Magyar Nemzet, 2002. június (65. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-22 / 144. szám

Vegyes vágott ■ Ti­mi­si Ferenc__________________________________________ Szilvássy D-209-es et. Valami Almássy vagy Dióssy vagy mit tudom én, ki, aki miniszterelnököt játszik éppen, elmondta a parlamentben, hogy ő nem volt tégla. Nem hát. Ő maga volt a habarcs. Az összekötő. Becsapta a választóit, sőt koalíciós partnerét is. Most az ország hitelét kockáztatja, miután a sajátját már el­játszotta. Kijelentette, hogy ő nem foglalkozik a visszavonulás gondolatá­val. Akkor foglalkozzunk vele mi, és mondassuk le. Miénk itt a tér. András bácsi 75 éves Amikor először találkoztam vele, bizony a torkomban dobogott a szí­vem. Pedig ő hívott magához, ha jól emlékszem, a Földművelésügyi Mi­nisztérium egyik budai üdülőházába. A csángó számánom (szűröm), volt rajtam. András bácsi a kapuban állt, és azt mondta: Na, Feri, felétek is sokat esett az eső! Az már igaz. Most is esik, mondtam az égre mutatva. Ki az esőt kerüli, sokszor vízbe tapad, mondta ő, és beterelt a házba, ahol a felesége és egy éppen ott őszelő fiatal pár lakott. Utóbbiakról mindjárt láttam, hogy egy napon még miniszterek lesznek, mert üvöltött róluk, hogy belügyi alkalmazottak. Mivel mindketten tudtuk, hogy a la­kás be van mikrofonozva, nem tettünk lakatot a szánkra. Borozgattunk is kicsinyét, amit András bácsi felesége fejcsóválva nyugtázott. Egyszer dedikációért álltunk sorba (némely minisztériumi dolgozók a sor elejére pofátlankodtak), s amikor A.-nak ajánlotta egyik könyvét, meg­jegyeztem, hogy a pocakosokra (mint én is) nehéz világ jár. Főleg nyáron. Be kell menni egy mellékutcába, s mikor senki sem lát, kieresztem a pocakom, mondta András bácsi, a még ép szemével hunyorítva. (Vagy már csak én emlékszem így?) Az biztos, hogy már a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után volt, amikor odautaztunk egy estre. Cimborám, aki az estet vezette, mint a „legnagyobb magyar írót” konferált be. A legnagyobb író most éppen Pesten van, mondtam, és úgy hívják, hogy Sütő András. Én maximum a legmagasabbak egyike vagyok. A közönség máris az enyém volt, mielőtt egy sort olvastam volna. Mondatok a fociról Magyarországon milliók játsszák a focit, csak azért, hogy legalább addig ne kelljen nézniök a magyar profikat. A magyar futballcsapat átmeneti korszakát éli, a rosszból a katasztrofális felé tart. Egy koreai csatárról mondták: olyan alacsony, hogy múltkor leesett a létráról, amikor földiepret szedett. Egy tapcsiról: ha hideg van, akkor is melegítheti a lábát, ha csak mé­lyeket lélegzik. Egy olaszról: sokoldalú játékos - minden poszton használhatatlan. A focistáknak okosabbnak kéne lenniök az amerikai futball játéko­sainál, mert a fejüket is használhatják. Ennek ellentmond a következő kérdésbe rejtett válasz. Miért szeretik a focisták az okos nőket? Mert az ellentétek vonzzák egymást. (Olcsó, de igaz.) Mi a legnélkülözhetetlenebb dolog egy futball-vb-n? A rohamrendőrség. Mi a legnagyobb kupi Magyarországon? A focipályák, mert hetente még mindig több ezer embert csesznek át. A Nemzetközi Meleg és Leszbikus Labdarúgó