Magyar Nemzet, 2005. február (68. évfolyam, 30-57. szám)

2005-02-12 / 41. szám

Rendszerváltók (3.) - Nyers Rezső A párt kritikusa Nyers Rezső hatvan éven át volt részese a politikai közéletnek a szociáldemokrata (SZDP), a kommunista (MDP, MSZMP) és a szocialista párt (MSZP) vezetőségi tagjaként. A diktatúrában is a mérsékelt politizálás híve. Bár az MSZMP KB-ban megszavazta a forradalom utáni számonkérést, neve inkább az új gazdasági mechanizmus kidolgozásához, 1989-ben a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások kompromisszumos befejezésének sikeréhez köthető. A nyolcvankét éves politikus ma is pártja megkérdőjelezhetetlen tekintélye. IíStffka István_________________________________ n szerint mikor kezdődött a fordu­lat? Kiket tart rendszerváltóknak? - A rendszerváltás nem egyes személyeknek köszönhetően kö­vetkezett be, egyetlen irányzat sem tekintheti a saját művének, sőt nem is pusztán a magyarok­­ nevéhez fűződik, hiszen a világ­­történelmi helyzet vált olyanná, hogy létrejöhetett a fordulat. - Az MSZMP szétesése vagy az ellenzéki mozgalom kibonta­kozása gyorsította a változást? - Mind a két tényező szerepet játszott benne. A tár­sadalmi és a politikai rendszer válsága idézte elő azt a helyzetet, amelyre a közszereplők, aztán a társadalom szélesebb rétegei is reagáltak. Az ország az MSZMP irá­nyítása alatt 1985-től egyre világosabban látható gazda­sági, majd politikai válságba került. Ez utóbbi a közem­ber számára rejtve volt, az MSZMP elitjében azonban le­hetett érzékelni. Gondoljunk az 1987-ben létrejött főként baloldali értelmiségi mozgalomra, az Új Márciusi Front­ra, amelyben a központi bizottság tagjai közül egyedül én vettem részt. Politizáló társaság volt, reformokat akart a pártban, az ország vezetésében. Pozsgay Imre és Aczél György tudott a csoportosulásról. - Kik voltak a tagjai? - Főként szocialisták és a demokratikus ellenzék em­berei, például Vásárhelyi Miklós, Bauer Tamás, Tardos Márton és Eörsi István. Egy­ részük a munkatársam volt az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében, amelyet igazgattam, más részük a barátom. - A népnemzeti irányzat képviselői közül kik vettek részt? - Többek között Szűcs Jenő történész, de Újhelyi Szilárdot is ide sorolnám, aki előzőleg Nagy Imre cso­portjához tartozott. - Hol találkoztak? - Levendel László tüdőgyógyász lakásában. Levendel népi kollégistaként kezdett politizálni. Ő szervezte meg a találkozókat. - Mit tudott erről a párt felső vezetése? - Hivatalosan nem tudott róla, információs csator­nának tartotta. Aczél Györggyel 1983-tól, amikor ő is a reformpolitika felé fordult, baráti kapcsolatban álltam. Kádár bizalmasa volt, egy időben nagy befolyással ren­delkezett, de ahogyan gyengült a befolyása, úgy erősö­dött a kapcsolata velem. Ezeket az apró változásokat, er­jedési folyamatokat kívülről nem lehetett érzékelni, hi­szen nem éltünk nyitr társadalomban. De a nemzetközi gazdasági viszonyok romlása - például a két olajárrob­banás - felgyorsította őket. Emellett a Szovjetunió erejé­nek hanyatlása is hozzájárult a reformgondolatok erősö­déséhez. Senkinek sem számoltam be arról, hogy eljárok ezekre a találkozókra. - Hogyan vonták be önt a csoportba? - Donáth Ferenchez régi barátság fűzött még az MDP idejéből. Igaz, akadt olyan időszak, amikor ez a barátság nem volt aktív, főként az 1956 utáni időkben. Donáth akkor börtönben volt. Aztán 1974 után ismét szoros kapcsolatba kerültünk, ugyanis magamhoz vettem a Közgazdaság-tudományi Intézetbe. Mint központi bi­zottsági tag, a pártfegyelmet betartottam akkor is, ami­kor a gazdasági reform kérdésében külön utat jártam, de az önállóságomból nem engedtem. Hozzám is eljöttek az állambiztonság emberei, egyik munkatársam, az ellen­zékinek tartott Zsille Zoltán felől érdeklődtek, de a hely­zetemnél fogva megmondhattam nekik, hogy ne aggá­lyoskodjanak, szimatolásuk