Magyar Nemzet, 2008. augusztus (71. évfolyam, 209-237. szám)

2008-08-30 / 237. szám

Csík János a mezőségi szvingről, a kultúra visszapumpálásáról és a robogó vonatokról Saját cipő Húsz éve zenélnek autentikus népzenét, az átütő sikert mégis alternatív zenekarok számainak feldolgozásával érték el. A Csík-zenekar ma már többnyire sokezres, tomboló tömeg előtt játszik, lemezei gyorsan bearanyozódnak. A zenekar vezetője konok következetességgel próbálja becsempészni az ősi magyar dallamokat a mában élő, sokféle zenei hatásnak kitett fiatalok hétköznapjaiba. Ma este a zenészek lapunk, a Hír Televízió és a Lánchíd Rádió közös rendezvényén lépnek fel a budapesti Olimpiai parkban. I.n­kács Csaba___________________________ érte az olimpiát? Nem hiányzott az a légkör, ame­lyet Sydneyben megtapasz­talhattak? - Nagyon keveset lát­tam belőle, mindennap más városban voltak elő­adásaink. Hiányzott az a fantasztikus hangulat, amelyet a vízilabda-mér­kőzéseken és a kenudöntő­kön átélhettünk a magyar szurkolók között, és persze hiányzott az a csapat is, amellyel magyar részről előadtuk az akkori olimpia kul­turális programjait. Nagy megtiszteltetés volt, hogy 2000-ben mi is képviselhettük Magyarországot az olim­pia kísérőrendezvényein. -A múlt héten tartották a zenekar húszéves fennállá­sát ünneplő koncertet. Hogy sikerült? - Itthon, Kecskemét főterén játszottunk, és nagyon jó emberek jöttek el. Itt volt a Kaláka együttes, Ferenczi Gyuri barátunk lépett fel az együttesével, szaxofonozott Dresch Mihály, aki régi barát, és elhozta a zenekarát is. Jóval nagyobb volt a közönség, mint amekkorára előze­tesen számítottunk.­­ Honlapjukon megnéztem a zenekar programját, hajtás nyaruk volt és van. Az interjú megjelenésének nap­ján például este héttől fellépnek Budapesten a Hír Televí­zió-Lánchíd Rádió-Magyar Nemzet családi napján, de sietniük kell, mert fél tízre Szolnokra várják önöket a Ti­szavirágfesztiválra. Bírják a hajszát? - Hosszabb sorozat után tegnap volt az első pihenő­napunk a nyáron. Kicsit elfáradtunk: legutóbb Erdély­ben, Brassó mellett léptünk fel, másnap Boldogkőváral­ján. Itt már éreztem, hogy nem úgy megy az ének - de még a színpadi beszéd sem -, ahogy szeretném. Szeren­csére másnapra, a szerencsi fellépésre rendbe jöttem.­­ Találó legújabb lemezük címe: Ez a vonat, ha elin­dult, hadd menjen... Ezek szerint fut a szekér. - Hála istennek sok jó meghívásunk van, és a folklór­fesztiválok mellett most már olyan helyekre is hívnak, ahol korábban nem léptek fel népzenészek. Voltunk az Óbudai-szigeten, Siófokon popzenei rendezvényen lép­tünk fel, így olyan emberekhez is eljuthat a zenénk, akik korábban nem kerültek kapcsolatba a népzenével. Ezek a meghívások elsősorban nem nekünk szólnak, hanem talán annak, hogy a műfaj neves előadói barátságának örülhetünk, és ők velünk akarnak játszani. Siófokon pél­dául Lovasi András ragaszkodott hozzánk, hogy közösen játsszunk el egy Tankcsapda-feldolgozást.­­ Koncertjeiken rocksztároknak kijáró fogadtatásban van részük: rajongóik vannak, az emberek fütyülnek és si­koltoznak, már ha beférnek az előadásra. A táncházas muzsikára ez eddig nem volt jellemző Magyarországon.