Magyar Nemzet, 2002. június (65. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-22 / 144. szám

a Magyar Nemzet­­ Magazin 2002. június 22., szombat Andrásfalvy Bertalan Magyar Örökség-díja Ideálok és realitások Nagyváradon, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület dísztermében hirdetik ki ma, június 22-én a Ma­gyarországért Alapítvány által felkért bírálóbizottság tagjai - a hozzájuk érkező állampolgári javaslatok alapján -, hogy a Magyar Örökség kitüntető címet kapja Ady Endre géniusza; az Erdélyi Múzeum Egyesület társadalom-, tudomány- és gazdaságszolgálata és alapítója, gróf Mikó Imre; a Nagybányai Művésztelepnek az egyetemes ma­gyar képzőművészetért végzett alkotótevékenysége; Illyés Kinga művészetében az erdélyi magyar kultúra példa­értékű megjelenítése; Beke György életművében a kisebbségi és szórványsors valósághű elbeszélése; Domokos Pál Péternek a moldvai csángók megtartásáért folytatott állhatatos tevékenysége; valamint Andrásfalvy Bertalan néprajztudósi és közéleti munkássága. 1 T. Ő r. S F. 1 G A B R I F. 1.1. A___________________ A huszonhetedik alkalommal átadott Magyar Örökség cím új birtokosai közül Andrásfalvy Bertalant kér­deztük, miként szolgálhatja a tudós nemzeti öröksé­günk felfedeztetése által a jelent és a jövőt. Beszélge­tésünk fundamentumául­ azt a kétrészes ismeretterjesztő fil­met választottuk, amely a Magyarok a Kárpát-medencében cí­mű televíziós sorozat részeként tán örökre eltűnt kultúrát és életformát idéz meg, és amelynek forgatókönyvírója is, műsor­vezetője is Andrásfalvy Bertalan.­­ Költői szárnyalásokkal dicséri a múltat, és prófétai indula­tokkal vádolja a jelent abban a tanulságos és látványnak is elra­gadó ismeretterjesztő fimben, amely az ártéri gazdálkodással foglalkozik. Akik minisztersége idején, 1990 és 1993 között az­zal riogatták az embereket, hogy a néprajztudósból lett főhiva­talnok karikás ostorral hajtja be a népet a templomokba, talán most sem fukarkodnának a rosszindulatú megjegyzésekkel. A népi hagyományvilágból vett érv és tudás a 111. évezredben sem „nyerő" bizonyos körökben.­­ Jelenkori árvizeink idején szólaltam meg először nagy nyilvánosság előtt, Árvízvédelem másképp címmel mondtam a magamét, 1973-ban és 1975-ben megjelent könyvem alap­ján. Azt hajtogattam, hajtogatom ma is, zsákutcába vitt ben­nünket az a felfogás, hogy egyre magasabbra épített gátakkal nem fenyegethet az ár. Dehogynem fenyeget, sőt láthattuk, a háztetők magasáig ér sok helyütt a víz, amely ha nem töri át az egyre magasabb gátakat, hatalmas belvizek keletkeznek. Milliók mennek el kiszivattyúzásukra, majd ugyanazokon a területeken pár hónappal később, júliusban, augusztusban akkora a szárazság, hogy semmi nem terem meg a földeken. Nemcsak én hajtogatom, hanem a Tisza menti települések polgármesterei is, hogy meg kell hagyni a víznek azt a terüle­tet, amit el akar önteni. Arról gondoskodjanak, hogy hasznot hajtson, majd vissza is térjen a medrébe! A lerövidített Tiszá­nak meggyorsult a folyása, csaknem duplájára nőtt az esése. Ennek következtében kis víznél a folyómeder mélyül, közepes vízmennyiségnél a hullámtér magasodik. Nagy szárazságok idején a mély folyómeder szinte leszívja a talajvizet, a hullám­tér befogadóképessége pedig évről évre csökken. A helyzet, miután a Keleti-Kárpátokban kipusztították az erdőségeket, egyre