Magyar Nemzet, 2008. augusztus (71. évfolyam, 209-237. szám)
2008-08-30 / 237. szám
Csík János a mezőségi szvingről, a kultúra visszapumpálásáról és a robogó vonatokról Saját cipő Húsz éve zenélnek autentikus népzenét, az átütő sikert mégis alternatív zenekarok számainak feldolgozásával érték el. A Csík-zenekar ma már többnyire sokezres, tomboló tömeg előtt játszik, lemezei gyorsan bearanyozódnak. A zenekar vezetője konok következetességgel próbálja becsempészni az ősi magyar dallamokat a mában élő, sokféle zenei hatásnak kitett fiatalok hétköznapjaiba. Ma este a zenészek lapunk, a Hír Televízió és a Lánchíd Rádió közös rendezvényén lépnek fel a budapesti Olimpiai parkban. I.nkács Csaba___________________________ érte az olimpiát? Nem hiányzott az a légkör, amelyet Sydneyben megtapasztalhattak? - Nagyon keveset láttam belőle, mindennap más városban voltak előadásaink. Hiányzott az a fantasztikus hangulat, amelyet a vízilabda-mérkőzéseken és a kenudöntőkön átélhettünk a magyar szurkolók között, és persze hiányzott az a csapat is, amellyel magyar részről előadtuk az akkori olimpia kulturális programjait. Nagy megtiszteltetés volt, hogy 2000-ben mi is képviselhettük Magyarországot az olimpia kísérőrendezvényein. -A múlt héten tartották a zenekar húszéves fennállását ünneplő koncertet. Hogy sikerült? - Itthon, Kecskemét főterén játszottunk, és nagyon jó emberek jöttek el. Itt volt a Kaláka együttes, Ferenczi Gyuri barátunk lépett fel az együttesével, szaxofonozott Dresch Mihály, aki régi barát, és elhozta a zenekarát is. Jóval nagyobb volt a közönség, mint amekkorára előzetesen számítottunk. Honlapjukon megnéztem a zenekar programját, hajtás nyaruk volt és van. Az interjú megjelenésének napján például este héttől fellépnek Budapesten a Hír Televízió-Lánchíd Rádió-Magyar Nemzet családi napján, de sietniük kell, mert fél tízre Szolnokra várják önöket a Tiszavirágfesztiválra. Bírják a hajszát? - Hosszabb sorozat után tegnap volt az első pihenőnapunk a nyáron. Kicsit elfáradtunk: legutóbb Erdélyben, Brassó mellett léptünk fel, másnap Boldogkőváralján. Itt már éreztem, hogy nem úgy megy az ének - de még a színpadi beszéd sem -, ahogy szeretném. Szerencsére másnapra, a szerencsi fellépésre rendbe jöttem. Találó legújabb lemezük címe: Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen... Ezek szerint fut a szekér. - Hála istennek sok jó meghívásunk van, és a folklórfesztiválok mellett most már olyan helyekre is hívnak, ahol korábban nem léptek fel népzenészek. Voltunk az Óbudai-szigeten, Siófokon popzenei rendezvényen léptünk fel, így olyan emberekhez is eljuthat a zenénk, akik korábban nem kerültek kapcsolatba a népzenével. Ezek a meghívások elsősorban nem nekünk szólnak, hanem talán annak, hogy a műfaj neves előadói barátságának örülhetünk, és ők velünk akarnak játszani. Siófokon például Lovasi András ragaszkodott hozzánk, hogy közösen játsszunk el egy Tankcsapda-feldolgozást. Koncertjeiken rocksztároknak kijáró fogadtatásban van részük: rajongóik vannak, az emberek fütyülnek és sikoltoznak, már ha beférnek az előadásra. A táncházas muzsikára ez eddig nem volt jellemző Magyarországon. Mindenkinek jólesik a siker, de a nagy tömeg még izgatottabbá tesz, mert ennek még nehezebb megfelelni. A legfontosabb az - és ezért kapta ezt a címet a lemez is -, hogy minél többen ismerjék meg a népzene szépségeit és értékeit. Miután aranylemez lett a sok feldolgozást is tartalmazó lemezünk, a Senki nem ért semmit - ráadásul a 2007-es esztendő Fonogram díját