­­ Mindenkinek jólesik a siker, de a nagy tömeg még izgatottabbá tesz, mert ennek még nehezebb megfelelni. A legfontosabb az - és ezért kapta ezt a cí­met a lemez is -, hogy minél többen ismerjék meg a népzene szépségeit és értékeit. Miután aranylemez lett a sok feldolgozást is tartalmazó lemezünk, a Senki nem ért semmit - ráadásul a 2007-es esztendő Fonog­­ram díját is megkapta világzene kategóriában -, azt gondoltam, ha a népzene közvetítésének ez a legjobb módja, akkor hadd menjen ez a vonat. Nagyon kevés embernek volt lehetősége, alkalma kapcsolatba kerül­ni a népi kultúrával, és néhány évvel ezelőtt - A kor fa­lára című lemez készítése idején - mondtam a töb­bieknek: van ez az erdélyi, észak-mezőségi szép lassú cigány tánc, mi lenne, ha szvingbe átírva is játszanánk. Ezzel azt jeleztük, hogy a magyar népzene, ami erede­tiben gyönyörű, az más műfajban is szép. A más mű­fajokban való kirándulás csak eszköz: koncertjeinken úgy szerkesztem a műsort, hogy autentikus népzené­vel kezdünk, utána jönnek az átdolgozások, és a végén megint visszatérünk a gyökerekhez. A Művészetek Völgyében - ahova nagyon sokféle érdeklődésű és ko­rú ember megy - adtunk koncertet, ahol jól láthatóan két tábor várt ránk. A közönség egyik része a népzene miatt jött, a másik pedig a Kispál-feldolgozásokért. Utóbbiak türelmesen megvárták a népzenei blokk vé­gét, majd a Kispál-számok alatt ott ugráltak a színpad előtt. Kíváncsi voltam, mit csinálnak, amikor újra visszatérünk az autentikus dalokra, de nagy meglepe­tésemre nem ültek le, hanem azokat is végigtáncolták. Nem bohóc módra, részeg ugrálással, hanem őszinte megdöbbenéssel az arcukon: úristen, ez jó! Azért is jó ez az irány, mert észrevétlenül megszereti a hallgató például azt az autentikus táncdallamot, a mezőségi szökést, amely a Quimby zenekar Most múlik ponto­san című számának átdolgozása alatt szól.­­ Minden jel szerint jó az irány: a kiadó Fonó Bu­dai Zeneház szerint ez a lemez is bearanyozódott. - Örülök neki - láttuk, hogy jól fogy, négy hónap alatt eladtunk annyit az újból, mint az előzőből egy egész esztendő alatt. - Honlapjuk fórumában megkérdezték az olvasókat, mit szólnának hozzá, ha egy teljes lemezt készítenének a feldolgozásokból. Az is kiérződik a kérdésből, hogy a zene­karon belül viták folynak arról, milyen irányba haladja­nak tovább. - Sokszor kerülünk válaszút elé, most például olyan sms-t kaptam, hogy bekerülhetünk az egyik nagy keres­kedelmi tévé bulvárműsorába, és el kell dönteni, kell-e ez nekünk. Vita nem volt ebben a kérdésben, egyetértés van a zenekaron belül arról, hogy a fő cél az autentikus értékek őrzése. De észre kell vennünk azt is, hogy válto­zik a világ, és új eszközökre van szükség a figyelem fel­keltéséhez. Egyik zenésztársam, Szabó Attila valamikor gitáros volt, blueszenekara is van, és ő hozza a feldolgo­zások jelentős részét. Tudni kell megtartani az arányo­kat, nem akarunk „népi Irigy Hónaljmirigy” lenni. Nem szívesen lépünk bele mások cipőjébe, mert hisszük, hogy van nekünk legalább olyan szakmai tudásunk, sa­ját cipőnk, amelyben érdemes járni. Feldolgozáslemezt azért nem adtunk ki, mert nem készült el annyi ilyen jellegű dal. Ehelyett - a huszadik évfordulóra való te­kintettel - úgynevezett „slágergyűjteményes” váloga­táslemezben gondolkodunk, ez várhatóan jövő ta­vasszal jelenik meg. - Mi változott meg a sikerrel? Az elő aranylemezt még rongyos törülközők közt vették fel egy öltözőben - most már van pénzük rendes stúdióra? - Akkor sem voltak stúdiógondok, a Fonó Budai Ze­neház mindig megfelelő helyet biztosított a felvételhez. Az öltözőt mi választottuk, mert magunk akartuk finan­szírozni a lemez egy részét, és az volt a legolcsóbb. Sztár­allűrjeink nem voltak, és nem is lesznek, ha van öltöző­sátor és egy pohár víz, azzal már meg vagyunk elégedve. Szerencsére nem hívnak olyan helyre, ahova mi sem mennék szívesen, így nem kell válogatni a felkérések kö­zött, a