Magyar Nemzet, 2006. január (69. évfolyam, 1-30. szám)

2006-01-04 / 3. szám

4 Látó-Tér2006. január 4., szerda Szerkeszti: Szényi Gábor Vizit az éjszakában A Magyar Máltai Szeretetszolgálat mozgó orvosi rendelőt küld a hajléktalanokhoz A napközben újságot áruló, kukázó vagy ételosztásról ételosztásra járó hajléktalanok esténként csapatokba verődve keresnek éjszakai nyugvóhelyet. Télen, amikor korán sö­tétedik, este hatkor már nincsenek mozgásban. Ilyenkor indul budai körútjára a Ma­gyar Máltai Szeretetszolgálat hajléktalanokat ellátó, mozgó orvosi rendelője.­ ­ Gyut­asi Georgina_______________________ A budapesti Batthyány téren álló köz­pontban találkozik a csapat. Eő­ry Ajándok orvos-természetgyógyász és Petróczy Gábor ápoló, az utcán élők bi­zalmasa, a hajléktalanok sokszor utolsó reménye. A személyzet esténként változik. Pénteken példá­ul a diplomás ápolónak tanuló Eőry Emese keresi fel édesapjával a rászorulókat. A mentőautó járó motorral vár minket. - Mentőnek tűnik, de való­jában egy mozgó háziorvosi rendelő - magyaráz­za Eőry Ajándok, amikor beülünk a kocsi hátsó részébe. - Betegszállításra nem alkalmas, és ko­molyabb, életmentő beavatkozásokat sem tu­dunk itt végrehajtani - folytatja. A szűk térben két széket találunk, és egy ágy is van, amire leül a be­teg, ha a sebét kell ellátni vagy a vérnyomását mé­rik. Körülöttünk fiókok, szekrények tele gyógy­szerekkel, kötöző felszereléssel. Az egyik sarok­ban néhány alma, az ajtó közelében fokhagyma, csoki és sző­lőcukor.­­ Ezeket mi hozzuk - magya­rázza a doktor -, a zokni, a kesztyű, amit kiosz­tunk, kincstári, a máltaiaktól kapjuk. Emese nő­vér, ahogy a hajléktalanok közül többen hívják, boldogan meséli: „Most van két sapka is, a múlt héten kért valaki, ma este odaadhatjuk.” Később megtudtam, ha sapkát tudnak oszta­ni, az az adakozó civileknek köszönhető. A moz­gó rendelő első állomása a kelenföldi városköz­pont, ahol szintén a máltai szeretetszolgálat em­berei osztanak teát és szendvicset a hajléktala­noknak. Sokan gyülekeznek köréjük, mindenki számára jut egy pohárral a meleg italból és két szendvics. Ha nem fogy el az első körben a napi adag, újra sorba lehet állni. Szívszorongató érzés látni a későn érkezők szomorú szemeit, ha már nem jut nekik vacsora. Van, akinek ez lenne a na­pi betevője, igaz, a szendvicsek már sokkal szegé­nyesebbek a korábbi változatnál. Míg az előző tél során szalámi is volt a zsemlékben, most már csak zsírra futja. Az ok prózai, a költségvetés ötö­de a tavalyelőttinek. Közben elkezdődik a rendelés. A hajléktala­nok, kezükben a meleg teával, sorban állnak a gyógyszerért vagy egyszerűen pár jó szóért. Egy alacsony, fiatal hölgy sapkát szorongat a kezé­ben, szemében könnyek csillognak. Izgatottan meséli: „A múlt héten kértem, és hoztak, látja? Nagyon szeretem Gáborékat, mindig jövök, ha itt vannak.” Sorra mindenki elmondja a gondját. Az egyik férfinak érzékeny a füle a hidegre, ezért Eőry doktor, aki akupunktúrás orvos, tűket vesz elő a kezeléshez. Mire az utolsó beteget is ellátják, az ő gyógyítása is véget ér. Miután az összes sebet átkötözik, mindenki megkapja a gyógyszerét és mellé a meleg zoknit, egy közeli kórház felé vesz­­szük az irányt. Egy férfit szállítunk, akinek a bal lába csúnyán bedagadt és el is színeződött. Ag­gódva lépünk a recepcióshoz - még nem tudjuk biztosan, felveszik-e a beteget. Ezúttal szeren­csénk volt, maradhat. Petróczy Gábor szomorúan meséli, milyen nehéz eltalálni, ki az, akit felvesznek a kórházak.