjedel­mes úti beszámolót.) Amikor munkaszolgálatra ve­zényelik, már közös kötete jelent meg (Írók a vihar­ban címmel) Bálint Györggyel, Kassák Lajossal és másokkal. A háború után két regényt követően lát napvilágot a Fasiszta lelkek. A halálra ítélt nyilas vezetőkhöz pszichiátert visz magával. A könyv­­ nyilván a koalí­ciós idők feszült politikai légkörének köszönhetően - a szélesebb közönség előtt is hírnevet szerez neki. (Érdemes eltűnődni azon, majd fél évszázad múltán miért nem akadt senki, aki megírta volna a párdarab­ját Bolsevik lelkek címmel, megszólaltatva Kádár Já­nost, Aczél Györgyöt és társaikat...) Igaz, ő mindezek ellenére elsősorban írónak tartja magát: a Vígszín­házban játsszák, fölveszi soraiba a Petőfi Társaság, a La Fontaine Irodalmi Társaságnak pedig ő lesz a szá­zadik tagja. (A díszelnök Heltai Jenő, a vezérkarban van Tamási Áron és Gyergyai Albert, a rendes tagok sorában pedig olyan neveket találni, mint Erdei Fe­renc, Füst Milán, Kodály Zoltán, Tersánszky Józsi Je­nő és Veres Péter. A dísztag Sauvageot professzor Pá­rizsból, a főtitkár meg „természetesen” Tempefői.) Nyugdíjazásáig főként hetilapoknál dolgozik képszerkesztőként, olvasószerkesztőként, tördelő­szerkesztőként. Egy egész nemzedék tanulja meg a szakmát a keze alatt - még a békebeli normák sze­rint. Közben azonban szépirodalmi tevékenysége sem szünetel, s különösképpen rákap a rádiójáték­­írásra: a Senki karácsonyfája című munkáját tizen­három európai rádió sugározza finnül, észtül, néme­tül, norvégul és olaszul. A Magyar Rádióban tucatnyi bemutatója van, jó néhány még posztumusz is. Me­nekülés a vakságba címmel saját borgesi sorsát írja meg: egy írástudónak aligha létezik nagyobb csapás annál, mint hogyha élete alkonyán elveszíti a látását. Az utókor nemzedékei e túlélő szövegeket tanul­mányozhatják ugyan, de a szerkesztői zsenialitást te­kintve csak mások szövegeire hagyatkozhatnak. Ám az a méltatás például, amelyet Mátrai-Betegh Béla tett közzé a Magyar Nemzetben Szirmai Rezsőről, alighanem hitelesen idézi meg a lényét. H­arminc év­vel ezelőtt úgy jellemzi, mint aki „választékos, szép magyarsággal fogalmazó újságíró, az igazért harcoló író, költő, műfordító, érdekes szerkezetű színdara­bok és erős hatású hangjátékok szerzője” volt. Regé­nyeit „csupa finom társadalmi típuselemzésnek” ne­vezi, drámaíróként pedig Szirmai „a szokottól eltérő dramatikai szerkezetekkel is kísérletezett, a színpadi idő felbontásával, olyasmivel tehát, ami aztán való­ságos áramlat lett a dramaturgiában”. Aligha tévedünk azonban, ha azt mondjuk, hogy Szirmai Rezső - rangos irodalmi tagságok ide vagy oda - a magyar szellemtörténet számára mégiscsak a Fasiszta lelkek krónikásaként marad igazán emlé­kezetes. Mátrai-Betegh szerint „lélektani beszélgeté­sekben bontotta ki a háborús bűnösök jellemrajzát, azt a hatalmi vágyat, gyengeséget és erőszakot, amely ezeket az embereket a haza és az emberiség el­árulásáig vitte”. A Harmincéves vagyok című „fel­szabadulásköszöntő” musical írásakor a szerzők fel­használták e pszichoanalitikus siralomházi interjú­kat. Mostani harmincéveseknek sem volna minden tanulság nélkül való elolvasni a beszélgetéseket, hi­szen a hatalmi vágy, gyengeség és erőszak ma is jelen van közéletünkben, és ha nem ölt is feltétlenül fa­siszta jelmezt, a haza és az emberiség elárulásának lehetősége ebben a másik, okosabbnak hitt évszá­zadban is fennáll... Száz éve született Reichert Róbert geológus „Rendszeretőbb embert nem ismertek” Csupán 35 év adatott meg Reichert Róbertnek, a XX. századi magyar geológia egyik legígéretesebb, különleges tehetségű tudósának. Rövid pályafutása azonban időtálló értékekkel gazdagította a hazai földtudományt, eredményei maradéktalanul beépültek az utána következett nemzedékek ismereteibe. B­éka T f. r1. 