Magyar Nemzet, 2006. október (69. évfolyam, 270-298. szám)

2006-10-21 / 289. szám

42 Magazin 2006. október 21., szombat Harcoló gyerekek, civil helytállás és katonaszerelmek a történelmi játékfilmek kínálatában Szemvillanásnyi félelem II M u r a y Gábor__________________________ aplók kerültek elő fiókok mélyéről, jegy- , f­e­­zetek és skiccek, kopott fényképek, soha elő nem hívott negatívok, féltve őrzött filmszalagok. Emlékek és vallomások azokról a napokról. Télen véget ér a játékfilmes ver­sengés, amelynek most a csúcsán vagyunk, s amely­nek tétje: a lehető leghitelesebb képet adni 1956-ról. Az objektivitást leginkább megközelítő, oral history filmes dokumentaristák tudják: az elbeszélők olykor másképp élték meg ugyanazt az időszakot, és más­képp emlékeznek vissza, ám éppen az a filmművé­szek dolga, hogy hagyják az ötven évet „működni”, hagyják a felszínre törni a tudatba épült mítoszt is. A magyar állam a félszáz éves jubileum alkalmá­val külön keretből támogatta az 1956-os tematikájú filmek gyártását. Úgy tűnik, nyolc-tíz játékfilmet si­kerül is befejezni a februári filmszemléig, ez év no­vemberéig azonban csak a felét tudják bemutatni. Már a sajtókönyvekből is kitetszik: a nagy összefüg­gések megvilágítása helyett 2006-ban a személyes él­mények kerültek előtérbe. Sólyom László köztársasági elnök 2006 júniusá­ban Poznanban felkereste az egyik útkereszteződést. Két utcatábla mutat­ott két irányba: az egyiken Mansfeld Péter, a másikon Rom­ek Strzalkowski neve áll, egy magyar és egy lengyel fiúé, akik - gyermek­vértanúként - a kommunista elnyomás szimbólu­mai lettek. Ötven évvel Sólyom László látogatása előtt, 1956. június 28-án százezres tömeg gyűlt össze azokon az utcákon, s a lengyel államvédelmi hatóság tüzet nyitott a felkelőkre. A legfiatalabb áldozatot, Romek Strzalkowskit egy belügyi tiszt - egy nő - lőt­te le. Nem így járt Mansfeld Péter: az éppen csak nagykorúvá lett fiút Budapesten kötél általi halálra ítélték, haláltusája a jegyzőkönyvek szerint tizenhá­rom percig tartott. Strzalkowski életkorára és Mans­feld utolsó pillanataira utal a 13 év, 13 perc című do­kumentumfilm, amelyet a napokban mutattak be az Örökmozgó Filmmúzeumban. A film a lengyel felke­lés és a magyar forradalom között von párhuzamot a két fiatal tragédiája által. Megszólalnak a tanúk, a ro­konok. Archív felvételeken Strzalkowski édesanyját látjuk, és Mansfeld Péter öccse, László is nyilatkozik a lengyel filmeseknek. A forgatókönyvírók tudják: a néző a legköny­­nyebben a gyermekszereplőkkel azonosul, és ez ka­póra jön, hiszen a naplókat őrző tanúk a forradalom és szabadságharc idején tizenévesek voltak. Mans­feld Péter tragikus története alkalmas arra, hogy pél­da lehessen a forradalmat követő megtorlások idejé­ről. Szilágyi Andor Mansfeld című játékfilmjét né­hány héttel a 13 év, 13 perc bemutatása előtt kezdték vetíteni, a főszerepet játszó Fancsikai Péter nevét fel­kapta a sajtó. Nem véletlenül. Mert bár az időkorlá­tok és a hangsúlyok miatt a forgatókönyvből keveset tudunk meg a főhősről, Fancsikai Péter játéka min­den mesterkéltség és pátosz nélkül adja vissza a ka­maszosan makacs köznapi hőst, aki egy idő után már nem is a nagy eszmékért, hanem családos