Magyar Nemzet, 2005. február (68. évfolyam, 30-57. szám)
2005-02-12 / 41. szám
32 -i Magyar Nemzeti Magazin 2005. február 12., szombat Sokszor csak a családjának hirdeti az igét az erdélyi Magyarigen papja Parkoló a tömegsíron Műemlékeket restauráltat, konferenciákat szervez, vendégeket fogad, egymagában száll szembe az egymást túlharsogó alprefektussal és polgármesterrel. Bár a magyarok szinte teljesen eltűntek a környékről százötven év leforgása alatt, Gudor Botond református lelkész napjai nem az unalom jegyében telnek. H T, a k Áss János ára jóformán csak a lelkészből és családjából áll a nevében sokatmondó, valaha virágzó település magyarsága. JL V Olyanok az itteni magyarok, mint a krumpli: ami ér valamit, az mind a földben van - mondta keserűen Szegedi László egykori lelkész, aki 1943-tól haláláig szolgálta a gyülekezetet, s negyvenévnyi lelkipásztorkodása alatt csaknem mind egy szálig eltemette a Fehér megyei falu református közösségét. Utódja, Gudor Botond mindössze négy hívet örökölt, közülük ketten Kolozsváron élnek, a másik kettő pedig - egy hatvan év feletti bácsi meg a lánya - egy szót sem tud magyarul. A lelkész családjának négy tagjával együtt tehát hivatalosan nyolc hívet számlál a gyülekezet, ám a hatalmas barokk templomban nemegyszer csupán a saját feleségének és gyermekeinek hirdeti Isten igéjét a lelkipásztor. - Nagyon jó eredménnyel végeztem el a teológiát, bárhova mehettem volna, de Magyarigent választottam - mondja öntudatosan az alig 33 éves lelkész, aki nem bánta meg kilenc évvel ezelőtti döntését. Az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó parókiák közül Magyarigenen kívül csupán a moldvai Bákót tartják számon „büntetőhelyként” a lelkészek, ahova akkor küldik szolgálatra a lelkipásztort, ha súlyos fegyelmi gondjai támadtak elöljárójával. Magyarigen a legkisebb egyházközség, ahol még papot fizet az egyházkerület. A lelkészre nehezedő gondok egyike, hogy védtelennek érzi magát a román hatóságokkal szemben, hiszen nincs közösség, amely mögötte állna és támogatná a felmerülő vitás kérdésekben, így például a műemlékvédelmi tevékenységben. - De ha nagyon nyomasztana a helyzet, akkor már nem lennék itt - állítja. Magyarigen mint az Alvinctől Nagyenyedig terjedő erdélyi Hegyalja központja, korábbi járási székhelye valaha virágzó kereskedelmi és kulturális élettel rendelkezett. Az itteni kőbánya nemcsak a falunak, hanem a környék lakosságának is munkát, kenyér helyett kalácsot adott, a magyarigeni kőfaragók híre pedig Bécsig is eljutott. A XVIII. században még ezer hívet számlált az egyházközség, ekkor épült a falu temploma is késő barokk stílusban. Aztán lassan, de annál biztosabban elkezdődött a pusztulás időszaka. Az 1658-as tatárjárást és az 1738-as pestisjárványt átvészelte a lakosság, de az 1848-as forradalom és szabadságharc megpecsételte Magyarigen sorsát. Keleten a császári kézen lévő Gyulafehérvár bevehetetlen (Vauban-rendszerű) erődítményében állomásozó osztrákok, nyugaton a velük szövetséges erdélyi érchegységi románok, középen pedig, a Hegyalja falvaiban jól-rosszul felfegyverzett magyar nemzetőrcsapatok - így festett a vidék 1848 őszén. Október 22-én a gyulafehérvári várparancsnok buzdítására a románok felégették Zalatnát, majd az Ompoly völgyében lefelé haladva Ompolygyepűn mészároltak le több mint 750 magyart. Útban Gyulafehérvár felé Boroskrakkóban 297, Borosbocsárdon 80 embert pusztítottak el, aztán Diód, végül Magyarigen következett. Hegyalja tragédiája beteljesedett. Hiába egyeztek meg a felek a fegyverletételről, hiába ígértek a román felkelők szabad elvonulást, október 27-én a magyarigeni és sárdi magyarokat a katonai lakások pincéibe zárták, aztán meggyújtott nedves szalmával kifüstölték, majd egyenként lemészárolták őket. Összesen 187 férfit végeztek ki ekkor Magyarigenben... A huszadik század történései pedig tovább rontották a nemzetiségi és felekezeti arányokat. Gudor Botondnak a nyolc reformátust számláló Magyarigen mellett - Boroskrakkóban három, Zalatnán huszonöt, Sárdon pedig tizennyolc híve van. - Három embernek ugyanolyan érzés prédikálni, mint ezernek, a szolgálat minősége és rendje ugyanolyan, mint máshol - vallja a lelkipásztor, aki szerint Magyarigennek és az egész Hegyaljának a kulturális