Magyar Nemzet, 2011. május (74. évfolyam, 119-148. szám)

2011-05-16 / 133. szám

wmmmmmmmmmmmsmm­mmmmmmmmmm­mm­mmmmmmmm­mm­­mmmsmmmm Szocialista Fekete Péter A volt pénzügyminiszterek egymást hibáztatják az államadósság megnövekedéséért . Szabó Anna_________________________________________________________ H­iába keresik, nem akad felelőse a 2002 és 2010 között fel­gyülemlett, tizenkétezermilliárd forintnyi államadósság­nak. A két ciklus szocialista-szabad demokrata kormá­nyainak legelső pénzügyminisztere, László Csaba szerint 2003-ig nála még egészen biztosan rendben mentek a dolgok, kiváló állapotban adta át a kassza kulcsát utódjának, Draskovics Tibornak, aki mindössze 0,8 százaléknyi (!) adósságemelkedést ismert el, egy fi­karcnyival sem többet. Ő is nyugodt lelkiismerettel hagyta hátra a Jó­zsef nádor téri irodáját Veres Jánosnak, aki azt állítja, hogy „felelős­ségteljesen és túlságosan is jóhiszeműen járt el”, trükkökről nem volt tudomása, de ha mégis, akkor ez ügyben Gyurcsány Ferencet kell megkérdezni. Végül következett Oszkó Péter, aki szerint viszont egy­értelmű, hogy elődei hibáztak, és jóval pozícióba kerülése előtt sza­ladt el az államadósság, így a kör be is zárult. Ember legyen a talpán, aki ezt érti. A parla­ment költségvetési bizottságának az államadós­ság alakulását vizsgáló jegyzőkönyveiből min­denesetre kiderül, hogy az irdatlan adósság a szocialista-szabad demokrata regnálás alatt egyszerűen fogta magát, és se szó, se beszéd, ön­magától megduplázódott. Létrejött, keletkezett, észrevétlenül kialakult, titokban befészkelte magát a mérlegekbe. Mind­ezt úgy tette, hogy nem is tudott róla senki. A vizsgálóbizottság előtt megjelenő pénzügyérek beszámolója szerint hivatali idejük alatt semmi­képp nem nőtt az adósság, így feltehetőleg az utódjuknál kell keresni a bajt. Oszkó Péter, a ciklus utolsó pénzügyminisz­tere ezt sajnos már csak kronológiai okokból sem tehette meg, ezért diszkréten visszaadta a Fekete Péter-lapot elődeinek. Ami a kritikus időszak kormányfőit illeti, köztük sem akadt fe­lelős: Medgyessy Péter volt miniszterelnök állította, hogy nála még egészen biztosan kordában tartották az adósságot. Emlékezete sze­rint a rossz gazdaságpolitikai döntések a leköszönése utáni, tehát a 2005 és 2010 közötti időszakra estek, ami azonban már nem az ő kompetenciája. Medgyessy becsületére legyen mondva, nagy nehe­zen legalább annyit elismert, hogy történtek hibák. Gyurcsány Ferenc ezúttal nem nyilatkozott. Az igazán kínos ügyekben általában diszkréten hallgat, pont úgy, mint az MSZP tava­lyi választási vereségekor. Sem április 11-én, sem 25-én nem merész­kedett a párt székházának közelébe, inkább Kötésén várta be az alma­termést, borozgatott, diskurált a szomszédokkal, blogolt egy kicsit, eközben párttársai magyarázhatták az ő bizonyítványát is. Ami a felelősség áthárításának hazai tradícióit illeti, nagy megle­petés nem érhetett senkit. Komoly erőfeszítést igényelne elképzelni Draskovics Tibort, amint magára vállalja a 2004-es százmilliárdos nagyságrendű áfatrükközést, amely a jogosan kifizetendő adó vissza­tartása miatt óriási körbetartozási láncot indított el. Vagy például Medgyessy Pétert, amint elismeri, hogy a száznapos programmal csak az ország eladósítása révén nyerhetett választást az MSZP 2002- ben, és elmeséli, hogy miért is kellett december 29-én (!) egy utolsó szusszanással módosítani az az évi költségvetést, ha egyszer annyira rendben mentek a dolgok. El tudjuk képzelni Veres Jánost, amint töredelmesen beszámol a bizottság előtt arról, hogy miért is kellett 2006-ban oly sürgősen, épp