Magyar Nemzet, 2011. január (74. évfolyam, 2-30. szám)

2011-01-27 / 26. szám

Azért a víz az úr A természetnek erő, az embernek ész adatott, azzal kell védekezni az árhullám ellen M I.i­nnTf. F.mit__________________________________________ S­ajnos nem a tavaszi szél árasztja a vizet a réteken, szántó­földeken és a folyó menti falvak, városok utcáin, kertjei­ben. A 2010-ben rekordmennyiségben lehullott, a szoká­sosnál másfélszer-kétszer több eső­ áztatta el az országot, ráadásul a tavaly hamar megérkezett - és a januári melegben ol­vadni kezdett - hó is növeli az árvízveszélyt. A csapadékkal fölül­ről is, alulról is telítődött talaj már nem képes befogadni több vizet, ami máskor és más helyen áldás lenne, most isten csapása. Az el­múlt napokban összesen 1400 kilométer hosszúságban kellett vé­dekezni a magyarországi folyók mentén az ár ellen, szemmel tarta­ni és erősíteni az átázott gátakat, szivattyúzni a töltés alól fakadó és bárhová utat találó vizet az elöntött pincékből, a megtelt és túlcsor­­gó árkokból, csatornákból. Sok helyütt csak pótolni kell a zsákokat és a homokot, ott maradtak az előző árvízből, az emberek el sem hordták, sejtvén, hogy is­mét, bármikor szükség lehet rájuk. Az elmúlt években egymást érték az árvizek a folyóin­kon, így van ez most is. Ilyen „nedves” idő­szakban élünk. Mindeközben, már egy jó ideje aszállyal, egyre forróbb nyarakkal, felmelegedő glóbusz­­szal, kiszáradó erdőkkel és termőföldekkel fe­nyegetnek a tudósok drámai jóslatai. Mintha azonban az időjárás nem csak minálunk, Euró­pában nem venne tudomást e prognózisról - a Brit-szigetektől Közép-Európán át Itáliáig ré­misztő felhőszakadások, napokon át ömlő esők, hóviharok, apokaliptikus árvizek képeit láthatjuk -, a jelek szerint Ausztráliában „sem olvas újságot”. A kontinensnyi országot soha nem tapasztalt árvíz sújtja, az elöntött terüle­tek nagysága akkora, mint Német- és Francia­­ország együtt. Pedig ott éppen nyár van. Idehaza maradva: az ár- és belvíz borította területeink nagysá­ga összesen négyezer négyzetkilométer, ez nagyjából annyi, mint a Balaton hétszer egymás mellé helyezve, és jóval nagyobb, mint Lu­xemburg. Ami a tavaink rangsorát illeti, veszélyben a Velencei-tó negyedik helyezése, mert a 8-as főút mentén, Csór és Inota határá­tól délre elterülő, második éve vízzel borított egybefüggő terület majdnem akkora, a kisarjadt sásos-nádas máris oda vonzza a gáz­ló és halászó madarakat, a horgászó embereket. A keleti Bakonyal­jától délre elterülő, lapályos Sárrét az ősidőktől a XVIII. századi le­­csapolásáig mocsaras, vízjárta vidék volt. Székesfehérvár e termé­szetes védelmének köszönhette szó szerint kiemelkedő történelmi szerepét. Sziget nevű városrésze az Árpád-kortól a török hódoltság utáni időkig bevehetetlen „erőd” volt. A Sárréttől délre, a Sárvíz és a Sió közös öntésterületétől Gemencig elterülő Sárköz földje mos­tanra úgy megtelt a csapadékkal, hogy nehezen vezethető le rajta keresztül a Balaton vészesen megnőtt vízfeleslege. A Duna árhullá­ma bent jár a Szekszárd alatti erdőkben, amint ősidők óta minden esztendőben belátogatott egyszer-kétszer. Nomen est omen: az al­földi Nagy-Sárrét a sárrétudvaritól a karcagi és túrkevei határig; a kisebbik, más szóval a Sebes-Körös Sárrétje egészen Békésig áll je­lenleg vízben. Ugyanez a helyzet az Alföld régen és most újra víz­járta területein, a bihari és nyírségi Rétközben, a Beregben és a Bodrogközben, az Ecsedi-láp