turizmus jelentheti a jövőt. A parókia mellett felépített vendégházban negyven embernek tudnak szállást biztosítani, a helyi látványosságok között szerepel a hatalmas barokk templom mellett Bod Péternek, a XVIII. században élt neves egyháztörténésznek és írónak, a falu egykori lelkészének a sírja és múzeuma is. - Magyarigen kuriózumnak számít: a magyarországi turisztikai irodák általában a Székelyföldre, Korondra meg a Gyilkos-tóhoz szerveznek kirándulásokat, ide viszonylag kevesen jönnek - vázolja Gudor a helyzetet. Tavaly viszont nemcsak magyarországiakat, hanem hollandokat és amerikaiakat is vendégül láttak, a szombathelyi főiskolások pedig egyhetes filmes tábort szerveztek Magyarigenbe. Persze jól jönne az állandó segítség, hiszen a lelkészi fizetésből meg a néhány bérbe adott ingatlanból nem lehet megélni és templomot is javítani. Sok jelölt és önjelölt testvérgyülekezet van, de amikor idelátogatnak az emberek, megijednek. Senki nem veszi magára szívesen egy kiöregedő, ráadásul számos düledező műemlék problémájával küszködő gyülekezet terhét. Aztán meg arra a kérdésre is nehéz felelni, hogy minek adni oda, ahol előbb-utóbb úgyis összedől minden. Mivel nem remélhető a magyar református hívek számának gyarapodása, Gudor Botond egyik legfontosabb célja, hogy megőrizze az egykori magyar jelenlét tanújeleit. Nemcsak templomrestaurálásról van szó, hanem arról is, hogy legalább megjelöljék az egykori magyarok holttestének százait őrző tömegsírokat. Akkor is, ha a román hatóságok szemében mindez vérlázító arcátlanságnak tűnik. Az ompolygyepűi mészárlás emlékére a kiegyezéskor állítottak egy oszlopot, amelyet később az ország új urai dinamittal próbáltak szétrobbantani - sikertelenül. - A három lyukat, amelyet a dinamitnak fúrtak, betömtem, de a kontúrját meghagytam amolyan intő jelként - mondja Kiss Zoltán kőfaragó, aki né- ÉTELE Gádor Botond Az ompolygyepűi mészárlás emlékműve. A románok dinamittal akarták fölrobbantani I T 0 F A I. VI Zfll.TtN % nekrológot csak akkor ír és mond az ember, ha az elveszett barát, kedves vagy ismerős, hiánya miatt mérhetetlen fájdalom szo JL 1 rongatja a lelkét, a szívét, a tudatát, egész lényét. Egyetlen hét leforgása alatt két őszinte és nagybetűs ember barátomat veszítettem el: nemrég temettük Szabó György Pál matematikust, kiváló néptáncszervezőt, pedagógust, s nem tudok magamhoz térni, keresem a helyem és önmagam abban a világban, amelyben szellemi tejtestvérem, földim, Fülöp Gábor Dénes sincs többé. Az erdélyi magyarságnak nagy halottja van! Mondanám: az egész magyar nemzetnek, ha „a kétszer kettő józanságával” nem tudnám, hogy 2004. december 5. óta az egységes magyar nemzet nincs többé. Élt 1100 évet. Nyugodjék békétlenségben! „Kincses” Kolozsvárról jövök, ahol órákon át bolyonghat az utcákon az emberfia úgy, hogy véletlenül hall magyar szót. Következik Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely? A „stratégia” erre utal. Mindezt azért említem, mert akit most temetünk, mindenkinél jobban hitt abban, hogy az „erdélyi végzet” helyett az „erdélyi küldetést” kell erkölcsi, emberi imperatívusszá emelni. Finom és tiszta lelkének rezdüléseivel megsejtette azt, amit Amerikában, Stockholmban vagy Párizsban már régen tudnak: az erdélyi ember - sajátos körülményeinek köszönhetően - később lép be ugyan a forgóajtóba, de mindenki előtt lép ki onnan. Mert erdélyi sajátosság az, hogy a Körösi Csorna Sándorok éppen olyan elzárt, ölelésnyi kis falukból indultak el, mint az alsósófalvi Fülöp Gábor Dénes. Tudatosan választottam első, a Forrás-sorozatban megjelent kötetem címének az Alsósófalvát egyfajta piedesztálra emelő Pogány fohászok faluja metaforát. A nagyvilág s benne mi, magyarok is sokszor állunk értetlenül a Felső- és Alsósófalva-szerű rejtélyek előtt. Bár a gének, a DNS-minták ugyanazok, az egyik, Felsősófalva a Tamási Áron által megénekelt csillagszórós mókát, ugratást, Ész Mózsikát és Sóvidéki társasjátékokat termett, a tőle egy kilométerre sem lévő Alsósófalva pedig csupa komor balladát, a Sükösd Ferenc csodálatos képein felragyogó szellemi vulkánokat. Ebből a faluból indult Cseresnyés Gyula, a kiváló rendező, Kusztosné Szabó Piroska folklorista s a néptánc egyik legnagyobb mestere, Kacsó András. Közülük csak neked