Szövetségnek (IGLFA) még mindig csak kevés tagja van. Legsikeresebb tagjuk, Justin Fashanu, akiért egymillió fontot fizetett ki egy angol klub, harminchét éves korá­ban öngyilkos lett. Egy hajdani megszállt vallomása a mostanra­ kiderült-hogy­­rokonok­ vagyunk csapathoz: Hajrá, törökök! Kokó meg a kultúra A múltkor azt mondta egy tévéhülye egy profi ökölvívómeccs bírójáról: Csak a neve Frank Capuccino. Különben amerikai. Szegény Kokó vetélkedőműsort vezet az egyik szennycsatornában. A kérdések szintje közepes érettségi, a játékosok szintje általános iskola hetedik osztály. Kokó iszonyatos zakóban, borzalmas ingben, fahangon (mintha hangszimulátor beszélne helyette), a papírjából csak pillana­tokra fölnézve vezényli a műsort. Egyszer azt mondja: Publius Ovidius Naso. Örülök, hogy ki tudtam ejteni. Egy másik műsorban egy kérdést tett fel: Mi a neve Indiában a kasztokon kívüli embernek? Egy válaszadó: Érinthetetlen. Mire Kokó: Helytelen válasz. Pária. Egyet tud jól mondani: Kezeket a gombra! Barátom, V. (1.) Este Makó belvárosában hajtunk a megengedett sebességgel, amikor egy tudatlan kóbor kutya tétovázik előttünk az úton. Mindketten kutyabo­londok vagyunk. V. lassít, majd megáll, és rádudál a kutyára. A kutya visszaugrik a járdára. Mögöttünk a rendőrök dudálnak ránk. Amikor el­haladnak mellettünk, a fiatal zsaru kiszól a kocsiból: Itt alszó’ e’, te!... Barátom, V. (2.) Legalább ötszáz gyászoló előtt tart búcsúztató beszédet barátom, ami­kor megszólal a zsebében a bunkofonja. A szignálja ráadásul a nászin­dulót játssza. A temetőben, V. reszkető kézzel kapcsolja ki az új masi­nát, és folytatja a beszédet. Egyszer csak megszólal az egyik lánya a zsebéből: Apa! Ott vagy, apa? Miért nem veszed fel? A fegyverjavítóban A fogorvosomnak mondom: Innen a fegyverjavítóba megyek! Rám kacsint: Csak nem? Nem. A lábamon van valami gomba. A bőrgyógyásznál (amit boldogult úrfikoromban még „fegyverjavító­nak” hívtam Boncz Géza után) mindenki gyanakodva figyeli a másikat. Idő van rá, egy órát várok. Próbálok sétálgatni, de a „Csontsűrűség-vizs­­gáló”-nál visszafordulok. Odabenn azt mondom a szelíd, szép arcú orvosnőnek: Sokat utaztam. (Most egy kicsit elfáradtam, jut eszembe Krúdy.) Az­tán múlt héten felfedeztem. Azóta Canestennel kenem. Hiába. Közben leveszem a cipőm, a zoknim. Az orvosnő a lábamra pillant. Csúnya, mondja. Én is az vagyok, mondom. Már a recepteket írja, amikor rám néz: Cukor? Elő akarom venni a „Halls”-t a zsebemből. Aztán mégis azt mondom: A véremben? Igen. Volt már egy kérdőjel ebben az ügyben. Két éve, írjak egy beutalót? Ne, mondom. Úgyse megyek el. Aki az orvosok kezére adja magát, annak úgyis vége. Ugye, ezt nem a bőrgyógyászokra értette? Nem, ők kivételek. De azért nem mondom azt elmenőben, hogy: Viszontlátásra. György, a magyar lovag . Száraz Mik­áiós György_________________________ S­ zeretem a lovakat. (Talán nagyobbik lányomtól örökölhettem, aki évekig versenyszerűen lovagolt, most pedig az állatkertben gazt gyomlál, hogy a zebrák, lovak és más patás négylábúak kö­zelében legyen.) A hús-vér lovakat éppúgy szeretem, mint a róluk készült