december utolsó napjaira könyvelni a Budapest Airport 460 milliár­dos privatizációs bevételét? Ugye nem. És Oszkó Pétert, amint részle­tezi, hogy a Malévnál vállalt több tíz milliárd forintos állami garanciá­ról miért is nem tudott senki a tárcájánál, holott a Pénzügyminiszté­rium képviselői is ott üldögéltek a légitársaság vezetőségében? Ehe­lyett maradt a kollektív ártatlanság és a végkövetkeztetés, hogy ös­szességében senki nem tehetett a húszezermilliárd forintra emelke­dett államadósságról, a hétezermilliárd forintos devizahitel-csapdá­ról, valamint az önkormányzatok 1400 milliárd forintos, mára kezel­hetetlenné vált tartozásairól. Mindenki hallatlan szakértelemmel vé­gezte munkáját, lelkiismeretük pedig tiszta, mint a hó. Ha még egy­szer pénzügyminiszterek lehetnének, újra mindent ugyanúgy tenné­nek. (Reméljük, nem kerül rá sor.) Ám a meghallgatások jegyzőkönyveit jobban átfésülve szembe­sülhetünk azzal, hogy a volt szocialista pénzügyérek egy ponton még­iscsak egyetértettek: az első Orbán-kabinet lehet az igazi felelős. Pon­tosabban a polgári kormány lakástámogatási rendszere lenne az ős­bűnös. Az az otthonteremtési program, amely állami kamattámoga­tást adott a lakossági hitelfelvevőknek, amely ugyan pénzbe került, de jó része megtérült az építőipar fellendülésén. Az egyetlen bökke­nő, hogy ezt a támogatást már 2003-ban megszüntették, de csak rög­tön azután, hogy a döntéshozók közül sokan fel­vették a saját kedvezményes kölcsönüket. A miniszteri és miniszterelnöki beszámolók szerint az államadósság megduplázódásának másik nagy felelőse maga az elszámolási rend­szer volt. Vagyis annak megváltozása. A szám­sorokat ugyanis úgy kellett pakolgatni jobbra­­balra az új szigorú nemzetközi követelmények­nek megfelelve, hogy az adósság lényegében magától növekedett. Külső kényszer volt, no, er­ről sem tehetett senki. A következő felelős a ma­gán- és a közszféra közös PPP-programjai. Itt sem az történt, hogy az államnak kedvezőtlen, a magáncégnek viszont roppant előnyös konst­rukciók születtek, hanem - ahogy László Csaba oly szépen megfogalmazta - „az állam nem volt felkészült arra, hogy szakmailag ezekkel a befek­tetőkkel hatékony PPP-szerző­déseket tudjon kötni”. Az autópályák költségeit sem érdemes firtatni: nem az „alkotmányos költségek” dob­ták meg az árakat, hanem - Medgyessy Péter magyarázatával élve - a magyar tájnak sajátos felszíni adottságai vannak, amik megdrágít­ják az útépítéseket. És még mindig nem ez volt a mélypont. Draskovics Tiborra mindig és minden poszton lehetett számítani, most is ő előzte meg Medgyessyt is. Szerinte ugyanis az uniónak a csatlakozásunk óta befizetendő tagdíj miatt úszott el a kassza. Nem vicc. A volt pénzügyér komolyan gondolhatta, mert nem említette, hogy Brüsszeltől azért kapunk felzárkózási támogatást is, ami több, mint az éves tagdíj. Már mindjárt meg is lesz a keresett 12 ezer mil­liárd, mert a visszaemlékezések szerint volt még itt a Művészetek Pa­lotájának egy kifizetetlen tétele, és a Magyar Villamos Művek is lógott még régről vagy öt-tíz milliárddal, azt is ki kellett valakinek fizetnie. Az, hogy a kérdéses nyolc évben számtalan állami vagyont érté­kesítettek, amiből elvileg százmilliárdok folytak be, ma már elsik­kad. Mint ahogy az is, hogy a szocialista kormányátvétel után pár évig még kitartott a gazdaság lendülete, volt tehát GDP-növekedés, amelynek bevételéről szintén nem tudni, hová lett. Ezek a tételek el­kallódtak a főkönyvekben, holott csökkenthették volna az állam­­­adósságot. Végül néhány feledhetetlen pillanat a meghallgatásokról. Drasko­vics Tibor, aki