kiszárított, meg a Duna-Tisza köze kiúszott tájain és a Kisalföld síkságain. Mintha a víz visszavenné a régi jussát azoktól az emberektől, akik nem törődnek vele. Ez azonban csak félig-meddig van így. A Kárpát-medence tek­­nőszerű közepét - a mai Magyarország lapos tájait, Szlovákia dél­nyugati, Szerbia és Horvátország északi, szlavóniai részeit - a nagy folyam- és vízszabályozások előtt épp olyan sűrűn látogatták a pusztító árvizek, mint az­óta. 1655 februárjában a Duna jeges árja, az összetorlódó vastag jégtáblák miatt a medrét elhagyó, majd megfagyott folyóvíz pusztított a Csallóközben, ugyanott a követke­ző évben az egész termést elvitte a július eleji áradás. Rendkívül nagy vízkárokat jegyeztek fel a következő évtizedben is: 1670 janu­árjában a Csallóközön felül a Mátyusföldet, alul a Szigetközt is el­öntötte a Duna, és alig folyt le a víz, júliusban újra tengerré vált a Kisalföld. Ötszáz ember, négyezer szarvasmarha veszett oda. 1710- ben rendkívül hideg tél tombolt Európa-szerte, a jeges ár újra vé­gigvonult a Kisalföldön, a nyomában visszamaradt posvány és dö­gök miatt kitört pestisjárvány az év végéig 310 ezer halottat szedett az országban. Az 1723-as téli áradás elöntötte Győrt, Komáromot és Pestet. 1729-ben, 1763-64-ben és 1768-ban pusztító dunai árvi­zeket jegyeztek be az évkönyvekbe. 1775. február elején a hirtelen olvadás következtében a folyam ismét elöntötte a part menti váro­sokat, Pesten 611 ház dőlt romba, ez volt a legsúlyosabb természe­ti csapás a fővárosban az 1838 márciusában történt pesti nagy ár­vízig. Ez utóbbit ismerjük a reformkor és Wes­selényi Miklós históriájából, no meg (a komá­romi) Jókai Mór híres regényéből és a belőle készült filmből (A kőszívű ember fiai). A má­sik nagy hírű áradásunk a Tisza 1789. évi, a ré­gi Szegedet leromboló nagy vize. 151 ember veszítette életét március 12-én, a hajnalban bekövetkezett katasztrófában, a város 5723 házából 5458 összeomlott, a kiáradt folyó há­rom hónapig időzött a város és környékének 320 ezer hektárnyi területén. Országos össze­fogással épült újjá és lett a Dél-Alföld máig leg­jelentősebb városa Szeged. A XIX. század második felében megépített kőgát már megóvta Pest és Buda lakóit, javait a vissza-visszatérő pusztításoktól. 1876-ban már csak az óbudaiak szenvedték meg a Duna ki­áradását, tízezer embernek kellett elhagynia otthonát a főváros északi részén - a Római­part árvízvédelmét azóta sem sikerült meg­nyugtatóan rendezni. Magyarország XX. századi krónikájában nagy, emlékezetes árvízről olvashatók érdekes adatok, tanulságos részletek. 1940 márciusában jeges ár vonult le a Dunán, a Budapest alatt keletkezett jégtorlaszt akkor kísérelték meg első ízben robban­tással széttörni és megindítani. 824 centiméteres vízállással tetőzött a folyam, a nagy pusztítást azonban a Tisza egyidejű áradása okoz­ta a Szamos-háton. A következő februárban levonult dunai árhul­lám 14 centivel meghaladta az előző évit. Az 1954. évi zöldár sokáig emlékezetes maradt, az volt az első hazai „szocialista” árvíz, a jövő mérnökeinek meg kellett mutatniuk, hogy ki az úr. Július 15-16-án Ásványrárónál, Kisbodaknál és Kilitinél kilépett az öreg Duna a medréből és elöntötte a Szigetközt. Bár a fővárosnál „csak” 805 cen­timéterrel tetőzött, elárasztotta a Mohácsi-szigetet is, az ország minden részéből oda vezényelt munkások egészen ’56 októberéig dolgoztak a károk helyreállításán. 