is megkapta világzene kategóriában -, azt gondoltam, ha a népzene közvetítésének ez a legjobb módja, akkor hadd menjen ez a vonat. Nagyon kevés embernek volt lehetősége, alkalma kapcsolatba kerülni a népi kultúrával, és néhány évvel ezelőtt - A kor falára című lemez készítése idején - mondtam a többieknek: van ez az erdélyi, észak-mezőségi szép lassú cigány tánc, mi lenne, ha szvingbe átírva is játszanánk. Ezzel azt jeleztük, hogy a magyar népzene, ami eredetiben gyönyörű, az más műfajban is szép. A más műfajokban való kirándulás csak eszköz: koncertjeinken úgy szerkesztem a műsort, hogy autentikus népzenével kezdünk, utána jönnek az átdolgozások, és a végén megint visszatérünk a gyökerekhez. A Művészetek Völgyében - ahova nagyon sokféle érdeklődésű és korú ember megy - adtunk koncertet, ahol jól láthatóan két tábor várt ránk. A közönség egyik része a népzene miatt jött, a másik pedig a Kispál-feldolgozásokért. Utóbbiak türelmesen megvárták a népzenei blokk végét, majd a Kispál-számok alatt ott ugráltak a színpad előtt. Kíváncsi voltam, mit csinálnak, amikor újra visszatérünk az autentikus dalokra, de nagy meglepetésemre nem ültek le, hanem azokat is végigtáncolták. Nem bohóc módra, részeg ugrálással, hanem őszinte megdöbbenéssel az arcukon: úristen, ez jó! Azért is jó ez az irány, mert észrevétlenül megszereti a hallgató például azt az autentikus táncdallamot, a mezőségi szökést, amely a Quimby zenekar Most múlik pontosan című számának átdolgozása alatt szól. Minden jel szerint jó az irány: a kiadó Fonó Budai Zeneház szerint ez a lemez is bearanyozódott. - Örülök neki - láttuk, hogy jól fogy, négy hónap alatt eladtunk annyit az újból, mint az előzőből egy egész esztendő alatt. - Honlapjuk fórumában megkérdezték az olvasókat, mit szólnának hozzá, ha egy teljes lemezt készítenének a feldolgozásokból. Az is kiérződik a kérdésből, hogy a zenekaron belül viták folynak arról, milyen irányba haladjanak tovább. - Sokszor kerülünk válaszút elé, most például olyan sms-t kaptam, hogy bekerülhetünk az egyik nagy kereskedelmi tévé bulvárműsorába, és el kell dönteni, kell-e ez nekünk. Vita nem volt ebben a kérdésben, egyetértés van a zenekaron belül arról, hogy a fő cél az autentikus értékek őrzése. De észre kell vennünk azt is, hogy változik a világ, és új eszközökre van szükség a figyelem felkeltéséhez. Egyik zenésztársam, Szabó Attila valamikor gitáros volt, blueszenekara is van, és ő hozza a feldolgozások jelentős részét. Tudni kell megtartani az arányokat, nem akarunk „népi Irigy Hónaljmirigy” lenni. Nem szívesen lépünk bele mások cipőjébe, mert hisszük, hogy van nekünk legalább olyan szakmai tudásunk, saját cipőnk, amelyben érdemes járni. Feldolgozáslemezt azért nem adtunk ki, mert nem készült el annyi ilyen jellegű dal. Ehelyett - a huszadik évfordulóra való tekintettel - úgynevezett „slágergyűjteményes” válogatáslemezben gondolkodunk, ez várhatóan jövő tavasszal jelenik meg. - Mi változott meg a sikerrel? Az elő aranylemezt még rongyos törülközők közt vették fel egy öltözőben - most már van pénzük rendes stúdióra? - Akkor sem voltak stúdiógondok, a Fonó Budai Zeneház mindig megfelelő helyet biztosított a felvételhez. Az öltözőt mi választottuk, mert magunk akartuk finanszírozni a lemez egy részét, és az volt a legolcsóbb. Sztárallűrjeink nem voltak, és nem is lesznek, ha van öltözősátor és egy pohár víz, azzal már meg vagyunk elégedve. Szerencsére nem hívnak olyan helyre, ahova mi sem mennék szívesen, így nem kell válogatni a felkérések