társa és barátai védelméért küzd. Igaz, a Mansfeld című film már a forradalom utáni években játszódik, és csak utal a Széna téri harcokra - a kamasz és a ki­hallgató tiszt, az édesanya és az Mansfeld-ügyet leve­­zénylő alezredes dialógusain keresztül pontos képet ad a Kádár-kori kihallgatottak és kihallgatók viszo­nyáról, a totális ellenőrzésről és a hatalom vérlázító közönyéről. Gyerekszereplőkkel forgatott Erdőss Pál is. Buda­keszi srácok című filmje a neves polonista, költő, kultúr- és filmtörténész Kovács István életrajzi regé­nyére, A gyermekkor tündökletére épül. Erdősst sa­ját bevallása szerint azért ragadta meg a könyv, mert arra emlékeztette, amit - kilencévesen - maga is megélt ’56 októberében. Kovács István tizenegy volt ötvenhatban, a Budakeszi srácok - mint arra a címe is utal - a költő szülőfalujá­nak ötvenhatos szerepét dolgozza fel. Szomjas György A Pál utcai fiúkra utaló, A Nap utcai fiúk című filmjének alapgondolata, hogy bár a kiskorú katona a „legol­csóbb haderő”, az ártatlan gyerekek halála­ a legmeg­rázóbb emberi tragédia. A filmszövetség főtitkárának filmje a 2007-es magyar filmszemlére készül el. Az azonos címmel megjelenő Kertész Ákos-regény és Szomjas filmnovellája a Nap utcát védelmező gye­rekek világlátását idézi, azt, hogyan lesz a kamasz képzeletében a hős szovjet katonából ellenség, hogyan keveredik össze az ÁVO a Gestapóval és a KGB-vel ott, ahol a grund a forrada­lom barikádja, és Nyilas Misi halálát nem tüdőgyul­ladás okozza. A „film noir” zsánerelemeivel dolgozik Vágvölgyi B. András. Kolorádó Kid munkacímmel forgatott filmje még nincs kész - akár a Mansfeldnek, e mű­nek a története is a forradalom után kezdődik. Vág­völgyi B. András a névtelen forradalmárnak, a „pes­ti srácnak” állít emléket; ötletét egy zárkaügynök előkerült jelentései adták, mint Vágvölgyi mondja, a vamzer bizonyos irodalmi képességekkel is meg volt áldva, mert élethűen tudta visszaadni azt a „jampi szlenget”, amelyet a fegyveres felkelő 1959-ben be­szélt. Ennek alapján született meg a forgatókönyv, a főszereplő (a Kréta Kör­ös Nagy Zsolt játssza) több valóságos személyből lett összegyúrva. Vágvölgyi a Film.hu-nak nyilatkozva azzal indokolta témaválasz­tását, hogy szerinte a fiatalokat elidegenítették 1956- tól az elmúlt másfél évtizedben, most viszont újra fel lehetne kelteni az érdeklődésüket őket is megszólító témákkal. Egészen más hangot üt meg Pozsgai Zsolt Csend­­kút című filmje: a lírai alkotás a Rákosi-börtönben sportolóból költővé váló Gérecz Attiláról szól. Az 1949-ben hazaárulás vádjával életfogytiglanira ítélt, ötvenhatban kiszabadult huszonhét éves férfit a har­cok idején egy szovjet tankból lövik le. A Mihályfy Sándor producerségével születő film a tehetséges verselő, egykor ígéretes öttusázó drámáján keresztül a halhatatlan szellemet állítja szembe a hatalom kö­nyörtelenségével. Bár közreműködőként sok filmes munkában vett részt, a Sínjárók mégis első és utolsó filmje lett Jeli Ferencnek. A Csendkúthoz hasonlóan az alkotó ember­re koncentráló alkotás, és önéletrajzi elemekre épül, akárcsak a Budakeszi srá­cok. Szomorú körülmények között zárult a munka - Jeli Ferenc festő, forgatókönyv­író a forgatás utolsó napján halt meg, a