Magyar Nemzet, 2008. október (71. évfolyam, 269-298. szám)
2008-10-04 / 272. szám
- Aznap paprikás csirkét készítettem nokedlivel, ez volt Sanyika kedvenc vasárnapi ebédje. Egy időre elugrottunk valahová, s mikor hazajöttünk, a keresztlányom azt mondta, hogy itt járt Kaszab Gyuszi edző, s gyorsan menjek el hozzá, mert beszélni akar velem. Autóba ültem. - Gyuszi, hova menjek a fiamért, hol bukott? „Ülj le. Ne menj sehová, meghalt Sanyika” - mondta csendesen. Az edző vezette hazáig a kocsinkat, s már itt volt az egyesület minden vezetője s a rendőrség is. Közben Aranka nénit az idegklinikára vitték, nyugtató injekcióra volt szüksége. Napokkal később Sikula György, a megyei pártbizottság titkára értem küldött, hogy menjek fel a pártbizottságra, mert akar velem beszélni a karambolról. Nem voltam párttag, így azt üzentem a titkárával, hogy annyi neki onnan idejönni, mint nekem felmenni. Én sem mentem, de ő sem jött. Nem is kerültünk velük kapcsolatba soha - meséli el a férfi. Sanyi bácsi megjegyzi: a temetésen több ezren voltak, talán néma tiltakozókként. Csak négy autóra fért fel a sok virág. - Később azt hallottam vissza, hogy rengeteg rendőr volt ott civilben. Elmentem az ítélethirdetésre is, a szovjet katona Munkácsra akart hazajutni az anyjához, mert egy hónappal korábban nem engedték haza az öcscse temetésére. Tíz év szibériai kényszermunkára ítélték, sóbányába került. Azt jósolta a tolmács, hogy azt nem fogja túlélni. A DVSC a tragédia után egy évvel László Sándor-emlékversenyt akart rendezni, de a pártbizottság megvétózta, így „DVSC ifjúsági verseny” nél ven hirdették meg. László Sándorékat katonai vonalon többször felkeresték kártérítési ügyben, nem sokkal a baleset után és a rendszerváltást követően is, de végül semmit sem kaptak. A magánemberek ennél többet tettek. Egyszer egy rendőr civilben becsengetett Lászlóékhoz, s átadta a gyerek sportmezét, nadrágját és cipőjét. Az élet-halál között lebegő Mányi Gábort is meglátogatta időnként a kórházban a tragédiánál helyszínelő rendőr. Bíró Gyula ma a Debreceni Egyetem oktatója. Ő volt 1978-ban, 27 évesen a balesetnél helyszínelő - beteglátogató - rendőr, így emlékszik a történtekre: Kecskemét melletti hadgyakorlatot követően hajnalban ült részegen a tankba a szovjet katona. A 4-es útra érve mindenkit letolt, letarolt maga előtt az útról. Kecskemét mellett halálra gázolt egy kerékpáron közlekedő idős nénit, s számos autósnak sérülést okozott. Menekültek előle az emberek. Debrecen felé közeledett. Szeptember tizedikén fél nyolckor engedélyt kértem reggelihez, amikor egy magából kikelt, halálfélelmes ember jött be a kapitányságra, s azt ordította: jön a 4-es úton egy őrült által vezetett tank! Bár nem hittünk neki, járőrkocsiba ültem, s a Burgundia-Kossuth utca kereszteződésében láttam, hogy valóban ott várakozik a lámpánál a tank, azaz az ágyúcsővel felszerelt kétéltű páncélozott harcjármű. A hasábrádión beszóltam, jelentem, tényleg itt egy tank, mire azt ordították vissza, hogy azonnal tűnjek el onnét. Kiderült, hogy akkorra már hivatalos úton is értesültek a tank megjelenéséről, s arról is, hogy az Árpád téren, a szovjet határ felé vezető Szabadság út elejénél három elfogó tank várja az aknavetőkkel, géppuskákkal felszerelt harcjárművet. Innen már ismerjük a történetet: a szökött katona irányt vált, a Hortobágy felé hajt, és a Keleti-főcsatornánál elüti a kerékpárosokat. Az akkor baleseti helyszínelőként és vizsgálóként szolgáló Bíró Gyula megy ki helyszínelni. A férfi 2007. december 31-én alezredesként szerelt le a rendőrségtől, időközben jogászdiplomát szerzett, és ma kriminalisztikát, közlekedésbiztonság és drogprevenció tantárgyakat tanít a helyi egyetemen. - Sokszor beszámoltam a tanítványaimnak erről a tragikus balesetről, s azt is elmondom, hogy az egyik sportoló személyében olyan embert ismerek, aki túlélte azt, hogy