Magyar Nemzet, 2002. június (65. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-22 / 144. szám
a Magyar Nemzet Magazin 2002. június 22., szombat Andrásfalvy Bertalan Magyar Örökség-díja Ideálok és realitások Nagyváradon, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület dísztermében hirdetik ki ma, június 22-én a Magyarországért Alapítvány által felkért bírálóbizottság tagjai - a hozzájuk érkező állampolgári javaslatok alapján -, hogy a Magyar Örökség kitüntető címet kapja Ady Endre géniusza; az Erdélyi Múzeum Egyesület társadalom-, tudomány- és gazdaságszolgálata és alapítója, gróf Mikó Imre; a Nagybányai Művésztelepnek az egyetemes magyar képzőművészetért végzett alkotótevékenysége; Illyés Kinga művészetében az erdélyi magyar kultúra példaértékű megjelenítése; Beke György életművében a kisebbségi és szórványsors valósághű elbeszélése; Domokos Pál Péternek a moldvai csángók megtartásáért folytatott állhatatos tevékenysége; valamint Andrásfalvy Bertalan néprajztudósi és közéleti munkássága. 1 T. Ő r. S F. 1 G A B R I F. 1.1. A___________________ A huszonhetedik alkalommal átadott Magyar Örökség cím új birtokosai közül Andrásfalvy Bertalant kérdeztük, miként szolgálhatja a tudós nemzeti örökségünk felfedeztetése által a jelent és a jövőt. Beszélgetésünk fundamentumául azt a kétrészes ismeretterjesztő filmet választottuk, amely a Magyarok a Kárpát-medencében című televíziós sorozat részeként tán örökre eltűnt kultúrát és életformát idéz meg, és amelynek forgatókönyvírója is, műsorvezetője is Andrásfalvy Bertalan. Költői szárnyalásokkal dicséri a múltat, és prófétai indulatokkal vádolja a jelent abban a tanulságos és látványnak is elragadó ismeretterjesztő fimben, amely az ártéri gazdálkodással foglalkozik. Akik minisztersége idején, 1990 és 1993 között azzal riogatták az embereket, hogy a néprajztudósból lett főhivatalnok karikás ostorral hajtja be a népet a templomokba, talán most sem fukarkodnának a rosszindulatú megjegyzésekkel. A népi hagyományvilágból vett érv és tudás a 111. évezredben sem „nyerő" bizonyos körökben. Jelenkori árvizeink idején szólaltam meg először nagy nyilvánosság előtt, Árvízvédelem másképp címmel mondtam a magamét, 1973-ban és 1975-ben megjelent könyvem alapján. Azt hajtogattam, hajtogatom ma is, zsákutcába vitt bennünket az a felfogás, hogy egyre magasabbra épített gátakkal nem fenyegethet az ár. Dehogynem fenyeget, sőt láthattuk, a háztetők magasáig ér sok helyütt a víz, amely ha nem töri át az egyre magasabb gátakat, hatalmas belvizek keletkeznek. Milliók mennek el kiszivattyúzásukra, majd ugyanazokon a területeken pár hónappal később, júliusban, augusztusban akkora a szárazság, hogy semmi nem terem meg a földeken. Nemcsak én hajtogatom, hanem a Tisza menti települések polgármesterei is, hogy meg kell hagyni a víznek azt a területet, amit el akar önteni. Arról gondoskodjanak, hogy hasznot hajtson, majd vissza is térjen a medrébe! A lerövidített Tiszának meggyorsult a folyása, csaknem duplájára nőtt az esése. Ennek következtében kis víznél a folyómeder mélyül, közepes vízmennyiségnél a hullámtér magasodik. Nagy szárazságok idején a mély folyómeder szinte leszívja a talajvizet, a hullámtér befogadóképessége pedig évről évre csökken. A helyzet, miután a Keleti-Kárpátokban kipusztították