rajzokat, festményeket, szobrokat. Utóbbiak közül egyik kedven­cem a Kolozsvári testvérek XIV. századi Szent György-szobra. Az erede­ti hatszáz éve a prágai várban áll, egy másolata Kolozsvárott, egy másik Budapesten, az Epreskertben, a harmadik - a hozzám legközelebbi - a Halászbástya díszlépcsője mellett látható. Ezt egy időben sűrűn megcso­dáltam, mert lányaim s jómagam sokat lófráltunk arra a kutyával. Nem­régiben kisebbik sarjam osztálya feladatul kapta a rajzórán: rajzolnák le a szobrot, lovat és lovasát. Aki nem készül el, befejezheti a munkát isko­la után, így hát egy délután kutyástól együtt ismét arra vettük az irányt. Amíg a gyermek és az eb - ki-ki a maga természete szerint­­ a dolgát vé­gezte, addig én henyéltem, bámultam a szobrot. És Szent György, a ma­gyar lovag ismét lenyűgözött. Eldöntöttem, megírom róla, amit tudok. Bertényi Iván egy dolgozatában nem kevesebbre biztat, mint hogy „merjük végre kimondani, az Anjou-korban egyes területeken, például a szobrászatban, Magyarország állt az európai fejlődés élén”. A kijelentés merésznek tűnhet, de ha alaposabban megnézzük Kolozsvári Márton és György lovas szobrát, akkor könnyen beláthatjuk, kell legyen abban igazság. Tudjuk, hogy a kolozsvári születésű mesterek majd’ harminc éven át Váradon, Szent László király városában, Károly Róbert és Nagy Lajos szeretett püspöki székhelyén működtek. Tudjuk, hogy édesapjuk, Miklós mester festő volt. Gyanítjuk, hogy festő és fiai nem erdélyi szá­szok, hanem magyarok voltak. Szent György hátul befont, magyaros haj­viselete és a lószerszám típusa is magyar mesterek munkájára utal. Azt is tudjuk, hogy 1370 körül kezdtek dolgozni Szent István, Szent László és Szent Imre herceg álló alakos szoborcsoportján, s hogy 1390-ben elké­szítették az alapító szent király, László életnagyságú lovas szobrát. Vé­gül, sajnos, úgy tudjuk, hogy az 1373-ban készült Szent György az egyet­len alkotásuk, ami máig fennmaradt. Ennyit tudunk. És ettől kezdve bármit állítunk, rögtön kérdeznünk is kell. Elbizonytalanodunk. Kezdve mindjárt azon, hogy a szobor remek eredendően vajon mire is szolgálhatott. Kútszobor volt? Udvart, parkot díszített? Netán oltáron állt? Honnan volt bennük a bátorság, hogy ilyen bonyolult mozgásban örökítsék meg lovát s lovasát. A ló ugrik, odébb táncol a földön fetrengő sárkánytól, teste enyhén kicsavarodik. Ha csak a szoborról készült fényképeket nézegetjük, azt hihetjük, száz-kétszáz esztendővel később készült alkotást látunk, ráadásul nem súlyos szob­rot, hanem asztali díszt, egy ötvösremeket. És most lássuk, mi is történik. A ló idegesen oldalaz. Toporogni, táncolni kényszerül a lábára tekere­­dő pikkelyes szörnyfarok miatt. Jó ló. Hű, de jó! Ugrana, de nem ugrik. Ta­nult katonaló. Ágaskodna, legszívesebben kidobná jobbra a farát, de nem teszi. Fegyelmezetten annyit mozdul csak, amennyi kell, amennyit a lovas baljában megfeszülő kantár enged. Szinte érezzük a megregulázott energi­át, ahogy toporogva, idegesen táncolva forog a lándzsa tengelye körül. A lándzsa körül, amely a földhöz szegezi a vergődő férget. Bizony jó ló ez! Bátor csődör. Vagy inkább okos, nyugodt kanca? Mén lesz! Igen, egy