hangsúlyozza, hogy az államadósságot illetően „nyu­­godtnak érzi magát”, László Csaba, aki „nem szeretné a személyét előre tolni”, majd Veres János, aki szerint nem meríti ki a politikai szélhámosság fogalmát, hogy törvényt alkottak az adócsökkentésről, amelyet a választások után visszavontak. Végül Oszkó Péter, aki sze­rint a 2010-es nem választási költségvetés volt. A pénzügyi felügyelet volt elnökét, akinek hivatali ideje alatt katasztrofális és kezelhetetlen szintre emelkedett a devizaadósság, pedig Bajnai Gordon még ki is tüntette. Kell ennél több? Draskovics Tiborra mindig és minden poszton lehetett szá­mítani, most is ő előzte meg Medgyessyt is. Szerinte ugyanis az uniónak a csatla­kozásunk óta befizetendő tagdíj miatt úszott el a kasz­­sza. Nem vicc. A volt pénz­ügyér komolyan gondolhatta, mert nem említette, hogy Brüsszeltől azért kapunk fel­zárkózási támogatást is... Ugró Miklós i­deje vagyon a sörivásnak, s ideje vagyon az adó bevallásának is, csak a sörözgetés közbeni adóívkitöltésnek nem jött még el az ideje. Holott az egy roppant hasznos és progresszív idea, amely szolgálná az államkincstár javát és az adózó polgár komfortérze­tét is, amely jelenségek együttállása feltétlenül a haza felvirágzá­sát eredményezné. Mert gondoljunk bele, ha az adózó polgár egy korsó sör elfogyasztása közben tölti ki adóbevallását, az annak az egyértelmű jele, hogy feltétel nélkül bízik az adóhivatalban, ezáltal az államapparátusban, azaz magában az államban, olyannyira, hogy még egy ke­vés (korsó sornyi) lazulást is mer engedélyezni magának ily fele­lősségteljes tevékenység közben. Ráadásul ez a kis lazulás a gör­­cseibő­l és gátlásaiból való feloldódását is eredményezi, így köny­­nyebb lélekkel, szorongásait, kicsinyességeit félretéve vallja meg anyagi ügyeit. Egy korsó sör még némi nagyvonalúságot is előhív­hat belőle, s oly jövedelmét is a hivatal tudomására hozhatja, amelyet egyébként kockázat nélkül lenyelhetett volna. Ám ez az ideális állapot csak akkor állhat elő, ha a kitöltésre váró papiros nem (sokkal) nagyobb, mint az elfogyasztásra váró korsó sör talpmérete, magyarán mint egy söralátét, amely bőven elégséges felületet biztosít ahhoz, hogy nevünket, lakcímünket, bruttó és nettó keresetünket felróhassuk, így a söralátét és a hozzá járó korsó sör adekvát mértéke lehet a belátásunk szerint szükséges és elégséges mértékű adózásnak. Mi­ként azt miniszterelnökünk remélte és ígérte, ráérezve arra a csap­dahelyzetre, hogy két korsó sör elfogyasztása a kitöltési kedvet és pontosságot még nem befolyásolná, de a két alátétnyi terjedelem egyértelműen a bonyodalmakat, a túlszabályozást, a túlburjánzó bürokráciát jelenítené meg. Ehhez képest az idei adóbevallást is kénytelen voltam a könyve­lőre bízni, és szervezetemet gyógyteákkal karbantartani. Mert ala­pos ember lévén az adóbevallás elkészítése előtt gondos méricské­­lésbe kezdtem. Egy átlagos söralátét mérete 10x10 centiméter, azaz 100 négyzetcentiméter, míg az adóbevallási ív egy oldala 21x30 cen­timéter, ami pontosan 630 négyzetcentiméter. Következésképpen egyetlen oldalra hat korsó sör kerülhet, ami határeset. Mert hat kor­só sör nemcsak a sumér-magyar nyelvrokonság felidézésére alkal­mas „elixír” (a sumer „sár” kifejezés gabonát jelent), hanem arra is sarkallhat, hogy az ember olyasmit is bevalljon, amit nem kellene. Ám az idei adóbevallás nem egy, hanem négy oldalt töltött meg, az pedig testvérek között is huszonnégy korsó, amely mennyiség még az adómentességet élvező személyeknek sem javallott. Nem is biztatom a kedves olvasókat, hogy beleéljék magukat a huszonnégy