az erdőségeket, egyre rosszabb lesz, a lemenő vízmennyiség csökkenésére nem számíthatunk. Arra viszont igen, hogy az Európai Unióba való belépésünk után, mint csekély termőképességű ártéri területet, fel kell adni ezeket a földeket. Nem mindegy, hogy minek adjuk fel. - Jó tanácsért vissza kellene tehát fordulni a múltba - ezt sugallja a nemrégiben kitünteti ismeretterjesztő film, Báli Jánossal közös munkája is. Vissza azokba az időkbe, amikor még az iskolázatlan emberek is tudták, miként kell a szeszélyes folyók mentén okosan élni... A néprajztudományt azonban sokan a múzeumok, skanzenek falai közé zárt, szobatudósok körébe utalandó diszciplínákhoz sorolják még ma is. Szerintem pedig olyan tudomány, amely a múltnak mindazon tapasztalatait tárja fel, amikről megfeledkeztünk, vagy amit mint terhet meggondolatlanul kihajítottunk az életünkből. Nem azt mondom én, hogy az ártéri gazdálkodást abban a formában kellene visszaállítani, ahogyan a középkorban működött, de az is bizonyos, hogy azzal a módszerrel sokáig nem vihető vízgazdálkodásunk, ahogyan Vásárhelyi Pál óta gondolkodunk róla, egyre szűkítve folyómedreinket. Ahhoz azonban, hogy ezek a hasznos tudnivalók visszakerüljenek a régmúltból mindennapi ismereteink közé, aligha elegendő a néprajztudós kutatói, tanulmányírói tevékenysége. Szűk szakmai kört képes csak mozgósítani általa, s nem a tömegeket. Oda kell hát tolakodnia a döntéshozók közelébe, azokhoz, akik az iskolai oktatás menetét megszabják, előttük kell hangoztatni e nézeteket. Sajnos negyven-ötven éven át az élet fontos szeletét iktatták ki ismeretvilágunkból, és azóta se merünk beszélni róla. Hogy mit jelent egy kulturális közösséghez, egy néphez, nemzethez tartozni. A hagyomány, miként a nyelv, mindig nemzethez kötött. „Egy nemzetet megtartani - írta Széchenyi István a Kelet Népében -, sajátságait mint ereklyét megőrizni... s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés?” Döntéshozókról szólván, példaértékű lehet, kiváltképp mostanság, ahogyan Andrásfalvy Bertalan a miniszteri bársonyszékből, mondhatni, zökkenőmentesen visszatalált a néprajzkutató gályapadjához. Csak a kívülállók számára látszott ez a váltás egyszerűnek, vagy az volt, csakugyan, a valóságban is? - Miniszterségem három esztendeje alatt sem szakadtam el teljesen tudományomtól, csak nem mívelhettem. Ma már úgy összemosódik az az idő az emlékezetemben, mintha egyetlen zsúfolt napja lett volna az életemnek. Soha nem készültem adminisztratív, kormányzati pályára, de úgy gondoltam, amit a néprajzból megtanultam, talán érvényesíthető lesz egy főhivatalban. Nem számoltam vele, hogy a politika nem az ideák világa, hanem a lehetőségeké. Nem tudtam mindent keresztülvinni, amit szerettem volna. Fájdalmasan érintett, hogy akkor parancsoltak le az állványról, amikor már raktuk a falakat. Nem tudom, hogy valóban hasznára voltam-e a magyar kultúrának, hogy nem lett volna valaki más nálam jobb a miniszteri posztra, de az bizonyos, hogy az a háromesztendei „pokoljárás” sokat változtatott néprajzkutatói szemléletemen is. Valószínűleg rá se találok e nélkül azokra a témákra, amelyek ma értelmet adnak az életemnek. Megtanultam, hogy az ideálok mellett a realitásokat jobban figyelembe kell venni, hogy érdemes kisebb célokat kitűznie az embernek. És arra