között, a diszkóklubok viszont nem a mi világunk. - A népzene ortodoxai azt mondják, hogy az indul el a világzene felé, aki vagy nem tud megfelelő színvonalon népzenét játszani, vagy tud ugyan, de kiégett, kifáradt. - Ismerem a vitát arról, hogy szabad-e egy népzenekarnak a modern zenére figyelnie, vagy csak a modern zene merítkezhet a népi kultúrából. Azt hiszem, nem csak a rockzenekarok meríthetnek a népzenéből. Tény, hogy a népzene önmagában rendkívül erős, nincs szüksége külső hatásokra, de néha el lehet játszani azzal, hogy megmutatjuk, népzenei alapokon is működik a populáris zene. Igaz, hogy ez nagyon szerencsétlenül alakul bizonyos zenekaroknál, de szerencsére ők vannak kevesebben. Én a középútban hiszek: aki valóban jól akarja csinálni, annak ismernie kell az alapokat és azt a műfajt is, ahova kirándulni szándékozik. Ismerni kell a határokat, a különféle stílusok jellegzetességeit, össze nem illő dolgokat nem lehet erőszakkal összeházasítani. Itt nem a csillagos ég a határ, arányérzék és igényesség kérdése az egész nehéz feladat pontosan eltalálni. Zenéltek a Terror Háza megnyitóján, és felléptek az egyik Kossuth téri Fidesz-gyűlésen is. Az alternatív zenei világ, amelynek a dalait feldolgozzák, nem éppen ehhez a politikai táborhoz tartozik. A liberális gondolkodású zenészek „megbocsátották” önöknek ezeket a fellépéseket? - Az említett fellépéseket csak a többi párt képviselői sérelmezték. Én azt gondolom, hogy nem tartozom sehova, de azt vallom, hogy az egészséges nemzeti öntudatra szükség van. A koncertjeinken is mindig megemlítem, ha például kalocsai katonadalokat játszunk, hogy akinek nemzetiszínű a gallérja, az most nyugodtan kihajthatja a zakójára. Soha nincs füttyögés, a közönség ebből nem csinált problémát. Igazi „emberzenét” játszunk, amely a miénk - miért kellene ezt elhallgatni? - Külföldön furcsának tűnt, hogy Magyarországon a hetvenes években mesterséges, vagyis urbánus környezetben „élesztették újra” a paraszti kultúrát a táncházmozgalom révén. Maradtak-e még olyan szigetek, ahol gyűjthetnek, vagy már csak könyvtárakban, hangarchívumokban kutakodva bukkanhatnak elfeledett értékekre? - Még léteznek helyek a Kárpát-medencében, ahol idős emberektől tanulhatunk, de ez egyre kevesebb. Meghaltak a híres prímások, nemrég temették el Zerkulát a Gyimesekben, a kalotaszegi Fodor Neti is évek óta halott. Most már legalább ki lehet utazni Erdélybe, de időközben ott is nagyot változott a világ: sok helyre az anyaországból mennek ki, hogy tánctábort szervezzenek. A kultúra visszapumpálása folyik, amit onnan tanultunk annak idején, azt most visszavisszük, és újra megtanítjuk. - Húszévnyi tapasztalat után feltehető a kérdés: mi volt az előnye és mi a hátránya annak, hogy nem Budapesten működött a zenekar? - Mint sok műfajnak, a népzenének is Budapest lett a központja. Sokat jártam oda, dolgoztam is a fővárosban, és soha nem éreztem kevesebbnek magamat amiatt, hogy nem ott élek. Nem vágytam arra, hogy elismerjen Budapest, hogy ott legyek ismert zenész, most is keveset játszunk ott. Igaz, Kecskeméten sem sokkal többet, inkább a Kárpát-medencét járjuk. Az a lényeg, hogyan dolgozik valaki. Amikor megérkeztünk a városba, az egyik országos sugárzású rádióban épp megszólalt a Csillag vagy fecske című feldolgozásuk. Felismerik az utcán azóta, hogy toplistára került a daluk? - Kecskeméten előtte is ismertek, másutt meg nem fontos, hogy megismerjenek. Meglepődöm néha: legutóbb két szekrény méretű fiatalember kopogtatta meg a vállamat, meg