Magyar Nemzet, 2001. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)
2001-09-15 / 216. szám
ED Magyar Nemzet Magazin 2001. szeptember 15., szombat Szirmai Rezső emlékezete Fasiszta lelkek faggatója : Csontos János____ Az újságírás olyan taposómalom, ahol saját magát őrzi az ember. Ebben a vég nélküli munkában csakis a végeredmény, a liszt a fontos - s a legritkábban tekintünk oldalt, más molnárokra. Akik egymás mellett dolgoznak, úgy hiszik, többé-kevésbé ismerik egymást; a felgyorsult időben is létezik még mester-tanítvány kapcsolat - azokkal a hajdani és jövendő kollégákkal azonban, akikkel a sors szeszélye folytán időben elkerültük és elkerüljük egymást, legfeljebb az árulkodó írások és a megfoghatatlan legendák kötnek össze bennünket. Szirmai Rezső - aki száz éve, 1901. szeptember 16-án született - olyan hajdani kolléga, akinek írásai visszakereshetők, mert helytállnak magukért; legendája a szakmában máig élő; életművének koronája pedig egy olyan dokumentumkönyv, amelyről titkon minden újdondász álmodozik: mélylélektani interjú a siralomházban időző Szálasival és társaival. A címe: Fasiszta lelkek. Ez a mű maradandónak, forrásértékűnek bizonyult, olyannyira, hogy nyolc éve újra kiadták Forrai Mihály előszavával. Ekkor Szirmai már huszonhét éve nem volt az élők sorában. Azt, hogy e hasábokon felidézzük alakját és életművét, nem csak az indokolja, hogy több szállal kötődött a Magyar Nemzethez: 1940 után verseket írt ide - a zsidótörvények miatt Tihaméry András álnéven -, 1957-től haláláig pedig novella- és tárcaszerzője volt a lapnak. Sorsa azért is érdekes, mert jól példázza a huszadik századi újságíró lehetőségeit és hányattatásait - legalábbis ami a század első kétharmadát illeti. Vöröskatonaként kezdi, mint Illyés: tizennyolc évesen a vörös vasas tüzérezredhez sorozzák be - de huszonegy évesen már a Nőmunkás című lapnál találjuk. A honi újságírás baloldali hagyományához csatlakozik, tizenegy novellát tartalmazó bemutatkozó kötetéhez, a Koldusokhoz 1920-ban maga Szakasits Árpád ír előszót. A szolidaritás a vezérelve első verskötetének is (Sorsotok a sorsom). Fordít, regényeket ad ki, az Együtt című lapot pedig már huszonhat éves korában ő szerkeszti Nagy Lajossal és Gábor Andorral. Bálint György, József Attila, Szabó Lőrinc kéziratait gondozza, íróként, költőként indul, de már ekkor megelőlegezi a nagyformátumú olvasószerkesztőt. Még művészeti vezető a Bethlen téri irodalmi színháznál (ahol Csortos Gyula is megfordul), de már az Est-lapoknál a törvényszéki rovatot irányítja. Tördeli az Estet, miközben tárcát ír a Pesti Naplóba. 1933-ban maga is debütál drámaíróként, de közben olyan aktuálpolitikai könyvet tesz le az asztalra, amely egy fedél alatt tárgyalja Mussolinit, Kemalt és Sztálint. (Szinte kötelező korabeli penzumként 1937-ben a Szovjet-Kaukázusról ír terjedelmes úti beszámolót.) Amikor munkaszolgálatra vezényelik, már közös kötete jelent meg (Írók a viharban címmel) Bálint Györggyel, Kassák Lajossal és másokkal. A háború után két regényt követően lát napvilágot a Fasiszta lelkek. A halálra ítélt nyilas vezetőkhöz pszichiátert visz magával. A könyv nyilván a koalíciós idők feszült politikai légkörének köszönhetően - a szélesebb közönség előtt is hírnevet szerez neki. (Érdemes eltűnődni azon, majd fél évszázad múltán miért nem akadt senki, aki megírta volna a párdarabját Bolsevik lelkek