áthajtott rajta egy tank - mondja a szakember. A szovjet katona, bár állítólag munkácsi volt, nem beszélt magyarul. A történet több szereplőjének megfordult a fejében, hogy talán nem munkácsi, s talán nem is ő volt az elkövető. Sokan úgy gondolták, hogy a szovjet hatóságok a felháborodás tompítása céljából a magyar pártszervekkel közösen találták ki azt a magyarázatot, hogy a kerékpáros-gázolást a Szovjetunió magyarlakta területén élő katona követte el. Sikula György, a megyei pártbizottság akkori titkára, Menyhárt Lajos, a városi pártbizottság titkára és Ónosi László, a Hajdú-Bihari Napló főszerkesztője, később a megyei pártbizottság titkára már nem él. Bíró Gyulától viszont megtudom, hogy a tank Soltvadkert környéki és hortobágyi gázolásáról szóló jelentést a Belügyminisztériumba is felkérették. Visszaemlékezése szerint a szembesítésen, ahol minden sértett ott volt, többen is felismerni vélték az ázsiai vonású férfiban a tank többször is az útirány felől érdeklődő vezetőjét, így vélhetően tényleg ő volt az elkövető. Mózes Zoltán ezredestől, a Debreceni Katonai Ügyészség vezetőjétől megtudtam, hogy ha magyar-szovjet közös katonai ügyészségi vizsgálat folyt az ügyben, annak esetleges dokumentumait a családtagok kérésére felkutathatják. Így is kétséges azonban, hogy többet lehet megtudni az ámokfutás okáról, a szovjet katona szibériai sorsáról, munkácsi rokonairól. Az elhunyt sportoló apja a tragédiát követő évben engedély nélkül emlékkövet helyezett el a hortobágyi helyszínen. Rajta felirat: „Itt halt meg László Sándor kerékpárversenyző 1978. szeptember 10-én.” A napokban megemlékezésre gyűltek össze itt az egykori sporttársak és barátok. Egyszer csak odalépett László Sándorhoz egy nyolcvanon túl járó öregúr, s azt mondta: „Maga az apuka! Én vezettem azt a kék Zsigulit. Én fogtam le a fia szemét, és én takartam be a holttestét.” Végh Alpár Sándor Köznapló Szeptember 26., péntek A nyáron történt. Betévedtem a Ferenciek terén az Ecclesia boltba. Ott vettem észre néhány sosem látott történelemkönyvet. Feleségemtől ezt kértem születésnapomra, s ma autóztam el érte két határon át a kis bányászfaluba, Csolnokra. Valójában egy sorozat része, tizenhárom kötetből áll, nekik nincs meg mind, mondta az eladó. Pezenhoffer Antal, ez állt a könyvek gerincén. Beleolvastam az egyikbe, s éreztem, nem mindennapi munka, amit a kezemben tartok. Mentem is a kasszához, és hamarosan kiderült, rábukkantam minden idők legnagyobb szabású magyar szamizdatjára. Mert ez a könyvsorozat van, de még sincs. Senki sem vesz tudomást róla. Könyvismertetőkben nem szerepel, recenziót a történészszakma rá kell írni róla. Hogy lehet ez? Úgy, hogy provokál. Kőkeményen. Állítja, hogy eddigi történelemkönyveink írói „kriptonacionalisták”, és alapvető tényeket hallgattak el olvasóik elől. Pezenhoffert nem érdeklik az elhallgatók. Szekfű sem mérce számára. „Szekfű és Hóman a felét írták meg az igazságnak, én az egészet fogom” - mondta, mikor belevágott hatalmas vállalkozásába. Az előszóban biztatja az olvasókat: ha nem tetszik nekik, amit ír, cáfolják meg. Vitázzanak vele. A Vas utcai kereskedelmiben tanít 1949-ig. Rákosiék listázzák, majd megvonják a nyugdíját is. Okkal, írásaiban Pezenhoffer a nyilasokat és a kommunistákat egyformán pusztító ártalomnak minősíti. Paptársai menekülnek, ki merre lát. Pezenhoffer nem. Marad és szembefordul. Nem annyira a jelennel, mint inkább a múlttal. Pestet otthagyva Esztergomba megy, beül a főegyházmegyei könyvtárba, s tíz éven át elképzelhetetlen tempóban dolgozik. Ötkor kel, hatkor asztalánál ül, csupán délben tart pihenőt. Ebédel, sétál egyet, aztán folytatja estig. Más anyagból dolgozik, mint elődei, de ami igazán más: a feldolgozás. A kötetek krimiszerűen izgalmasak - annak ellenére mondom, hogy igazán csak egyet ismerek, a többiből csak húszharminc oldalt. Pezenhoffert jelenünk