rosszabb lesz, a lemenő vízmennyiség csökkenésére nem számíthatunk. Arra viszont igen, hogy az Európai Unió­ba való belépésünk után, mint csekély termőképességű ártéri területet, fel kell adni ezeket a földeket. Nem mindegy, hogy minek adjuk fel. - Jó tanácsért vissza kellene tehát fordulni a múltba - ezt su­gallja a nemrégiben kitünteti ismeretterjesztő film, Báli János­sal közös munkája is. Vissza azokba az időkbe, amikor még az iskolázatlan emberek is tudták, miként kell a szeszélyes folyók mentén okosan élni... A néprajztudományt azonban sokan a múzeumok, skanzenek falai közé zárt, szobatudósok körébe utalandó diszciplínákhoz sorolják még ma is.­­ Szerintem pedig olyan tudomány, amely a múltnak mindazon tapasztalatait tárja fel, amikről megfeledkeztünk, vagy amit mint terhet meggondolatlanul kihajítottunk az éle­tünkből. Nem azt mondom én, hogy az ártéri gazdálkodást ab­ban a formában kellene visszaállítani, ahogyan a középkorban működött, de az is bizonyos, hogy azzal a módszerrel sokáig nem vihető vízgazdálkodásunk, ahogyan Vásárhelyi Pál óta gondolkodunk róla, egyre szűkítve folyómedreinket.­­ Ahhoz azonban, hogy ezek a hasznos tudnivalók visszake­rüljenek a régmúltból mindennapi ismereteink közé, aligha ele­gendő a néprajztudós kutatói, tanulmányírói tevékenysége. Szűk szakmai kört képes csak mozgósítani általa, s nem a töme­geket.­­ Oda kell hát tolakodnia a döntéshozók közelébe, azokhoz, akik az iskolai oktatás menetét megszabják, előttük kell han­goztatni e nézeteket. Sajnos negyven-ötven éven át az élet fon­tos szeletét iktatták ki ismeretvilágunkból, és azóta se merünk beszélni róla. Hogy mit jelent egy kulturális közösséghez, egy néphez, nemzethez tartozni. A hagyomány, miként a nyelv, mindig nemzethez kötött. „Egy nemzetet megtartani - írta Széchenyi István a Kelet Népében -, sajátságait mint ereklyét megőrizni... s így egészen új, eddig nem ismert alakokban ki­képezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés?”­­ Döntéshozókról szólván, példaértékű lehet, kiváltképp mostanság, ahogyan Andrásfalvy Bertalan a miniszteri bár­sonyszékből, mondhatni, zökkenőmentesen visszatalált a nép­rajzkutató gályapadjához. Csak a kívülállók számára látszott ez a váltás egyszerűnek, vagy az volt, csakugyan, a valóságban is? - Miniszterségem három esztendeje alatt sem szakadtam el teljesen tudományomtól, csak nem mívelhettem. Ma már úgy összemosódik az az idő az emlékezetemben, mintha egyetlen zsúfolt napja lett volna az életemnek. Soha nem ké­szültem adminisztratív, kormányzati pályára, de úgy gondol­tam, amit a néprajzból megtanultam, talán érvényesíthető lesz egy főhivatalban. Nem számoltam vele, hogy a politika nem az ideák világa, hanem a lehetőségeké. Nem tudtam min­dent keresztülvinni, amit szerettem volna. Fájdalmasan érin­tett, hogy akkor parancsoltak le az állványról, amikor már raktuk a falakat. Nem tudom, hogy valóban hasznára voltam-e a magyar kultúrának, hogy nem lett volna valaki más nálam jobb a miniszteri posztra, de az bizonyos, hogy az a háromesz­tendei „pokoljárás” sokat változtatott néprajzkutatói szemlé­letemen is. Valószínűleg rá se találok e nélkül azokra a témák­ra, amelyek ma értelmet adnak az életemnek. Megtanultam, hogy az ideálok mellett a realitásokat jobban figyelembe kell venni, hogy érdemes kisebb célokat kitűznie az embernek. És arra is­ rá kellett döbbennem, hogy igen sokan nem az átgon­dolt meggyőződésük, értékrendjük szerint cselekszenek, ha­nem a hatalom megszerzése érdekében. Ami a kutatói életfor­mához való visszatérést illeti, miniszterként sikerült régi ál­momat megvalósítani, hogy tudniillik a pécsi egyetemen is le­gyen néprajz szak. Ez a tanszék az egyik legerősebb fóruma a néprajztudomány oktatásának.