Magyar Nemzet, 2005. február (68. évfolyam, 30-57. szám)

2005-02-12 / 41. szám

32 -i Magyar Nemzet­i Magazin 2005. február 12., szombat Sokszor csak a családjának hirdeti az igét az erdélyi Magyarigen papja Parkoló a tömegsíron Műemlékeket restauráltat, konferenciákat szervez, vendégeket fogad, egymagában száll szembe az egymást túlharsogó alprefektussal és polgármesterrel. Bár a magyarok szinte teljesen eltűntek a környékről százötven év leforgása alatt, Gudor Botond református lelkész napjai nem az unalom jegyében telnek. H T, a k Á­s­s János ára jóformán csak a lelkészből és csa­ládjából áll a nevében sokatmondó, va­laha virágzó település magyarsága. JL V Olyanok az itteni magyarok, mint a krumpli: ami ér valamit, az mind a földben van - mondta keserűen Szegedi László egykori lelkész, aki 1943-tól haláláig szolgálta a gyülekezetet, s negy­venévnyi lelkipásztorkodása alatt csaknem mind egy szálig eltemette a Fehér megyei falu református közösségét. Utódja, Gudor Botond mindössze négy hívet örökölt, közülük ketten Kolozsváron élnek, a másik kettő pedig - egy hatvan év feletti bácsi meg a lánya - egy szót sem tud magyarul. A lelkész csa­ládjának négy tagjával együtt tehát hivatalosan nyolc hívet számlál a gyülekezet, ám a hatalmas ba­rokk templomban nemegyszer csupán a saját fele­ségének és gyermekeinek hirdeti Isten igéjét a lelki­­pásztor. - Nagyon jó eredménnyel végeztem el a teoló­giát, bárhova mehettem volna, de Magyarigent vá­lasztottam - mondja öntudatosan az alig 33 éves lel­kész, aki nem bánta meg kilenc évvel ezelőtti dönté­sét. Az Erdélyi Református Egyházkerülethez tarto­zó parókiák közül Magyarigenen kívül csupán a moldvai Bákót tartják számon „büntetőhelyként” a lelkészek, ahova akkor küldik szolgálatra a lelki­­pásztort, ha súlyos fegyelmi gondjai támadtak elöl­járójával. Magyarigen a legkisebb egyházközség, ahol még papot fizet az egyházkerület. A lelkészre nehezedő gondok egyike, hogy védtelennek érzi ma­gát a román hatóságokkal szemben, hiszen nincs közösség, amely mögötte állna és támogatná a fel­merülő vitás kérdésekben, így például a műemlék­­védelmi tevékenységben. - De ha nagyon nyomasz­tana a helyzet, akkor már nem lennék itt - állítja. Magyarigen mint az Alvinctől Nagyenyedig ter­jedő erdélyi Hegyalja központja, korábbi járási székhelye valaha virágzó kereskedelmi és kulturális élettel rendelkezett. Az itteni kőbánya nemcsak a falunak, hanem a környék lakosságának is munkát, kenyér helyett kalácsot adott, a magyarigeni kőfa­ragók híre pedig Bécsig is eljutott. A XVIII. század­ban még ezer hívet számlált az egyházközség, ekkor épült a falu temploma is késő barokk stílusban. Az­tán lassan, de annál biztosabban elkezdődött a pusztulás időszaka. Az 1658-as tatárjárást és az 1738-as pestisjárványt átvészelte a lakosság, de az 1848-as forradalom és szabadságharc megpecsétel­te Magyarigen sorsát. Keleten a császári kézen lévő Gyulafehérvár bevehetetlen (Vauban-rendszerű) erődítményében állomásozó osztrákok, nyugaton a velük szövetséges erdélyi­ érchegységi románok, középen pedig, a Hegyalja falvaiban jól-rosszul fel­fegyverzett magyar nemzetőrcsapa­tok - így festett a vidék 1848 őszén. Október 22-én a gyulafehérvári vár­­parancsnok