papjaihoz mérve erős szenvedély fűti. Nem titkolja: elfogult. A kötetek sárga borítóján szolid betűs a cím: A magyar nemzet történelme. Két alcím is támogatja. Az egyik: A katolikus egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe. A másik: Történelmi apologetika. Vagyis védőbeszéd, amelyen dolgozik, és már az első kötet előszavában jelzi, nincs előtte tekintély, főleg, ha korábban méltatlan módon szólalt meg. (Németh Lászlón rendesen elveri a port.) Minden korábbi szempontot lesöpör, nem csoda hát, hogy a tizenhárom kötet kézirata 1973-tól - akkor hal meg Pezenhoffer - évekig kiadatlanul vár csodára. A „csoda” ugyan megtörténik: a kommunista rendszer, úgy látni, megbukik, kiadó ennek ellenére nem akad. A bátor jezsuiták sem vállalják a megjelentetést. (Ellentmond a II. vatikáni zsinat elveinek, ezt a félhangos dünynyögést hallani. Ezen még túltennék magukat, de a szerző a kuruc és negyvennyolcas hagyományra épülő történelemszemléletet hibásnak, hazugnak állítja, tehát az iskolai oktatás is hazug. A katolikusok - holott értük íródott az egész - emlékeznek még 1948-ra. A kommunisták bezárták és kifosztották a rendházakat, börtönbe csukták a papokat. Újra háborgatni őket? Jobb a békesség. De hát minden könyvnek sorsa van. A kéziratot egy kőbányai lakásban éri utol ez a sors, amely - mint afféle deus ex machina - rámutat valakire. A csolnoki plébános, Szeifert Ferenc az. Ő kezdi el 1998-ban a kiadást. „Szabad” szellemi életünk tespedtségét jelzi, hogy Pezenhoffer Antal munkájának történész körökben máig nem akadt igazi recenzense, így a könyv szinte ismeretlen. Vagy tán épp ez a cél? Állam és egyház kéz a kézben hallgatja el, ha valakinek a véleménye alapvetően eltér az állam és az egyház hivatalos véleményétől? Ha ez így van, nagy a baj. Lehet, hogy azok a kezek az asztal alatt keresik egymást? Két internetről előhalászott kérdés feltételezi ezt: „Tud-e a kiadásról a r. k. püspöki kar? Használ-e ez a könyv?” Válasz se innen, se onnan. S ebben cinkos a magyar értelmiség is. Ha emlékezetem nem csal, a kilencvenes évek elején ezrek vásárolták - sokan polcdísznek - Erdély háromkötetes történetét, mintha azzal letudhatnák az igazságtalanságot Trianon dolgában. A három kötet kék volt, menne hozzá a tizenhárom kötetnyi Habsburg-sárga. (Bár jótékony hatásuk nem színükben, inkább olvasva érvényesül igazán.) A múlt héten emlegettem némely Kulturbeamtereket, akik összefoglaló, rendszerező művekkel akartak irányt szabni a magyar kultúrának. Ez az ember nem tagja a bandának. Pezenhoffer kontrás. Félálmunkból ráz fel. Van néhány megállapítása, amelytől kinyílik a bicska zsebünkben. De tudni kell, miért nyílt ki. És okkal-e vagy ok nélkül? Szeptember 27., szombat Átmentünk Zebegénybe a tökfesztiválra. Jól tettük. Csak délután értünk oda, de még mindig remek volt a hangulat. Népi muzsika, lepénysütés, tombola, árusok. Asztalaikon fűzött gyöngy és régi könyvek, festett kerámia és tökből formált figurák. A lámpaoszlopokra combközépig érő virágharisnya került, a lelkesek felöltötték a fesztivál pólóját, a gyerekek gesztenyét szedtek a művészeti iskola előtt. Névadója, a bronzba öntött Szőnyi kicsit mereven nézte őket. Ilyen helyen ébred rá az ember, milyen kevés kell egy jó mulatsághoz. Néhány ötlet, pár lelkes ember meg olyan főtér, mint Zebegényé. Ott áll első modern templomunk. Építői: Kós Károly és Jánszky Béla, hiszem, hogy örültek volna, ha látják, mennyi jókedv gyűlik össze Isten házának tövében, s ha a Teremtő épp arra jár, és kinéz a pompás freskók közül, akkor sem fintorog, ha érzi, hogy az egyik tepsi lepény odakapott kicsit. Nem vettünk semmit, de azért hazavittünk valamit. Azt dúdolgattam még este is, amit a három remek muzsikus játszott Zebegényben: „Bort hozz, korcsmárosné, megadom az árát! Ha én meg nem adom, ihajja, megadja galambom, csuhajja!” Egy dal is lehet pompás