rossz fényt vet az intézetre. Megjelentettem a Közgazdasági Szemlében Hegedűs András volt miniszterelnök néhány írását, amit a pártve­zetés ideológusainak egy része nem nézett jó szemmel. Ilyen előzmények után kerültem be a politikailag vegyes értelmiségi társaságba. Donáth Ferenc halála után Levendelék rögtön rám gondoltak. - Milyen szemmel nézte a demokratikus ellenzék és a népi irányzat találkozóit, a monori és a lakiteleki összejö­vetelt? - A monori találkozóról még Donáthtól, az egyik fő szervezőtől kaptam információt. A lakiteleki megbeszé­lésekről pedig Vásárhelyi Miklóstól, Bauer Tamástól és Pozsgay Imrétől. Megelégedve vettem tudomásul, de nem kívánkoztam közéjük. Úgy tekintettem az összejö­vetelekre, hogy elmélyítik az értelmiség reformról folyta­tott eszmecseréjét. - Mikor érlelődött meg az elhatározás, hogy Kádár­nak mennie kell? - Az MSZMP 1988 májusában tartott pártértekezle­tén dőlt el, hogy Kádár távozik a főtitkárságból. Ez volt az első lépés. Ez nemcsak azt jelentette, hogy Grósz Ká­roly lett a főtitkár, hanem összekapcsolódott azzal a puccsszerű lépéssel - amelyet Grósz szervezett -, hogy a szavazásnál Kádár legfontosabb embereit, Gáspár Sán­dort, Óvári Miklóst, Havasi Ferencet, Németh Károlyt ki­buktatták a hatalomból. Grósz egyeduralmat kívánt te­remteni magának a pártapparátusban. Ő már miniszter­­elnökként kapcsolatba került Gorbacsovékkal, s a Szov­jetunióéhoz hasonló politikai nyitást támogatta, de en­nél többet nem akart. Olyan szocialista munkáspártot képzelt el, amely elszakadva a szovjet modelltől, nyugati mintára demokratizálja a pártot, azonban a kommunis­ta hegemón szerepet megtartotta volna. Több közgaz­dászt, jogászt vett magához tanácsadóként: Bognár Jó­zsefet, Pokol Bélát és engem is. A politikai váltás része­ként Grósz Károly vezetésével határozta el a politikai bi­zottság, hogy tanulmányt készíttet az előző harminchá­rom év történelmi folyamatairól. A felügyelettel Pozsgay Imre államminisztert bízta meg. A végeredmény egy ré­szét 1989 januárjában ismerte meg a közvélemény, ami­­­kor Pozsgay bejelentette, hogy 1956 népfelkelés volt. Grósz a párton belül is felülvizsgálatot rendelt el, ezt ő vezette. Ekkor tárták fel Demény Pál ügyét, aki kommu­nistaként negyven évig ült börtönben.­­ Grósz Károlyban felmerült a többpártrendszer beve­zetésének lehetősége? - Eredetileg nem akart odáig eljutni, demokratikus kommunista pártot szeretett volna létrehozni. Elgondo­lása azonban meghiúsult, amikor az 1989. január-feb­ruári központi bizottsági üléseken elfogadtuk a többpárt­rendszert. Aztán a döntő lökést az adta az átalakuláshoz, amikor az 1989. októberi pártkongresszuson kimondtuk, hogy megszüntetjük a proletárdiktatúrát. Grósz főtitkár maradt még egy ideig, de a tekintélye gyengült. - Kádár Jánossal mi történt eközben? - Az 1988. májusi pártértekezlet után beszűkült a ve­le való együttműködés. A párt elnöke lett, de kiesett a po­litikai bizottságból. Ezután még eljött az első politikai bi­zottsági ülésre, de többet nem jelent meg. Nagy sérelem érte, hiszen közvetlen munkatársait is kibuktatták a veze­tésből, s a többpártrendszer elfogadása sem tetszett neki. Agóniája az 1989. április 12-i utolsó beszéddel ért véget. - Tett önnek szemrehányást? - Nem. Tizenhárom év után 1988-ban ült le velem először politikai beszélgetésre a kérésemre. Átadtam ne­ki az Új Márciusi Front programját. Kijelentette, hogy tolerálja, de a végrehajtása nem időszerű. Úgy váltunk el a pártállam utolsó hónapjaiban, hogy nem tudtunk megegyezni. Ezek után fenyegető levelet kaptam a poli­tikai bizottságtól, amelyben vádpontként szerepelt, hogy szociáldemokrata pártot szervezek. Ez nem volt igaz, csak a szellemiségét akartam átültetni az MSZMP-be. A tervek között szerepelt a Nagy Imre-ügy felülvizsgálata, nemzeti bizottságok létrehozása, a nemzeti konszenzus megteremtése, valamint