7. - Nyíri János___________ fr­ipf­rianon óriás terheket rótt a földtan művelőire, hiszen a csonkítás hazánk ásványi nyersanya­gainak kilencven százalékát elvette. Példás gyorsasággal kutatták meg a területeket, szá­mos új lelőhelyet, nyersanyagot fedeztek fel és adtak át a gyakorlati művelésnek (pl. bauxitot, kőolajat, földgázt). A geológiának sok szakemberre volt szüksége, képzé­sükhöz pedig magas színvonalú egyetemi oktatásra. A kor kiemelkedő sikere a klebelsbergi, jól átgondolt kul­túrpolitikában rejlett, amely a népnevelésből kiindulva, a középfokú tanárképzés fejlesztésén át, az egyetemi tudo­mányos iskolák fejlesztésében látta az ország felemelke­désének kulcsát. Az európai felzárkózás érdekében létre­hozták a Collegium Hungaricum rendszerét, amely Bécs, Berlin, Róma központokkal a legtehetségesebb fiatal diplomások tömegének tette lehetővé külföldi tanulmá­nyok folytatását. Hazatérve ezek a fiatal diplomások ne­velték az egyetemeken a kor világszínvonalán az új értel­miséget. Reichert Róbert apai ágon segesvári szász, anyáin bé­csi osztrák származék. Budapesten született, 1901. szep­tember 15-én. Örökölte édesapja végtelenül rendszerető természetét. Mélyen vallásos, katolikus szellemben ne­velték. A családi fészek a Damjanich utcában volt, és Ró­bert a Barcsay Gimnáziumba járt. Végig kitűnő volt, ki­tüntetéssel érettségizett 1919 júniusában. A Regnum Marianum szervezésében működött cserkészet Sólyom csapatának tagja lett, később pedig cserkésztiszt és tiszt­ségviselő a cserkészszövetségben. Egész életében ez je­lentette a szeretett közösséget, innen választott feleséget, és a gyermekkori természetjárás valószínűleg meghatá­rozta pályaválasztását is. Természetrajz-kémia szakra iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemen (akkoriban önálló geológusképzés még nem volt Ma­gyarországon). Egyetemi évei alatt végig évfolyamelső volt, és mindig részt vett a társadalmi-szervezési feladatokban is. Kivív­ta tanárai és diáktársai szeretetét és elismerését. Világos­sá vált, hogy főként az élettelen anyag, az ásványok és kő­zetek, általában a földtan érdekli. Erre figyeltek föl az Ásvány-, Kőzettani Intézet tanárai, főként Mauritz Béla, az MTA rendes tagja, tanszékvezető egyetemi tanár, aki legkedvesebb tanítványának tartotta, és 1924 májusában meghívta a tanszékére megbízott tanársegédnek a fris­sen végzett Róbertet (akkoriban a véglegesítés hosszú évek sikeres munkájával volt csak elérhető). Ugyanezen évben jelent meg első tudományos cikke, Laumontit a nadapi gróf Cziráky-féle bányából címmel, amely már érett kutatóra valló munka volt, és nagy pontossággal dolgozó kutatói tehetségről és tudásról adott bizonysá­got. Már akkor felajánlottak számára külföldi ösztöndí­jat, ő azonban nagybeteg édesapja kérésére előbb dokto­rálni akart. Még nem volt huszonnégy esztendős, amikor summa cum laude doktorált. 