Magyar Nemzet, 2008. február (71. évfolyam, 31-59. szám)

2008-02-16 / 46. szám

­ A karcagi Zádor-híd Bl­nnchf, Emil._________________________ K­arcag huszonkétezer lakosával csak a negye­dik legnépesebb város Jász-Nagykun-Szol­­nok megyében, 368 négyzet­kilométernyi területe azonban több mint kétszerese Szol­nokénak, és jóval meghaladja Szeged városét. Hatal­mas puszták veszik körül Karcagot, amely maga is fü­ves pusztaság volt a középkorban. Neve 1506-ban sze­repel először írásban - Karczaghwszallasa alakban -, legelőin már a XIII. században kun törzsek szálláshe­lyei voltak. A karcag maga is kun-török szó, személy­névként is használatos volt, jelentése pusztai róka. A táj képéhez hozzátartoznak a kunhalmok - a félno­mád kunok kultikus temetkezőhelyei -, amelyekből huszonnégy található a város bel- és külterületén. Öt-tíz méterre kiemelkedő, 20-30 méter átmérőjű dombocskák ezek, egykor sírkamrákat rejtettek, de kifosztották őket az évszázadok alatt. Papjaikra utóbb szélmalmokat építettek. Két kunhalmot védetté nyil­vánítottak Karcag határában 1987-ben; műemléki vé­dettséget kapott az egyetlen megmaradt, 1858-ban téglából épült Barna-féle szélmalom. Éppen arrafelé, a városszéli Vágóhíd utcán, majd a Tilalmas felé vezető úton közelíthetjük meg a Zádor-híd pusztáját, amely öt-hat kilométerre északkeletre fekszik Karcag köz­pontjától, a Hortobágyi Nemzeti Park határán, gyepes rónaságon. „Aki a Zádor-hidat látni akarja, elég fáradságos út­ra vállalkozik” - figyelmeztet az 1970-ben kiadott Ré­gi magyar hidak című könyv szerzője, Gáli Imre. Az al­földi vízszabályozások előtt a Debrecenbe vezető or­szágút fontos átkelőhelye volt itt a Zádor-éren, amely a magas vízállások idején hetekig járhatatlanná vált. Először 1783-ban történt írott utalás erre a közlekedé­si problémára Jász-Kun kerület szeptember 1-jei gyű­lésének latin nyelvű jegyzőkönyvében, amely szerint Góc István ácsmester renoválta a hidat a Zádor fo­lyócskán. A II. József uralkodása alatt (1780-1790) ké­szült katonai térkép három fahidat is feltüntet a Nád­udvar felé vezető úton, ezek egyikének a helyén épült a ma is látható szilárd kőhíd. A jászkunok gyűlése 1804. március 14-én hatá­rozott, hogy József főherceghez folyamodik a Zádorra tervezett híd engedélye és költsége céljá­ból. Egy hónap sem telt el (!), és az illetékes nádori hivatalból megérkezett a válasz: „A Felséges Herczeg a Kardszagi határban a Zádoron építendő kőhídra a Nagy-Kun Parti Cassából 3486 F­orint) 33 és fél Kr(ajcár) költséget a [...] projectum sze­rint megengedni méltóztatik...” (Ebből is látszik, mennyit „haladt előre” két évszázad elmúltával a pályázati rendszer.) A tervet és a költségvetést Be­­dekovich Lőrinc készítette. A munkálatokhoz az en­gedély birtokában tüstént nekiláttak. Jellemző a kor viszonyaira, hogy az építkezést felügyelő Illési János kapitány a kőanyag tengelyen történő szállításának lehetetlensége miatt 2000 szál fenyőt kérelmezett utólag tutajok készítésére, hogy azokon úsztassák le a követ Tokajból Karcagig. A nehézségek miatt a ki­vitelezés öt esztendeig elhúzódott. Elkészültekor 40 ölnyi (mintegy 80 