1965 nyarán a magyarok lakta Csallóközt „látogatta meg” a folyam 50 ezer embert téve hajlékta­lanná, a régi Sárvárt elöntötte a Rába, a Szentendrei-szigetet a Du­na, Dunaszekcső főutcáján komp járt, Mohácson 983 centit muta­tott a vízmérce. 1971-ben a Tisza döntötte meg minden addigi re­kordját; a Felső-Tisza-vidék népe ma is „aranyvíznek” nevezi azt az áradást, mert a szocialista gazdaság csúcsán járó Magyarország a központi költségvetésből újjáépítette egész Szatmár-Bereget (ehhez hasonló, tömeges kártalanításra csak az első Orbán-kormány volt képes a 2001. évi árvíz után a Tiszaháton). Akkor 900 centiméteren állt a vízszint Szolnoknál és Szegeden. Nincs tehát abban semmi rendkívüli, hogy a víz elemi károkat okoz, a védekezés pedig egyre drágább. A tennivaló egyszerű: akár pénzzel, akár Vásárhelyi-tervvel, társadalmi összefogással, emberi erővel, szervezett közmunkával történik a megelőzés, a kárenyhí­tés, be kell látnunk, hogy a természet erős. A víz nagy úr. Az em­bernek ész adatott, azzal kell élnie. A csapadékkal fölülről is, alulról is telítődött talaj már nem képes befogadni több vizet, ami máskor és más helyen áldás lenne, most is­ten csapása. Az elmúlt na­pokban összesen 1400 kilo­méter hosszúságban kellett védekezni a magyarországi folyók mentén az ár ellen, szemmel tartani és erősíteni az átázott gátakat P­ILLANATFELVÉTEL SB Li­szták Ár.NF­S_________________________________________________________ Tolvajbanda, hol a lé? - kérdezte Kuncze Gábor, ha emlékeznek még a volt belügyérre, aki több dologról nevezetes: feltalálta a megélhetési bűnö­zést, azaz szentesítette a lopást, kiadott egy igazolást, hogy az ÁVO-n fizikailag nem bántalmazták a foglyokat. Erről például a Szűcs testvérek beszélhetnének, ha nem verték volna őket agyon példás sietséggel. És ez a Kuncze ma egy rádióadón vitákat vezet, észt osztogat, és mostanában nem lengeti a „tolvajbanda, hol a lé?” feliratú táblácskáját. Bizony, hol a lé? Még emlékszem, amikor a Fidesz átütő győzel­met aratott az önkormányzati választásokon, Demszky Gábor akko­ri főpolgármester mind a negyvenhat fogát mutogatva elmondta, hogy Budapesten az SZDSZ igazán jól szerepelt, például itt van Zug­lóban ez a Weinek Leonard nevű nagyreményű férfiú, akit igazán megérdemel Zugló és viszont. Csakhogy a világ dicsősége múlik, és erről a Weinek Leonárdról sok érdekes dolog derült ki. A legkacifán­­tosabbak azok a szerződések, amelyeket két kezet mos alapon kötö­­gettek. Hunvald György odaküldte a haverjait Weinekhez, ő meg Hunvaldhoz az övéit, és máris megszülettek a tanácsadói szerződé­sek. Visszatekintve az MSZP nyolcéves országlására, a legnagyobb csalást, hazudozást, a legpimaszabb pénzfolyatást a tanácsadói szer­ződéseknél érhetjük tetten. Sőt, mindezt felülmúlta a pénzes csalás egyik csimborasszója, a szóbeli tanácsadás, a legprimitívebb, egy­ben igen gyümölcsöző pénzforrás. Még adminisztrálni sem kell, elég egy pecsét és egy aláírás a pénzesőhöz. Amikor annak idején kide­rült, hogy Medgyessy Péter a paksi atomerőmű vezérigazgatójának alapvető gazdasági tanácsokat adott szóban, még nem is értettük, hogy milyen lehet ez. Azóta egymás után buknak ki a tanácsadói szerződések, amelyekben haverok, párttársak, kollégák, családta­gok ontották a jobbnál jobb tanácsokat jobbnál jobb pénzekért. Vannak pillanatok, amikor az embernek csak tátogásra futja. Például, amikor megismertük Pavel Dudoglo nagy ívű tanácsadói munkásságát. Pavel Dudoglo nem abszurd főszereplője egy orosz