is ijedtem rendesen, de hamar kiderült, hogy csak autogramot kérnek. - Szeptembertől újrakezdődik a Fonóban az Utolsó óra táncházi program, ahol a zenekaruk is zenél. A többezres koncertek után nem visszalépés táncházban muzsikálni? - Óriási megtiszteltetés, hogy táncházba is hívnak, ott lehet szabadon, nem megkötött műsorszámok szerint zenélni, így még nehezebb megfelelni, és butaság volna nem vállalni ezt a kihívást. A Fonóban külön megtiszteltetés, hogy ránk bíztak egy tájegységet, a Sárköz—Duna mente blokkban mi fogunk muzsikálni. - Van olyan tájegység, ahol különösen otthon érzik magukat? - A táncházmozgalomban elvárás, hogy egy zenekar szinte mindenben otthon legyen. A Kiskunság a szűkebb hazám, ez kötelez is, de kedves még számomra az északmezőségi, a dél-alföldi és a felső-Tisza-vidéki muzsika is. A zenekar sorsa mostohább, mert a kíséretnek mindig azt kell játszania, amit a prímások jól tudnak. - Nagyon sok a jókedv és a humor a fellépéseiken, és ez nem jellemző egy elszomorodott országban. Valamiféle missziót teljesít, amikor fel akarja deríteni a közönségét? - A műsorszervezők általában külön megkérnek arra, hogy ma se maradjon el az a közvetlen hang, amelyet megszokott tőlem a közönség. Ha valaki megtisztel azzal, hogy eljön a műsorunkra, akkor nekünk is meg kell tisztelnünk azzal, hogy örömmel fogadjuk. Nálunk nincs színpadon álló előadóművész és egyszerű közönség, hanem barátság van, hiszen összeköt bennünket a népzene szeretete. Jólesik muzsikálni, nem az órát nézzük koncert közben, hogy mikor lesz már vége. Őszinték vagyunk, nem színpadi mosolyokkal élünk. - Ez különösen annak fényében dicséretes, hogy sokáig kérdéses volt, egyáltalán vehet-e még hegedűt a kezébe. - A balesetem után nagy küzdelem, műtétek sorozata kellett ahhoz, hogy így történhessen. Jóval többet kellene gyakorolni, mert ahogy egyre több embernek muzsikálunk, nagyobb az elvárás és a felelősség is. Irigylem azokat a cigányprímásokat, akik azt mondják, hogy nekik már nem kell gyakorolniuk, mert minden a kisujjukban van. - Meglepően szolidáris közösség a népzenészeké, még segélykoncertet is szerveztek a balesete után. Most, hogy önök sikeresek, nem szaporodtak meg az irigyeik? - Nem tapasztaltam erre utaló jeleket. Nagyon szívesen jönnek el velünk muzsikálni, és azt látom, kicsit fáj a szívük, hogy nekik miért nincs ekkora sikerük, de ezt nem nevezném irigységnek. -Ha a vonat hasonló ütemben gyorsul tovább, mi lesz a következő állomás? Nagyszínpad a Szigeten, Budapest Aréna-koncert tízezer ember előtt, vagy irány Amerika? - A tengerentúli turnét már szervezik, Kanadába és az Egyesült Államokba megyünk a jövő esztendőben. Vannak tervek, táncszínházi produkciók, verses feldolgozások Ferenczi Györggyel és Őze Áronnal, sokféle gondolatot forgatunk a fejünkben. A legjobb választ majd úgyis a kíváncsi közönség adja meg: ha élményt tudunk adni az embereknek, akkor eljönnek és megtapsolnak. FOTÓ: PÖRNECZI BÁLINT A Csík-zenekar tagjai Ifj. Barcza Zsolt cimbalom, tangóharmonika, ének; Bartók József bőgő, ütőgardon, ének; Csík János hegedű, ének; Kunos Tamás brácsa, ének; Majorosi Marianna ének; Makó Péter szaxofon, klarinét; Szabó Attila hegedű, gitár, ének. Megjelent lemezei: „Boldog szomorú dal" (1995), Tiszta szívvel (1998), A kor falára (2001), Be sok eső, de sok sár (2004, megalakulásuk 15. évének jubileumi koncertfelvétele), Senki nem ért semmit (2007), Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen... (2008) 23 JlUgU/Jull 2008. augusztus 30., szombat