Magyar Nemzet, 2007. június (70. évfolyam, 147-176. szám)
2007-06-05 / 151. szám
Magvar Belföld2007. június 5., kedd Elmaradt kilakoltatás Időt nyertek az önkényes lakásfoglalók a Hegyvidéken Elmaradt a kilakoltatás Budán, a XII. kerületi Konkoly-Thege utcában, pedig szinte az összes médium képviselője megjelent a helyszínen. Talán éppen ezért - véli az önkényes beköltöző családfő. Az elhíresült csillebérci tábor szomszédságában lévő területen körülbelül 50-60 hajléktalan él, ki házikót talált magának, ki pedig csak „sátorozik”. A kilakoltatás helyszínén megjelent Vecsey Miklós kormánybiztos is. Ő azt mondja: meg lehet és meg is kell teremteni a jogi környezetet ahhoz, hogy minden rászoruló a saját adottságainak megfelelő ellátást kaphasson. KÖLTÖZÉS, DE MIKOR? Rendőri segítséget kérünk a Konkoly-Thege utcai ház kiürítéséhez, mert tarthatatlan, hogy a még csak nem is a kerületbenlakó hajléktalanok erőszakkal próbálják megakadályozni a képviselő-testület döntését, illetve a jogerős jegyzői határozatot - közölte lapunkkal Pokorni Zoltán (Fidesz) XII. kerületi polgármester kabinetfőnöke. Váczi János szerint az önkényes házfoglalók a hegyvidéki emberek vagyonával nem rendelkezhetnek, márpedig az önkormányzat az ingatlant nehéz szociális helyzetben lévő embereknek szánja. Többször is kértük, majd felszólítottuk az érintetteket a kiköltözésre, akiknek már rég el kellett volna hagyniuk a házat, ám erre ők a mai napig nem voltak hajlandók. A kerületben egyébként évek óta működik a fedelet munkáért nevű program, amelynek keretében az önkormányzat szállást és fizetést ad a kerületi hajléktalanoknak, ha azok közterületi munkát vállalnak - fűzte hozzá a kabinetfőnök, aki nem tudta megmondani, hogy végül mikor lesz a tegnap reggelre várt, de elmaradt kilakoltatás. (Sz. Zs.) Szarka Ágota_____________________ Minden csupa zöld, a madarak csivitelnek. A ház, ahol most a kilakoltatókra várnak az önkényes lakásfoglalók, valamikor a két világháború között épülhetett. Álomtelek a Konkoly-Thege utcában, milliókat fizetnének érte. Dudás Lajos, a családfő viszont nincs abban a helyzetben, hogy fedelet vásároljon a feje fölé, pláne nem itt... A lakás rendezett, tiszta, ugyan nincs villany, de víz van. A fürdőszobát legalább lehet használni. A telek vége a „dzsungelbe” visz, a többi hajléktalan által elfoglalt faházak közé. A porták beszélnek lakóikról. Van, ahol térdig ér a szemét, más helyen - ahogy mondják - a padlóról is lehetne enni. Otthon. Dudás Lajos is csak azt szeretné. Én nem lennék milliomos. Csak egy ház kellene, egy gyerek meg biztos munka. Mást nem akarok - mondja. Ő is, élettársa is állami gondozottak voltak, semmiféle családi háttérrel nem bírtak, ami az életkezdéshez kellett volna. Dudás Lajos mindössze négy osztályt végzett el, élettársa hetet, pedig mindketten kirázták volna az ujjukból a vizsgákat. Másképp alakult. - Most már késő a bánat - mosolyog a 29 éves családfő, aki azért nem tett le róla: egyszer befejezi az általánost. Most építkezéseken dolgozik, persze feketén. - Ma már nem vesznek fel rendesen senkit. Nem lehet azt megfizetni - magyarázza, hogy miért lojális a főnökével. Ez a „lakásmizéria” azonban már ezt a viszonylag biztos munkát is veszélyezteti. Nem mer elmenni otthonról, mert sose lehet tudni, hogy mi lesz. Jönnek a rendőrök? Kirakják az asszonyt az utcára? A főnök azt mondta, neki olyan ember kell, akire biztosan számíthat. Igaza van. Én is örültem hogy dolgozhatok - magyarázza. A harmadik kerületben született, ahogy mondja, lovári oláh cigány, s olyan szép tájszólásban beszél még mindig, mintha valahonnan Szabolcsból szakadt volna a fővárosba. A médiamunkások csak gyűlnek a porta előtt, és persze itt van az Utca Embere hálózat is. Az aktivista lányok rózsát és bodzavirágot tűznek a hajukba, a kora nyári kánikulában sétálgatnak a fűben, beszélgetnek a házigazdákkal. - Megérkezett Vecsey Miklós - fut végig a hír az újságírók között. A még Göncz Kinga által kinevezett kormánybiztos tájékozódni jött. Ő volt az atyja a tarnabodi hajléktalanprogramnak is, amely - ahogy mondja - több-kevesebb sikerrel, nehézségekkel, de működik. A civil szervezetet, a Szent Margit Alapítványt Szinetár