1930-ban a tanszéken ad­junktusi kinevezést kapott, 1935-ben habilitált és a mag­más kőzettan magántanára lett. Az egyetemen kristály- és ásványtani, valamint ásványhatározó gyakorlatokat vezetett, és előadásokat tartott a magyarországi magmás kőzetekről és előfordulásaikról. Az 1930/31. tanévre ösztöndíjat kapott Berlinbe, ahol az egyetem ásványtani intézetében a kristályfizika legmo­dernebb módszereit sajátította el. Később európai utazá­si ösztöndíjat is nyert, amellyel bejárta a számára szak­mailag érdekes ásvány- és kőzetlelőhelyeket. Fő hivatásaként sokirányú kutatómunkát folytatott magyarországi ásvány-előfordulásokon (olyan ásványo­kat írt le, amelyek hazánkban korábban ismeretlenek voltak), valamint számos magmás kőzet (andezitek, ba­zaltok, gránitok) ásványos és kémiai alkatának - máig el nem évült - pontos meghatározását végezte el. Eredmé­nyeit 23 szakmai publikációban adta közre. Értékét jelzi, hogy az adott témával vagy területtel foglalkozó földtani szakcikkek többségében ma is számos hivatkozást talá­lunk munkáira. Feljegyezték róla, hogy nála rendszere­tőbb és pontosabb embert nem ismertek, munkájában kitartó és végtelenül alapos volt. Minden művében ott rejlik az ásványok és kőzetek esztétikai értelemben vett csodálata. Az angolkisasszonyok éppen főiskolai rangra emel­kedett középiskolai tanárképzőjébe meghívták óraadó és vizsgáztató tanárnak 1932-ben, amit egyetemi munkája mellett nagy örömmel vállalt. Az országban elsőként ho­zott létre középiskolában olyan kémiai szertárat, előadót és gyakorló laboratóriumot, amelyben a tanulók is kísér­letezhettek Halála után a hálás materek tandíjmentesen oktatták két leányát. Szaktudása és közkedvelt egyénisége okán fiatal kora ellenére nagyszámú közéleti funkcióba is megválasztot­ták A Királyi Magyar Természettudományi Társulat vá­lasztmányának volt tagja, a Katolikus Főiskolai Hallga­tók Szövetségének tiszteleti tagjává választották; az Aquinói Szent Tamás Társaság és a Kis Akadémia ren­des tagja volt; a Collegium Hungaricum Szövetség berli­ni csoportjának elnöke lett; a Katolikus Tanügyi Tanács főiskolai szakosztályának tagjaként dolgozott; a Regnum Marianum Egyetemi Hallgató Szövetségének első elnöke volt. A Magyarhoni Földtani Társulatnak 1921 óta volt tagja, és már 1924-ben másodtitkárrá választották, majd 1930-35 között az első titkári megbízást kapta. 1935-től a társulat választmányának volt tagja. Tudását megosztotta a szélesebb közönséggel is. Meglepően világosan írt bonyolult tudományos kérdé­sekről, kiemelve az érdekességeket, amik megragadhat­ják az általánosan művelt ember figyelmét. Ezekben a munkákban túllépett szőkébb szakterületén, korának ál­talános természettudományos gondolkodását szándé­kozott fejleszteni. írt a magyar ásványtan eredményeiről, Budapest építőköveiről, a hazai különleges kőzetkifejlő­désekről turisták számára, a Szent György-hegy bazalt­orgonáiról, a kristályfizika modern útjairól, és minden­nek koronájaként­­ élete utolsó előadásaként -, a halálos betegségének jelentkezését megelőző napon, az Aquinói Szent Tamás Társaságban egy általános földtani-csilla­gászati, az univerzum és a Naprendszer fejlődését bemu­tató, nagy sikerű előadást tartott, amely már csak posz­tumusz jelent meg A Föld őstörténete címmel. Négy hónapos szenvedés után 1937. július 8-án a ki­váló tudós és nagyszerű ember eltávozott az örökkévaló­ságba. Sok százan búcsúztatták a Kerepesi temetőben, ahol 1938-ban a Magyarhoni Földtani Társulat, a Regnum Marianum cserkészszövetsége és a Collegium Hungaricum, valamint a család közösen állított sírkövet az általa oly nagyon szeretett Szanda-hegy piroxénan­­dezitjéből, amelynek első tudományos leírása tőle szár­mazott. Sírkövét lerombolta egy bomba a II. világháborúban. A rokonokat idővel felszólították, hogy vigyék el a ham­vakat a Kerepesi temetőből. A Regnumot betiltották. Az angolkisasszonyok tanárképzőjét az államosítással be­zárták, a kémia-előadó és -szertár méltatlan sorsra jutott. Reichert Róbert hamvait az utódok és az újra megte­lepedett rend jóvoltából jelenleg az angolkisasszonyok Váci utcai temploma őrzi.

Next