Magyar Nemzet, 2006. október (69. évfolyam, 270-298. szám)

2006-10-21 / 289. szám

V­asoszlopok a Felvonulási téren, a szabadság angyala a Műegyetemnél Kinek az élete? Születik az ünnepre két emlékmű. Az egyik azoknak, akiknek 1956 és forradalma a múltat jelenti, a másik pedig a jövő gyermekeinek, akik meg akarják ismerni a magyar történelem nagyszerű pillanatát. Vagy egészen másként van? A Felvonulási téri építmény a forradalom és a forradalmárok megcsúfolása volna? Miért nem zajlott a politikai mellett szakmai vita is a tér arculatát évtizedekre meghatározó központi emlékműről? Központi ötvenhatos emlékmű nyílt nemzetközi tervpályázatát a Med­­gyessy-kormány írta ki, a díjakat már Gyurcsány Ferenc miniszter-­­­elnök adta át. Az emlékmű szá­mára a városligeti Regnum Marianum-emlékkereszt és a 2002-ben a Lenin-szobor he­­lyén felállított Időkerék kö­zötti területet jelölték ki, ahol 1951-tő­l 1956-ig Sztálin szobra állt. A Miniszter­­elnöki Hivatal pályázati kiírásában megfogalmazta: elvárják, hogy a mű „megtestesítse a magyar nép év­százados nemzeti függetlenség iránti vágyát, azt a ha­gyományt, melynek keretében helyezhető el az 1956- os forradalom és szabadságharc... Arra az üzenetre lenne érdemes felhívnia a figyelmet, hogy a magyar emberek szabadság utáni vágya teljesedett be, a sza­badságra, emberséges életre vágyó nemzet tömörült egységbe. Ez a szabadságmozgalom a kelet-európai szabadságvágy­ legerőteljesebb kitörése volt, amely­nek világtörténelmi jelentősége abban rejlik, hogy a forradalom és annak következményei nagyban hoz­zájárultak a Szovjetunió és a szovjet típusú rendsze­rek bukásához.” A tervpályázat zsűrijében Hans Belting művészet­tudós, Boros Géza művészettörténész, Csíkvári Péter szobrász, Fabényi Júlia, a Műcsarnok igazgatója, Ferencz István építész, Szöllő­ssy Enikő szobrász, Hans Hollein építész-dizájner, Körösényi Tamás, a Képző­­művészeti Egyetem docense, Lázár Antal, a Budapes­ti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építész­­mérnöki Karának dékánja, Schiffer János főpolgár­­mester-helyettes, valamint a bírálóbizottság elnöke­ként Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója vett részt. Szakértőnek felkérték többek mellett Rainer M. Jánost, az 1956-os intézet igazgatóját, Sze­rencsés Károly történészt, Fónay Jenőt, a Politikai Fog­lyok Országos Szövetségének alapító elnökét, Jánosy Katalint, Nagy Imre unokáját. Az első helyezéssel járó ötmillió forintot az Emődi-Kiss Tamás, Papp Tamás, György Katalin alkotta i-ypszilon csoport kapta. Em­lékművük 2006 vasoszlopból álló éket formáz, legma­gasabb pontján nyolcméteres. Egyre sűrűsödő oszlo­pai rusztikusan rozsdás, illetve rozsdamentes vasból készülnek. Az ék, amely felszántja a tér kövezetét, öt­venhat fokos szöget zár be a Dózsa György úttal. Az eredményhirdetést követően kitört a vita. Az ötvenhatos szervezetek heves támadást indítottak a terv ellen, tiltakozó leveleket és nyilatkozatokat fo­galmaztak, amelyek lényege: az emlékműnek sem szellemében, sem küllemében semmi köze nincs a forradalomhoz. Nevezték a tervet vaskefének, ágyú­­cső­gyűjteménynek, amely az orosz tankokat idézi, és takaríthatatlan rozsdatemetőnek, amelyről majd a galambok mondják ki az ítéletet. Fájlalták azt is, hogy az ő véleményükre a tervpályázat elbírálói nem voltak kíváncsiak (Fónay Jenő szakértőként, de nem döntnökként vett részt a zsűriben), és azt hangsú­lyozták, hogy az emlékmű felépítése ellen a polgári engedetlenség eszközeivel lépnek fel. Winner Mária, aki a leghevesebb tiltakozásokat fogalmazta meg, azt mondta: ma már senkit sem érdekel, miről szól 1956. október 23-án a forradalmárokat félresöpörve a kormány akar ünnepelni és dáridózni. Folyamato­san hallatta szavát Balás-Piri László, az 1956 Alapít­vány kurátora is. Lapunknak egy korábbi interjúban úgy vélekedett: az emlékműnek az a legnagyobb ba­ja, hogy van magyarázata, de nincsen lelke. Mint mondta, megérti, hogy a régi szimbólumok, a leha­­nyatló harcos vagy az obeliszk már nem érvényesek. Most azonban olyan alkotás született, amelyik a so­kaságot geometriai formákkal jelképezi, csakhogy a forradalmi tömegben nem oszlopok voltak, hanem egyéniségek. Úgy vélte, a konstrukció bizonyára megfelelne a normandiai partraszállás emlékművé­nek, ahol a hajóorr feltúrhatná a homokot. Itt azon­ban magyarázó táblát kell majd mellé állítani. (Az emlékmű valóban táblát kap, amelyen ez áll: 1956. Mellé egy rúdra lyukas zászló kerül. A kiegészítést az ötvenhatos szervezetek kérték.) Az elégedetlenség láttán és nyilván a borítékolható botrányt elkerülendő végül áthidaló döntés született. A