vásárfia. Szeptember 28., vasárnap Elnökválasztás az MDF-ben. Ha jól láttam a tévében, a választás előtt egy hajdani moziban tartottak összejövetelt. Onnan jött ki néhány potrohos koma. Kihízott konfekcióöltöny, pucolatlan cipő - így járnak-kelnek ma egy parlamenti párt jelesei? Nem vagyok egy piperkőc, nem táplálok olyan illúziót sem, hogy a keblére ölelne valamelyik párt, de ha meghívna az egyik, mikor elnököt választanak, rendesen felöltöznék. (Miheztartás végett egy kis kiegészítés. A hetvenes évek közepén, amikor Rómaifürdőn még volt HÉV- megálló, nem árusították ki, jó emlékű kertvendéglő húzódott az épület háta mögött. Aki vasárnap délben ilyen gúnyában érkezett oda ebédelni, azt a pincér nagy valószínűséggel leöntötte a levessel, eszébe ne jusson betérni még egyszer... De hát a prolivircsaft elérte a parlamentet is.) Mármost ez a jól öltözött párt úgy tartott választást, hogy az érkezőknek ki kellett kapcsolniuk a telefont, egy műszaki csapat masináival lehetetlenné tette a lehallgatást (őszödi affér kizárva), ráadásul a sajtó emberei csak vastag nyakú pofozóemberek kíséretében mehettek oda Pistához, Jóskához vagy Kornélhoz - illetve az utóbbihoz még így sem. Ez politikai vicc. Az MDF nagyságos asszonyának aránytévesztés nevű súlyos betegsége van. A betegség ragályos. Az a tisztségviselő, akit Szörényi Levente - fölöttébb találóan - zsúrfiúnak nevezett, és aki az MDF alapítóit pár éve elnöki bátorításra kiszórta a pártból, úgy próbál kamerák előtt viselkedni, mintha ő volna Sarkozy. .. Ha még létezne a Borsszem Jankó, isteni karikatúrákat látnánk az MDF nevű műegylet zászlótartóiról! A párt egyébként inkább viselhetné az FNK nevet. Egy pompás Szigligeti-vígjáték címének rövidítése ez: Fenn az ernyő, nincsen kas. Minthogy megeshet, az elegáns magyar demokraták között néhányan nem értik, mit takar a furfangos cím, ajánlani tudom Margalits Ede könyvét: Magyar közmondások. Remek. Szellemes. Egészen más, mint az elnökválasztás. Szeptember 30., kedd „Önbíráskodás minősített esete” - ezt az elmebeteg terminus technicust használja valaki egy vödör szarra. A történet annyi, hogy Toepler Zoltán szerző be akarta mutatni darabját, a Gecyt. A cím emlékeztetett néhány fickót valamire. Nem tetszett nekik. A véleménynyilvánításon sokat törték a fejüket, végül egy szavazattöbbséggel úgy döntöttek, leöntik a szerzőt ürülékkel. (A bátor Toepler megneszelte az akciót, elinalt, a vödör tartalma így ifjabb Sebő Ferenc művészeti vezetőt találta, aki ekként ismét bizonyítva látta, hogy nehéz pályát választott.) A történet maradhatna ennyiben egy normális országban. De a miénk nem az. S mert a finom kis darab a Budapesti Zsidó Színház produkciója volt, nagyot röffent néhány úr. Ők azok, akik, ha tiltakozik valaki, máris beírják a nevét a szélsőjobbosok rubrikájába. Értem én: a minősítőknek is meg kell élniük valamiből. De pont ebből? Valamit azonban nem volna jó feledni. És azok a csirkefogók, akik imádják a Gecyt, ne csodálkozzanak. Ha egy szerző altesti végtermékre utaló címet ad darabjának, számoljon azzal, hogy a fogadtatás is onnan érkezik, ha nem is pont ugyanonnan. Aki pedig ebből megint antiszemita ügyet akar kreálni, annak a nyilvános utcai vizeldéket ajánlom. Menjen oda a cimboráival színházat játszani. Némely magyarországi bemutató szaga és szóhasználata már így is inkább emlékeztet az altesti megkönnyebbülések helyszíneire, mint márkás színházakéra. A vizeldében lehet élvezkedni, a falra versikéket írni, azokat később a darabokba beépíteni, eldönteni, ki jobbszélső, ki bal, közben lehet pénzt is szedni - az a ti helyetek, fiúk! Hogy el ne felejtsem: abszolút egyetértek a vödrös emberekkel. A SZERZŐ FELVÉTELE .Szemünk fénye volt* - mondják a szülők: Aranka néni és idősebb László Sándor. Nem kaptak kártérítést SZERÉNYI G A 80 R RAJZA 25 Magif»stat Magazin 2008. október 4., szombat