is rá kellett döbbennem, hogy igen sokan nem az átgondolt meggyőződésük, értékrendjük szerint cselekszenek, hanem a hatalom megszerzése érdekében. Ami a kutatói életformához való visszatérést illeti, miniszterként sikerült régi álmomat megvalósítani, hogy tudniillik a pécsi egyetemen is legyen néprajz szak. Ez a tanszék az egyik legerősebb fóruma a néprajztudomány oktatásának. A paraszti életforma a múlté, a magyar népművészetből - tisztelet a kevés kivételnek - a külföldi turisták vásárlási kedve szerint felhígított áru lett, mit tud kutatni, gyűjteni a mai, lelkes növendék néprajzkutató? Az emberi kultúra vizsgálata - ez a néprajztudomány feladata. Téma tehát mindig lesz, „csak” a hagyományos paraszti kultúra kutatói kerülnek olyan helyzetbe, mint az ógörög és a római kultúra kutatói, egyszer s mindenkorra lezárt világgal kell foglalkozniuk. De amíg emberiség lesz, a klasszikus ókort kutatni s tanítani fogják. Az összevetés igen helytálló, a paraszti kultúra, mely a XX. századi modernizáció következtében megállt (föloldódott), a maga teljességében éppen olyan értéket képvisel, mint az antikvitás. Egyébként pedig az élet minden területe tárgya lehet a néprajztudománynak, amelyet egyre gyakrabban neveznek kulturális antropológiának, hogy miért terjed Magyarországon a Hare Krisna, miként viselkednek egymás között a diákok Budapesten és Kolozsváron... Végtelenül gazdag a néprajztudomány tematikai tárháza, az emberi kapcsolatok sokasága, a teljes emberi valóság szolgáltatja az anyagot, nem az egyénire vagyunk kíváncsiak, hanem azokra a szabályokra, mértékekre, amelyek egy-egy közösség, népesség életét irányítják, jellemzőit adják. FOTÓ: MAGYAR NEMZET-ARCHÍV .Negyven-ötven éven át az élet fontos szeletét iktatták ki ismeretvilágunkból. Sándor György MESTERNÉGYES MÁNDY-GALLAI-KOCSISRAGÁLYI Most ők. Hiszen... Talán... Lehet, hogy... (Az egész olyan.) NA IGEN! Eltűntek? Elsüllyedtek? Vagy inkább én tűntem el? . (Követhetők?hetetlenek?) AZOK AZ ÉVEK... Azok a bizonyos ötvenesek. (Kocsisnak még két hónap volt hátra... de hát nem várta meg.) Meddig él egy ember? Hát ez gyönyörű! Ez már mindennek a teteje! Még ő néz le bennünket! Onnan föntről... Joggal. (Az amputált bokájáig sem érünk fel.) Magasiskola! AZ ISZAPSZÜRKE RETTEGÉS ÉVEI Keressem meg? Indítsak vadászatot? Reménytelen: FEHÉR, TÜSKESZAKÁLLAS FÉRFI AZ AJTÓRÉSBEN És valami ősi sértődöttség. Egyáltalán, csak arra vár, hogy megsértsék? Ez most nem a levelezés ideje. (PUSKÁS vagy KOCSIS?) Ki volt a nagyobb? Nem rajongtak egymásért, de ezt a pályán egyikük játékán sem lehetett észrevenni... Arra a 90 percre mindkettő ki tudta kapcsolni érzelmeit... ISMERŐS ARC Lehet, hogy sohase találkoztunk, de akkor is ismerős. Valahogy mégis... Csakhogy... Ezt már nem. És még hogy... (Nevetséges.) (ENYHE KIFEJEZÉS) Hát ez a fontos? Ez most a legfontosabb? „Mikor élet-halál harc van!” (Csak a zsákmányért?) (Túl direkt... az igény...jelenség?) Nincs kérdés. Nincs válasz. (Nagy generáció? Kell egy csapat? Álmodó ifjúság?) DE HÁT MI EZ A RETTEGÉS? (Mitől? Kiktől?) Mintha... Akárhogy is... Mégpedig... Vagy éppen. Kinek, kiknek kellene... tartozik az ember... elszámolni?! (Ki, kik, akik ezt egyáltalán számon kérhetik?!) Kiért, miért, világok, közöljétek! KI IS VAN ITT, KI VAN JELEN? és ki figyel, s