buzdítására a románok felégették Zalatnát, majd az Ompoly völgyében lefelé haladva Om­­polygyepűn mészároltak le több mint 750 magyart. Útban Gyulafe­hérvár felé Boroskrakkóban 297, Borosbocsárdon 80 embert pusztí­tottak el, aztán Diód, végül Magyar­igen következett. Hegyalja tragédiája beteljesedett. Hiába egyeztek meg a felek a fegyverletételről, hiába ígér­tek a román felkelők szabad elvonu­lást, október 27-én a magyarigeni és sárdi magyarokat a katonai lakások pincéibe zárták, aztán meggyújtott nedves szalmá­val kifüstölték, majd egyenként lemészárolták őket. Összesen 187 férfit végeztek ki ekkor Magyarigenben... A huszadik század történései pe­dig tovább rontották a nemzetiségi és felekezeti arányokat. Gudor Botondnak­­ a nyolc reformátust számláló Magyarigen mellett - Boroskrakkóban három, Zalatnán huszonöt, Sárdon pedig tizennyolc híve van. - Három embernek ugyanolyan érzés prédikál­ni, mint ezernek, a szolgálat minősége és rendje ugyanolyan, mint máshol - vallja a lelkipásztor, aki szerint Magyarigennek és az egész Hegyaljának a kulturális turizmus jelentheti a jövőt. A parókia mellett felépített vendégházban negyven embernek tudnak szállást biztosítani, a helyi látványosságok között szerepel a hatalmas barokk templom mellett Bod Péternek, a XVIII. században élt neves egyház­történésznek és írónak, a falu egykori lelkészének a sírja és múzeuma is. - Magyarigen kuriózumnak számít: a magyarországi turisztikai irodák általá­ban a Székelyföldre, Korondra meg a Gyilkos-tó­hoz szerveznek kirándulásokat, ide viszonylag ke­vesen jönnek - vázolja Gudor a helyzetet. Tavaly viszont nemcsak magyarországiakat, hanem hol­landokat és amerikaiakat is vendégül láttak, a szombathelyi főiskolások pedig egyhetes filmes tá­bort szerveztek Magyarigenbe. Persze jól jönne az állandó segítség, hiszen a lelkészi fizetésből meg a néhány bérbe adott ingatlanból nem lehet megélni és templomot is javítani.­­ Sok jelölt és önjelölt testvérgyülekezet van, de amikor idelátogatnak az emberek, megijednek. Senki nem veszi magára szí­vesen egy kiöregedő, ráadásul számos düledező műemlék problémájával küszködő gyülekezet terhét. Aztán meg arra a kérdésre is nehéz felelni, hogy mi­nek adni oda, ahol előbb-utóbb úgyis összedől minden. Mivel nem remélhető a magyar református hívek számának gyara­podása, Gudor Botond egyik legfon­tosabb célja, hogy megőrizze az egy­kori magyar jelenlét tanújeleit. Nem­csak templomrestaurálásról van szó, hanem arról is, hogy legalább megje­löljék az egykori magyarok holttest­ének százait őrző tömegsírokat. Ak­kor is, ha a román hatóságok szemé­ben mindez vérlázító arcátlanságnak tűnik. Az ompolygyepűi mészárlás emlékére a kiegyezéskor állítottak egy oszlopot, amelyet később az ország új urai dinamittal próbál­tak szétrobbantani - sikertelenül. - A három lyukat, amelyet a dinamitnak fúrtak, betömtem, de a kontúrját meghagytam amolyan in­tő jelként - mondja Kiss Zoltán kőfaragó, aki né- ÉTELE Gádor Botond Az ompolygyepűi mészárlás emlékműve. A ro­mánok dinamittal akarták fölrobbantani I T 0 F A I. VI Zfll.TtN % n­ekrológot csak akkor ír és mond az ember,­­ ha az elveszett barát, kedves vagy ismerős­­, hiánya miatt mérhetetlen fájdalom szo­ JL 1 rongatja a lelkét, a