Magyar Nemzet, 2008. október (71. évfolyam, 269-298. szám)

2008-10-04 / 272. szám

- Aznap paprikás csirkét készítettem nokedlivel, ez volt Sanyika ked­venc vasárnapi ebédje. Egy időre elugrottunk valahová, s mikor hazajöt­tünk, a keresztlányom azt mondta, hogy itt járt Kaszab Gyuszi edző, s gyorsan menjek el hozzá, mert beszélni akar velem. Autóba ültem. - Gyuszi, hova menjek a fiamért, hol bukott? „Ülj le. Ne menj sehová, meghalt Sanyika” - mondta csendesen. Az edző vezette hazáig a kocsin­kat, s már itt volt az egyesület minden vezetője s a rendőrség is. Közben Aranka nénit az idegklinikára vitték, nyugtató injekcióra volt szüksége.­­ Napokkal később Sikula György, a megyei pártbizottság titkára értem küldött, hogy menjek fel a pártbizottságra, mert akar velem beszélni a ka­rambolról. Nem voltam párttag, így azt üzentem a titkárával, hogy annyi neki onnan idejönni, mint nekem felmenni. Én sem mentem, de ő sem jött. Nem is kerültünk velük kapcsolatba soha - meséli el a férfi. Sanyi bácsi megjegyzi: a temetésen több ezren voltak, talán néma tilta­kozókként. Csak négy autóra fért fel a sok virág. - Később azt hallottam vissza, hogy rengeteg rendőr volt ott civilben. Elmentem az ítélethirdetésre is, a szovjet katona Munkácsra akart haza­jutni az anyjához, mert egy hónappal korábban nem engedték haza az öcs­­cse temetésére. Tíz év szibériai kényszermunkára ítélték, sóbányába ke­rült. Azt jósolta a tolmács, hogy azt nem fogja túlélni. A DVSC a tragédia után egy évvel László Sándor-emlékversenyt akart rendezni, de a pártbizottság megvétózta, így „DVSC ifjúsági verseny” nél ven hirdették meg. László Sándorékat katonai vonalon többször felkeres­ték kártérítési ügyben, nem sokkal a baleset után és a rendszerváltást kö­vetően is, de végül semmit sem kaptak. A magánemberek ennél többet tettek. Egyszer egy rendőr civilben be­csengetett Lászlóékhoz, s átadta a gyerek sportmezét, nadrágját és cipőjét. Az élet-halál között lebegő Mányi Gábort is meglátogatta időnként a kór­házban a tragédiánál helyszínelő rendőr. Bíró Gyula ma a Debreceni Egyetem oktatója. Ő volt 1978-ban, 27 éve­sen a balesetnél helyszínelő - beteglátogató - rendőr, így emlékszik a tör­téntekre:­­ Kecskemét melletti hadgyakorlatot követően hajnalban ült részegen a tankba a szovjet katona. A 4-es útra érve mindenkit letolt, letarolt maga előtt az útról. Kecskemét mellett halálra gázolt egy kerékpáron közlekedő idős nénit, s számos autósnak sérülést okozott. Menekültek előle az embe­rek. Debrecen felé közeledett. Szeptember tizedikén fél nyolckor engedélyt kértem reggelihez, amikor egy magából kikelt, halálfélelmes ember jött be a kapitányságra, s azt ordította: jön a 4-es úton egy őrült által vezetett tank! Bár nem hittünk neki, járőrkocsiba ültem, s a Burgundia-Kossuth utca kereszteződésében láttam, hogy valóban ott várakozik a lámpánál a tank, azaz az ágyúcsővel felszerelt kétéltű páncélozott harcjármű. A ha­sábrádión beszóltam, jelentem, tényleg itt egy tank, mire azt ordították vissza, hogy azonnal tűnjek el onnét. Kiderült, hogy akkorra már hivata­los úton is értesültek a tank