címmel, megszólaltatva Kádár Jánost, Aczél Györgyöt és társaikat...) Igaz, ő mindezek ellenére elsősorban írónak tartja magát: a Vígszínházban játsszák, fölveszi soraiba a Petőfi Társaság, a La Fontaine Irodalmi Társaságnak pedig ő lesz a századik tagja. (A díszelnök Heltai Jenő, a vezérkarban van Tamási Áron és Gyergyai Albert, a rendes tagok sorában pedig olyan neveket találni, mint Erdei Ferenc, Füst Milán, Kodály Zoltán, Tersánszky Józsi Jenő és Veres Péter. A dísztag Sauvageot professzor Párizsból, a főtitkár meg „természetesen” Tempefői.) Nyugdíjazásáig főként hetilapoknál dolgozik képszerkesztőként, olvasószerkesztőként, tördelőszerkesztőként. Egy egész nemzedék tanulja meg a szakmát a keze alatt - még a békebeli normák szerint. Közben azonban szépirodalmi tevékenysége sem szünetel, s különösképpen rákap a rádiójátékírásra: a Senki karácsonyfája című munkáját tizenhárom európai rádió sugározza finnül, észtül, németül, norvégul és olaszul. A Magyar Rádióban tucatnyi bemutatója van, jó néhány még posztumusz is. Menekülés a vakságba címmel saját borgesi sorsát írja meg: egy írástudónak aligha létezik nagyobb csapás annál, mint hogyha élete alkonyán elveszíti a látását. Az utókor nemzedékei e túlélő szövegeket tanulmányozhatják ugyan, de a szerkesztői zsenialitást tekintve csak mások szövegeire hagyatkozhatnak. Ám az a méltatás például, amelyet Mátrai-Betegh Béla tett közzé a Magyar Nemzetben Szirmai Rezsőről, alighanem hitelesen idézi meg a lényét. Harminc évvel ezelőtt úgy jellemzi, mint aki „választékos, szép magyarsággal fogalmazó újságíró, az igazért harcoló író, költő, műfordító, érdekes szerkezetű színdarabok és erős hatású hangjátékok szerzője” volt. Regényeit „csupa finom társadalmi típuselemzésnek” nevezi, drámaíróként pedig Szirmai „a szokottól eltérő dramatikai szerkezetekkel is kísérletezett, a színpadi idő felbontásával, olyasmivel tehát, ami aztán valóságos áramlat lett a dramaturgiában”. Aligha tévedünk azonban, ha azt mondjuk, hogy Szirmai Rezső - rangos irodalmi tagságok ide vagy oda - a magyar szellemtörténet számára mégiscsak a Fasiszta lelkek krónikásaként marad igazán emlékezetes. Mátrai-Betegh szerint „lélektani beszélgetésekben bontotta ki a háborús bűnösök jellemrajzát, azt a hatalmi vágyat, gyengeséget és erőszakot, amely ezeket az embereket a haza és az emberiség elárulásáig vitte”. A Harmincéves vagyok című „felszabadulásköszöntő” musical írásakor a szerzők felhasználták e pszichoanalitikus siralomházi interjúkat. Mostani harmincéveseknek sem volna minden tanulság nélkül való elolvasni a beszélgetéseket, hiszen a hatalmi vágy, gyengeség és erőszak ma is jelen van közéletünkben, és ha nem ölt is feltétlenül fasiszta jelmezt, a haza és az emberiség elárulásának lehetősége ebben a másik, okosabbnak hitt évszázadban is fennáll... Száz éve született Reichert Róbert geológus „Rendszeretőbb embert nem ismertek” Csupán 35 év adatott meg Reichert Róbertnek, a XX. századi magyar geológia egyik legígéretesebb, különleges tehetségű tudósának. Rövid pályafutása azonban időtálló értékekkel gazdagította a hazai földtudományt, eredményei maradéktalanul beépültek az utána következett nemzedékek ismereteibe. Béka T f. r1. 