Magyar Nemzet, 2003. március (66. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-29 / 74. szám

28Magyar Nemzet­­ Magazin 2003. március 29., szombat Az angolszász hatalmak és az Oszmán Birodalom feldarabolása­­ Gallipoli Az utóbbi napok nagy kérdése Irakban: bevonul-e Törökország a kurdok lakta északi területekre? Kétségtelen, ezzel Ankara kockára tenné a „felszabadító” hadműveletek sikerét, ám ha megvizsgáljuk, miképpen rajzolták át a térképeket az első világégés után, érthetővé válik, miért nem tölti el bizalommal Törökországot az újabb angolszász rendezési terv. Keresztes Lajos ír nagyhatalmak, főként Nagy-Britannia és Oroszország már a XIX. századtól megkísérelték, hogy maguknak biz­tosítsák az Európa beteg emberé­nek tekintett török birodalom leg­értékesebb részeit. Nagy-Britan­nia 1878-ban Ciprust, 1882-ben Egyiptomot, 1899-ben Kuvai­­tot szállta meg. Lord Salis­­bury brit miniszterelnök már 1895-ben Törökország felosztását javasolta, tervétől csak a határozott német tiltakozás térítette el. Ilyen körülmények között termé­szetesnek tekinthető, hogy Törökország a központi ha­talmaktól kért segítséget területi integritásának védel­mében. Míg az első hónapokban az antant megelége­dett volna Németországgal és az Osztrák-Magyar Mo­narchiával szemben kisebb területi módosításokkal, addig első pillanattól kezdve hadicéljai közé tartozott az Oszmán Birodalom területének teljes újjárendezése. A hadiállapot - az október 28-i orosz tengeri támadást követően - a török birodalom és Nagy-Britannia, illet­ve Franciaország között 1914. november 5-én, Isztam­bul és Pétervár között november 12-én állt be. London november 5-én annektálta az általa már korábban megszállt Ciprust, december 18-án brit protektorátus­sá nyilvánította Egyiptomot. Még Isztambul hadba lépése előtt, 1914. november 1-jén Sir Edward Grey brit külügyminiszter kijelentette, hogy Törökország nem lehet többé a szorosok őrzője. Buchanan, Nagy-Britannia pétervári nagykövete 1914. november 14-én már aszerint pontosította kormánya javaslatát, hogy a tengerszorosok és Isztambul „problé­máját” Oroszország elképzeléseinek megfelelően kell rendezni. A sietség érthető volt, hiszen a Reichswehr sú­lyos vereségeket mért az orosz hadseregre, s Pétervár gyenge hazai hadiipara miatt jórészt importból kívánta fedezni hadianyag-veszteségeit. A télen is jégmentes Murmanszk kikötőjét majd csak 1916-tól köti össze vasútvonal Pétervárral, a Balti-tengert peig a német flot­ta szilárdan ellenőrizte, így az orosz front fenntartása ér­dekében az antant számára alapvető fontosságúvá vált a tengerszorosok megnyitása. Az ezt hivatott, úgynevezett Gallipoli-hadműveletek megkezdése előtt az antantha­talmak az 1915. március 12-én életbe lépett „tengerszo­ros-egyezményben” határolták el törökországi érdek­szféráikat. Az egyezmény értelmében Isztambul, a Már­vány-tenger partvidéke és szigetei, a Dardanellák, Trákia délkeleti része, a Boszporusz-Sakarya-Izmiti­­öböl határolta területek a győzelmet követően orosz fennhatóság alá kerülnek. A német-orosz különbékével megzsarolt Párizs, hangsúlyozva a Szíriára vonatkozó francia igényeket, hozzájárult Pétervár kezdetben túl­zottnak tartott követeléseihez. London is elfogadható­nak tartotta az orosz igényeket, amennyiben a britek megkapják Törökország arabok lakta területeit, s kom­penzációként London megszállhatja az 1907. augusztus 31-i brit-orosz megállapodásban semleges területnek nyilvánított Közép-Perzsiát és Iszpahán térségét. A semleges Görögország hadba lépéséért cserébe London 1915-ben felajánlotta Athénnek Ciprust. A német tisztek vezette 5. török hadsereg azonban megállította és állóháborúra kényszerítette az 1915. áp­rilis 25-én a Gelibolu-félszigeten partra szállt brit és francia csapatokat. A közel félmilliós haderő sem tudta kikényszeríteni a döntést, így 1916. január 