Magyar Nemzet, 2007. június (70. évfolyam, 147-176. szám)

2007-06-05 / 151. szám

Magvar Belföld2007. június 5., kedd Elmaradt kilakoltatás Időt nyertek az önkényes lakásfoglalók a Hegyvidéken Elmaradt a kilakoltatás Budán, a XII. kerületi Konkoly-Thege utcában, pedig szinte az összes médium képviselője megjelent a helyszínen. Talán éppen ezért - véli az önkényes beköltöző csa­ládfő. Az elhíresült csillebérci tábor szomszédságában lévő te­rületen körülbelül 50-60 hajléktalan él, ki házikót talált magá­nak, ki pedig csak „sátorozik”. A kilakoltatás helyszínén megje­lent Vecsey Miklós kormánybiztos is. Ő azt mondja: meg lehet és meg is kell teremteni a jogi környezetet ahhoz, hogy minden rá­szoruló a saját adottságainak megfelelő ellátást kaphasson. KÖLTÖZÉS, DE MIKOR? Rendőri segítséget kérünk a Konkoly-Thege utcai ház kiürítéséhez, mert tarthatatlan, hogy a még csak nem is a kerületben­­lakó­ haj­léktalanok erőszakkal próbálják megakadályozni a képviselő-testület döntését, illetve a jogerős jegyzői határozatot - közölte lapunkkal Pokorni Zoltán (Fi­desz) XII. kerületi polgármester kabinetfőnöke. Váczi János szerint az önkényes házfoglalók a hegyvidéki emberek vagyonával nem rendelkezhetnek, márpe­dig az önkormányzat az ingatlant nehéz szociális helyzetben lévő embereknek szánja.­­ Többször is kértük, majd felszólítottuk az érintetteket a kiköltözésre, akiknek már rég el kellett volna hagyniuk a házat, ám erre ők a mai napig nem voltak hajlandók. A kerületben egyébként évek óta működik a fedelet munká­ért nevű program, amelynek keretében az önkormányzat szállást és fizetést ad a kerületi hajléktalanoknak, ha azok közterületi munkát vállalnak - fűzte hozzá a kabinetfőnök, aki nem tudta megmondani, hogy végül mikor lesz a tegnap reggelre várt, de elmaradt kilakoltatás. (Sz. Zs.) Szarka Ágota_____________________ M­inden csupa zöld, a madarak csivitelnek. A ház, ahol most a kilakoltatókra várnak az önké­nyes lakásfoglalók, valamikor a két világháború között épülhetett. Álomtelek a Konkoly-Thege utcá­ban, milliókat fizetnének érte. Du­dás Lajos, a családfő viszont nincs abban a helyzetben, hogy fedelet vásároljon a feje fölé, pláne nem itt... A lakás rendezett, tiszta, ugyan nincs villany, de víz van. A fürdőszobát legalább lehet használ­ni. A telek vége a „dzsungelbe” visz, a többi hajléktalan által elfoglalt fa­házak közé. A porták beszélnek la­kóikról. Van, ahol térdig ér a sze­mét, más helyen - ahogy mondják - a padlóról is lehetne enni. Otthon. Dudás Lajos is csak azt szeretné.­­ Én nem lennék milliomos. Csak egy ház kellene, egy gyerek meg biztos munka. Mást nem akarok - mondja. Ő is, élettársa is állami gondozottak voltak, sem­miféle családi háttérrel nem bír­tak, ami az életkezdéshez kellett volna. Dudás Lajos mindössze négy osztályt végzett el, élettársa hetet, pedig mindketten kirázták volna az ujjukból a vizsgákat. Másképp alakult. - Most már késő a bánat - mo­solyog a 29 éves családfő, aki azért nem tett le róla: egyszer befejezi az általánost. Most építkezéseken dolgozik, persze feketén. - Ma már nem vesznek fel ren­desen senkit. Nem lehet azt megfi­zetni - magyarázza, hogy miért lojális a főnökével. Ez a „lakásmi­zéria” azonban már ezt a viszony­lag biztos munkát is veszélyezteti. Nem mer elmenni otthonról, mert sose lehet tudni, hogy mi lesz. Jönnek a rendőrök? Kirakják az asszonyt az utcára?­­ A főnök azt mondta, neki olyan ember kell, akire biztosan számíthat. Igaza van. Én is örültem hogy dolgozhatok - magyarázza. A harmadik kerületben született, ahogy mondja, lovári oláh cigány, s olyan szép tájszólásban beszél még mindig, mintha valahonnan Sza­bolcsból szakadt volna a fővárosba. A médiamunkások csak gyűl­nek a porta előtt, és persze itt van az Utca Embere hálózat is. Az ak­tivista lányok rózsát és bodzavirá­got tűznek a hajukba, a kora nyári kánikulában sétálgatnak a fűben, beszélgetnek a házigazdákkal. - Megérkezett Vecsey Miklós - fut végig a hír az újságírók között. A még Göncz Kinga által kinevezett kormánybiztos tájékozódni jött. Ő volt az atyja a tarnabodi hajlékta­lanprogramnak is, amely - ahogy mondja - több-kevesebb sikerrel, nehézségekkel, de működik. A civil szervezetet, a Szent Margit Alapít­ványt Szinetár Péter és kolléganője, Tigyiné