pari­pa. Heréit. Egy szép fríz. Sem nem hideg­, sem nem igazán melegvérű. Nyugodt, okos, könnyen tanítható. Fürge, kecses, mégis erős ló. Már a ke­resztes háborúk idején is használták. Kezes katonaló. Éppen ilyen hosz­­szú, hullámos sörénnyel ábrázolják, mint amilyen ennek van. És a lovag? A lovag sem retteg. Bízik a lovában. Hogy nem hagyja cserben. Bíznia kell benne, hiszen hagyja, hogy egészen előrecsússzon a lábfeje, valósággal befeszüljön a kengyelbe (nyilván a súlyos páncél is húzza), sarka befelé fordul, azzal is, miként a könnyedén balra húzott kantárszárral, jelzi a lónak, hogy ne ugorjon előre, ne törjön ki, fordul­jon a törzse körül, lehetővé téve lovasának, hogy a lándzsával dolgozzon, azt a szörny torkába feszítse. Összeszokott páros ez. Ló és lovasa. Teszik a dolgukat, ölik a sár­kányt. Mert itt nem a sárkány a főszereplő. Még meg is sajnáljuk. Re­ménytelen küzdelme, halála itt most másodrendű. Egyértelműen ló és lovasa a főszereplő. Szent György? Szinte mellékes. A fontos az, hogy lovag. Hiszen a lovagkirály, Szent László városában, Váradon járunk, s a szobor Nagy Lajos király idejében készül. Bajvívások, pompás tor­nák, Toldik és behemót cseh vitézek kora ez, amikor a magyarországi lovagi kultúra legfényesebben pompázik. A magyar királyi hatalom a világ mind a négy égtája felé terjeszkedik, Itália útjain most nem a magyar zarándokok sarui, hanem a magyar katonák, diplomaták lo­vai verik fel a port. Verona, Rimini, Bologna, Mantova, Modena dia­dalkapuval fogadja a nápolyi trónra törő Lajos királyt, aki valamivel később megszerzi a lengyel koronát is. Terjed a lovagi eszmény, a Tró­ja- és Nagy Sándor-regények, Artúr legendái, s ezek nyomán a neme­si udvarokban mind több Tristán, Roland, Lancelot és Olivér névre hallgató gyermek tanulja a lándzsavetés mellett az udvarias viselkedés rejtelmeit. 1326-ban magyarországi lovagok hozzák létre Közép-Eu­­rópa első világi lovagrendjét - lám-lám, minő egybeesés! -, a Szent György-lovagrendet. Kolozsvári Márton és György a lovagkor legnagyobb szobrászai vol­tak. Művükön semmi nem idézi a vallásos áhítatot, hacsak a hihetetlen mesterségbeli tudás szentsége nem. Ló és lovasa nagy részletező kedv­vel, anatómiai tudással ábrázolt, vérbő figurák. Ahogy a szobor élettel teli, természettel nyüzsgő, sziklás talapzata sem a templomok hűvösét, hanem a szabad természet szellős, napsütéses nyitottságát tükrözi. - Vége? - Vége. - Felolvastam ugyanis a gyermeknek. Rajzolta, má­solta, bizonyos értelemben több köze van hozzá, mint nekem. - Nem rossz - mondja -, de nem tetszik. Félremagyarázod. Szerintem az egész­ben a legjobb a sárkány. Mert az igazán középkori. Magyar Nemzet­­ Magazin , 2002. június 22., szombat MAGÁNRENDELŐ Hotel Antarktisz B Szászi Móni__________ A­bból, hogy Ön ezt az írást olvassa, több dologra kö­vetkeztetek - így előre, persze... Tehát egy: a végére jutottam az írásomnak annak ellenére, hogy iszonyú a hőség, és ez itt még csak az eleje. Mármint a történetnek. Kettő: Ön megvette ezt az újsá­got, mi több, föllapozta - nem ám csak úgy legyezgeti magát vele, ahogyan azt más, épeszű ember tenné -, sőt eljutott