méter) hosszával az akkori Ma­gyarország leghosszabb hídja vezetett át a Zádoron. Szerkezete faragott kőből, boltozása téglából ké­szült. Eredetileg éppúgy kilenc nyílása volt, mint a később - 1827 és 1833 között - megépült hortobá­gyi hídnak. A Zádor-híd 1809-től huszonegy esztendeig szol­gálta a Pestről Szolnokon át Debrecenbe vezető or­szágos főút forgalmát, dacolva a Tisza és mellékvizei évenkénti áradásaival. Az 1830-as év rendkívüli ár­vizének azonban nem bírt ellenállni, a hatalmas víz­tömeg alámosta a hídfők alapjait, beomlott a két-két szélső ív. 1833-ban javították ki, a forgalom azon­ban addigra elkerülte, majd áttevődött a Hortobá­gyon átvezető új útra. 1847-re megépült a Dob alat­ti tiszai védőgát, a Nagykunság mentesült az árvi­zektől, a Zádor folyása örökre elapadt. Másfél évszá­zada értelmét és célját elveszítve, csonkaságában is megkapó látványként áll a puszta közepén az ötnyí­lású építmény. Köveibe, tégláiba megszámlálhatat­lanul sok betűjelet, dátumot, emléksort, üzenetet karcoltak-véstek az erre járók. Az 1960-as évek óta műemléki védelem alatt áll. REJTŐZKÖDŐ MAGYARORSZÁG FOTÓ: KÚTVÖLGYI MIHÁLY ANYANYELVÜNK A seol kapus fi PUTER László_________________________________________ Mindenki ismeri Kossuth Lajos 1848. július 11-i híres beszédének - amelyben 200 ezer újoncot és 12 millió forintot kért az első népképviseleti országgyűléstől - még híresebb mondatát: „Annyi energiát a kivitel­ben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a meg­ajánlásban, és Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni.” Azt már kevesebben tudják, hogy Kossuthnak e különös, de kedvelt, már korábban is (például a Pes­ti Hírlap július 2-i vezércikkében) használt kifejezé­se a Szentírásból való. Jézus e szavakkal tette Kaja­fást [Kéfást, Pétert, azaz sziklát] egyházának fejévé: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s a poklok kapui sem vesznek erőt rajta” (Máté 16, 18). Időnként fölvetődik, hogy Kossuthnak ez a kije­lentése „minden idők leghatásosabb képzavara”. He­gedűs Lóránt Kossuth Lajos, legendák hőse (1935) cí­mű könyvében a szónoki stílus tökéletességét fölmu­tató Kossuth egyetlen képzavarának minősítette. Föl­rótták, hogy a pokol kapui nem viaskodnak, tehát nem diadalmaskodhatnak, nem is vehetnek erőt az egyházon. A pokol kapui különben is elégnének... A magyar szólásfejtés két legnagyobb kutatója, Kertész Manó és Csejkó Gyula is elemezte e bibliai mondatot. Fölidézték gyakori változatait a kódexiro­dalomban, Sylvester János, Félegyházi Tamás, Károli Gáspár, Káldi György, Pázmány Péter, Cserei Mihály, Gvadányi János és más irodalmi, egyházi aprószentek műveiben. Káldi, akinek bibliafordításából vált legin­kább közismertté e metafora, megmagyarázta fordí­tásának értelmét: „A pokol kapuin pedig az ördög ha­talmát kell érteni” (1631). Fényes Mór meg arra mutatott rá, hogy e különös költői kép (porto inferi) mögött nem az újszövetségi pokol, hanem az ószövetségi Ézsaiás (Izajás) alvilágá­nak, a seolnak képzete áll. Hiszkija mondja hálaéne­kében: „Életem napjainak közepén kell alászállnom az alvilág kapuihoz...” (38,10). „Tüzet pedig a seol­­ban sem ismerünk, az sötét.” Ha így olvassuk akár Kossuthot, akár a Bibliát, nem találunk benne képzavart. 