megjelenéséről, s arról is, hogy az Árpád té­ren, a szovjet határ felé vezető Szabadság út elejénél három elfogó tank várja az aknavetőkkel, géppuskákkal felszerelt harcjárművet. Innen már ismerjük a történetet: a szökött katona irányt vált, a Horto­bágy felé hajt, és a Keleti-főcsatornánál elüti a kerékpárosokat. Az akkor baleseti helyszínelőként és vizsgálóként szolgáló Bíró Gyula megy ki hely­színelni. A férfi 2007. december 31-én alezredesként szerelt le a rendőr­ségtől, időközben jogászdiplomát szerzett, és ma kriminalisztikát, közle­kedésbiztonság és drogprevenció tantárgyakat tanít a helyi egyetemen. - Sokszor beszámoltam a tanítványaimnak erről a tragikus balesetről, s azt is elmondom, hogy az egyik sportoló személyében olyan embert is­merek, aki túlélte azt, hogy áthajtott rajta egy tank - mondja a szakember. A szovjet katona, bár állítólag munkácsi volt, nem beszélt magyarul. A történet több szereplőjének megfordult a fejében, hogy talán nem munká­csi, s talán nem is ő volt az elkövető. Sokan úgy gondolták, hogy a szovjet hatóságok a felháborodás tompítása céljából a magyar pártszervekkel kö­zösen találták ki azt a magyarázatot, hogy a kerékpáros-gázolást a Szovjet­unió magyarlakta területén élő katona követte el. Sikula György, a megyei pártbizottság akkori titkára, Menyhárt Lajos, a városi pártbizottság titká­ra és Ónosi László, a Hajdú-Bihari Napló főszerkesztője, később a megyei pártbizottság titkára már nem él. Bíró Gyulától viszont megtudom, hogy a tank Soltvadkert környéki és hortobágyi gázolásáról szóló jelentést a Bel­ügyminisztériumba is felkérették. Visszaemlékezése szerint a szembesíté­sen, ahol minden sértett ott volt, többen is felismerni vélték az ázsiai vo­­nású férfiban a tank többször is az útirány felől érdeklődő vezetőjét, így vélhetően tényleg ő volt az elkövető. Mózes Zoltán ezredestől, a Debreceni Katonai Ügyészség vezetőjétől megtudtam, hogy ha magyar-szovjet közös katonai ügyészségi vizsgá­lat folyt az ügyben, annak esetleges dokumentumait a családtagok ké­résére felkutathatják. Így is kétséges azonban, hogy többet lehet meg­tudni az ámokfutás okáról, a szovjet katona szibériai sorsáról, munká­csi rokonairól. Az elhunyt sportoló apja a tragédiát követő évben engedély nélkül em­lékkövet helyezett el a hortobágyi helyszínen. Rajta felirat: „Itt halt meg László Sándor kerékpárversenyző 1978. szeptember 10-én.” A napokban megemlékezésre gyűltek össze itt az egykori sporttársak és barátok. Egy­szer csak odalépett László Sándorhoz egy nyolcvanon túl járó öregúr, s azt mondta: „Maga az apuka! Én vezettem azt a kék Zsigulit. Én fogtam le a fia szemét, és én takartam be a holttestét.” Végh Alpár Sándor Köznapló Szeptember 26., péntek A nyáron történt. Betévedtem a Ferenciek terén az Ecclesia boltba. Ott vettem észre néhány sosem látott történelemkönyvet. Felesé­gemtől ezt kértem születésnapomra, s ma autóztam el érte két ha­táron át a kis bányászfaluba, Csolnokra. Valójában egy sorozat része, tizenhárom kötetből áll, nekik nincs meg mind, mondta az eladó. Pezenhoffer Antal, ez állt a könyvek gerincén. Beleolvastam az