eddig az olda­lig, és most minden figyelmét megfeszítve próbál valamiféle ér­telmet vagy kellemet kihámozni abból, amit ez idáig összehord­­tam. Nem lenne szép tőlem, ha nem próbálnék megfelelni az - amúgy teljességgel jogos -- elvárá­sának, igaz? a) Igaz. b) Nem igaz. c) Hát, ez nem igaz! Bizonyára az „a” választ jelölte be gondolatban, máskülönben ezt a mondatot már nem olvasná. Meg kell mondanom, hogy Ön igazán fe­gyelmezett, kitartó személyiség. Köszönöm az erőt, melyet felém sugároz - így utólag, persze... Pe­dig rettenetes a forróság! Távol álljon tőlem, hogy a szelle­mi képességeit alapjaiban kérdője­lezzem meg, de miért nem megy ki valami kellemes vízpartra, s fekszik be egy enyhet adó fűzfa árnyékába ahelyett, hogy művelődni próbál? a) Ez eddig eszembe se jutott, de jó ötletnek tartom. b) Ez már nekem is eszembe jutott, köszönöm, hogy megerősített! c) Ott fekszem, te hülye! Tehát „c”. Szívós jellem! Nyil­ván Ön miatt lettem író. Na, de eb­ben a kánikulában? Könyörgök, legalább szerezzen egy-két kabócát, rakosgassa őket a mosdó szélére, üljön bele egy kád friss, hideg vízbe, és engedje el magát! Meg engem... Jó ötlet, nem? a) Nem. b) A kádban ülök, de nincs ka­bócám. c) A kádban ülök, és van kabó­cám. Miért pont a „c” ? Ez minimum ellentmond az előző kérdésemre adott válaszának, miszerint a víz­parton hever az árnyékban, nem gondolja? Vagy vitt magával kádat, mos­dót meg kabócát? Maga tudja... Én ennyit nem fáradnék egy nya­valyás író miatt. Főleg nem har­mincöt fokban... Már megbocsásson, de nyo­maszt engem ez a feltétel nélküli ra­gaszkodás. Megbénítja az írói fantá­ziámat, gúzsba köti a szellememet, tollanként tépdesi ki a szárnyaimat. Nem várhatja el tőlem, hogy remek­művet alkossak a szabadságomtól megfosztva, egy szűk kis trópusi üvegházba zárva! Nekem, kérem, itt liánok tekerednek az izzadt testem­re, miközben hawaii mintás fürdő­ruhában ücsörögve koktélt szopoga­tok, a nyakamban egy butítóan illa­tos hibiszkuszfüzérrel. Ez iszonyat! Gondoljon bele, mennyivel jobb magának! A vízparton lustál­kodik egy kádban, a lágyan susogó fűzfa alatt, közben a mosdó szélén dünnyögnek a kabócák... Próbálom megérteni, hogy ekko­ra zajban nem könnyű olvasni, de hát, ember, ott van a kezében ez a jó kis újság, tekerje össze, és csapja már agyon azokat az óbégató rovarokat, vagy legalább spriccelje le őket víz­zel, attól pár percre elhallgatnak! Ne haragudjon a kioktató hangnemért, de képtelen vagyok ilyen lormában dolgozni! Plusz, ugye, a meleg... Árulja el, de őszintén: még mindig akarja, hogy írjak valamit? a) Hát, már nem nagyon... b) Hát, már nagyon nem... c) Még csak az kéne! Gratulálok! Bármelyik válasza tíz pontot érdemel. Ön művelt, kifi­nomult olvasó, mi több, minden írók igaz és hűséges barátja. Igazán megérdemli, hogy cserében írjak magának egy tanulságos történetet. Tehát: Hotel Antarktisz. De hülye cím! Hát, ott mínusz öt­ven fok van! Néha kevesebb... Azonnal belefagy a víz a kádba! Még akkor is hideg, ha alaposan felöltöz­ve ül bele az ember. Fagyott szemgo­lyóval különben sem lehet olvasni. Pláne írni! Nem beszélve a mosdó szélén a döglött kabócákról...

Next