filmet barátai, a Magyar Képek Alkotómű­hely tagjai, Kurucz Sándor, Gaál Anasztázia, Péterffy András fejezték be. Péterffy szerint a Sínjárók feloldás nélküli dráma a Kádár-kort végigélt furcsa emberről és arról, hogyan határozta meg egy festő erkölcsét, tartását 1956. Kétszeres tükörben láttatott, csendes belső tör­ténet Kubik Annával, Gás­pár Tiborral, Parti Nórával. Pénzhiány miatt elakadt Dömölky János a Bibó körút című filmjének forgatása, amely a rendező szerint a legolcsóbbnak számít a most készülő ötvenhatos fil­mek közül, és amely Bibó István történetének megfil­mesítésével a civil helytállást jeleníti meg. A stáb kényszerpihenőt tart, mert a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) 80 milliós támogatását csak utómunkálatokhoz vehetik fel, de a film közepének leforgatására már nincs fedezet. Dömölky célja az volt, hogy visszaemelje a köztudatba az 1956-os ví­vódó Bibót. A személyes hangvételű munkáktól és sorsdrá­máktól elüt Vidnyánszky Attila Liberté, 1956 című filmje. A Sző­cs Géza könyvéből készülő alkotás rend­hagyó műfaji kísérlet, amely a teatralitás, a színházi tér, idő és jelenlét stilizáltságát játékos módon, gro­teszk, lírai vagy éppen drámai eszközökkel ötvözi a filmes látásmóddal. Vidnyánszky a filozofikus mű­vet egy időben alkalmazta színpadra és filmre: a diá­kok által színre vitt történetben egy angol újságírónő és egy szovjet katonatiszt szerelmének történetén ke­resztül gondolhatjuk újra a magyar történelem egyik legtragikusabb fejezetét. Mint Vidnyánszky írja, a film alapvető problémafelvetése abban foglalható össze, hogy a XX. század elején hogyan tudja egy­ maroknyi magyar fiatal elhelyezni önmagát a ma­gyar és a világtörténelem kontextusában, képesek-e érzelmileg azonosulni saját népükkel és annak múlt­jával, létezik-e szellemi-lelki folytonosság a második és a harmadik évezredben szocializálódott generá­ciók között. A filmben ábrázolt groteszk történelmi tabló nem törekszik a hitelességre, és ez az, amiért sokan Vidnyánszky filmjétől várják a legtöbbet. A mű a mai magyar fiatalok ünnepélyességet és iróniát ötvöző látomása egy meg nem tapasztalt, ötven évvel ezelőtti történelmi helyzetről. A filmmarketing sajátossága miatt a legnagyobb visszhangja valószínűleg Andy Vajna produkciójá­nak, a Goda Krisztina rendezte Szabadság, szerelem­nek lesz. Az ötvenhatos filmek közül a legmagasabb állami támogatást elnyerő film előhangjaként a nyár végén mutatták be Colin K. Gray és Megan Raney Aarons kanadai testvérpár dokumentumfilmjét, A szabadság viharát, amelyben megszólaltak az ötven­hatos melbourne-i olimpián szereplő vízipólósaink. Zádor Ervin legendássá vált sérülést szerzett a szov­jet válogatottal játszott olimpiai mérkőzésen, miköz­ben Pest utcáin T-34-esek dübörögtek. A 13 év, 13 perchez és a Mansfeldhez hasonlóan egészíti ki egy­mást A szabadság vihara és a Szabadság, szerelem. Vájna alkotása a közönségfilmek szabályai szerint szerelmi szállal gazdagítja a dokumentumfilmben el­­mesélteket. A Szabadság, szerelem főhősének dönte­nie kell: marad-e a pesti utcákon szerelmével, vagy csapattársaival együtt Ausztráliába utazik; az igazsá­gért vívott harcot vagy a sportsikert tartja-e fonto­sabbnak? Mivel a