­­ Van, aki nem elég beteg, van, aki túl rossz álla­potban van ahhoz, hogy az adott osztályra beke­rülhessen. A kórházból jövet arról beszélgetünk Eőry doktorral, ha valakit felvettek, másnap sen­ki nem látogatja meg, ezért olyan önkéntesek kel­lenének, akik bemennek a kórházba, és ha a be­tegnek szüksége van valamire, elintézik neki. - Lehet, hogy csak egy kanálra van szüksége. Volt már ilyen, de nem tudták megoldani, ezért sokat segíthetnének az önkéntesek - mondja. A Móricz Zsigmond körtéren egy nő izgatot­tan várja a kocsit, hogy megkapja a hét végi gyógyszeradagját. Az éjszakai buszon alszik, és erős köhögése miatt az emberek leszállnak a buszról, vagy a közelében nem mernek leülni. Hadarja a betegségeit, azt is tudja, hogy melyik gyógyszerből milyen adag jár neki. Antibiotiku­mot nem kap, a kocsiban nem is tartanak erős gyógyszereket, mert a folyamatos orvosi felügye­let az ilyen emberek esetében megoldhatatlan. A következő megálló a Déli pályaudvar. - Ez egy furcsa hely, érdekes hangulata van. Sok a meleg zug, vannak telefonfülkék, ahova behúzódnak - készít fel Eőry doktor. Ahogy meglátják az orvost a feltűnő piros kabátban és fehér nadrágban, ba­rátként köszöntik. - Mindig van miben segíteni - mondja Emese, és egy marék vitamint ad, hogy osztogassam. Kovács Miklós, a sofőr másodállás­ban mentőzik. Itt sem csak vezet. Ha megállnak, ő végzi el az adminisztrációs munkák egy részét is, de volt, amikor kötözni is segített. Miközben a C-vitamint osztogatom, észreve­­szem, hogy ez a tabletta nem a boltban megvásá­rolható néhány milligrammos dózis. A szemen­ként 600 milligrammos tablettákat a máltai sze­retetszolgálat csomagoltatja, így jóval olcsóbb, mint a gyógyszertári. A kocsihoz visszaérve az ápolók kiporciózzák a gyógyszereket, átkötözik a fekélyes sebeket, és természetesen mindent felje­gyeznek egy orvosi naplóba. - Ezek a sebek gyak­ran fertőzők, én is fertőződtem már meg - mesé­li Petróczy -, a tüdőbetegségekről nem is beszél­ve. Ezekről a fertőzésekről gyakran nem is tu­dunk, amikor beülnek az autóba. De ez ezzel a munkával jár, és ennek ellenére úgy érzem, itt ta­láltam meg a nekem való feladatot. A tudomá­nyos pályáról érkező férfi azt állítja, ezt a munkát végzi a legkönnyedebben. Hasonlóan nyilatkozik kollégája, Eőry Ajándok is. - Néhány hete Kíná­ban voltam egy hétig, és mire visszaértem, már várt az üzenet, hogy sikerült elhelyezni két haj­léktalant. A Déli pályaudvar után már nincs több hely­szín, de egy asszonyt, akit élettársa hasba rúgott, még át kell vinni Pestre, a Szobi utcába. A Hajlék­talanokért Közalapítvány speciális menedékhe­lye működik a Nyugati tér közelében, oda indu­lunk az asszonnyal este kilenc körül. A szokásos kérdés merül fel újra: felveszik-e a szerencsétle­nül járt nőt? Mindenki megkönnyebbül, amikor megtudjuk, a beteg maradhat. A menedékhely épületét belülről szépen felújították, jó érzés tud­ni, melegben alhat a beteg. De kiderül, még van két szint, amelyek renoválására nem volt pénz, így