diszkóklubok viszont nem a mi világunk. - A népzene ortodoxai azt mondják, hogy az indul el a világzene felé, aki vagy nem tud megfelelő színvo­nalon népzenét játszani, vagy tud ugyan, de kiégett, ki­fáradt. - Ismerem a vitát arról, hogy szabad-e egy népzene­karnak a modern zenére figyelnie, vagy csak a modern zene merítkezhet a népi kultúrából. Azt hiszem, nem csak a rockzenekarok meríthetnek a népzenéből. Tény, hogy a népzene önmagában rendkívül erős, nincs szük­sége külső hatásokra, de néha el lehet játszani azzal, hogy megmutatjuk, népzenei alapokon is működik a po­puláris zene. Igaz, hogy ez nagyon szerencsétlenül alakul bizonyos zenekaroknál, de szerencsére ők vannak keve­sebben. Én a középútban hiszek: aki valóban jól akarja csinálni, annak ismernie kell az alapokat és azt a műfajt is, ahova kirándulni szándékozik. Ismerni kell a határo­kat, a különféle stílusok jellegzetességeit, össze nem illő dolgokat nem lehet erőszakkal összeházasítani. Itt nem a csillagos ég a határ, arányérzék és igényesség kérdése az egész­­ nehéz feladat pontosan eltalálni.­­ Zenéltek a Terror Háza megnyitóján, és felléptek az egyik Kossuth téri Fidesz-gyűlésen is. Az alternatív zenei világ, amelynek a dalait feldolgozzák, nem éppen ehhez a politikai táborhoz tartozik. A liberális gondolkodású ze­nészek „megbocsátották” önöknek ezeket a fellépéseket? - Az említett fellépéseket csak a többi párt képviselői sérelmezték. Én azt gondolom, hogy nem tartozom se­hova, de azt vallom, hogy az egészséges nemzeti öntu­datra szükség van. A koncertjeinken is mindig megem­lítem, ha például kalocsai katonadalokat játszunk, hogy akinek nemzetiszínű a gallérja, az most nyugodtan ki­hajthatja a zakójára. Soha nincs füttyögés, a közönség ebből nem csinált problémát. Igazi „emberzenét” ját­szunk, amely a miénk - miért kellene ezt elhallgatni? - Külföldön furcsának tűnt, hogy Magyarországon a hetvenes években mesterséges, vagyis urbánus környezet­ben „élesztették újra” a paraszti kultúrát a táncházmoz­galom révén. Maradtak-e még olyan szigetek, ahol gyűjt­hetnek, vagy már csak könyvtárakban, hangarchívumok­ban kutakodva bukkanhatnak elfeledett értékekre? - Még léteznek helyek a Kárpát-medencében, ahol idős emberektől tanulhatunk, de ez egyre kevesebb. Meghaltak a híres prímások, nemrég temették el Zerku­­lát a Gyimesekben, a kalotaszegi Fodor Neti is évek óta halott. Most már legalább ki lehet utazni Erdélybe, de időközben ott is nagyot változott a világ: sok helyre az anyaországból mennek ki, hogy tánctábort szervezze­nek. A kultúra visszapumpálása folyik, amit onnan ta­nultunk annak idején, azt most visszavisszük, és újra megtanítjuk. - Húszévnyi tapasztalat után feltehető a kérdés: mi volt az előnye és mi a hátránya annak, hogy nem Buda­pesten működött a zenekar? - Mint sok műfajnak, a népzenének is Budapest lett a központja. Sokat jártam oda, dolgoztam is a főváros­ban, és soha nem éreztem kevesebbnek magamat ami­att, hogy nem ott élek. Nem vágytam arra, hogy elismer­jen Budapest, hogy ott legyek ismert zenész, most is ke­veset játszunk ott. Igaz, Kecskeméten sem sokkal többet, inkább a Kárpát-medencét járjuk. Az a lényeg, hogyan dolgozik valaki.