10-én - nagy mennyiségű hadianyagot hátrahagyva - az antant kénytelen volt kiüríteni a félszigetet. A gelibolyi kaland Winston S. Churchill haditengerészeti miniszter, a vál­lalkozás egyik fő támogatójának bukását is jelentette. Nem új a történelemben, hogy egy leendő szövetsé­gest többek között komoly hitelekkel győztek meg had­ba lépésének előnyeiről. Ezt példázza Olaszország esete is, melynek az 1915. április 26-i londoni szerződésben a központi hatalmak elleni hadüzenetét 50 millió font hi­tellel honorálta a brit kormány. Róma - az Oszt­rák-Magyar Monarchia területein túl - ígéretet kapott arra, hogy az 1912-ben megszállt Líbiát bekebelezheti. S amennyiben­ Franciaország és Nagy-Britannia a há­ború után afrikai német gyarmatokat szállna meg, eb­ben az esetben Olaszországot kompenzáció illeti meg Kis-Ázsiában, Szomáliában ás Eritreában. A brit hírszerzés 1914 óta keményen dolgozott, hogy felkelést robbantson ki a török birodalomhoz tar­tozó arablakta területeken. McMahon kairói brit főbiz­tos és Ibn Ali Huszein, a mekkai seriff (a ma is Jordánia trónján ülő hasemita dinasztia alapítója) között 1915- ben megkötött megállapodásban London elismerte a leendő arab állam függetlenségét, míg az arab fél meg­ígérte, hogy kirobbantja a szent háborút, a dzsihádot. Húszévi igényt formált Szíriára, Palesztinára, Kilikiára, Irakra és az egész Arab-félszigetre. Brit részről viszont csak a nyersanyagokban szegény területek átadásába egyeztek bele, de ezek felett is követelték London pro­­tektori jogainak kinyilvánítását és brit állampolgárok felvételét az új kormányba. Ez a követelés azonban a mekkai serifnek volt elfogadhatatlan. A nézeteltérések ellenére Huszein 1916. június 5-én kirobbantotta az arab felkelést, és magát Hidzsáz királyának koronáztat­ta, mely lépést Nagy-Britannia is elismert. Az arabok fellázításával párhuzamosan Párizs és London is pontosítani kívánta közel-keleti érdekszfé­ráik határait. Mark Sykes brit parlamenti képviselő és Georges M. Picot, Szíria korábbi francia főkonzulja kormányaik nevében megegyeztek Törökország ara­bok lakta területeinek felosztásáról. 1916. május 16- án Sir Edward Grey brit külügyminiszter az úgyneve­zett Sykes-Picot egyezmény szövegének tekinthető jegyzéket intézett Franciaország, a következő héten pedig Oroszország londoni nagykövetéhez. Az egyez­mény értelmében Párizs kormányozza Szíriát Da­­maszkusszal, Kilikiát, Mezopotámia északi részét és Moszult, London Mezopotámia déli részét Bagdaddal az Arab-öbölig, továbbá a nemzetközi övezetté nyilvá­nított Palesztinában Haifa és Jaffa kikötőjét. Nagy- Britannia vállalta, hogy az 1914. november 5-én an­­nektált Ciprus problémáját csak a Franciaországgal való előzetes egyeztetés után rendezi. A fennmaradó török területeken egy önálló arab államot vagy álla­mok konföderációját hozzák létre, mely északi részén francia, déli felén brit befolyás érvényesül. London és Párizs mint az arab államok „patrónusa” megakadá­lyozza, hogy egy harmadik hatalom területeket sze­rezzen vagy támaszpontokat hozzon létre az Arab-fél­szigeten. Az egyezményhez Oroszország beleegyezését is megszerezték, miután odaígérték a Trabzon-Erzu­­rum-Bitlis-Van vonallal határolt, örménylakta vidé­ket, illetve az ettől délre fekvő kurd területeket. Az úgynevezett Sykes-Picot megállapodást az antantha­talmak titokban tartották, mivel nehezen lett volna összeegyeztethető hivatalos, idealisztikus háborús céljaikat terjesztő propagandájukkal. Másrészt az ara­bokra nézve (a korábbi ígéretekhez képest) hátrányos megállapodás napvilágra kerülése megnehezítette, esetleg lehetetlenné tette volna az arab nacionalisták fellázítását a török uralom ellen. A mind súlyosabb gazdasági és szociális nehézsé­gekkel küzdő Oroszországot 1916 őszétől csak a mind nagyobb zsákmány ígéretével lehetett az antanthatal­mak táborában tartani. A