­­ A paraszti életforma a múlté, a magyar népművészetből - tisztelet a kevés kivételnek - a külföldi turisták vásárlási kedve szerint felhígított áru lett, mit tud kutatni, gyűjteni a mai, lelkes növendék néprajzkutató?­­ Az emberi kultúra vizsgálata - ez a néprajztudomány fel­adata. Téma tehát mindig lesz, „csak” a hagyományos parasz­ti kultúra kutatói kerülnek olyan helyzetbe, mint az ógörög és a római kultúra kutatói, egyszer s mindenkorra lezárt világgal kell foglalkozniuk. De amíg emberiség lesz, a klasszikus ókort kutatni s tanítani fogják. Az összevetés igen helytálló, a parasz­ti kultúra, mely a XX. századi modernizáció következtében megállt (föloldódott), a maga teljességében éppen olyan érté­ket képvisel, mint az antikvitás. Egyébként pedig az élet min­den területe tárgya lehet a néprajztudománynak, amelyet egy­re gyakrabban neveznek kulturális antropológiának, hogy mi­ért terjed Magyarországon a Hare Krisna, miként viselkednek egymás között a diákok Budapesten és Kolozsváron... Végte­lenül gazdag a néprajztudomány tematikai tárháza, az emberi kapcsolatok sokasága, a teljes emberi valóság szolgáltatja az anyagot, nem az egyénire vagyunk kíváncsiak, hanem azokra a szabályokra, mértékekre, amelyek egy-egy közösség, népesség életét irányítják, jellemzőit adják. FOTÓ: MAGYAR NEMZET-ARCHÍV .Negyven-ötven éven át az élet fontos szeletét iktatták ki ismeretvilágunkból. Sándor György MESTERNÉGYES MÁNDY-GALLAI-KOCSIS­RAGÁLYI Most ők. Hiszen... Talán... Lehet, hogy... (Az egész olyan.) NA IGEN! Eltűntek? Elsüllyedtek? Vagy inkább én tűntem el? . (Követhetők?­hetetlenek?) AZOK AZ ÉVEK... Azok a bizonyos ötvenesek. (Kocsisnak még két hónap volt hátra... de hát nem várta meg.) Meddig él egy ember? Hát ez gyönyörű! Ez már mindennek a tete­je! Még ő néz le bennünket! Onnan fönt­ről... Joggal. (Az amputált bokájáig sem érünk fel.) Magasiskola! AZ ISZAPSZÜRKE RETTEGÉS ÉVEI Keressem meg? Indítsak vadászatot? Re­ménytelen: FEHÉR, TÜSKESZAKÁLLAS FÉRFI AZ AJTÓRÉSBEN És valami ősi sértődöttség. Egyáltalán, csak arra vár, hogy megsértsék? Ez most nem a levelezés ideje. (PUSKÁS vagy KOCSIS?) Ki volt a nagyobb? Nem rajongtak egymásért, de ezt a pályán egyikük játékán sem lehetett észrevenni... Arra a 90 percre mindkettő ki tudta kapcsolni érzelmeit... ISMERŐS ARC Lehet, hogy sohase találkoztunk, de akkor is ismerős. Valahogy mégis... Csakhogy... Ezt már nem. És még hogy... (Nevetséges.) (ENYHE KIFEJEZÉS) Hát ez a fontos? Ez most a legfontosabb? „Mikor élet-halál harc van!” (Csak a zsák­mányért?) (Túl direkt... az igény...jelen­­ség?) Nincs kérdés. Nincs válasz. (Nagy ge­neráció? Kell egy csapat? Álmodó ifjúság?) DE HÁT MI EZ A RETTEGÉS? (Mitől? Kiktől?) Mintha... Akárhogy is... Mégpedig... Vagy éppen. Kinek, kiknek kellene... tartozik az ember... elszámol­ni?! (Ki, kik, akik ezt egyáltalán számon kérhetik?!) Kiért, miért, világok, közöljétek! KI IS VAN ITT, KI VAN JELEN? és ki