szívét, a tudatát, egész lényét. Egyetlen hét leforgása alatt két őszinte és nagybetűs ember barátomat veszítettem el: nemrég temettük Szabó György Pál matematikust, kiváló néptáncszervezőt, pedagógust, s nem tudok magam­hoz térni, keresem a helyem és önmagam abban a vi­lágban, amelyben szellemi tejtestvérem, földim, Fü­­löp Gábor Dénes sincs többé. Az erdélyi magyarságnak nagy halottja van! Mon­danám: az egész magyar nemzetnek, ha „a kétszer kettő józanságával” nem tudnám, hogy 2004. de­cember 5. óta az egységes magyar nemzet nincs töb­bé. Élt 1100 évet. Nyugodjék békétlenségben! „Kincses” Kolozsvárról jövök, ahol órákon át bo­lyonghat az utcákon az emberfia úgy, hogy véletlenül hall magyar szót. Következik Marosvásárhely, Sepsi­­szentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely? A „stratégia” erre utal. Mindezt azért említem, mert akit most temetünk, mindenkinél jobban hitt abban, hogy az „erdélyi végzet” helyett az „erdélyi küldetést” kell erkölcsi, emberi imperatívusszá emelni. Finom és tiszta lelké­nek rezdüléseivel megsejtette azt, amit Amerikában, Stockholmban vagy Párizsban már régen tudnak: az erdélyi ember - sajátos körülményeinek köszönhe­tően - később lép be ugyan a forgóajtóba, de min­denki előtt lép ki onnan. Mert erdélyi sajátosság az, hogy a Körösi Csorna Sándorok éppen olyan elzárt, ölelésnyi kis falukból indultak el, mint az alsósófalvi Fülöp Gábor Dénes. Tudatosan választottam első, a Forrás-sorozatban megjelent kötetem címének az Alsósófalvát egyfajta piedesztálra emelő Pogány fohászok faluja metaforát. A nagyvilág s benne mi, magyarok is sokszor állunk értetlenül a Felső- és Alsósófalva-szerű rejtélyek előtt. Bár a gének, a DNS-minták ugyanazok, az egyik, Felsősófalva a Tamási Áron által megénekelt csillag­szórós mókát, ugratást, Ész Mózsikát és Sóvidéki tár­sasjátékokat termett, a tőle egy kilométerre sem lévő Alsósófalva pedig csupa komor balladát, a Sükösd Fe­renc csodálatos képein felragyogó szellemi vulkáno­kat. Ebből a faluból indult Cseresnyés Gyula, a kiváló rendező, Kusztosné Szabó Piroska folklorista s a nép­tánc egyik legnagyobb mestere, Kacsó András. Közü­lük csak neked adatott meg, hogy munkásságodat Bethlen Gábor-díjjal jutalmazták. Micsoda föld az, amelyhez ilyen hűséggel lehet ragaszkodni? Csodálatos föld! Beletemetik az ősöket, a testvé­reket, a rokonokat, és kikel belőle a művészet, a pá­ratlanul gazdag folklór-, viselet-, népdalkincs, egy sajátos univerzum. Fülöp Dénes ebből a világból in­dult, lélekben ide tért vissza, itt vált életeszményévé az erdélyi magyarság sok-sok gondjának vállalása: „Van költő, kinek lelke kürt És riadót az Idő fúj bele, És hangját szikla-lelkek verik vissza, És hangjával egy ország lesz tele... ” Azért választottam a Reményik Sándor-idézetet, mert Fülöp Gábor Dénes is „szelíden” volt bátor, aki­nek hangján székely falvak és kisvárosok hangja szólt, aki az ellentétek feloldására a Kós Károly-i „diskurálást” ajánlotta, mert tudván tudta: nincsen turáni átok, csak mérhetetlen emberi butaság. Fülöp Dénessel valóban szellemi tejtestvérek vol­tunk. Jó harminc évvel ezelőtt néhányan megálmod­tuk a Sóvidék monumentális monográfiájának meg­írását, közkinccsé tételét. Amikor nálam házkutatás