egyikbe, s éreztem, nem min­dennapi munka, amit a kezemben tartok. Mentem is a kasszához, és hamarosan kiderült, rábukkantam minden idők legnagyobb szabású magyar szamizdatjára. Mert ez a könyvsorozat van, de még sincs. Senki sem vesz tudomást róla. Könyvismertetőkben nem szerepel, recenziót a történészszakma rá kell írni róla. Hogy lehet ez? Úgy, hogy provokál. Kőkeményen. Állítja, hogy eddigi történelemkönyveink írói „kriptonaciona­­listák”, és alapvető tényeket hallgattak el olvasóik elől. Pezenhof­­fert nem érdeklik az elhallgatók. Szekfű sem mérce számára. „Szekfű és Hóman a felét írták meg az igazságnak, én az egészet fo­gom” - mondta, mikor belevágott hatalmas vállalkozásába. Az előszóban biztatja az olvasókat: ha nem tetszik nekik, amit ír, cá­folják meg. Vitázzanak vele. A Vas utcai kereskedelmiben tanít 1949-ig. Rákosiék­­ listáz­zák, majd megvonják a nyugdíját is. Okkal, írásaiban Pezenhoffer a nyilasokat és a kommunistákat egyformán pusztító ártalomnak minősíti. Paptársai menekülnek, ki merre lát. Pezenhoffer nem. Marad és szembefordul. Nem annyira a jelennel, mint inkább a múlttal. Pes­tet otthagyva Esztergomba megy, beül a főegyházmegyei könyvtár­ba, s tíz éven át elképzelhetetlen tempóban dolgozik. Ötkor kel, hatkor asztalánál ül, csupán délben tart pihenőt. Ebédel, sétál egyet, aztán folytatja estig. Más anyagból dolgozik, mint elődei, de ami igazán más: a fel­dolgozás. A kötetek krimiszerűen izgalmasak - annak ellenére mondom, hogy igazán csak egyet ismerek, a többiből csak húsz­harminc oldalt. Pezenhoffert jelenünk papjaihoz mérve erős szen­vedély fűti. Nem titkolja: elfogult. A kötetek sárga borítóján szolid betűs a cím: A magyar nemzet történelme. Két alcím is támogatja. Az egyik: A katolikus egyház és a Habsburg-ház történelmi szere­pe. A másik: Történelmi apologetika. Vagyis védőbeszéd, amelyen dolgozik, és már az első kötet elő­szavában jelzi, nincs előtte tekintély, főleg, ha korábban méltatlan módon szólalt meg. (Németh Lászlón rendesen elveri a port.) Minden korábbi szempontot lesöpör, nem csoda hát, hogy a tizenhárom kötet kézirata 1973-tól - akkor hal meg Pezenhoffer - évekig kiadatlanul vár csodára. A „csoda” ugyan megtörténik: a kommunista rendszer, úgy látni, megbukik, kiadó ennek elle­nére nem akad. A bátor jezsuiták sem vállalják a megjelentetést. (Ellentmond a II. vatikáni zsinat elveinek, ezt a félhangos düny­­nyögést hallani. Ezen még túltennék magukat, de a szerző a ku­ruc és negyvennyolcas hagyományra épülő történelemszemléle­tet hibásnak, hazugnak állítja, tehát az iskolai oktatás is hazug. A katolikusok - holott értük íródott az egész - emlékeznek még 1948-ra. A kommunisták bezárták és kifosztották a rendháza­kat, börtönbe csukták a papokat. Újra háborgatni őket? Jobb a békesség.