legnagyobb eszközparkot biztosító Várna sem afféle történelmi képeskönyv elkészítése mellett döntött, a külön állami keret mellett sem készült olyan játékfilm, amely a forradalom és szabadság­­harc történetének precíz feldolgozására vállalkozott volna. A magyar rendezők többsége egyrészt nem tartja művészi feladatnak amerikai típusú történelmi kalandfilm gyártását, másrészt - ahogy azt a filme­sek mondják - 1956 még nincs is „megírva”, har­madrészt nincs ma olyan filmgyártó, amely anyagi­lag kivitelezhetné a nagyobb ütközetek valós lát­ványvilágát. És megszoktuk már az eredeti, fekete­fehér filmdokumentumokat is 1956-ról, így a színes jelenetek talán túl „filmszerűnek” tűnnek majd. Mindenesetre ha az ötvenhatos filmek látványvilágá­ról, személyességéről és hitelességéről kérdezünk egy hazai rendezőt, valószínűleg Péterffy Andráshoz hasonlóan nyilatkozik: „egy szemvillanásban is ben­ne lehet, ha valaki fél, nem kell ahhoz ötszáz tank”. A magyar rendezők többsége egyrészt nem tartja művészi feladatnak amerikai típusú történelmi kalandfilm gyártását, másrészt - ahogy azt a filmesek mondják - 1956 még nincs is „megírva”, harmadrészt nincs ma olyan filmgyártó, amely anyagilag kivitelezhetné a nagyobb ütközetek valós látványvilágát. __Ugró­M­i­k­i. C­s_____________________________________________ mikor még a történelemtudomány is a munkásosztály hata­lomgyakorlásának közvetlen eszköze volt, a kerek történelmi évfordulókat a történészek különösen méltó módon ünnepel­ték. Igyekeztek a témába vágó tudományos szenzációval ki­rukkolni, de legalább valami roppant eredeti elmélettel megingatni a ha­gyományos felfogás reakciós építményét, így 1948. március 15-e táján kimerítően lehetett értekezni arról, hogy Petőfinek kizárólag a kommu­nista pártban lenne a helye, egyéb baloldali pártok szóba sem jöhetnek, illetve a munkáspártok egyesülése után Petőfi is okvetlenül átigazolna a­­ Magyar Dolgozók Pártjába, s valószínűleg hálától csöpögő verset is írna mindannyiunk atyjához, Rákosi Mátyáshoz. Egy­ év múlva, a dicsőséges 133 nap harmincadik évfordulóján, többek között egy vaskos dokumen­tumkötet is cáfolhatatlanul bizonyította, hogy a Tanácsköztársaságot­­ egyedül Rákosi apánk alkotta meg és tette örök emlékűvé. Kun Bélának­­ csak egy eldugott lábjegyzet jutott. Szerencsére az effajta szemlélet kiha­lófélben van, bár néhány jeles képviselője ma is aktívan osztja az észt. Hiszen a politikai hatalom - hiába deklarálja az ellenkezőjét - nehezen mond le azon vélt előjogáról, hogy a történelemtudománynak is aktív­­ alakítója legyen, s ehhez rendszerint talál szövetségeseket is a tudomány művelői között. A forradalom és szabadságharc tudományos kutatói­­ amúgy is kényes helyzetben vannak, mert hazánkban minden politikai erő 1956 szellemi és morális örökösének hirdeti magát, ezáltal mind­­­­egyiknek „autentikus” elképzelése van az akkori eseményekről. Elkép­zelhetetlen, hogy egy lelkiismeretes kutató mindegyiknek megfeleljen, ezért az ’56-tal foglalkozó tudósok igen gyakran kerülnek jobb esetben szakmai, rosszabb esetben szakmainak álcázott ideológiai, politikai tá­madások kereszttüzébe. A hazai kutatásoknak a politikai megosztott­ M­éltó ünnep és elvesztegetett lehetőségek