Magyar Nemzet, 2008. február (71. évfolyam, 31-59. szám)
2008-02-16 / 46. szám
A karcagi Zádor-híd Blnnchf, Emil._________________________ Karcag huszonkétezer lakosával csak a negyedik legnépesebb város Jász-Nagykun-Szolnok megyében, 368 négyzetkilométernyi területe azonban több mint kétszerese Szolnokénak, és jóval meghaladja Szeged városét. Hatalmas puszták veszik körül Karcagot, amely maga is füves pusztaság volt a középkorban. Neve 1506-ban szerepel először írásban - Karczaghwszallasa alakban -, legelőin már a XIII. században kun törzsek szálláshelyei voltak. A karcag maga is kun-török szó, személynévként is használatos volt, jelentése pusztai róka. A táj képéhez hozzátartoznak a kunhalmok - a félnomád kunok kultikus temetkezőhelyei -, amelyekből huszonnégy található a város bel- és külterületén. Öt-tíz méterre kiemelkedő, 20-30 méter átmérőjű dombocskák ezek, egykor sírkamrákat rejtettek, de kifosztották őket az évszázadok alatt. Papjaikra utóbb szélmalmokat építettek. Két kunhalmot védetté nyilvánítottak Karcag határában 1987-ben; műemléki védettséget kapott az egyetlen megmaradt, 1858-ban téglából épült Barna-féle szélmalom. Éppen arrafelé, a városszéli Vágóhíd utcán, majd a Tilalmas felé vezető úton közelíthetjük meg a Zádor-híd pusztáját, amely öt-hat kilométerre északkeletre fekszik Karcag központjától, a Hortobágyi Nemzeti Park határán, gyepes rónaságon. „Aki a Zádor-hidat látni akarja, elég fáradságos útra vállalkozik” - figyelmeztet az 1970-ben kiadott Régi magyar hidak című könyv szerzője, Gáli Imre. Az alföldi vízszabályozások előtt a Debrecenbe vezető országút fontos átkelőhelye volt itt a Zádor-éren, amely a magas vízállások idején hetekig járhatatlanná vált. Először 1783-ban történt írott utalás erre a közlekedési problémára Jász-Kun kerület szeptember 1-jei gyűlésének latin nyelvű jegyzőkönyvében, amely szerint Góc István ácsmester renoválta a hidat a Zádor folyócskán. A II. József uralkodása alatt (1780-1790) készült katonai térkép három fahidat is feltüntet a Nádudvar felé vezető úton, ezek egyikének a helyén épült a ma is látható szilárd kőhíd. A jászkunok gyűlése 1804. március 14-én határozott, hogy József főherceghez folyamodik a Zádorra tervezett híd engedélye és költsége céljából. Egy hónap sem telt el (!), és az illetékes nádori hivatalból megérkezett a válasz: „A Felséges Herczeg a Kardszagi határban a Zádoron építendő kőhídra a Nagy-Kun Parti Cassából 3486 Forint) 33 és fél Kr(ajcár) költséget a [...] projectum szerint megengedni méltóztatik...” (Ebből is látszik, mennyit „haladt előre” két évszázad elmúltával a pályázati rendszer.) A tervet és a költségvetést Bedekovich Lőrinc készítette. A munkálatokhoz az engedély birtokában tüstént nekiláttak. Jellemző a kor viszonyaira, hogy az építkezést felügyelő Illési János kapitány a kőanyag tengelyen történő szállításának lehetetlensége miatt 2000 szál fenyőt kérelmezett utólag tutajok készítésére, hogy azokon úsztassák le a követ Tokajból Karcagig. A nehézségek miatt a kivitelezés öt esztendeig elhúzódott. Elkészültekor 40 ölnyi (mintegy 80 méter) hosszával az akkori Magyarország leghosszabb hídja vezetett át a Zádoron. Szerkezete faragott kőből, boltozása téglából készült. Eredetileg éppúgy kilenc nyílása volt, mint a később - 1827 és 1833 között - megépült hortobágyi hídnak. A Zádor-híd 1809-től huszonegy esztendeig szolgálta a Pestről Szolnokon át Debrecenbe vezető országos főút forgalmát, dacolva a Tisza és mellékvizei évenkénti áradásaival. Az 1830-as év rendkívüli árvizének azonban nem bírt ellenállni, a hatalmas víztömeg alámosta a hídfők alapjait, beomlott a két-két szélső ív. 1833-ban javították ki, a forgalom azonban addigra elkerülte, majd áttevődött a Hortobágyon átvezető új útra. 1847-re megépült a Dob alatti tiszai védőgát, a Nagykunság mentesült az árvizektől, a Zádor folyása örökre elapadt. Másfél évszázada értelmét és célját elveszítve, csonkaságában is megkapó látványként áll a puszta közepén az ötnyílású építmény. Köveibe, tégláiba megszámlálhatatlanul sok betűjelet, dátumot, emléksort, üzenetet karcoltak-véstek az