­ De hát minden könyvnek sorsa van. A kéziratot egy kőbányai lakásban éri utol ez a sors, amely - mint afféle deus ex machina - rámutat valakire. A csolnoki plébá­nos, Szeifert Ferenc az. Ő kezdi el 1998-ban a kiadást. „Szabad” szellemi életünk tespedtségét jelzi, hogy Pezenhoffer Antal munkájának történész körökben máig nem akadt igazi re­cenzense, így a könyv szinte ismeretlen. Vagy tán épp ez a cél? Ál­lam és egyház kéz a kézben hallgatja el, ha valakinek a véleménye alapvetően eltér az állam és az egyház hivatalos véleményétől? Ha ez így van, nagy a baj. Lehet, hogy azok a kezek az asztal alatt keresik egymást? Két internetről előhalászott kérdés feltételezi ezt: „Tud-e a ki­adásról a r. k. püspöki kar? Használ-e ez a könyv?” Válasz se innen, se onnan. S ebben cinkos a magyar értelmiség is. Ha emlékezetem nem csal, a kilencvenes évek elején ezrek vásárolták - sokan polc­dísznek - Erdély háromkötetes történetét, mintha azzal letud­hatnák az igazságtalanságot Trianon dolgában. A három kötet kék volt, menne hozzá a tizenhárom kötetnyi Habsburg-sárga. (Bár jótékony hatásuk nem színükben, inkább olvasva érvénye­sül igazán.) A múlt héten emlegettem némely Kulturbeamtereket, akik összefoglaló, rendszerező művekkel akartak irányt szabni a ma­gyar kultúrának. Ez az ember nem tagja a bandának. Pezenhoffer kontrás. Félálmunkból ráz fel. Van néhány megállapítása, amely­től kinyílik a bicska zsebünkben. De tudni kell, miért nyílt ki. És okkal-e vagy ok nélkül? Szeptember 27., szombat Átmentünk Zebegénybe a tökfesztiválra. Jól tettük. Csak délután értünk oda, de még mindig remek volt a hangulat. Népi muzsika, lepénysütés, tombola, árusok. Asztalaikon fűzött gyöngy és régi könyvek, festett kerámia és tökből formált figurák. A lámpaosz­lopokra combközépig érő virágharisnya került, a lelkesek felöltöt­­ték a fesztivál pólóját, a gyerekek gesztenyét szedtek a művészeti iskola előtt. Névadója, a bronzba öntött Szőnyi kicsit mereven nézte őket. Ilyen helyen ébred rá az ember, milyen kevés kell egy jó mulat­sághoz. Néhány ötlet, pár lelkes ember meg olyan főtér, mint Zebe­­gényé. Ott áll első modern templomunk. Építői: Kós Károly és Jánszky Béla, hiszem, hogy örültek volna, ha látják, mennyi jókedv gyűlik össze Isten házának tövében, s ha a Teremtő épp arra jár, és kinéz a pompás freskók közül, akkor sem fintorog, ha érzi, hogy az egyik tepsi lepény odakapott kicsit. Nem vettünk semmit, de azért hazavittünk valamit. Azt dúdol­­gattam még este is, amit a három remek muzsikus játszott Zebe­­gényben: „Bort hozz, korcsmárosné, megadom az árát! Ha én meg nem adom, ihajja, megadja galambom, csuhajja!” Egy dal is lehet pompás vásárfia. Szeptember 28., vasárnap Elnökválasztás az MDF-ben. Ha jól láttam a tévében, a választás előtt egy hajdani moziban tartottak összejövetelt. Onnan jött ki né­hány potrohos koma. Kihízott konfekcióöltöny, pucolatlan cipő - így járnak-kelnek ma egy parlamenti párt jelesei? Nem vagyok egy piperkőc, nem táplálok olyan illúziót sem, hogy a keblére ölelne valamelyik párt, de ha meghívna az egyik, mikor elnököt választa­nak, rendesen felöltöznék. (Miheztartás végett egy kis kiegészítés. A hetvenes évek közepén, amikor Rómaifürdőn még volt HÉV- megálló, nem árusították ki, jó emlékű kertvendéglő húzódott az épület háta mögött. Aki vasárnap délben ilyen gúnyában érkezett oda ebédelni, azt a pincér nagy valószínűséggel leöntötte a levessel, eszébe ne jusson betérni még