Zsuzsanna képviseli. Vélet­lenül bukkantak rá a kilakoltatás előtt álló párra, és amiben lehet, igyekeznek segíteni. Ahogy Szine­tár Péter mondja, most már való­ban szükség lenne egy igazi szociá­lis kerekasztalra, meg kellene hatá­rozni az irányelveket, lehetősége­ket, mert ez így nem megy tovább. Ő maga is az utcáról küzdötte visz­­sza magát a „normális” életbe, jól tudja, miről beszél. Együtt kellene működni. De amíg az állami kegy dönti el, hogy melyik civil szervezet kaphat pénzt, a rivalizálás elviszi az energiákat. Nem kell más, csak egy kis jóakarat, és nagyon sok ember­nek lehetne segíteni. Szinetár Péter állítja: harmadával kevesebb pénz­ből dupla annyira hatékony szociá­lis rendszert lehetne működtetni, ha például megcsinálnák a hajlék­talanok nyilvántartási rendszerét, így ki lehetne szűrni azokat, akik „megélhetési” hajléktalanok, és az életüket arra alapozzák, hogy na­ponta végigjárják az összes jóté­konysági szervezetet. A hajlékta­lanszállók építése, létesítése nem megoldás, csak egy bizonyos réteg­nek. Mindenkinek a maga igényei szerint. Mert az a legfontosabb. A hajléktalanság kísérőjelenségeit - mint a drog, az alkohol és az egyéb mentális problémák - is kezelni kellene. Egyre több család kerül az utcára például az eladósodás miatt. Külön programok kellenének az ilyen gondok kezelésére, amelyek­kel meg lehetne előzni a nagyobb bajt, a fedél elvesztését. Dudás Lajos élettársa türelme­sen válaszol a riporterek kérdései­re. Nem kertel: elmondja, hogy amikor kikerült az állami gondo­zásból, feltették neki a kérdést: készpénzt akar, vagy az állam befi­zet neki egy lakásra? Ő fiatal volt, és azt mondta, inkább a pénz kell. A pénz elment, lakás pedig nincs. Vecsey Miklós egyfolytában telefo­nál, közben megérkeznek a Máltai Szeretetszolgálat aktivistái is. A kormánymegbízott azt mondja: meg lehet érteni az önkormányza­tot, hiszen nem lehet ingyen odaad­ni azt, amiért más évekig dolgozik. Szerinte az új kormányrendelet vi­szont talán képes megakadályozni, hogy embertelen módon történje­nek a kilakoltatások. Haladék: ez kell ennek a fiatal párnak is. Egy esély az újrakezdéshez. Az asszony elmondja azt is: a bútorok a régi tulajdonoséi, csak a szőnyeget hozták ők. De a tulajdo­nos, amikor ott járt, azt mondta: maguk rendes emberek. Erre a legbüszkébb. Egyre több család kerül az utcára az eladósodás miatt fotó: Máté Péter Régvolt nemzedékek, hős katonáink emlékét őrzik „Értük szól ma a harang, értük gyújtunk ma gyertyát, az ifjan elvesztett életükért. Magyar falvakban, városokban katonaszobrok, harci jelenetek bronz domborműveken emlékeztetnek azokra az ismert és is­meretlen hősökre, akik életüket áldozták az első és második vi­lágháborúban. A kommunizmus évtizedeiben tilos volt nyilvá­nosan emlékezni a második világégésben elesett magyar kato­nák százezreire. Ezt a tilalmat a rendszerváltás oldotta fel. Azóta ismét száz és száz faluban, még a határon kívüli magyar telepü­léseken is emeltek második világháborús emlékműveket az el­esett katonák tiszteletére. A Fidesz-kormányzás alatt törvényt hoztak, így 2001 óta ismét állami ünnep a hősök napja. Vasár­nap Nagykátán, a hősök napja alkalmából nagyszabású honvéd­hagyományőrző emlékünnepséget rendeztek a kisváros lakói. 11 Stefka István____________________ A hősök napja, a hősök vasár­napja ünnepélyes megemlé­kezés hagyománya a hősi halott honvédekről május utolsó vasár­napján az első világháború éveire nyúlik vissza. Báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy 1915-ben a frontról levelet intézett gróf Tisza Istvánhoz, amelyben javasolta a miniszterelnöknek, hogy „az or­szággyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam min­den községben egy szép kőemlé­ket állít, amelyre elesett hőseit név szerint bevési...” Tisza beterjesz­tése alapján a képviselőház elfo­gadta a törvényjavaslatot. Ebben elrendelték, hogy „minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a hazáért életüket áldozták fel”. Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása. Nagykátán a múlt emlékeinek tisztelete, a hagyományőrzés ter­mészetes velejárója a mindennapi életnek. A városka főterén, a katoli­kus templom mellett három emlék­mű tiszteleg a honvéd hősök emlé­ke előtt. Az 1800-as évek végén fel­avatott korinthoszi oszlopfő az 1848—49-es forradalom és szabad­ságharcban elesett nagykátai és tápióbicskei hős honvédeknek állí­tott emléket. Az első világháborús katona bronzból készült szobra zászlót tartva készül a rohamra. A talapzatba bevésett száznál is több név jelzi, hogy a haza védelmére so­kan fogtak fegyvert. Volt olyan csa­lád, amelyből hat férfi is odaveszett. A műút mellett felállított második világháborús emlékmű a közel­múltban készült. A múlt hét végén Nagykátán a templomtéren a szokásos vasár­napi csendet a hagyományőrző huszárok felvonulása törte meg. Magó János kádármester saját erőből, saját pénzből elkészítette Gábor Áron rézágyúja pontos má­sát is. A főtüzéri egyenruhába öl­tözött mesterember azt mondja: ők Gábor Áron utódai. Aztán ér­keztek a népviseletbe öltözött le­ánykák és a nagykátai iskolás ha­gyományőrzők, ifjú tüzérek ’48-as honvédtüzér egyenruhában. Itt voltak Nagykátáról, Tápióbicské­­ről a ’48-as tüzérek, de képvisel­tették magukat a nagykátai, a jász­­fényszarui lovas huszárok, a da­­basi és a váci hagyományőrzők, valamint a nemzetvédelmi egye­tem fiatal tisztjelöltjei is. Eljöttek még Innsbruckból is a hagyo­mányőrző osztrák hegyivadászok, akik az Osztrák-Magyar Monar­chia egyenruháját öltötték ma­gukra. Káplár Béla, a nagykátai honvédtüzér hagyományőrző csa­pat parancsnoka szervezte az ün­nepséget, aki k. u. k. (kaiserlich und königlich - császári és kirá­lyi) szürke katonai egyenruhában, piros parolival feszített, fekete csákóval, tiszti csizmában, olda­lán karddal. - Katona hőseink tisztelete tart minket össze - magyarázta Káplár Béla, aki fontosnak tartja azt is, hogy arra az elfeledett, halálukban is meggyalázott nemzedékre emlé­kezzenek, akik a Don-kanyarnál vagy a Szovjetunió más harcterein haltak meg. - Értük szól ma a ha­rang, értük gyújtunk ma gyertyát, az ifjan elvesztett életükért - mondta. Fia, Káplár György is ha­gyományőrző, ő második világhá­borús egyenruhában vonult fel, őrmesteri rangjelzéssel. Hamar Jó­zsef ezredes a Gábor Áron Tüzér Bajtársi Egyesület nevében jött el, ő negyven éven át tüzérként szol­gált. Szerinte a múlt ismerete nél­kül nem tervezhető a jövő. A tér lassan megtelt érdeklődőkkel, vendégekkel, hozzátartozókkal. Nagykátán alig van olyan család, amelyik ne veszítette volna el vala­melyik családtagját. Először az el­ső világháború áldozatai előtt tisz­telegtek, elhelyezték az emlékezés koszorúit az emlékműnél. Egy idős asszonyt, Barad Istvánnét szólítot­tam meg. Elmondta, hogy az első és a második világháborúban is el­vesztette egy-egy hozzátartozóját. Nagyapját nem ismerte, mert meghalt az első világháborúban. Tizennégy éves volt, amikor el­vesztette édesapját, aki az orosz fronton esett el. Évtizedekig csak szűk családi körben lehetett róluk emlékezni. Tizenhét éve a család­dal minden évfordulón itt vannak. Farkas László a második világ­háborúban elesett unokabátyja miatt jött el. Kötelességének érzi a főhajtást. Patócs Istvánnak pedig a nagybátyja halt meg az első világ­háborúban valahol Oroszország­ban. - Megtesszük, amit meg kell tennünk - mondta. Nem marad­tak el az emlékezés virágai, egy­­egy szál fehér szegfű, a koszorúk a második világháborús emlékmű­nél sem. Ott is eldördültek tiszte­letadásként Magó János ágyújából a díszlövések. A Molnár család több hozzátartozóját is elveszítet­te. Az idős asszony édesapját, Molnár Gábort nem is ismerte, meghalt a Don-kanyarban. Az emlékünnepség végén Vér János, a tápióbicskei honvéd ha­gyományőrzők elnöke és felesége főzött a szervezőknek és a vendé­geknek a Nagykátai Katolikus Le­gényegylet központjában. Igazi magyaros, katonás étel készült két kondérban: babos káposzta. A te­rített asztal mellett a fiatal, hagyo­mányos egyenruhába öltözött nemzetőrök, huszárok, tüzérek nyelve is megeredt. Megnyugtató, hogy egyre több fiatal nem érzi szégyennek, kényelmetlennek a múlt hagyományainak tiszteletét, ápolását, a hagyományos öltözé­kek viseletét. Az emlékünnepség mottóját Garay János költő egyik versében találták meg a szervezők: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket, / A lelkes eljár ősei sírlakához, / S gyújt régi fénynél új szövétneket.” Nagykátán a múlt tisztelete, a hagyományőrzés a mindennapok része FOTÓ: TÓTH TIBOR

Next