adatott meg, hogy munkásságodat Bethlen Gábor-díjjal jutalmazták. Micsoda föld az, amelyhez ilyen hűséggel lehet ragaszkodni? Csodálatos föld! Beletemetik az ősöket, a testvéreket, a rokonokat, és kikel belőle a művészet, a páratlanul gazdag folklór-, viselet-, népdalkincs, egy sajátos univerzum. Fülöp Dénes ebből a világból indult, lélekben ide tért vissza, itt vált életeszményévé az erdélyi magyarság sok-sok gondjának vállalása: „Van költő, kinek lelke kürt És riadót az Idő fúj bele, És hangját szikla-lelkek verik vissza, És hangjával egy ország lesz tele... ” Azért választottam a Reményik Sándor-idézetet, mert Fülöp Gábor Dénes is „szelíden” volt bátor, akinek hangján székely falvak és kisvárosok hangja szólt, aki az ellentétek feloldására a Kós Károly-i „diskurálást” ajánlotta, mert tudván tudta: nincsen turáni átok, csak mérhetetlen emberi butaság. Fülöp Dénessel valóban szellemi tejtestvérek voltunk. Jó harminc évvel ezelőtt néhányan megálmodtuk a Sóvidék monumentális monográfiájának megírását, közkinccsé tételét. Amikor nálam házkutatás volt, és elvitték kézirataim, jegyzeteim egy részét, együtt menekítettük Székelyszentistvánról és nem Hármasfaluból, ahogyan a hatalom kívánsága szerint a köztudatba befészkelte magát ez a valójában nem létező elnevezés - a levéltári dokumentumokat, feljegyzéseket. Együtt voltunk 1996-ban is, amikor egykori sorstársaival, mintegy 40 erdélyi magyar ötvenhatos elítélttel végigjártuk, filmre rögzítettük a börtönéveik, golgotajárásuk fontosabb stációit. Ott, a Duna-delta egykori poklának színhelyén született az erdélyi magyar ’56 egyik legfelkavaróbb írása, a Rabok karácsonya, amelynek szerzője Fülöp Gábor Dénes volt. Ma is látom az arcodat, a mozdulataidat, amint vallomásos pillanataid egyikében elénk tártad, a csontfagyasztó deltái hidegben szalmával tömtétek ki a pengeéles nád által cafatokká szabdalt rabruhát, hogy valami meleget tartson. Gyászoló testvéreim és barátaim! Fülöp Dénes annak a politikai pernek volt a fővádlottja, amelyben sorstársát, Soós Ferencet előbb halálra ítélték, Böjthe Sándor, a több mint 400 árva gyermek nevelését vállaló Böjthe Csaba dévai Ferenc-rendi szerzetes édesapja pedig emberfeletti fájdalmában önkezével lyuggatta ki a saját hasfalát, mert titkon azt remélte, ezáltal csökken a fájdalom. Belehalt a szenvedésekbe. Fülöp Dénes íróember is volt, aki veretes tanulmányokban népe, nemzete legfájóbb és legégetőbb sorskérdéseit feszegette. Immár az égi íróasztalnál összegzi az 1959. július 5-én kezdődött (a Vártemplom lépcsőjénél tartóztatták le, vitték láncra verve repülőgéppel Kolozsvárra) börtönéveinek csak általa ismert titkait. Mennyire örült, amikor átadtam neki szenvedéstörténetének teljes dokumentációját! Fülöp Dénes életművének legfontosabb fejezete azonban a marosvásárhelyi Vártemplom népének, ötezres egyházközségének elődeiét messze túlszárnyaló szolgálata volt. A Vártemplomért szorult háttérbe az írás, Alsósófalva históriájának végleges formába öntése. Csoóri Sándor-estet, magyar református világtalálkozót szervezett, állandóan építette a gótikus termet. Pontosan tudta: az ő küldetése a 38 országgyűlés színhelyéül szolgáló, II. Rákóczi Ferencet nagyságos fejedelemmé emelő, Erdély legnagyobb református templomaként emlegetett istenháza hűséges szolgálata. 1989. december 22. után a marosvásárhelyi Vártemplom vált az erdélyi segélyszolgálat egyik legfontosabb központjává. Abban az eufórikus hangulatban Fülöp Dénes már megfogalmazta a Calepinus nyelviskola, az öregotthon, az árvaház, az utcagyerekek étkeztetését vállaló „Pici ház”, a nagycsaládosok azóta is működő intézményének gondolatát. Mert Fülöp Dénes azt is tudta, hogy ugyancsak Erdély sajátossága: minden nagy gondolat, az erdélyi magyarságot valóban felemelő terv, elképzelés mögött rendszerint egy lelkipásztor áll. Fülöp Dénes nagy érdeme, hogy mert szenteket Rekviem Fülöp Dénes marosvásárhelyi lelkipásztorért Rabruhák rongya hány évvel ezelőtt az oszlopon dolgozott. A feliratot, amely a több mint 750 magyar áldozatról szólt, a rendszerváltás után sem lehetett visszahelyezni, a hatóságok csupán a békét jelentő latin szócska három betűjét - Pax - tűrték meg az obeliszken, így csak az tudja, hogy miért áll az oszlop, aki eleve úgy