keleti front megszűnésétől rettegő Párizs hajlandó volt Pétervár számára - mások kontójára - újabb és újabb engedményeket tenni. Gaston Doumergue francia pénzügyminiszter (aki ko­rábban a külügyi és miniszterelnöki posztot is betöltöt­te) és II. Miklós orosz cár 1917. február 14-i szentpéter­vári megbeszélésein a következőkben állapodott meg a követendő békecélokat illetően: Franciaország jogot kap Elzász-Lotaringia és a Saar-vidék bekebelezésére, a Rajna bal parti német területekből franciabarát kor­mányzat alatt álló semleges államokat hoz létre Párizs, s ezeket a területeket csapatai szállják meg addig, míg Berlin a békeszerződés határozatait végre nem hajtotta. Az orosz beleegyezésért cserébe a francia kormány megerősítette a korábban Törökországból ígért terüle­tek bekebelezését, és elismerte Pétervár jogát arra, hogy szabadon határozza meg nyugati határait. A titkos megállapodást a felek London és Ró­ma elől is elhallgatták, mert a leendő békeszerződésben Párizs orosz támo­gatással kívánta keresztülvinni mér­téktelen igényeit. 1917 elején felmerült - ekkor az antanthatalmak titkos tárgyalásokat folytattak a különbékéről Béccsel­­, hogy Olaszországot ne az Osztrák- Magyar Monarchia, hanem a török birodalom területeivel fizessék ki hadba lépéséért cserébe. Ráadásul Róma is határozottan követelte, hogy pontosítsák a londoni szerződésben neki ítélt török területek határait. 1917. április 17-én a Saint Jean de Maurienne-i egyezményben David Lloyd George brit, Alexandre Ribot francia miniszterelnök és báró Sidney Sonnino olasz külügyminiszter megállapodtak a Róma befolyása alá kerülő török területekről. A megállapodás értelmében az olaszoknak ígérték Dél- és Délnyugat- Anatóliát, Adaliát, Kenyát, Ajdint és Szmirnát, miután a megállapodás érvényességének feltételeként kimond­ták, hogy csak akkor lép életbe, ha Oroszország is csat­lakozik hozzá. Az orosz beleegyezés elmaradására hi­vatkozva később London és Párizs a megegyezést ér­vénytelennek tekintette. Washington 1917. április 6-án hadat üzent a köz­ponti hatalmaknak. Mint azt az 1936-ban Gerald P. Nye szenátor vezetése alatt összeült vizsgálóbizottság megál­lapította, Washington nem azért lépett hadba, hogy „biztonságossá tegye a földet a demokrácia számára”, hanem részesedni akart a hadiipari konjunktúra áldása­iból, és futott az általa az antanthatalmaknak nyújtott hitelek után. Az első világháború finanszírozásából ki­vette részét a Rotschild-dinasztia is, melynek főként londoni ága számított a cionista mozgalom önzetlen tá­mogatójának. James Balfour brit külügyminiszter 1917. november 2-án kelt, a nyilvánosságnak szánt levelében köszönetet mondott Lord Rotschildnak a központi ha­talmak ellen folytatott harc anyagi támogatásáért, és biztosította arról, hogy őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a zsidó haza eszméjével szemben. A nyilatko­zat ugyanakkor leszögezte, hogy a létrejövő zsidó állam­ban nem sérülhetnek az ott élő nem zsidók polgári és vallási jogai. A külügyminiszter egy titkos kormányülé­sen úgy fogalmazta meg Nagy-Britannia Palesztina-po­­litikájának céljait, hogy a híres Balfour-nyilatkozat nem jelenti az önálló zsidó állam azonnali megvalósítását, hanem pusztán önkormányzattal rendelkező brit pro­tektorátust. A nyilatkozat az akkor már meghaladottnak tartott Sykes-Picot egyezményen túl is biztosítani kí­vánta a brit befolyást a világháború folyamán stratégia­ilag egyre értékesebbé váló Palesztina felett, ugyanakkor Bagdad elfoglalása után világossá kívánta tenni őfelsége kormányának érdekeltségét Moszulban és Mezopotá­mia északi részén is. Másrészt a cionista mozgalom tá­mogatásában rejlő propagandalehetőségeket az antant háborús céljainak szolgálatába kívánta állítani. (Az oroszországi területeken élő zsidók például egyértelmű­en lojálisak voltak az őket bizonyos értelemben tényleg felszabadító német és osztrák-magyar csapatokhoz. Walther Nicolai, az első világháborús német hírszerzés vezetője emlékirataiban külön is kiemelte áldozatos te­vékenységüket a központi hatalmak oldalán.