Magyar Nemzet, 2010. június (73. évfolyam, 147-176. szám)

2010-06-12 / 158. szám

24Magyar Sena*­­ Magazin 2010. június 12., szombat • P­I­­T­H­Ó TIBOR al kijelölt miniszterelnök, Antall József letette a telefont, és elsápadt. A vo­nal túlsó feléről egyértelmű üzene­tet kapott: akkor állítják le a mai m­a­gyarországi tőkekivonást, ha az úr MDF összefog vagy legalábbis megegyezik az SZDSZ-szel. A feltételezés szerint a másik te­lefonkagylót Soros György saflife..- nek tartotta, s ő közölte az utasításnak is beillő kívánságot az első szabadon vá­lasztott kormány leendő fejével. A történet ismert volt annak idején vezető MDF-es körökben, bár való­ságtartalmát senki nem erősítette meg. Tény, hogy nyugati mérvadó körök a szabad de­mokratákat tekintették a demokratikus átmenet leg­főbb garanciájának, ebben talán a legtöbb SZDSZ-es vezető kitűnő nyugat-európai és amerikai kapcsolata s az MDF-fel szemben külföldön folytatott szisztema­tikus lejárató kampánya is közrejátszott. A politikai helyzet azonban lényegesen bonyolultabb volt, még ha igaz is: Soros György valóban igyekezett döntő po­zíciót szerezni a magyar gazdaságban, s az SZDSZ-t sokan szerették volna a kormányban látni. - Erős nyomás nehezedett ránk nyugatról, hogy kormányozzunk együtt a szabad demokratákkal. Ezt a legjobb szándékkal sem lehetett volna pusztán tanács­adásnak tekinteni; egyértelműen érzékeltették: ha szá­mítunk a jóindulatukra, az ország gazdasági konszoli­dálása érdekében fontos lenne, hogy együttműköd­jünk a liberálisokkal - idézi fel a húsz évvel ezelőtt tör­ténteket az MDF akkori alelnöke, Kulin Ferenc. - Ez azt is jelentette persze, hogy a magyar valósághoz csak gazdasági és politológiai logikával tudtak közelíteni. Semmit nem értettek és nem érzékeltek abból a törté­nelmi gyökerű, kibékíthetetlen ellentétből, ami a szél­sőballal mindig is intim viszonyt ápoló liberális értel­miség és a nemzeti-konzervatív érát között feszült. A „tanácsokat”, amint erről más egykori MDF-ve­­zetők beszámolnak, részben Mark Palmer, az Egye­sült Államok agilis, a pártok megszervezésében is je­lentős segítséget nyújtó nagykövete közvetítette. A kor tanúi azonban arra is felhívják a figyelmet, hogy a körülbelül félmilliárd dolláros pénzkivonás nem fel­tétlenül hozható kapcsolatba a nyugati koalíciós kí­vánságokkal. Bod Péter Ákos, az Antall-kormány első ipari és kereskedelmi minisztere alapvetően gazdasá­gi okokra vezeti vissza az összeomláshoz közeli pénz­ügyi helyzetet.­­ Bulgária nem sokkal korábban jelentette be a fi­zetésképtelenséget, szovjet bankoknál is fizetési za­varok léptek fel, így eleve nagy volt a tőkepiacon az idegesség. A magyar gazdaságnak nem volt jó híre külföldön, ebben erősen közrejátszott, hogy 1989 ok­tóberében kiderült: hamis adatokat közöltek addig a külső államadósságról. A korábbi hitelprogramot le is állította a valutaalap, a Németh-kormány 1990 márciusában kötött új, egyéves, szigorú hitelszerző­dést­­ az új kormány kontójára. A választások nyil­ván új bizonytalansági tényezőt jelentettek. Elsősor­ban a rövid távú betéteket nem hosszabbították meg, jórészt osztrák bankok. A Magyar Nemzeti Bank tar­talékai a nullához közeledtek. Később megnyíltak bi­zonyos források, áthidaló kölcsönt kaptunk, a külke­reskedelemben pedig aktívum keletkezett, mert a vál­ságos helyzet miatt nagymértékben visszaesett az im­port, s csak kisebb mértékben az export. (A jelenlegi világgazdasági válságnál is hasonló történt.) 