Péter és kolléganője, Tigyiné Zsuzsanna képviseli. Véletlenül bukkantak rá a kilakoltatás előtt álló párra, és amiben lehet, igyekeznek segíteni. Ahogy Szinetár Péter mondja, most már valóban szükség lenne egy igazi szociális kerekasztalra, meg kellene határozni az irányelveket, lehetőségeket, mert ez így nem megy tovább. Ő maga is az utcáról küzdötte viszsza magát a „normális” életbe, jól tudja, miről beszél. Együtt kellene működni. De amíg az állami kegy dönti el, hogy melyik civil szervezet kaphat pénzt, a rivalizálás elviszi az energiákat. Nem kell más, csak egy kis jóakarat, és nagyon sok embernek lehetne segíteni. Szinetár Péter állítja: harmadával kevesebb pénzből dupla annyira hatékony szociális rendszert lehetne működtetni, ha például megcsinálnák a hajléktalanok nyilvántartási rendszerét, így ki lehetne szűrni azokat, akik „megélhetési” hajléktalanok, és az életüket arra alapozzák, hogy naponta végigjárják az összes jótékonysági szervezetet. A hajléktalanszállók építése, létesítése nem megoldás, csak egy bizonyos rétegnek. Mindenkinek a maga igényei szerint. Mert az a legfontosabb. A hajléktalanság kísérőjelenségeit - mint a drog, az alkohol és az egyéb mentális problémák - is kezelni kellene. Egyre több család kerül az utcára például az eladósodás miatt. Külön programok kellenének az ilyen gondok kezelésére, amelyekkel meg lehetne előzni a nagyobb bajt, a fedél elvesztését. Dudás Lajos élettársa türelmesen válaszol a riporterek kérdéseire. Nem kertel: elmondja, hogy amikor kikerült az állami gondozásból, feltették neki a kérdést: készpénzt akar, vagy az állam befizet neki egy lakásra? Ő fiatal volt, és azt mondta, inkább a pénz kell. A pénz elment, lakás pedig nincs. Vecsey Miklós egyfolytában telefonál, közben megérkeznek a Máltai Szeretetszolgálat aktivistái is. A kormánymegbízott azt mondja: meg lehet érteni az önkormányzatot, hiszen nem lehet ingyen odaadni azt, amiért más évekig dolgozik. Szerinte az új kormányrendelet viszont talán képes megakadályozni, hogy embertelen módon történjenek a kilakoltatások. Haladék: ez kell ennek a fiatal párnak is. Egy esély az újrakezdéshez. Az asszony elmondja azt is: a bútorok a régi tulajdonoséi, csak a szőnyeget hozták ők. De a tulajdonos, amikor ott járt, azt mondta: maguk rendes emberek. Erre a legbüszkébb. Egyre több család kerül az utcára az eladósodás miatt fotó: Máté Péter Régvolt nemzedékek, hős katonáink emlékét őrzik „Értük szól ma a harang, értük gyújtunk ma gyertyát, az ifjan elvesztett életükért. Magyar falvakban, városokban katonaszobrok, harci jelenetek bronz domborműveken emlékeztetnek azokra az ismert és ismeretlen hősökre, akik életüket áldozták az első és második világháborúban. A kommunizmus évtizedeiben tilos volt nyilvánosan emlékezni a második világégésben elesett magyar katonák százezreire. Ezt a tilalmat a rendszerváltás oldotta fel. Azóta ismét száz és száz faluban, még a határon kívüli magyar településeken is emeltek második világháborús emlékműveket az elesett katonák tiszteletére. A Fidesz-kormányzás alatt törvényt hoztak, így 2001 óta ismét állami ünnep a hősök napja. Vasárnap Nagykátán, a hősök napja alkalmából nagyszabású honvédhagyományőrző emlékünnepséget rendeztek a kisváros lakói. 11 Stefka István____________________ A hősök napja, a hősök vasárnapja ünnepélyes megemlékezés hagyománya a hősi halott honvédekről május utolsó vasárnapján az első világháború éveire nyúlik vissza. Báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy 1915-ben a frontról levelet intézett gróf Tisza Istvánhoz, amelyben javasolta a miniszterelnöknek, hogy „az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre elesett hőseit név szerint bevési...” Tisza beterjesztése alapján a képviselőház elfogadta a törvényjavaslatot. Ebben elrendelték, hogy „minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a hazáért életüket áldozták fel”. Még tartott a háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása. Nagykátán a múlt emlékeinek tisztelete, a hagyományőrzés természetes velejárója a mindennapi életnek. A városka főterén, a katolikus templom mellett három emlékmű tiszteleg a honvéd hősök emléke előtt. Az 1800-as évek végén