figyel, s kit is figyel(t)?! (PILINSZKY.) Bűn az, minek nyomát is sikerül eltüntet­nünk. VAN MÉG SZIGET? (a szárazföldön?) NEM VITÁS. VÁR. FIGYEL... Ki tudja, talán... Talán a fényképét láthat­tam valahol. Az arcmását? A valódit? (Az igazat is mondd ki!) CSAK EGY MOZI. FOTOGRÁFIA... (Ragályi vette fel.) Előzőleg Minarik, a föld­ről. A gyepről. A labdát. Golyót. (Ahogyan az volt fényképezve...!) Valóságos kis glóbusz... pedig akkor nem volt éppen kö­rülötte világverseny. DE MÉG BENNE VOLT VILÁGUNKBAN A FÖLD­ GÖMBÉRZÉKE Aztán majdnem elvette GARASTÓL, CHAPLIN. (A diktátor.) Szabályosan. Le­szerelte? (Mivel?) Leszerelt?(hetett???) A többit tudjuk... (nem csak a berlasztin... a sajátunkon.) Talpuk alatt fütyül a szél... De előtte még TÓTH János mozija. MAGYAR-OSZTRÁK (Persze hogy futball.) KOSSUTH és DEÁK (nem a Bamba) néz a lelátóról. Hosszú vág­ta. Mándy a kapu előtt. Mintha 40 éve erre készült volna... (1984-ben írja BALASSA.) 40 méterről pottyan elé a labda, hajszál­pontosan... Fél ívbe tökéletesen besűríti magyarságlátomását. Kossuth percenként fölpattan, Deák az óráját nézi. (A sajátját.) Itt az idő...? vagy majd csak eljön annak is az ideje...? Valami 19. századi eredetű, ne­mes és félőrült nemzethalál-rögeszmét si­kerül felidéznie, visszájáról hitelesítenie és kifordítania azzal, hogy a meccsen a ma­gyarok rúgnak gólt. A Temetők-novella Vörösmarty Előszóját megkísértve és ma­­gyarságkísértetként felidézve, egy VIII. ke­rületi, mándys ’56-vízió. Mándy ma (1980— 83-ban!) Átkelésé­ben még és már olyan mondatokat mer leírni, amilyeneket senki, s amelyek a magyarság alapmondatait idé­zik. („Sötét szárnyát kiterjeszti az elnyo­­más. ) ZIDANE KISPADON, KOCSIS, MESTERNÉGYES - 1960-ban, a Wolwerhampton Wanderers elleni Eb-döntőn, az egykori 6:3 színhe­lyén, Londonban. Több hónapos kórházi ápolás után már eleve sérülten, bicegve fut ki, szünetben elájul az öltözőben. De ínsza­kadással, törött vállal, egy injekció után mégis kimegy a második félidőre (mert fél, hogy ha nem megy vissza, többé nem is mehet). ZIDANE-ban időnként KOCSIST látom meg... (PELÉ-ben, BECKEN­­BAUER-ben, VARGA ZOLI-ban.) Egyéb­ként még két remekbe sikerült Kocsis-gól kerül a második félidőben is az angol kapu­ba (pedig alig lát a fájdalomtól). APÁM NEM AKARTA ELHINNI RÓLA, HOGY ÍRÓ Hogy egyáltalán ő írja a Mándy-novellákat. Egy öregedő tornatanár. (Bokaficamos te­niszbajnok, állástalan pincér.) Ha Horthy idejében mond fel a szobafestőnek, ma egy boldog ország vagyunk - tűnődött apám, majd kifejtette a magyarok örök késedel­méről vallott, tántoríthatatlan nézeteit. „De még mennyire!” - bólogatott Iván (GAL­­LAI emlékezete szerint). Oh, ő mindennel egyetértett. AZ ÉDESPAPÁNAK MI A FOGLALKOZÁSA? - kérdezte apám. „Méghogy foglalkozás! - legyintett Mándy fátyolos fejhangú, álmos, lemondással. - Arról talán ne is beszéljünk...” MAGA LATIN ISKOLÁBA JÁRT? - kérdezte váratlanul, de nem ok nélkül az apám. „Igen - mondta Iván. - Illetve... Csak négy és fél gimnáziumot végez­tem...” „Összesen? - ijedt meg anyám. - És miért hagyta abba?” „Nem is tudom - felelte Iván. - Valahogy nem volt hozzá kedvem...” TESSÉK: EGY NÉGY ÉS FÉL OSZTÁLYT VÉGZETT BUKOTT EMBER! A Múzeum körúti bölcsészkar folyosóján találkoztunk először. De Mándy csak „be­szagolt” az egyetemre. (Talán a lépcsőház kőkorlátja tetszett meg neki...)

Next