1991-re beindult az állam által kontrollált privatizáció, vissza­állt a Magyar Nemzeti Bank nyugati renoméja. A helyzet lényegében néhány nehéz év alatt pénzügyileg megoldódott, s csődhöz közeli helyzet 2008 őszéig nem is volt nálunk.­­ Az államháztartás, a költségvetés katasztrofális helyzete miatt föl kellett készülnünk arra, hogy drasz­tikusabb eszközökkel is tudnak hatni ránk, mint az a diplomáciában természetes lenne, hiszen nem vol­tunk önállóak pénzügyeinkben - emlékeztet Kulin Ferenc a hivatalba lépő Antall-kormány gazdasági, politikai helyzetére. - Ahogy Antall József megfogal­mazta: nem a nulláról indult a magyar újjáépítés, ha­nem mínuszból. És ahhoz, hogy a nullát elérjük, a jó­indulatukra voltunk utalva. Gyors föllendülést nem várhattunk, ként három részből állt. A banki hitelt át lehetett vol­na ütemeztetni, ezt vásárolta volna ki Soros György is. A kötvényekhez és a valutaalapnál fennálló adós­ságunkhoz viszont különböző okok miatt nem lehe­tett nyúlni. Antall elküldött egy csoportot Londonba tárgyalni, közte Rabár Ferencet és az SZDSZ részéről Tardos Mártont, hogy lássák, nem utasítjuk vissza rögtön az ajánlatot. Soros javaslata azért sem lett vol­na elfogadható, mert az általa átveendő állami válla­latok esetében nem lett volna konkurenciája, tehát vi­szonylag olcsón hozzájuthatott volna magyar cégek­hez. Antallnak ez természetesen elfogadhatatlan volt. Az állam tíz-húsz éves hosszú lejáratú kötvényeket bocsátott ki, s ebből kifizette a lejáró adósságot. Ez „csendes” átütemezésként is értelmezhető. A magyar gazdaság fellendítésére, az adóssághelyzet megoldására érkezett egy másik aján­lat is a Távol-Keletről. - A Budapesten működő tajvani kereskedelmi ki­­rendeltség vezetője engem mint az MDF általános al­­elnökét többször meglátogatott - mesél a rendszer­­változás kevésbé közismert epizódjáról Kulin Ferenc. - A fiatalember egyik találkozásunk alkalmával fölve­tette, hogy Tajvan szívesen segítene nekünk. Sok pénzük van, de Kína miatt diplomáciailag elszigetel­tek. Kifejtette, hogy a kelet-közép-európai átalakulás nagy esélyt jelent Tajvan számára is a gazdasági-poli­tikai kitörésre, Magyarország pedig alkalmas arra, hogy nagyobb volumenű tőkével bevonuljanak, s bi­zalmasan közölheti: hitelezési gyakorlatuk sokkal kedvezőbb lehet számunkra, mint a nyugatiaké. Fel­vetette, hogy akár ki is válthatnák a magyar adóssá­got, és alacsonyabb kamatozással nekik törleszthet­­nénk a továbbiakban. Nem értek a pénzügyekhez, de a beszélgetésről beszámoltam Antall Józsefnek, így mentünk ki júliusban, a parlamenti ülésszak szüneté­ben, félig legálisan, gyakorlatilag kulturális küldött­ségnek álcázva magunkat Tajvanra. Tajpej szándékát számomra hihetővé tette az az értesülésem, mely sze­rint Pozsgay Imre - még a rendszerváltoztatás előtt - Japánban tett látogatásakor félhivatalosan hasonló ajánlatot kapott. Igaz, abból sem lehetett semmi, mert a japán jó szándék megvalósulása akkor az MSZMP ellenállásába ütközött. Antall József egyér­telművé tette, hogy az akcióban nem hivatkozhatunk rá, ugyanakkor közölte:­örömmel fogadna bármilyen pozitív fejleményt. A