felavatott korinthoszi oszlopfő az 1848—49-es forradalom és szabadságharcban elesett nagykátai és tápióbicskei hős honvédeknek állított emléket. Az első világháborús katona bronzból készült szobra zászlót tartva készül a rohamra. A talapzatba bevésett száznál is több név jelzi, hogy a haza védelmére sokan fogtak fegyvert. Volt olyan család, amelyből hat férfi is odaveszett. A műút mellett felállított második világháborús emlékmű a közelmúltban készült. A múlt hét végén Nagykátán a templomtéren a szokásos vasárnapi csendet a hagyományőrző huszárok felvonulása törte meg. Magó János kádármester saját erőből, saját pénzből elkészítette Gábor Áron rézágyúja pontos mását is. A főtüzéri egyenruhába öltözött mesterember azt mondja: ők Gábor Áron utódai. Aztán érkeztek a népviseletbe öltözött leánykák és a nagykátai iskolás hagyományőrzők, ifjú tüzérek ’48-as honvédtüzér egyenruhában. Itt voltak Nagykátáról, Tápióbicskéről a ’48-as tüzérek, de képviseltették magukat a nagykátai, a jászfényszarui lovas huszárok, a dabasi és a váci hagyományőrzők, valamint a nemzetvédelmi egyetem fiatal tisztjelöltjei is. Eljöttek még Innsbruckból is a hagyományőrző osztrák hegyivadászok, akik az Osztrák-Magyar Monarchia egyenruháját öltötték magukra. Káplár Béla, a nagykátai honvédtüzér hagyományőrző csapat parancsnoka szervezte az ünnepséget, aki k. u. k. (kaiserlich und königlich - császári és királyi) szürke katonai egyenruhában, piros parolival feszített, fekete csákóval, tiszti csizmában, oldalán karddal. - Katona hőseink tisztelete tart minket össze - magyarázta Káplár Béla, aki fontosnak tartja azt is, hogy arra az elfeledett, halálukban is meggyalázott nemzedékre emlékezzenek, akik a Don-kanyarnál vagy a Szovjetunió más harcterein haltak meg. - Értük szól ma a harang, értük gyújtunk ma gyertyát, az ifjan elvesztett életükért - mondta. Fia, Káplár György is hagyományőrző, ő második világháborús egyenruhában vonult fel, őrmesteri rangjelzéssel. Hamar József ezredes a Gábor Áron Tüzér Bajtársi Egyesület nevében jött el, ő negyven éven át tüzérként szolgált. Szerinte a múlt ismerete nélkül nem tervezhető a jövő. A tér lassan megtelt érdeklődőkkel, vendégekkel, hozzátartozókkal. Nagykátán alig van olyan család, amelyik ne veszítette volna el valamelyik családtagját. Először az első világháború áldozatai előtt tisztelegtek, elhelyezték az emlékezés koszorúit az emlékműnél. Egy idős asszonyt, Barad Istvánnét szólítottam meg. Elmondta, hogy az első és a második világháborúban is elvesztette egy-egy hozzátartozóját. Nagyapját nem ismerte, mert meghalt az első világháborúban. Tizennégy éves volt, amikor elvesztette édesapját, aki az orosz fronton esett el. Évtizedekig csak szűk családi körben lehetett róluk emlékezni. Tizenhét éve a családdal minden évfordulón itt vannak. Farkas László a második világháborúban elesett unokabátyja miatt jött el. Kötelességének érzi a főhajtást. Patócs Istvánnak pedig a nagybátyja halt meg az első világháborúban valahol Oroszországban. - Megtesszük, amit meg kell tennünk - mondta. Nem maradtak el az emlékezés virágai, egyegy szál fehér szegfű, a koszorúk a második világháborús emlékműnél sem. Ott is eldördültek tiszteletadásként Magó János ágyújából a díszlövések. A Molnár család több hozzátartozóját is elveszítette. Az idős asszony édesapját, Molnár Gábort nem is ismerte, meghalt a Don-kanyarban. Az emlékünnepség végén Vér János, a tápióbicskei honvéd hagyományőrzők elnöke és felesége főzött a szervezőknek és a vendégeknek a Nagykátai Katolikus Legényegylet központjában. Igazi magyaros, katonás étel készült két kondérban: babos káposzta. A terített asztal mellett a fiatal, hagyományos egyenruhába öltözött nemzetőrök, huszárok, tüzérek nyelve is megeredt. Megnyugtató, hogy egyre több fiatal nem érzi szégyennek, kényelmetlennek a múlt hagyományainak tiszteletét, ápolását, a hagyományos öltözékek viseletét. Az emlékünnepség mottóját Garay János költő egyik versében találták meg a szervezők: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket, / A lelkes eljár ősei sírlakához, / S gyújt régi fénynél új szövétneket.” Nagykátán a múlt tisztelete, a hagyományőrzés a mindennapok része FOTÓ: TÓTH TIBOR