jubileumi emlékév kuratóriumának elnöke, Kosáry Domokos összehívta a parlamenti pártok vezetőit, és tolmácsolta azt a kívánságot, hogy építhessenek saját emlékművet az ötvenhatosok is. A találkozón Gyur­csány Ferenc mellett Dávid Ibolya, Hiller István, Pető Iván, Orbán Viktor, valamint az ötvenhatos szerveze­tek képviseletében Boross Péter vett részt. Ezt köve­tően Gyurcsány bejelentette, hogy a kivitelezéshez szükséges összeget, 150 millió forintot a kormány biz­tosítja. Boross Péter úgy vélekedett, megértéssel kell kezelni az egykori forradalmárok kérését, hogy az em­lékművekben „korosztályi ízlésviláguk” is megjelen­hessen. E „korosztályi ízlésvilágnak” megfelelő emlékmű a Műegyetem egyik, ma nem használt kapujánál áll. Arctalan tömegből kiemelkedő, a szabadságot jelké­pező nőalakot ábrázol. Alkotói Csíkszentmihályi Ró­bert szobrász és Schilling Zsolt építész, akiket az öt­venhatos szervezetek által összeállított zsűri a szintén Zsigmond Attila vezette szakmai bírálókkal egyetér­tésben választott ki. Az ötvenhatosok itt szeretnének ünnepelni. Immár megvan a végszámla is. A Kor­mányszóvivői Iroda közlése szerint a Felvonulási téri emlékmű bruttó 899 977 573 forintba kerül az erede­tileg tervezett 650 millió forint helyett. A kormány 2006. májusi határozatában biztosította a 250 millió forintos többlettámogatást. A Műegyetemnél felépült, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc Mű­egyetem rakparti emlékműve megtervezésére és kivi­telezésére 150 millió forintot biztosított a Miniszterel­­­­nöki Hivatal. Van tehát két emlékművünk, amelyek nemcsak két ünnepi helyszínt, hanem két szellemiséget is jelké­peznek. Meglepő viszont, hogy a Felvonulási téren épülő emlékmű körül valódi építészeti-esztétikai viták egyáltalán nem folytak, pedig hasonló, a városképet meghatározó építmények esetében ez a világ nagyvá­rosaiban természetes, sőt szükséges. Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója jószerével az egyetlen, aki nyilatkozott az ötvenhatosok tiltakozása ellené­ben, és szakmai érveket sorakoztatott fel a városligeti emlékmű mellett. Igaz, neki a bírálóbizottság elnöke­ként ez szinte kötelessége is. Megkérdeztük tehát tőle, mennyire elégedett a látványterv után a valódi lát­vánnyal. Mint mondta, bízik abban, hogy az emlékmű olyan lesz, amilyennek a látványterveken ígérkezik. (Két héttel az évforduló előtt még emlékmű helyett feldúlt munkaterület volt a Dózsa György úton.) Az igazgató szerint azonban itt nem is esztétikai viták zajlanak, hiszen azoknak szakmai érvei lennének. Az ötvenhatos központi emlékművel szembeni ellenállás legfőbb oka, hogy a forradalom résztvevőinek egy cso­portja úgy gondolja, ez a kormány ne építsen nekik emlékművet. Aki ezt nem meri kimondani, az áleszté­tikai érvekbe csomagolja a véleményét. Ami pedig magát az emlékművet illeti, Zsigmond Attila úgy véli, a szokatlan dolgok mindig értékzavart okoznak, ami most némileg kiegyenlítődni látszik az­zal, hogy épül egy figurális emlékmű is. Csakhogy a két alkotás között fontos különbségek vannak. A Műegye­tem előtti építmény a forradalom egyetlen eseményére utal, azt a pillanatot rögzíti, amikor a forradalom ki­robbant. A kapu alól kiözönlő tömeg az összefogás ere­jét szimbolizálja. Csakhogy az 1956-os forradalom en­nél jóval összetettebb, sok csodát tartalmazó történet volt, amelyet mesélő emlékművön nehéz megörökíte­ni. Érezték ezt a pályázók is, hiszen a hetvenkilenc pá­lyaműből csupán néhány volt figurális alkotás, a többi építészeti formálású. Nem beszélve arról, hogy a hatal­mas teret csak ezzel a megoldással lehet befogni. Mint mondja, őt az i-ypszilon csoport terve éppen azzal hó­dította meg, hogy ki tudta fejezni: 1956-ban volt egy történelmi pillanat, amikor a nemzet egyet akart. Eb­ben az egy­ akaratban azóta is nagy nálunk a hiány. Az emlékmű az egy irányt,­­az egyet akarás erejét fogal­mazza meg, amikor a tömeg ékké formálódik, felszánt­ja erejével a Sztálin-szobor helyét, és belegyalul abba a térbe, ahol évtizedekig a diktátor utódai és tanítványai parádéztak. Zsigmond Attila abban reménykedik, hogy az emlékmű nemcsak a jelennek, hanem az utó­kornak is el tudja küldeni az üzenetet. P. S.: Makovecz Imre építész a Kossuth téri tünte­tés hetedik napján bejelentette: alkotótársaival októ­ber 20-án egy üres óbudai telken, szemben a Margit­szigettel, új ötvenhatos emlékművet avat. Az ötven méter magas vasrúdra egy idős asszony varrta a 15- ször 4 méteres lyukas zászlót. A forradalom és szabadságharc emlékműve a Műegyetemnél (fent) és a Dózsa György úton. Kétféle szellemiség 43k­m Magazin 2006. október 21., szombat

Next