delegációban közgazdászok is részt vettek. A megbeszélések a várakozáson felül eredményesek voltak: a legmagasabb közjogi méltó­ságok - elnök, miniszterelnök - fogadtak bennünket. Tiszteletben tartották azt is, hogy a tárgyalások gya­korlatilag titkosak, s már a harmadik vagy a negyedik napon biztató eredményekre jutottunk. Megjelentek volna természetesen Magyarországon mint befekte­tők is. Az ötödik napon kaptunk egy táviratot a buda­pesti Külügyminisztériumból, hogy be kell fejezni az egyezkedéseket. Itthon tudtam meg Jeszenszky Géza külügyminisztertől, hogy Peking tudomást szerzett az utunkról, és kifejezte nemtetszését. Kína sokkal erősebb tényezője volt a nemzetközi politikának, mint azt feltételeztük. Ugyanakkor az Egyesült Álla­mok sem nézte volna jó szemmel a távol-keleti orszá­gokhoz való túlzott közeledést, s nem csak azért, mert tartott a kelet-ázsiai „kistigrisek” megerősödésétől. Amerika, mint ez később nyilvánvaló lett számomra, a kezdetektől úgy tekintett a kelet-közép-európai vál­tozásokra, mint amelyek egyfelől világtörténelmi horderejű győzelmüket jelentették a Szovjetunió fe­lett, másfelől azonban előrevetítették egy új - a saját pozícióját potenciálisan gyengítő - versenytárs feltű­nését is. Nem állt tehát az USA érdekében túl gyors felzárkózásunk s a vele szinte természetesen együtt járó kontinentális integráció, hiszen Európa ezáltal túl gyorsan válhatott volna riválisává - teszi hozzá. A kérdést globális keretek közé helyezve Matolcsy György közgazdász is hasonlóképpen jellemzi Ameri­kai birodalom című, néhány évvel ezelőtt napvilágot látott könyvében s lapunknak adott egykori nyilatko­zatában is. A nemzetgazdasági miniszterséggel a kö­zelmúltban megbízott szakember úgy vélte, Magyaror­szág a rendszerváltás után évekig egy nagyobb ameri­kai stratégia negatív következményeinek áldozatává vált. A kilencvenes évek elején is hideg zuhanyt kap­tunk Amerikától. Ez volt az a liberális gazdaságpoliti­ka, amely a washingtoni konszenzus politikája volt. Ránk kényszerítettek egy számunkra előnytelen piac­­gazdasági átmenetet, figyelmen kívül hagyva a máso­dik világháború utáni európai tapasztalatokat, a Mar­­shall-terv tapasztalatait. Ezért a kilencvenes évek elejé­től Amerikával kapcsolatosan nekünk, magyaroknak nagyon sok rossz élményünk volt: 1995-96-ban „mi­nimum” amerikai egyetértéssel kaptuk meg Bokros Lajost és programját. Mert talán az amerikaiaknak az volt az érdekük, hogy ne legyen erős német gazdasági befolyás, és ne legyen Európa német Európa. lassan, sikert érjen el, mert az amerikai politika most már az volt, hogy vigyék be ezt a sávot az Európai Unióba, hogy brit vezetéssel a német-francia tengelyt kiegyensúlyozhassák. Kulin Ferenc mintha konkrét példával illusztrálná a fentieket:­­ Rabár Ferenc pénzügyminiszter ’90 kora őszén tájékoztatta költségvetési terveinkről Wa­shingtonban a valutaalapot. A terv ugyan szerény, de mégiscsak érzékelhető változást hozhatott volna a társadalmi közérzetben, elsősorban az oktatás, a kultúra és az egészségügy területén. Szándékaink meghiúsultak, mert a hitelezőkre hivatkozva a va­lutaalap „óvta” a kormányt a nagy reményű tervek dédelgetésétől. Rabár Ferenc ezt hazatérését köve­tően könnyezve mesélte el, és nem sokkal az eset után le is mondott. Mindez