39.Vemze­­ Magazin 2008. február 16., szombat Gyepüfüzesi Hadrianus a M A R G I T T A I______________________________­_______________ annak született határvidékek, amelyek a kezdetektől azért formálódtak, hogy táj­alakzatokat, civilizációs lehetőségeket, stratégiákat válasszanak el, s még inkább, hogy az átmenet ütközőzónáját biztosítsák. Ilyen a Pinka rejtélyes völgye a mai Vas megye peremén, a stájer Alpok előterében: a „túloldali” forrástól a Fel­ső-Őrség hagyománytisztelő települései között ka­nyarogva kurta, szeszélyes szakaszokon ma is határ­folyócska hazánk és Ausztria között, majd az Ösztör­­men (Strém)-patakkal egyesülve Körmend fölött siet a Rábába. Pinkafő (Pinkafeld), Felsőőr (Oberwart), Pinkaóvár (Burg), Felsőcsatár, Vaskeresztes, Pornó­apáti, Szentpéterfa a nagyobb települések, amelyeket akarva-akaratlanul összefűz a paducban, pisztráng­ban gazdag Pinka. Mostanában messze nem olyan hektikus választóvíz, mint a Duna: az osztrákok nem akarják a Pinka túlsó felére ebrudalni a területtel szerzett magyarjaikat. Jóllehet 1923-ban egyedül itt verekedték vissza magukat Magyarországhoz a (nem is mindig magyar ajkú) elcsatolt falvak, évtizedekkel ezelőtt pedig még embervadászat folyt az innenső partvidéken, s egy-egy nagyobb áradás magyar tapo­sóaknákkal ajándékozta meg az odaáti osztrákokat is. Néhány nappal tavaly december 21-e, azaz a hatá­rok légiesülése után jártunk ott legutóbb, amikor a Vas megyei magyarok közül sokan azzal múlatták idejüket, hogy mondjuk a pornói kolostorrom mellett lassan átgurultak autójukkal a megnyitott határon, az egykori vasfüggöny nyomvonalán, majd diadalmas mosollyal visszagurultak. Kizárólag a görcstelen átlé­pés tapasztalatáért. De hogy ezzel egyszer s minden­korra leszámolhatunk a magyar határfrásszal, azt kötve hiszem, legalábbis nem erre bátorítanak az át­kelőhelyeken szaporodó osztrák meg szlovák cölöpök és útakadályok. Ez már csak azért sincs rendjén, mert a Pinka völ­gye időtlen idők óta az akadálytalan közlekedés tere­pe, következésképp született kultúrtáj is, amelyen az­óta rakódik le a tájalkotók műveltségének hor­daléka, amióta az emberiség az eszét tudja. Vaskori halomsírok és to­vábbörökített vasverő helyek, amelyekből a vármegye is szár­maztatta nevét, római villák és őrhelyek körvonalai, a nyugatról visszavert kalandozó magyarok néhány évszázadig működőké­pes határvédelmi rendszere, egy­szersmind legszilárdabb hatá­runk, várkastélyok és klastro­­mok, szellemi központok és híd­főállások - mind-mind e jelen­téktelen patak árterében lap­­panganak. Amikor bizonyos Halam­b­­renner csendőrfelügyelőt az a szerencse érte, hogy a Pinka melletti Gyepüfüzesen, a mai Kohfidischben, Erdő­dy György gróf egykori kastélyánál szenzá­ciós módon rábukkant a környék legizgalma­sabb kőmaradványá­ra, valószínűleg nem sejtette, hogy a táj egyik történelmi sa­rokpontját fedezte fel. Meg persze a spa­nyolviaszt. Legalábbis nem tudjuk máshogy értelmezni az osztrá­kok beszámolóját e le­let „feltárásáról” egy műértő