7. - Nyíri János___________ fripfrianon óriás terheket rótt a földtan művelőire, hiszen a csonkítás hazánk ásványi nyersanyagainak kilencven százalékát elvette. Példás gyorsasággal kutatták meg a területeket, számos új lelőhelyet, nyersanyagot fedeztek fel és adtak át a gyakorlati művelésnek (pl. bauxitot, kőolajat, földgázt). A geológiának sok szakemberre volt szüksége, képzésükhöz pedig magas színvonalú egyetemi oktatásra. A kor kiemelkedő sikere a klebelsbergi, jól átgondolt kultúrpolitikában rejlett, amely a népnevelésből kiindulva, a középfokú tanárképzés fejlesztésén át, az egyetemi tudományos iskolák fejlesztésében látta az ország felemelkedésének kulcsát. Az európai felzárkózás érdekében létrehozták a Collegium Hungaricum rendszerét, amely Bécs, Berlin, Róma központokkal a legtehetségesebb fiatal diplomások tömegének tette lehetővé külföldi tanulmányok folytatását. Hazatérve ezek a fiatal diplomások nevelték az egyetemeken a kor világszínvonalán az új értelmiséget. Reichert Róbert apai ágon segesvári szász, anyáin bécsi osztrák származék. Budapesten született, 1901. szeptember 15-én. Örökölte édesapja végtelenül rendszerető természetét. Mélyen vallásos, katolikus szellemben nevelték. A családi fészek a Damjanich utcában volt, és Róbert a Barcsay Gimnáziumba járt. Végig kitűnő volt, kitüntetéssel érettségizett 1919 júniusában. A Regnum Marianum szervezésében működött cserkészet Sólyom csapatának tagja lett, később pedig cserkésztiszt és tisztségviselő a cserkészszövetségben. Egész életében ez jelentette a szeretett közösséget, innen választott feleséget, és a gyermekkori természetjárás valószínűleg meghatározta pályaválasztását is. Természetrajz-kémia szakra iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemen (akkoriban önálló geológusképzés még nem volt Magyarországon). Egyetemi évei alatt végig évfolyamelső volt, és mindig részt vett a társadalmi-szervezési feladatokban is. Kivívta tanárai és diáktársai szeretetét és elismerését. Világossá vált, hogy főként az élettelen anyag, az ásványok és kőzetek, általában a földtan érdekli. Erre figyeltek föl az Ásvány-, Kőzettani Intézet tanárai, főként Mauritz Béla, az MTA rendes tagja, tanszékvezető egyetemi tanár, aki legkedvesebb tanítványának tartotta, és 1924 májusában meghívta a tanszékére megbízott tanársegédnek a frissen végzett Róbertet (akkoriban a véglegesítés hosszú évek sikeres munkájával volt csak elérhető). Ugyanezen évben jelent meg első tudományos cikke, Laumontit a nadapi gróf Cziráky-féle bányából címmel, amely már érett kutatóra valló munka volt, és nagy pontossággal dolgozó kutatói tehetségről és tudásról adott bizonyságot. Már akkor felajánlottak számára külföldi ösztöndíjat, ő azonban nagybeteg édesapja kérésére előbb doktorálni akart. Még nem volt huszonnégy esztendős, amikor summa cum laude doktorált. 1930-ban a tanszéken adjunktusi kinevezést kapott, 1935-ben habilitált és a magmás kőzettan magántanára lett. Az egyetemen kristály- és ásványtani, valamint ásványhatározó gyakorlatokat vezetett, és előadásokat tartott a magyarországi magmás kőzetekről és előfordulásaikról. Az 1930/31. tanévre ösztöndíjat kapott Berlinbe, ahol az egyetem ásványtani intézetében a kristályfizika legmodernebb módszereit sajátította el. Később európai utazási ösztöndíjat is nyert, amellyel bejárta a számára szakmailag érdekes ásvány- és kőzetlelőhelyeket. Fő hivatásaként sokirányú kutatómunkát folytatott magyarországi ásvány-előfordulásokon (olyan ásványokat írt le, amelyek hazánkban korábban ismeretlenek