igen deprimálóan ha­tott a frakcióra, mert ami addig csak „rémhírként” terjedt közöttünk, hogy tudniillik ki vagyunk szol­gáltatva a pénzvilágnak, most kézzelfogható való­ság lett. Az első független Országgyűlés meghatáro­zó élményévé vált, hogy nem vagyunk a magunk urai, nem mi tervezzük a jövőnket. Személyes ta­pasztalat alapján mondhatom: a kormányzó pártok cselekvőképességét az egész ciklus idején súlyosan korlátozta ez a pszichikai teher. Tetézte ezt a kor­mányzás első fél évére komoly árnyékot vető, az önkormányzati választáson elszenvedett vereség és a taxisblokád.­­ Rabár Ferenc kiváló elméleti szakember volt, egy ausztriai kutatóintézetből tért haza a miniszté­rium élére. Alkatilag azonban távol állt a politikától - fűzi hozzá Bod Péter Ákos. - A pénzügyminiszternek meg kell vívnia a maga harcait minisztertársaival. Sok konfliktusa volt a kormányon belül is. A taxisblo­kád idejére már eldöntötte, hogy kilép a kormányból. - Időnként megdöbbenve tapasztalom, mennyi­re kikopott a köztudatból, hogy milyen hendikeppel vette át az irányítást az Antall-kormány - összegzi a korszakot Kulin Ferenc. - S hogy nemcsak külső támogatottságunk fogyatkozott meg rohamosan, de a kívülről nem észrevehető, hihetetlenül éles koalí­ciós feszültségek is nehezítették a helyzetünket. A szovjet csapatok itt voltak még, s előbb az Antall és Torgyán, majd az Antall és Csurka közötti konflik­tus már izzott a hamu alatt. Körülöttünk szinte mindenütt, így Csehszlovákiában, Romániában és a Balkánon is bizonytalan volt a helyzet. Összehason­líthatatlanul nehezebb körülmények között kor­mányzott az első független kormány, mint bárme­lyik későbbi. Vége Szükség volt-e az MDF és az SZDSZ (2.) Hendikep Csődhöz közeli állapotban vette át az ország irányítását az első szabadon választott kormány húsz esztendővel ezelőtt. Az akkori idők megoldási kísérletei között szerepelt egy első hallásra egzotikusnak tűnő, de majdnem megvalósuló kezdeményezés: a tajvani nyitás. Máig sokan azzal vádolják Antall Józsefet, hogy bár felajánlották neki az adósság leg­alább egy részének elengedését vagy legalábbis átüte­mezését, ő ezzel „dzsentrimentalitásából” adódóan nem kívánt élni. A rosszhiszemű legendától eltérően az akkori kormány többször is próbált megoldást ta­lálni a nehéz gazdasági helyzet javítására. A hatalmas államadóssággal spékelt devizahiány megoldására az­tán Soros Györgytől érkezett „mentő ajánlat”.­­ Nyilvánvaló volt, hogy nagyon nehezen tudjuk tartani a fizetőképességet. Ekkor merült fel a latin­amerikai példa: az úgynevezett részvényt az adóssá­gért programban néhány fizetésképtelen állam válla­latai részvényét átadta egy magánalapnak, amely cse­rébe átvállalta az adósságot - mondja Bod Péter Ákos. - Hasonló ötlettel állt elő Soros György is: az adósság egy részét átvállalta volna általa kiválasztott állami vállalatokért. A magyar hitelállomány egyéb- Kulin Ferenc (balról a második) a kulturális küldöttségnek álcázott, de valójában rendkívüli befektetésekről szóló tárgyaláson Tajvanon. Leállították Ez a politika változott meg 1996-tól fokozatosan; apróság, de Bokrost „lehívták” a színpadról. Az amerikaiak ekkor már más európai játékot játszottak: érdekeltté váltak abban, hogy a Né­metország és Oroszország közötti sáv stabilitást mu­

Next