esztrádnak, hanem egy moldáv suttyó, akinek méretes mázlija, hogy olyan pártfogója akadt, mint Hunvald György. Hunvald ki­közvetítette Weinek Leonárdnak mint parkolási szakértőt. Dudoglo szakértő sajtcédulákon adta a jobbnál jobb parkolási ta­nácsokat, amelyek színvonala egy retardált óvodásé, formailag egy súlyosan írásképtelen pofa szánalmas próbálkozásai. Aki az „egybekk”-et így írja le, az más szörnyűségekre is képes. Dudoglo urat a zuglói adminisztráción nem ismerték, nem tudták kicsoda, és azt sem, hogy milyen tanácsadó. Akadt neki jóembere is, a köz­­szolgálati tévében Krizsó Szilvia megkockáztatta, hátha tényleg csak a jóindulat vezérelte ezeket a botrányos tanácsadókat. Hátha. Dudoglo Pavelt a jóindulat mellett a 400 ezer forintos fizetés is ve­zérelhette, egy éven belül nyolcmilliót tett zsebre azokért az ökör megjegyzésekért, amiket odakapirgált a papírokra. Ha azt veszem, hogy a szomszédom egy százágyas kórházi osztályon főorvos, és életek múlnak rajta havi nettó 160 ezer forintért, akkor bennem semmi jóindulat nem munkál. De Frei Tamás Főkefétől belapátolt 30 millió forintja is igen dühítő. „Véleményvezér” szerepre szerző­dött, valamint segített „az FKF kommunikációs értékrendje, kül­detésének és irányelvének kialakításában”. A Fővárosi Közterület­fenntartótól azt várnánk el, hogy a kutyakakát takarítsák, és ne küldetések után kutassanak Frei Tamással. Szóval a lé megvan Kuncze úr, lassan a tolvajbanda is összeáll. Hol a lé? 2011. január 27., csütörtökSézőpont Mapi Nemzet Twitter-reklám ■Sitkét T.fvints É­szak-Afrikában vagy forradalmak sorát látjuk, vagy egy Twitter-reklámfilm forgatását. Mindkét változat elkép­zelhető, főleg mert a mikroblog-szolgáltatás neve min­den tudósításban elhangzik, s lassan olyan érzése van az embernek, hogy elsősorban lázongások szervezésére jó. Iránban is jó volt, lett is belőle nagy ribillió, aztán minden maradt a régi­ben. Tunéziában a kiválónál is jobbra vizsgázott, az elnök megér­tette a nép szavát, és elmenekült. Egyiptom pedig épp ezért le is zárta a mikroblogot, hátha ezzel elejét tudja venni a lázadásnak. Ha pedig nem, a bot és a gumilövedék még mindig kéznél van, és jóval hatékonyabb a tömegek kezelésében, mint a Twitter. Még ha nem is lesz most nagy forradalom Egyiptomban - legalábbis ez pillanatnyilag valószínűtlennek tűnik -, Hoszni Mubaraknak is hallgatnia kell az idők szavára. Változtatni kell, már évtizedekkel ezelőtt kellett volna, ha nem akarja az orszá­gát lángokban, önmagát pedig Szaúd-Arábiában menekültként látni. Egyiptom ugyanis olyan kulcsszereplő, amely nem enged­heti meg magának a gyengeséget, s a nagyvilágnak is szüksége van Kairóra. Egész Észak-Afrika egy dilemmával küzd: demok­rácia vagy biztonság. Nagyon könnyű volna az amerikai doktrí­na alapján megadni a polgári szabadságjogokat a népnek, csak­hogy intő példa Algéria hasonló próbálkozása. Algír 1991-re ír­ta ki az első szabad választásokat, amelyet az Iszlám Felszabadí­­tási Front azonmód meg is nyert. Erre a hadsereg - tartva az isz­lám fordulattól és a vallási törvénykezés bevezetésétől a világi államban - beavatkozott, megsemmisítették az eredményt, a vallási alapon szerveződő pártokat pedig illegálisnak minősítet­ték. Azt ezt követő tizenegy évben legalább 170 ezer ember halt meg a polgárháborúban. Egyiptom ezt akarta elkerülni azzal, hogy még idejekorán betiltotta a vallási pártokat, amely első­sorban a Muzulmán Testvériség nevű szervezetet