kit is figyel(t)?! (PILINSZKY.) Bűn az, minek nyomát is sikerül eltüntetnünk. VAN MÉG SZIGET? (a szárazföldön?) NEM VITÁS. VÁR. FIGYEL... Ki tudja, talán... Talán a fényképét láthattam valahol. Az arcmását? A valódit? (Az igazat is mondd ki!) CSAK EGY MOZI. FOTOGRÁFIA... (Ragályi vette fel.) Előzőleg Minarik, a földről. A gyepről. A labdát. Golyót. (Ahogyan az volt fényképezve...!) Valóságos kis glóbusz... pedig akkor nem volt éppen körülötte világverseny. DE MÉG BENNE VOLT VILÁGUNKBAN A FÖLD GÖMBÉRZÉKE Aztán majdnem elvette GARASTÓL, CHAPLIN. (A diktátor.) Szabályosan. Leszerelte? (Mivel?) Leszerelt?(hetett???) A többit tudjuk... (nem csak a berlasztin... a sajátunkon.) Talpuk alatt fütyül a szél... De előtte még TÓTH János mozija. MAGYAR-OSZTRÁK (Persze hogy futball.) KOSSUTH és DEÁK (nem a Bamba) néz a lelátóról. Hosszú vágta. Mándy a kapu előtt. Mintha 40 éve erre készült volna... (1984-ben írja BALASSA.) 40 méterről pottyan elé a labda, hajszálpontosan... Fél ívbe tökéletesen besűríti magyarságlátomását. Kossuth percenként fölpattan, Deák az óráját nézi. (A sajátját.) Itt az idő...? vagy majd csak eljön annak is az ideje...? Valami 19. századi eredetű, nemes és félőrült nemzethalál-rögeszmét sikerül felidéznie, visszájáról hitelesítenie és kifordítania azzal, hogy a meccsen a magyarok rúgnak gólt. A Temetők-novella Vörösmarty Előszóját megkísértve és magyarságkísértetként felidézve, egy VIII. kerületi, mándys ’56-vízió. Mándy ma (1980— 83-ban!) Átkelésében még és már olyan mondatokat mer leírni, amilyeneket senki, s amelyek a magyarság alapmondatait idézik. („Sötét szárnyát kiterjeszti az elnyomás. ) ZIDANE KISPADON, KOCSIS, MESTERNÉGYES - 1960-ban, a Wolwerhampton Wanderers elleni Eb-döntőn, az egykori 6:3 színhelyén, Londonban. Több hónapos kórházi ápolás után már eleve sérülten, bicegve fut ki, szünetben elájul az öltözőben. De ínszakadással, törött vállal, egy injekció után mégis kimegy a második félidőre (mert fél, hogy ha nem megy vissza, többé nem is mehet). ZIDANE-ban időnként KOCSIST látom meg... (PELÉ-ben, BECKENBAUER-ben, VARGA ZOLI-ban.) Egyébként még két remekbe sikerült Kocsis-gól kerül a második félidőben is az angol kapuba (pedig alig lát a fájdalomtól). APÁM NEM AKARTA ELHINNI RÓLA, HOGY ÍRÓ Hogy egyáltalán ő írja a Mándy-novellákat. Egy öregedő tornatanár. (Bokaficamos teniszbajnok, állástalan pincér.) Ha Horthy idejében mond fel a szobafestőnek, ma egy boldog ország vagyunk - tűnődött apám, majd kifejtette a magyarok örök késedelméről vallott, tántoríthatatlan nézeteit. „De még mennyire!” - bólogatott Iván (GALLAI emlékezete szerint). Oh, ő mindennel egyetértett. AZ ÉDESPAPÁNAK MI A FOGLALKOZÁSA? - kérdezte apám. „Méghogy foglalkozás! - legyintett Mándy fátyolos fejhangú, álmos, lemondással. - Arról talán ne is beszéljünk...” MAGA LATIN ISKOLÁBA JÁRT? - kérdezte váratlanul, de nem ok nélkül az apám. „Igen - mondta Iván. - Illetve... Csak négy és fél gimnáziumot végeztem...” „Összesen? - ijedt meg anyám. - És miért hagyta abba?” „Nem is tudom - felelte Iván. - Valahogy nem volt hozzá kedvem...” TESSÉK: EGY NÉGY ÉS FÉL OSZTÁLYT VÉGZETT BUKOTT EMBER! A Múzeum körúti bölcsészkar folyosóján találkoztunk először. De Mándy csak „beszagolt” az egyetemre. (Talán a lépcsőház kőkorlátja tetszett meg neki...)