voltak), valamint számos magmás kőzet (andezitek, bazaltok, gránitok) ásványos és kémiai alkatának - máig el nem évült - pontos meghatározását végezte el. Eredményeit 23 szakmai publikációban adta közre. Értékét jelzi, hogy az adott témával vagy területtel foglalkozó földtani szakcikkek többségében ma is számos hivatkozást találunk munkáira. Feljegyezték róla, hogy nála rendszeretőbb és pontosabb embert nem ismertek, munkájában kitartó és végtelenül alapos volt. Minden művében ott rejlik az ásványok és kőzetek esztétikai értelemben vett csodálata. Az angolkisasszonyok éppen főiskolai rangra emelkedett középiskolai tanárképzőjébe meghívták óraadó és vizsgáztató tanárnak 1932-ben, amit egyetemi munkája mellett nagy örömmel vállalt. Az országban elsőként hozott létre középiskolában olyan kémiai szertárat, előadót és gyakorló laboratóriumot, amelyben a tanulók is kísérletezhettek Halála után a hálás materek tandíjmentesen oktatták két leányát. Szaktudása és közkedvelt egyénisége okán fiatal kora ellenére nagyszámú közéleti funkcióba is megválasztották A Királyi Magyar Természettudományi Társulat választmányának volt tagja, a Katolikus Főiskolai Hallgatók Szövetségének tiszteleti tagjává választották; az Aquinói Szent Tamás Társaság és a Kis Akadémia rendes tagja volt; a Collegium Hungaricum Szövetség berlini csoportjának elnöke lett; a Katolikus Tanügyi Tanács főiskolai szakosztályának tagjaként dolgozott; a Regnum Marianum Egyetemi Hallgató Szövetségének első elnöke volt. A Magyarhoni Földtani Társulatnak 1921 óta volt tagja, és már 1924-ben másodtitkárrá választották, majd 1930-35 között az első titkári megbízást kapta. 1935-től a társulat választmányának volt tagja. Tudását megosztotta a szélesebb közönséggel is. Meglepően világosan írt bonyolult tudományos kérdésekről, kiemelve az érdekességeket, amik megragadhatják az általánosan művelt ember figyelmét. Ezekben a munkákban túllépett szőkébb szakterületén, korának általános természettudományos gondolkodását szándékozott fejleszteni. írt a magyar ásványtan eredményeiről, Budapest építőköveiről, a hazai különleges kőzetkifejlődésekről turisták számára, a Szent György-hegy bazaltorgonáiról, a kristályfizika modern útjairól, és mindennek koronájaként élete utolsó előadásaként -, a halálos betegségének jelentkezését megelőző napon, az Aquinói Szent Tamás Társaságban egy általános földtani-csillagászati, az univerzum és a Naprendszer fejlődését bemutató, nagy sikerű előadást tartott, amely már csak posztumusz jelent meg A Föld őstörténete címmel. Négy hónapos szenvedés után 1937. július 8-án a kiváló tudós és nagyszerű ember eltávozott az örökkévalóságba. Sok százan búcsúztatták a Kerepesi temetőben, ahol 1938-ban a Magyarhoni Földtani Társulat, a Regnum Marianum cserkészszövetsége és a Collegium Hungaricum, valamint a család közösen állított sírkövet az általa oly nagyon szeretett Szanda-hegy piroxénandezitjéből, amelynek első tudományos leírása tőle származott. Sírkövét lerombolta egy bomba a II. világháborúban. A rokonokat idővel felszólították, hogy vigyék el a hamvakat a Kerepesi temetőből. A Regnumot betiltották. Az angolkisasszonyok tanárképzőjét az államosítással bezárták, a kémia-előadó és -szertár méltatlan sorsra jutott. Reichert Róbert hamvait az utódok és az újra megtelepedett rend jóvoltából jelenleg az angolkisasszonyok Váci utcai temploma őrzi.