­ 1918. február 14-én Pichon francia, 1918. május 9- én Sonnino olasz külügyminiszter, majd 1918. augusz­tus 31-i levelében Woodrow Wilson amerikai elnök is kifejezte csatlakozását a Balfour-nyilatkozat céljaihoz. A nyilatkozat szövegét beiktatták a Pa­lesztinát brit mandátumterületté nyilvá­nító sévres-i béke szövegébe, ami így nemzetközi kötelezettséggé vált. Palesztina 1918. szeptemberi elveszí­tése után a török kormány 1918. október 30-án fegyverszünetet kötött az antanttal. A szultáni kormánnyal 1920. augusztus 10-én aláírt sèvres-i békében kívánták az antanthatalmak maguknak biztosítani a világháború idején gyakorlatban már többszörösen elosztott zsákmányt. Az osztozkodást megkönnyítette, hogy a cá­ri kormánnyal minden közösséget meg­tagadott a bolsevik vezetés, így a koráb­ban Oroszországnak tett ígéretek sem­missé váltak, azok beváltásával már a győzteseknek nem kellett törődniük. A békediktátum értelmében Törökor­szág elveszítette volna háború előtti területének három­negyedét, a Boszporusz és a Dardanellák nemzetközi el­lenőrzés alá kerültek volna. Görögország megkapta vol­na Törökország egész európai részét (kivéve Konstanti­­nápolyt) és Szmirna környékét. Délnyugat-Anatólia Olaszország fennhatósága alá került volna, Kelet-Anató­­liában önálló, tengeri kijárattal rendelkező Örményor­szág és Kurdisztán jött volna létre. Franciaország beke­belezte volna Közép-Anatóliát és Szíriát, míg a biroda­lom többi arab területe felett a tényleges hatalmat Lon­don szerezte volna meg. Az ankarai török nagy nemzet­­gyűlés azonban megtagadta e megalázó békeszerződés ratifikálását, és a Kemal Atatürk vezetése alatt már 1919 márciusában kibontakozó nemzeti ellenállás megkezdte az ország fegyveres honvédelmét. Együttműködve a szovjet vezetéssel Ankara meg­semmisítette Nagy-Örményországot, és az 1921-es karsi szerződésben meghúzták Törökország máig ér­vényes keleti határait. Az inönyi és a sakaryai csatá­ban a török hadsereg megállítja a görög expedíciós haderőt. A belső nehézségekkel küzdő Párizs az 1921. október 21-i ankarai egyezményben elismeri az új tö­rök kormányt, s ez a megállapodás gyakorlatban a tö­rök-francia különbékét jelenti. Ettől kezdve a francia csapatok már nem harcolnak Törökországban. Anka­ra katonai sikerei nyomán a többi intervenciós hata­lom 1922. október 11-én (Görögország október 13- án) fegyverszünetet köt Mudanyában Törökország­gal. Érdekellentéteik miatt az antanthatalmak az 1923. július 24-i lausanne-i békében jelentős területi enged­ményekre kényszerülnek. Törökország végleg elveszí­ti ugyan arablakta területeit, de megtarthatja szuvere­nitását Kelet-Trákia, a kis-ázsiai partvidék, a tenger­­szorosok és egész Anatólia felett. Megjegyzendő, hogy a 20-as évek elején mintegy 1,4 millió görög kénytelen áttelepülni Kis-Ázsiából az anyaországba, és közel 450 ezer törököt zsuppolnak át a görög hatóságok Török­országba. Rövid ideig felmerült, hogy a brit igazgatás alá ke­rült Irakhoz és Perzsiához tartozó, kurdok lakta terüle­tekből autonóm körzetet hozzanak létre. Azonban a 20- as évek elején Moszul térségében talált olaj arra késztet­te Londont, hogy a stratégiai nyersanyagokban gazdag terület feletti ellenőrzést szilárdan a kezében tartsa. Ez a törekvés érezhető ma is az angolszász hatalmak politikájában. Mely törekvés Ankarában ma is megle­hetős bizalmatlanságot kelt. A békediktátum értelmében Törökország elveszítette volna háború előtti területének háromnegyedét. Fiatal fiút dobnak a le­vegőbe Dél-Törökor­­szágban nemzeti ün­nepüket tartó kurdok. A kurdkérdés nyolcvan évvel ezelőtt maradt függőben FOTÓ: REUTERS - Y­V­E­S HERMAN

Next