azok nem tudnak több beteget fogadni. A be­szélgetés során megtudtam, nem csak a felújítás­ra nincs megfelelő keret, másokhoz hasonlóan ez az alapítvány is komoly anyagi gondokkal küsz­ködik. Eőry Ajándok több ötletet sorol fel, amivel a hajléktalanok életminőségén lehetne javítani. Sokat segítene, ha gyógyteát is kapnának vagy esetleg gyógyvizet. - Budapesten nagyon sok olyan gyógyvíz van, ami langyosan jót tesz a gyo­morbetegeknek - magyarázza. - Az utcán élők között gyakoriak a gyomorproblémák, a rend­­szertelen táplálkozás, az alkohol és az idegeske­dés miatt. Kilenc óra elmúlik, amikor elindulunk haza a hóesésben. Dr. Eőry Ajándok önkéntesek segítségét kéri Rendelési csúcs. A szeretetszolgálat költségvetése is jelentősen megcsappant fotók: Máté Péter latoter@magyarnemzet.hu A kihunyó bányászlámpa Varga Ágota fémrendező a robbanékony társadalmi problémák bátor dokumentaristájaként él a köztudat­ban. Műveinek középpontjában mindig a becsapott, félrevezetett kisember áll. A magyar szénbányászat el­sorvasztásáról szóló félmtrilógiája, az 1993-as Integ­ráltak, az 1996-os Vattacukor és a napokban bemuta­tott Jó szerencsét, emberek! az úgynevezett magyar baloldali kormányok által unásig agyondicsért priva­tizáció igazi veszteseiről szól. K­­ósa Zoltán__________________________________________ K­ ülönös aktualitást ad a Jó szerencsét, emberek! című filmnek az 1996-ban privatizált magyarországi áramszol­gáltatás problémája is. Hiszen itt és most a magyarorszá­gi áramtermelő erőművek luxusprofitot hoztak létre, a kisembernek mégis fizetnie kell a magas áramszámlákat A rendező­nő filmjének oroszlányi bemutatója után elmondta, hogy filmjeinek célja, hogy személyes sorsok, életutak szemszögéből tárja elénk egy halálra ítélt ágazat veszteseinek, a munkástársadalom igazi mosto­hagyerekeinek drámáját. Ahhoz, hogy a tragédiát megértsük, vissza kell kanyarodnunk a szomorú nyitányhoz. 1989-ben még hatvanhét és fél ezer bányász szállt naponta a mélybe, mára ezernyolcszázan maradtak. A rend­szerváltozás évében megszűnt a magyar szénbányászat állami dotá­ciója, ami bányászsztrájkok sorát idézte elő. Egy 1992-es kormány­­döntés arra ítélte a bányákat és a szénből villamos energiát előállító erőműveket, hogy összevonják, integrálják őket. Ezért adta a rende­ző az első tételnek az Integráltak címet. Ez a film az 1993-as eszten­dőbe vezet vissza bennünket, amikor nyolc működő szénbányában már csak tizennyolcezren dolgoztak. A Vattacukor című második felvonás a dicstelen bányaprivatizá­ciók végjátékát idézi föl. Eltekintve az utolsó mohikántól, Márkushegytől, amely állami kézben maradt, minden megmaradt bánya magánkézbe került. Utolsóként Lyukóbányára tette rá a kezét 1996-ban egy amerikai cég, amely a világ számos más táján működ­tetett erőműveket, bányát azonban egyet sem. Lyukóbányát is csak kényszerből vette meg, mivel a Tiszai Erőmű csak a bányával együtt volt eladó. Az amerikai tulajdonos ravasz stratégiát dolgozott ki a létszám csökkentésére. Már szinte az első munkanapon háromszo­ros végkielégítést ajánlott föl az önként távozó munkásoknak. A lé­lektani csapda remekül működött. A bányászokat valósággal megré­szegítette a számszerűségében csábítóan nagynak tűnő összeg, amelyhez