sújtja. Egy szabad választáson Egyiptomban a Testvérek akár még nyer­hetnének is, létrehozva egy erős iszlamista államot a Gázai öve­zet szomszédságában, Izrael mellett. Ha pedig Mubarak és az Egyiptomi Iszlám Kalifátus között kell választani, akkor Wa­shington és az Európai Unió is a korrupt, de megbízható 83 éves féldiktátort választja. Maga a Fáraó pedig pontosan tudja ezt, nem véletlenül irányítja országát 30 éve. Emellett valószínűleg azt is, hogy a változásra feltétlenül szükség van, ezért nem len­ne meglepő, ha a nyáron azt jelentenék be, hogy Mubarak már nem indul az elnökválasztáson. Legalábbis ez a Mubarak nem, legfeljebb a fia, de ennek eldöntésére van fél éve a Nemzeti De­mokratikus Pártnak - azaz az elnöknek. Így marad a biztonság a fő irányvonal Afrika északi részén, a megkurtított demokrácia, s amely ennél is nagyobb baj, a ször­nyen elharapódzott korrupció s ezzel együtt a szegénység. Nem csak Egyiptom jár ebben a cipőben, de az összes ottani ország. Józanul gondolkodva egy politikai tényező sem drukkolhat a lá­zadó fiataloknak, még ha a szíve is szakad meg belé, s most úgy tűnik, az Európai Unió és az Egyesült Államok nem gondolkodik józanul. Tunézia azért lehetett turistaparadicsom a külföldiek számára, mert Ben Ali elnök saját népének betapasztotta a szá­ját. Most semmi biztosíték nincs arra, hogy a jövő Tunéziája biz­tonságos és vendégszerető lesz. Nem tudjuk, kik alakítanak kor­mányt, s lehet-e majd nyáron ott fürödni, vagy ez az idény a pus­karopogásról fog szólni. Az viszont bizonyos, hogy a forradalom nem megy egy kaptafára, még ha a lázadók ezt is szeretnék hin­ni. Ami sikerült Tunéziában, az nem feltétlenül működik Egyip­tomban. Twitter nélkül különösen nem. T­OLLHEGYEN Ilyen csak a moziban van M Pi­­hár­ György________________________________________________ Most, hogy a Cinema City International felvásárolta a Palace Cinemas közép-európai filmszínházait, s ezzel a vidéki nagyvárosok után immár Budapestet is bekebelezte, szomorúan nyugtázhatjuk: multiplex-nagy­hatalommá váltunk. Nem jó hír ez, azt jelenti, hogy a mozit kedvelő ha­zai közönség az eddiginél is jobban ki lesz szolgáltatva a rázúduló ame­rikai sikerfilmeknek, amelyek jelentős része - finoman fogalmazva - nem igazán szolgálja a magyarság szellemi épülését. Ez persze különö­sebben nem foglalkoztatja a haszonérdekeit Cinema Cityt, a moziüze­meltető fütyül az itthoni filmkultúra terjesztésére. Azon viszont ők sem csodálkozhatnak, hogy a Magyar Producerek Szövetsége a Gazdasági Versenyhivatalhoz fordult, vizsgálnák meg, nem sérti-e a cég terjeszkedé­se a magyar, illetve az uniós szabályozást. A Cinema City műsorát kül­földön szervezik, a magyar mozikkal semmiféle egyeztetés nincs. A producerszövetség szerint szerencsés lenne valami szabályozót beiktatni a rendszerbe, nehogy már a magyar pénzből készült magyar film csak vendég lehessen a saját hazájában... Az elképzelés nem új, felvetődött már korábban is, ám Magyar és Hiller kultúrdiktátorok ámokfutása ide­jén csak jámbor óhaj lehetett, s bizony azóta sem tapasztalni változást. Emlékezetes, mekkora igyekezet árán lehetett csak bemutatni a Biszku Béláról készített Bűn és büntetlenséget (azóta is rögös az útja), vagy mi­lyen nehéz jegyet szerezni Dézsy Zoltán Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmjére. Utóbbit csak az Uránia játssza - ezt a mozit még nem vette meg a Cinema City. Vagy pontosabban: még a miénk.

Next