egyszer... De hát a prolivircsaft elér­te a parlamentet is.) Mármost ez a jól öltözött párt úgy tartott választást, hogy az ér­kezőknek ki kellett kapcsolniuk a telefont, egy műszaki csapat masináival lehetetlenné tette a lehallgatást (őszödi affér kizárva), ráadásul a sajtó emberei csak vastag nyakú pofozóemberek kísére­tében mehettek oda Pistához, Jóskához vagy Kornélhoz - illetve az utóbbihoz még így sem. Ez politikai vicc. Az MDF nagyságos asszonyának aránytévesz­tés nevű súlyos betegsége van. A betegség ragályos. Az a tisztségvi­selő, akit Szörényi Levente - fölöttébb találóan - zsúrfiúnak neve­zett, és aki az MDF alapítóit pár éve elnöki bátorításra kiszórta a pártból, úgy próbál kamerák előtt viselkedni, mintha ő volna Sar­kozy. .. Ha még létezne a Borsszem Jankó, isteni karikatúrákat lát­nánk az MDF nevű műegylet zászlótartóiról! A párt egyébként inkább viselhetné az FNK nevet. Egy pompás Szigligeti-vígjáték címének rövidítése ez: Fenn az ernyő, nincsen kas. Minthogy megeshet, az elegáns magyar demokraták között néhányan nem értik, mit takar a furfangos cím, ajánlani tudom Margalits Ede könyvét: Magyar közmondások. Remek. Szellemes. Egészen más, mint az elnökválasztás. Szeptember 30., kedd „Önbíráskodás minősített esete” - ezt az elmebeteg terminus tech­­nicust használja valaki egy vödör szarra. A történet annyi, hogy Toepler Zoltán szerző be akarta mutatni darabját, a Gecyt. A cím emlékeztetett néhány fickót valamire. Nem tetszett nekik. A véle­ménynyilvánításon sokat törték a fejüket, végül egy szavazattöbb­séggel úgy döntöttek, leöntik a szerzőt ürülékkel. (A bátor Toepler megneszelte az akciót, elinalt, a vödör tartalma így ifjabb Sebő Fe­renc művészeti vezetőt találta, aki ekként ismét bizonyítva látta, hogy nehéz pályát választott.) A történet maradhatna ennyiben­­ egy normális országban. De a miénk nem az. S mert a finom kis darab a Budapesti Zsidó Szín­ház produkciója volt, nagyot röffent néhány úr. Ők azok, akik, ha tiltakozik valaki, máris beírják a nevét a szélsőjobbosok rubrikájá­ba. Értem én: a minősítőknek is meg kell élniük valamiből. De pont ebből? Valamit azonban nem volna jó feledni. És azok a csirkefo­gók, akik imádják a Gecyt, ne csodálkozzanak. Ha egy szerző altesti végtermékre utaló címet ad darabjá­nak, számoljon azzal, hogy a fogadtatás is onnan érkezik, ha nem is pont ugyanonnan. Aki pedig ebből megint antiszemi­ta ügyet akar kreálni, annak a nyilvános utcai vizeldéket aján­lom. Menjen oda a cimboráival színházat játszani. Némely magyarországi bemutató szaga és szóhasználata már így is in­kább emlékeztet az altesti megkönnyebbülések helyszíneire, mint márkás színházakéra. A vizeldében lehet élvezkedni, a falra versikéket írni, azokat később a darabokba beépíteni, el­dönteni, ki jobbszélső, ki bal, közben lehet pénzt is szedni - az a ti helyetek, fiúk! Hogy el ne felejtsem: abszolút egyetértek a vödrös embe­rekkel. A SZERZŐ FELVÉTELE .Szemünk fénye volt* - mondják a szülők: Aranka néni és idősebb László Sándor. Nem kaptak kártérítést SZERÉNY­I G A 8­0 R RAJZA 25 Magif»­stat­ Magazin 2008. október 4., szombat

Next