volt, és elvitték kézirataim, jegyzeteim egy részét, együtt menekítettük Székelyszentistvánról­­ és nem Hármasfaluból, ahogyan a hatalom kívánsága sze­rint a köztudatba befészkelte magát ez a valójában nem létező elnevezés - a levéltári dokumentumokat, feljegyzéseket. Együtt voltunk 1996-ban is, amikor egykori sors­társaival, mintegy 40 erdélyi magyar ötvenhatos el­ítélttel végigjártuk, filmre rögzítettük a börtönéveik, golgotajárásuk fontosabb stációit. Ott, a Duna-delta egykori poklának színhelyén született az erdélyi ma­gyar ’56 egyik legfelkavaróbb írása, a Rabok karácso­nya, amelynek szerzője Fülöp Gábor Dénes volt. Ma is látom az arcodat, a mozdulataidat, amint vallomá­­sos pillanataid egyikében elénk tártad, a csontfa­gyasztó deltái hidegben szalmával tömtétek ki a pen­geéles nád által cafatokká szabdalt rabruhát, hogy valami meleget tartson. Gyászoló testvéreim és barátaim! Fülöp Dénes annak a politikai pernek volt a fővádlottja, amelyben sorstársát, Soós Ferencet előbb halálra ítélték, Böjthe Sándor, a több mint 40­0 árva gyermek nevelését vál­laló Böjthe Csaba dévai Ferenc-rendi szerzetes édes­apja pedig emberfeletti fájdalmában önkezével lyug­­gatta ki a saját hasfalát, mert titkon azt remélte, ezál­tal csökken a fájdalom. Belehalt a szenvedésekbe. Fülöp Dénes íróember is volt, aki veretes tanul­mányokban népe, nemzete legfájóbb és legégetőbb sorskérdéseit feszegette. Immár az égi íróasztalnál összegzi az 1959. július 5-én kezdődött (a Vártemp­lom lépcsőjénél tartóztatták le, vitték láncra verve repülőgéppel Kolozsvárra) börtönéveinek csak általa ismert titkait. Mennyire örült, amikor átadtam neki szenvedéstörténetének teljes dokumentációját! Fülöp Dénes életművének legfontosabb fejezete azonban a marosvásárhelyi Vártemplom népének, ötezres egyházközségének elődeiét messze túlszár­nyaló szolgálata volt. A Vártemplomért szorult hát­térbe az írás, Alsósófalva históriájának végleges for­mába öntése. Csoóri Sándor-estet, magyar reformá­tus világtalálkozót szervezett, állandóan építette a gótikus termet. Pontosan tudta: az ő küldetése a 38 országgyűlés színhelyéül szolgáló, II. Rákóczi Feren­cet nagyságos fejedelemmé emelő, Erdély legna­gyobb református templomaként emlegetett isten­háza hűséges szolgálata. 1989. december 22. után a marosvásárhelyi Vártemplom vált az erdélyi segély­­szolgálat egyik legfontosabb központjává. Abban az eufórikus hangulatban Fülöp Dénes már megfogal­mazta a Calepinus nyelviskola, az öregotthon, az ár­vaház, az utcagyerekek étkeztetését vállaló „Pici ház”, a nagycsaládosok azóta is működő intézmé­nyének gondolatát. Mert Fülöp Dénes azt is tudta, hogy ugyancsak Erdély sajátossága: minden nagy gondolat, az erdélyi magyarságot valóban felemelő terv, elképzelés mögött rendszerint egy lelkipásztor áll. Fülöp Dénes nagy érdeme, hogy mert szenteket Rekviem Fülöp Dénes marosvásárhelyi lelkipásztorért Rabruhák rongya hány évvel ezelőtt az oszlopon dolgozott. A felira­tot, amely a több mint 750 magyar áldozatról szólt, a rendszerváltás után sem lehetett visszahelyezni, a hatóságok csupán a békét jelentő latin szócska há­rom betűjét - Pax - tűrték meg az obeliszken,­­ így csak az tudja, hogy miért áll az oszlop, aki eleve úgy

Next