­­ Amikor megérkeztünk a városba, az egyik országos sugárzású rádióban épp megszólalt a Csillag vagy fecske című feldolgozásuk. Felismerik az utcán azóta, hogy top­listára került a daluk? - Kecskeméten előtte is ismertek, másutt meg nem fontos, hogy megismerjenek. Meglepődöm néha: leg­utóbb két szekrény méretű fiatalember kopogtatta meg a vállamat, meg is ijedtem rendesen, de hamar kiderült, hogy csak autogramot kérnek. - Szeptembertől újrakezdődik a Fonóban az Utolsó óra táncházi program, ahol a zenekaruk is zenél. A több­ezres koncertek után nem visszalépés táncházban muzsi­kálni? - Óriási megtiszteltetés, hogy táncházba is hívnak, ott lehet szabadon, nem megkötött műsorszámok sze­rint zenélni, így még nehezebb megfelelni, és butaság volna nem vállalni ezt a kihívást. A Fonóban külön meg­tiszteltetés, hogy ránk bíztak egy tájegységet, a Sár­köz—Duna mente blokkban mi fogunk muzsikálni. - Van olyan tájegység, ahol különösen otthon érzik magukat? - A táncházmozgalomban elvárás, hogy egy zenekar szinte mindenben otthon legyen. A Kiskunság a szűkebb hazám, ez kötelez is, de kedves még számomra az észak­­mezőségi, a dél-alföldi és a felső-Tisza-vidéki muzsika is. A zenekar sorsa mostohább, mert a kíséretnek min­dig azt kell játszania, amit a prímások jól tudnak. - Nagyon sok a jókedv és a humor a fellépéseiken, és ez nem jellemző egy elszomorodott országban. Valami­féle missziót teljesít, amikor fel akarja deríteni a közön­ségét? - A műsorszervezők általában külön megkérnek ar­ra, hogy ma se maradjon el az a közvetlen hang, amelyet megszokott tőlem a közönség. Ha valaki megtisztel az­zal, hogy eljön a műsorunkra, akkor nekünk is meg kell tisztelnünk azzal, hogy örömmel fogadjuk. Nálunk nincs színpadon álló előadóművész és egyszerű közönség, ha­nem barátság van, hiszen összeköt bennünket a népzene szeretete. Jólesik muzsikálni, nem az órát nézzük kon­cert közben, hogy mikor lesz már vége. Őszinték va­gyunk, nem színpadi mosolyokkal élünk. - Ez különösen annak fényében dicséretes, hogy soká­ig kérdéses volt, egyáltalán vehet-e még hegedűt a kezébe. - A balesetem után nagy küzdelem, műtétek soroza­ta kellett ahhoz, hogy így történhessen. Jóval többet kel­lene gyakorolni, mert ahogy egyre több embernek mu­zsikálunk, nagyobb az elvárás és a felelősség is. Irigylem azokat a cigányprímásokat, akik azt mondják, hogy ne­kik már nem kell gyakorolniuk, mert minden a kisujjuk­­ban van. - Meglepően szolidáris közösség a népzenészeké, még segélykoncertet is szerveztek a balesete után. Most, hogy önök sikeresek, nem szaporodtak meg az irigyeik? - Nem tapasztaltam erre utaló jeleket. Nagyon szíve­sen jönnek el velünk muzsikálni, és azt látom, kicsit fáj a szívük, hogy nekik miért nincs ekkora sikerük, de ezt nem nevezném irigységnek. -Ha a vonat hasonló ütemben gyorsul tovább, mi lesz a következő állomás? Nagyszínpad a Szigeten, Budapest Aréna-koncert tízezer ember előtt, vagy irány Amerika? - A tengerentúli turnét már szervezik, Kanadába és az Egyesült Államokba megyünk a jövő esztendőben. Vannak tervek, táncszínházi produkciók, verses feldol­gozások Ferenczi Györggyel és Őze Áronnal, sokféle gondolatot forgatunk a fejünkben. A legjobb választ majd úgyis a kíváncsi közönség adja meg: ha élményt tudunk adni az embereknek, akkor eljönnek és meg­tapsolnak. FOTÓ: PÖRNECZI BÁLINT A Csík-zenekar tagjai Ifj. Barcza Zsolt cimbalom, tangóharmonika, ének; Bartók József bőgő, ütő­gardon, ének; Csík János hegedű, ének; Kunos Tamás brácsa, ének; Majorosi Marianna ének; Ma­kó Péter szaxofon, klarinét; Szabó Attila hegedű, gitár, ének. Megjelent lemezei: „Boldog szomorú dal" (1995), Tiszta szívvel (1998), A kor falára (2001), Be sok eső, de sok sár (2004, megalakulásuk 15. évének jubileumi kon­certfelvétele), Senki nem ért semmit (2007), Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen... (2008) 23 JlUgU/Jull 2008. augusztus 30., szombat

Next