magyar főúr környezetében. A mázsás kő­feltételezések szerint több Erdődy-kastélyt is megjárt: állomásozhatott Monyorókeréken (Eberau), esetleg Vépen, osztrák kutatások szerint a füzesi angolparkban is kallódott, mígnem Halam­brenner csendőrfelügyelő megje­lent a színen, s az oszlop végre méltó helyére került a kastéllyal szomszédos új iskola egyik földszinti termében. Mi ide csak az ablakon mászhattunk be a felújítá­si munkálatok miatt, szívélyes igazgatói engedéllyel. Nem mintha itthon nem láthatnánk effélét akár Ko­márom, Üröm vagy Pilisszántó közterületén. De a gyepüfüzesi sem hétköznapi maradvány: a robusz­tus, zömök kőhengeren kissé provinciális kéz nyo­mai, enyhén serdülő sorokban egy császár dicsőítése és egy hajdani nagyváros neve: Hadrianusé és Savariáé. Római mérföldkő, amely a Pinka völgyében futó hadi út mellett mutathatta, hogy mekkora távolságot kell még megtennie a futárnak, a teherszállítmány­nak, a seregnek, hogy befusson Savaria biztos város­falai mögé. Hogy honnan? A feliraton éppen a távol­ság kivehetetlen. „Lehetetlennek tűnik számomra, hogy a követ kapcsolatba hozzam a Pinka völgyében vagy a Bécsi-medencében haladó római úttal” - véle­kedik a Burgenlandi Tartományi Múzeum hajdani vezetője, Alphons Barb. Míg a magyar kutatók szerint ez a szórványos római mérföldkövek egyike, amelyen Savaria neve szerepel, az egyik legrégebbi Felső-Pan­­nóniában, és a vele jelölt út Noricumból (a későbbi Felső-Ausztriát, Stájerországot és Karintiát, valamint Tirol és Salzburg egy részét magában foglaló ókori ró­mai tartományból), nyugatról futhatott be a mai Kál­vária-domb környékén, az ókori színház mellett Sava­ria központjába. Aki ezen a Pinka menti vonalon köz­lekedett, elérhette akár a nevezetes borostyánkőutat is, amely Itáliát kapcsolta össze a Baltikummal. Sava­­rián keresztül eljuthatott Aquincumig, a barbár világ kapujáig, vagy Sopianae irányában elkutyagolhatott egészen Kis-Ázsiáig - ami jól mutatja, hogy ostobaság lebecsülni a rejtőzködő vidéki utakat. A futárnak ugyanis csupán öt napra volt szüksége, hogy Rómából eljusson Pannóniába. A mai magyarokkal ellentétben a rómaiak nem ismertek tréfát az út­építésben, pontosan tudták, hogy út nélkül nincs birodalom, nincs vérkeringés, nincs kultúra. Au­gustus erre kötelezte a mindenko­ri császárt, a Forum Romanumon pedig „arany mérföldkövet” állít­tatott a világegyetem minden is­mert útvonalának metszéspontja­ként. A gyepüfüzesi iskolában raktározott jelzést egykor feltehe­tően Hadrianus császár - „az is­teni Traianus, a párthusok legyő­zőjének fia és az isteni Nerva unokája”, szól a kő felirata - sa­­variai látogatásának tiszteletére emelték Krisztus után 131 körül. Nyolcszáz évvel később a fo­lyócska völgye, ahol ez a régi ró­mai út futott, székely, besenyő határőrökkel népesült be, akiknek kizáróla­gos feladatuk volt, hogy mindennek útját állják, ami nyugatról jön. A fűzfákkal be­nőtt, mocsaras határ­­terület neve így lett Gyepüfüzes, egyben így nyert értelmet a mondás: ne bolygasd a régi gyepűt, kígyó jön belőle. Ilii: AOfiJg _/!I • ■» • ~T&a ’ '^25 IfL. , tip gj ' * A SZERZŐ FELVÉTELE

Next