M­érték ságnak megfelelően két fő bázisa van, nem véletlen, hogy a politika a két intézményt rendre megpróbálja egymás ellen kijátszani. Vannak „kibé­kíthetetlen ellentétek” a kutatók között, ám azok nem személyesek, ha­­­­nem tudományos jellegűek, ha nincs is szoros együttműködés közöttük, kapcsolatuk korrekt. Arról nem ők tehetnek, hogy az éppen esedékes ha­talom nem azonos mércével méri őket. Ötvenedik évforduló ide, méltó ünneplés oda, jellemző módon az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóin­tézete, népszerűbb nevén az ’56-os intézet is folyamatosan csökkenő ál­­­­lami támogatásból kénytelen gazdálkodni. Szerencsére az intézetet nem érték oly brutális elvonások, hogy az ünnephez kötődő tervei közül bár­­­­melyiket fel kellett volna adnia. Budapestről jelentjük címmel a korabe­­i­li külföldi sajtóból válogatott dokumentumkötetet, valamint az Oral­­ History Archívum újabb forrásanyagait jelentették meg. Az intézetnek köszönhető két dokumentumfilm megszületése. A Forró ősz a hideghá­­­­borúban című film hazánkban eddig nem látott külföldi felvételeket­­ gyűjtött össze, míg Csics Gyula naplójából formabontó, az animáció esz­­­közeivel is élő dokumentumfilm készült. A két alkotást október 21-én mutatják be. Az említetteken kívül hamarosan megjelenik Eörsi László, Szakolczai Attila, Békés Csaba egy-egy újabb könyve is. Az intézet általá­ban sikeresen pályázott a különböző támogatásokért, így a számítógépes honlap megújítására is futja a költségvetéséből. A baloldali kormányzat mostohábban bánik a Terror Háza Múzeum­mal, valamint a XX. és a XX. Század Intézettel. Az intézmény állami tá­mogatása négy év alatt 50 százalékkal csökkent, ezért álmaikat is kény­telenek takarékra állítani. Az állami támogatás és a jegybevétel együttes összege éppen csak a múzeum fenntartási költségeire elegendő, így a két intézet nem dúskál a feladatokban. A szponzorok segítsége nélkül nem jöhetnének létre az időszaki kiállítások, nem rendezhetnének tudomá­nyos konferenciákat. Az ötvenedik évfordulóra két éve készülnek, de több pályázatukat is elutasították, ezért több elképzelésüket is feladták.­­ De fontosabb mindaz, ami megvalósulhatott. Az ’56-os Emlékbizottság 5 millió forinttal járult hozzá az Európa ébredése című nemzetközi kon-­­ ferencia megrendezéséhez. Huszadikán délután nyílt meg a Hősök fala,­­ 1956 című installáció és Pesti srácok címmel a múzeum új, időszaki ki­­­­állítása. Az emlékfal felállításához szakmai segítséget nyújtott az ’56-os­­ intézet is. (A Miniszterelnöki Hivatal ígéretet tett 24 millió forintos tá­mogatásra.) A kiállításokat november 4-ig ingyen látogathatják az ünne­pelni és emlékezni vágyók. Végül is a történészek nem állnak elő semmilyen fantasztikus elmé­­­­lettel az ötvenedik évforduló tiszteletére. A méltó ünneplésről harsogó kormány is hozta szokott formáját. A méltó ünnepléshez mindenképpen kevés pénzből és abból is rosszul gazdálkodott. A súrolókefének becézett­­ emlékműnél többet érdemelne a magyar nép, de a tisztelegni szándékoz­­­zó külföldiek is. Ám ha belegondolunk abba, hogy 1956 ürügyén a kor-­­ m­ány saját magát szándékozik megünnepelni, akkor sajnálhatjuk iga-­­­zán az elvesztegetett lehetőséget.

Next