erre járók. Az 1960-as évek óta műemléki védelem alatt áll. REJTŐZKÖDŐ MAGYARORSZÁG FOTÓ: KÚTVÖLGYI MIHÁLY ANYANYELVÜNK A seol kapus fi PUTER László_________________________________________ Mindenki ismeri Kossuth Lajos 1848. július 11-i híres beszédének - amelyben 200 ezer újoncot és 12 millió forintot kért az első népképviseleti országgyűléstől - még híresebb mondatát: „Annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, és Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni.” Azt már kevesebben tudják, hogy Kossuthnak e különös, de kedvelt, már korábban is (például a Pesti Hírlap július 2-i vezércikkében) használt kifejezése a Szentírásból való. Jézus e szavakkal tette Kajafást [Kéfást, Pétert, azaz sziklát] egyházának fejévé: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s a poklok kapui sem vesznek erőt rajta” (Máté 16, 18). Időnként fölvetődik, hogy Kossuthnak ez a kijelentése „minden idők leghatásosabb képzavara”. Hegedűs Lóránt Kossuth Lajos, legendák hőse (1935) című könyvében a szónoki stílus tökéletességét fölmutató Kossuth egyetlen képzavarának minősítette. Fölrótták, hogy a pokol kapui nem viaskodnak, tehát nem diadalmaskodhatnak, nem is vehetnek erőt az egyházon. A pokol kapui különben is elégnének... A magyar szólásfejtés két legnagyobb kutatója, Kertész Manó és Csejkó Gyula is elemezte e bibliai mondatot. Fölidézték gyakori változatait a kódexirodalomban, Sylvester János, Félegyházi Tamás, Károli Gáspár, Káldi György, Pázmány Péter, Cserei Mihály, Gvadányi János és más irodalmi, egyházi aprószentek műveiben. Káldi, akinek bibliafordításából vált leginkább közismertté e metafora, megmagyarázta fordításának értelmét: „A pokol kapuin pedig az ördög hatalmát kell érteni” (1631). Fényes Mór meg arra mutatott rá, hogy e különös költői kép (porto inferi) mögött nem az újszövetségi pokol, hanem az ószövetségi Ézsaiás (Izajás) alvilágának, a seolnak képzete áll. Hiszkija mondja hálaénekében: „Életem napjainak közepén kell alászállnom az alvilág kapuihoz...” (38,10). „Tüzet pedig a seolban sem ismerünk, az sötét.” Ha így olvassuk akár Kossuthot, akár a Bibliát, nem találunk benne képzavart. 39.Vemze Magazin 2008. február 16., szombat Gyepüfüzesi Hadrianus a M A R G I T T A I_____________________________________________ annak született határvidékek, amelyek a kezdetektől azért formálódtak, hogy tájalakzatokat, civilizációs lehetőségeket, stratégiákat válasszanak el, s még inkább, hogy az átmenet ütközőzónáját biztosítsák. Ilyen a Pinka rejtélyes völgye a mai Vas megye peremén, a stájer Alpok előterében: a „túloldali” forrástól a Felső-Őrség hagyománytisztelő települései között kanyarogva kurta, szeszélyes szakaszokon ma is határfolyócska hazánk és Ausztria között, majd az Ösztörmen (Strém)-patakkal egyesülve Körmend fölött siet a Rábába. Pinkafő (Pinkafeld), Felsőőr (Oberwart), Pinkaóvár (Burg), Felsőcsatár, Vaskeresztes, Pornóapáti, Szentpéterfa a nagyobb települések, amelyeket akarva-akaratlanul összefűz a paducban, pisztrángban gazdag Pinka. Mostanában messze nem olyan hektikus választóvíz, mint a Duna: az osztrákok nem akarják a Pinka túlsó felére ebrudalni a területtel szerzett magyarjaikat. Jóllehet 1923-ban egyedül itt verekedték vissza magukat Magyarországhoz a (nem is mindig magyar ajkú) elcsatolt falvak, évtizedekkel ezelőtt pedig még embervadászat folyt az innenső partvidéken, s egy-egy nagyobb áradás magyar taposóaknákkal ajándékozta meg az odaáti osztrákokat is. Néhány nappal tavaly december 21-e, azaz a határok légiesülése után jártunk ott legutóbb, amikor a Vas megyei magyarok közül sokan azzal múlatták idejüket, hogy mondjuk a pornói kolostorrom mellett lassan átgurultak autójukkal a megnyitott határon, az egykori vasfüggöny nyomvonalán, majd diadalmas mosollyal visszagurultak. Kizárólag a görcstelen átlépés tapasztalatáért. De hogy ezzel egyszer s mindenkorra leszámolhatunk a magyar határfrásszal, azt kötve hiszem, legalábbis nem erre bátorítanak az átkelőhelyeken szaporodó osztrák meg szlovák cölöpök és útakadályok. Ez már csak azért sincs rendjén, mert a Pinka völgye