nyitás a gazdasági és politikai reformra. Pártfegyelmit kaptam, de ennek már nem lett következménye. - Közben erősödött a befolyása... - Ezért nem kellett tennem semmit. Hosszú, követ­kezetes politikai pálya állt mögöttem, a központi bizott­ságnak harminchárom, a politikai bizottságnak tizenhá­rom évig voltam a tagja, és akár az 1968-as új gazdasági mechanizmus kidolgozásával, akár más reformfolyamat támogatásával mindig a jobbító szándék vezetett. Nem ellenzéke, hanem kritikusa voltam a pártnak. - Az MSZMP elnöke is volt 1989 júliusától októberig. Felmerült olyan gondolat, hogy a párt erőszakot alkal­mazzon a reformfolyamatok megállítására? - Olyan erő akkor már nem volt, amelyik eljuthatott volna a párt felső vezetéséhez, s abba az irányba téríti az elnökség négy tagját, Grósz Károlyt, Németh Miklóst, Pozsgay Imrét és engem. Grósz ugyan a párt főtitkára volt, de felügyeletet kapott. - Megjelennek viszont a párt fundamentalistái Ribánszky Róberttel az élen, akik, úgy tudom, nem akar­ták, hogy az MSZMP osztozkodjon a hatalmon. - A fundamentalisták valóban szervezkedtek, de ez csak később derült ki. Nem tudok róla, hogy ebben Grósz benne lett volna. A Belügyminisztérium napi je­lentéseiben sem szerepelt ez az ügy, de hát balra nem is terjedt ki a megfigyelés.­­ Mindenesetre Grószról sok minden elképzelhető volt, miután a Budapest Sportcsarnokban elhangzott a fehérterrorral való fenyegetése. - Sem Pozsgay, sem én nem helyeseltük, amit mon­dott, s így voltak vele néhányan a politikai bizottságban is. Grósz pedig csak figyelmeztetésnek szánta a kijelen­tést: ha fellazul a társadalom, akkor támadhatnak ilyen veszélyek. De így is zavarkeltő volt.­­ Az MSZMP 1989. októberi kongresszusán létrejött a Magyar Szocialista Párt, s ön lett az első elnöke. A Nem­zeti Kerekasztal-tárgyalások dokumentumait ketten írták alá a párt részéről: Pozsgay Imre és ön.­­ Ez volt az egyetlen konszenzus, amely létrejött Ma­gyarországon. Óriási a jelentősége, már a rendszervál­tást hordozta magában. Megegyezés született a köztár­sasági államforma létrejöttéről, ami a békés átmenetet jelentette. A rendszerváltás váza a sarkalatos törvények­ben nyilvánult meg, a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadság biztosításában, valamint a jogállami rendszer kialakításában, a sztrájktörvény elfogadásában. A Nem­zeti Kerekasztal jóváhagyásával belekerült az alkot­mányba, hogy a polgári értékek megőrzésével és a de­mokratikus szocializmus - ez már szociáldemokrata ér­tékrend - kialakításával épül fel a társadalom.­­ Ön azt az álláspontot képviselte, hogy a köztársasá­gi elnököt szavazás útján válasszuk meg. Miért bukott meg a javaslat? - Ezt az egész párt képviselte, és én is egyetértettem vele. Azon bukott meg, hogy az SZDSZ, valamint az ak­kor még liberális Fidesz ellenezte, hogy az országgyűlési választások előtt legyen szavazás a köztársasági elnök személyéről. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, bár gyengítette a nemzeti konszenzust.­­ Önök arra számítottak, hogy Pozsgay Imrét megvá­lasztják köztársasági elnöknek, függetlenül attól, hogy szocialista? Mindenki úgy gondolt rá, hogy ő az, aki ki­mondta: 1956 népfelkelés volt. - Valószínű, hogy köztársasági elnök lett volna, olyan, aki nem csak a szocialistákat képviseli. De aztán a négyigenes népszavazás a parlamentre bízta az ügyet. - Az 1990. március-áprilisban tartott országgyűlési választásokon az MSZP súlyos vereséget szenvedett, 10,5 százalékot ért el. Mivel magyarázza a megalázó végered­ményt? - Két oka volt. A kongresszusunkról az a hír terjedt el, hogy elbocsátottuk a munkásosztályt a pártból. Ez ab­szurdum, amit a sajtó nagy része magyarázott így, ugyanis ilyen döntést nem hoztunk. A másik ok a Nagy Imre-ügy, amelyről az MSZMP vezetése harminchárom évig eltitkolta az igazságot. Az emberek nem tudták megemészteni, hogy ugyanaz