hasonlót a Borsodban élő emberek jó része talán még nem is látott együtt, így minden második dolgozó feliratkozott a távozók listájára. Azt hitték, onnantól kezdve övék az édes élet. Ám az inflá­cióban, a drágaságban, a munkanélküliségben a sok pénz úgy elol­vadt, mint a vásárban kapható vattacukor, amely olyan szép nagy­nak látszik, mint egy görögdinnye, ám valójában csak diónyi kris­tálycukorból készült. A jó szerencsét, emberek! című, tavaly játszódó zárókővel eljutot­tunk napjainkba. 2004-ben már csak két mélyművelésű bánya mű­ködik hazánkban. A borsodi Lyukóbánya és a Komárom-Esztergom megyei Márkushegy. Ez utóbbi az állami tulajdonú Vértesi Erőmű Rt.-hez tartozik, ahol elkészült a retrofit nevű, drága kéntelenítő be­rendezés. Ez megakadályozza a magas kéntartalmú anyagok kibo­csátásából származó, egészségre káros anyagok keletkezését, így az erőmű megfelel a 2005. január 1-jétől érvényes európai uniós kör­nyezetvédelmi előírásoknak. Nem bizonyultak ennyire szerencsésnek az utoljára privatizált Lyukóbánya munkásai. A hatvanhat esztendős bánya harminc­­nyolcmillió tonna szenet adott az országnak. 2003 karácsonya előtt az­ amerikai gazda ajándék helyett értesítést kézbesített a lyukóbányai munkásoknak a bánya bezárásáról, így szabadult meg a tulajdonos hatszáz embertől és tizenegymillió tonna kibányászat­­­lan széntől. A bánya bezárását lebonyolító magyar cég kettőszázöt­ven embernek tudott annyiban segíteni, hogy egy évig munkát adott nekik a felszámolási teendők elvégzésében. Rövid ideig abból­­ élhettek, hogy megszüntették a saját korábbi munkahelyüket. A film egyik legabszurdabb mozzanata, amikor a néző megtudja, hogy 2004. október 7-én ünnepséget rendeztek az utolsó csillényi szén felhozatala alkalmából. Ezután a bányavasakat feldolgozták, az aknát törmelékkel betömték, az aknatornyot ledöntötték. Végül az illetékesek a hagyományos bányászköszöntéssel búcsúztak a mun­ka nélkül maradt dolgozóktól: „Jó szerencsét, emberek!” Ezzel az abszurd mesébe illő jelenettel zárul az utolsó privatizált magyar bá­nya története. Varga Ágota megszólaltatja azokat a szakembereket is, akik kör­nyezetvédelmi és gazdasági okokra hivatkozva logikusnak látszó, alapjában véve meglehetősen érzéketlen magyarázatot adtak. Ugyanis ezek a gazdasági szempontú okfejtések semmitmondók ah­hoz a tényhez képest, hogy Lyukóbányán nem egészen egy­ év alatt majd ezer ember vált úgyszólván egyszerre munkanélkülivé, ami a rendszerváltás történetének drámáihoz képest is elképesztő. A film egyértelműen a megalázottakkal és megszomorítottakkal azonosul. A munkásokkal, a házastársaikkal, a gyermekeikkel. Emberekért emel szót,akik tisztességgel, becsülettel dolgozták végig az életüket, a megélhetésért és az egész ország javára. Varga Ágota, bár számos rangos filmes és televíziós szakmai elismerésben részesült, az utób­bi években semmiféle támogatást nem kapott. Az kifejezetten ab­szurd, hogy a közszolgálati televízió még az úgynevezett dokumen­tumzónában is szinte csak külföldi filmpublicisztikákat sugároz. Pe­dig a magyar dokumentumfilmes iskola ma is számos rangos, kivá­ló alkotással bizonyítja a világ minden táján, hogy - a magyar mű­vészfilmmel ellentétben - nemcsak múltja van, hanem jelene is.

Next