időtlen idők óta az akadálytalan közlekedés terepe, következésképp született kultúrtáj is, amelyen azóta rakódik le a tájalkotók műveltségének hordaléka, amióta az emberiség az eszét tudja. Vaskori halomsírok és továbbörökített vasverő helyek, amelyekből a vármegye is származtatta nevét, római villák és őrhelyek körvonalai, a nyugatról visszavert kalandozó magyarok néhány évszázadig működőképes határvédelmi rendszere, egyszersmind legszilárdabb határunk, várkastélyok és klastromok, szellemi központok és hídfőállások - mind-mind e jelentéktelen patak árterében lappanganak. Amikor bizonyos Halambrenner csendőrfelügyelőt az a szerencse érte, hogy a Pinka melletti Gyepüfüzesen, a mai Kohfidischben, Erdődy György gróf egykori kastélyánál szenzációs módon rábukkant a környék legizgalmasabb kőmaradványára, valószínűleg nem sejtette, hogy a táj egyik történelmi sarokpontját fedezte fel. Meg persze a spanyolviaszt. Legalábbis nem tudjuk máshogy értelmezni az osztrákok beszámolóját e lelet „feltárásáról” egy műértő magyar főúr környezetében. A mázsás kőfeltételezések szerint több Erdődy-kastélyt is megjárt: állomásozhatott Monyorókeréken (Eberau), esetleg Vépen, osztrák kutatások szerint a füzesi angolparkban is kallódott, mígnem Halambrenner csendőrfelügyelő megjelent a színen, s az oszlop végre méltó helyére került a kastéllyal szomszédos új iskola egyik földszinti termében. Mi ide csak az ablakon mászhattunk be a felújítási munkálatok miatt, szívélyes igazgatói engedéllyel. Nem mintha itthon nem láthatnánk effélét akár Komárom, Üröm vagy Pilisszántó közterületén. De a gyepüfüzesi sem hétköznapi maradvány: a robusztus, zömök kőhengeren kissé provinciális kéz nyomai, enyhén serdülő sorokban egy császár dicsőítése és egy hajdani nagyváros neve: Hadrianusé és Savariáé. Római mérföldkő, amely a Pinka völgyében futó hadi út mellett mutathatta, hogy mekkora távolságot kell még megtennie a futárnak, a teherszállítmánynak, a seregnek, hogy befusson Savaria biztos városfalai mögé. Hogy honnan? A feliraton éppen a távolság kivehetetlen. „Lehetetlennek tűnik számomra, hogy a követ kapcsolatba hozzam a Pinka völgyében vagy a Bécsi-medencében haladó római úttal” - vélekedik a Burgenlandi Tartományi Múzeum hajdani vezetője, Alphons Barb. Míg a magyar kutatók szerint ez a szórványos római mérföldkövek egyike, amelyen Savaria neve szerepel, az egyik legrégebbi Felső-Pannóniában, és a vele jelölt út Noricumból (a későbbi Felső-Ausztriát, Stájerországot és Karintiát, valamint Tirol és Salzburg egy részét magában foglaló ókori római tartományból), nyugatról futhatott be a mai Kálvária-domb környékén, az ókori színház mellett Savaria központjába. Aki ezen a Pinka menti vonalon közlekedett, elérhette akár a nevezetes borostyánkőutat is, amely Itáliát kapcsolta össze a Baltikummal. Savarián keresztül eljuthatott Aquincumig, a barbár világ kapujáig, vagy Sopianae irányában elkutyagolhatott egészen Kis-Ázsiáig - ami jól mutatja, hogy ostobaság lebecsülni a rejtőzködő vidéki utakat. A futárnak ugyanis csupán öt napra volt szüksége, hogy Rómából eljusson Pannóniába. A mai magyarokkal ellentétben a rómaiak nem ismertek tréfát az útépítésben, pontosan tudták, hogy út nélkül nincs birodalom, nincs vérkeringés, nincs kultúra. Augustus erre kötelezte a mindenkori császárt, a Forum Romanumon pedig „arany mérföldkövet” állíttatott a világegyetem minden ismert útvonalának metszéspontjaként. A gyepüfüzesi iskolában raktározott jelzést egykor feltehetően Hadrianus császár - „az isteni Traianus, a párthusok legyőzőjének fia és az isteni Nerva unokája”, szól a kő felirata - savariai látogatásának tiszteletére emelték Krisztus után 131 körül. Nyolcszáz évvel később a folyócska völgye, ahol ez a régi római út futott, székely, besenyő határőrökkel népesült be, akiknek kizárólagos feladatuk volt, hogy mindennek útját állják, ami nyugatról jön. A fűzfákkal benőtt, mocsaras határterület neve így lett Gyepüfüzes, egyben így nyert értelmet a mondás: ne bolygasd a régi gyepűt, kígyó jön belőle. Ilii: AOfiJg _/!I • ■» • ~T&a ’ '^25 IfL. , tip gj ' * A SZERZŐ FELVÉTELE