a párt rehabilitálta volt ve­zetőit, amelyik 1958-ban kivégeztette Nagy Imrét és tár­sait, illetve megtorolta ötvenhatot. - Ebben ön is szerepet játszott, hiszen az MSZMP Köz­ponti Bizottságának tagjaként megszavazta a számonké­rést. Volt lelkiismeret-furdalása? - Nekem mindig volt. A központi bizottság nem ma­gát a repressziót szavazta meg, hanem azt, hogy bírósági eljárás során vizsgálják meg, történt-e törvénytelenség. Mi nem a leszámolást szavaztuk meg! Törvénytelenség valójában csak egy dologban volt számon kérhető, még­pedig abban, hogy törvény hozása nélkül kiléptünk a Varsói Szerződésből. De meg kell mondanom, hogy en­nek az eldöntésében Nagy­ Imre mellett Kádár János is részt vett, ő is megszavazta 1956. október 30-án a pártel­nökség döntését arról, hogy kilépünk. A hattagú elnök­ségben Kádár János, Nagy Imre, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza igennel szavazott, Szántó Zoltán és Lukács György nemmel. Nekik erősebb volt a veszélyérzetük. - Térjünk vissza a rendszerváltás körüli időszakra. Miért húzódott vissza a választások után? - A politikai jövőmet 1989-ben már nem pártelnök­ként képzeltem el. Szerettem volna, ha Pozsgay Imre vál­lalja az MSZP elnöki tisztségét, de ő nem akarta. Megsér­tődött a köztársaságielnök-választás körüli hercehurca miatt. Ekkor vetődött fel Horn Gyula neve. Ő vállalta. - Önök mintegy 22 milliárd dollárnyi adósságot hagy­tak hátra. Vajon mit tehetett volna az első szabadon vá­lasztott kormány, hogy az adósságterheket ne görgessük tovább egészen máig? - Az lett volna az ideális, ha sikerül az adósságterhe­ket részben csökkenteni, részben pedig kedvező vissza­fizetési lehetőségeket kiharcolni. - Antall József miniszterelnöknek kérnie kellett volna az adósságterhek elengedését? - Antall József ezt akarta is. Ismerőseimtől, bará­taimtól tudom, hogy szerette volna elérni bizonyos adósságok elengedését, de ez nem volt könnyű. A kére­lem elakadt valahol Washingtonban. Jó lett volna a könnyítés, de mi piaci kölcsönöket vettünk fel, és nem kormánykölcsönöket, hogy megőrizzük a függetlensé­günket. Végtére a reformközgazdászok is azt akarták, hogy váltsuk át az adósságunkat tőkeeladással. - Magyar tulajdonok eladásával? - Igen, a privatizálásával. Ez történt. - Ma már úgy látszik, hogy életveszélyes döntés volt. - Életmentő volt. A Bokros-csomagnak ez volt a progresszívebb része. Végül is 450 milliárd forintnyi tő­két adtunk el. - A gazdasági bajainkat ez nem oldotta meg. - A gazdasági bajokat is segített megoldani, mert a friss tőke elindította a gazdasági növekedést. A kényszer persze károkkal is járt. Nem véletlen, hogy vitatták az élelmiszeripar teljes privatizációját. - Napjainkban egyre nagyobbak a bajok a pénzügy- és a gazdaságpolitikában. - Persze, de ezek azóta keletkeztek. A gazdasági rendszerváltással nem sikerült nullifikálni az adósságot. A gazdasági rendszerváltás nem volt olyan sikeres, mint a politikai, ugyanis a nemzeti össztermék majdnem húsz százalékkal esett vissza. A nemzeti össztermék tekinteté­ben 2000-ben értük el a pártállami szintet.­­Amikor létrehozták az MSZP-t, ilyen pártra gondolt, amilyen a mostani? Kilencvenben többször nyilatkozta, hogy a demokratikus szocializmus híve, a neoliberaliz­must elutasítja. Ezzel szemben az MSZP erősen liberális színezetet öltött, miután szövetségre lépett az SZDSZ-el. - Nem kifogásolom, hogy politikai értelemben a libe­ralizmus felé kellett nyitni, de társadalmi értelemben ma sem tudom elfogadni a liberalizmust, mert én szocialis­ta vagyok. A szociális kérdések nem gyógyíthatók libera­lizmussal. Nem azt vallom, hogy mindenben szabadjára kell engedni az embereket, és utána várni, hogy ők majd megoldják a problémáikat, hanem azt, hogy csak a kö­zösségi összefogás oldja meg az egyének problémáit, és ez nem más, mint a szociáldemokrácia alapelve. 31 2005. február 12., szombat

Next