korsó utáni adóbevallás testi és lelki állapotába, ám ha mégis akadna vállalkozó kedvű honfitársunk, az semmiképpen ne adja postára iyen körülmények között született művét. Huszonnégy korsó sör után legfeljebb szerelmet vallani lehet, adót bevallani sem­miképpen. Sajnos az idén még nem valósult meg az egykorsós adóbevallás, de mentálhigiénés állapotainkra féltő gondossággal ügyelő kormá­nyunk így is nagy lépést tett az általános absztinencia felé vezető rö­gös úton. Hiszen nem is olyan rég 54 korsós adóbevallást kellett ké­szítenünk, ami a legjobb huzatú embertársunk esetében is túlzás, így nem pusztán kincstári optimizmus ama bizodalmunk hangoz­tatása, hogy lesz még egylapnyi, netán söralátétnyi az adóbevallá­sunk. Sőt ahogy a kormány egykettőre véget vetett a dohányzásnak, azt sem zárhatjuk ki, hogy bevezeti az alkoholtilalmat, és akkor az adóbevallási ív még egy söralátétnél is kisebb lesz, aminek logikus következménye az lenne, hogy adót sem kell fizetnünk­­ mindany­­nyiunk egészségére! Alátét 2011. május 16., hétfő Nézőpont -Insás Nemzeti Ha» leimt ,...a dolgot­­t magát nézzük... ” Fürdőben az IMF : Pataky István________________________________________________ Í Í­me, kik kezelik a világválságot, micsoda romlott erkölcsi nullák irányítják a föld sorsát - írta az egyik hozzászóló a román Evenimentul Zilei napilap internetes kiadásában a Nemzetközi Valutaalap (IMF) elnökének őrizetbe vételé­ről szóló cikk kapcsán. Nem volt egyedül ezzel a véleményével. Érthető, hiszen az IMF jelenleg Romániában osztja a leghango­sabban az észt. Némi kölcsönért cserébe megszorításokat és el­vonásokat vár el, a bajba jutott kormány pedig teljesít. Ugye is­merős a képlet? A nagy hatalmú elnök, bizonyos Dominique Strauss-Kahn el­len most szexuális zaklatás, nemi erőszak kísérlete és személyi szabadság korlátozása a vád. Az IMF feje meztelenül kilépett a New York-i luxusszálloda fürdőszobájából, majd rávetette magát a szobalányra. A sikertelen erőszak után menekülni próbált, de a repülőtéren elkapták. A valutaalap francia elnöke nem először ke­rül bajba, 2008-ban hatalmi visszaélés gyanújával indult vizsgálat ellene egy magyar beosztottjával folytatott szerelmi viszonya mi­att. Akkor megúszta, most akár tizenöt-húsz év börtönt is kaphat. Strauss-Kahn döbbenetes botránya pillanatokon belül körbe­járta a világot. Még a politikai korrektséghez rögeszmésen ragasz­kodó médiumok híreiből is érződött egyfajta elégedettség, amiért egy érthetetlenül nagy hatalommal rendelkező pénzügyi világ­­szervezet vezérének aljassága végre lelepleződik. Nem volt ez más­ként akkor sem, amikor az Irak elleni háború megindításának fő ideológusáról, Paul Wolfowitzról derült ki, hogy a Világbank elnö­keként barátnőjének előléptetését és fizetésemelését kezdemé­nyezte. Strauss-Kahn nemcsak az IMF még megmaradt renoméját tette a földdel egyenlővé, de francia szocialista elvtársaira is a frászt hozta. Ő volt ugyanis a jövő évi elnökválasztás jolly jokere, a karizmatikus pénzügyi szakember, aki a várakozások szerint ken­­terbe veri az egész jobboldalt Sarkozytől Le Penig. Bár a francia baloldal kampánystratégái máris a jelenlegi elnököt sejtetik a szo­balány mögött, nyilván ők maguk is tudják, a valutaalap vezére búcsút vehet politikai ambícióitól. Ami egyben azt is jelenti, hogy újraindul a harc a Sarkozy legyőzésére készülő szocialisták köré­ben a jelöltségért, s ez mindenképpen az egyre népszerűtlenebb, de újrázni készülő államfőnek jelenthet egérutat. Túllépve Strauss-Kahnon, az IMF jövőjével kapcsolatban sok a kérdőjel. A vezetést állítólag ideiglenesen John Lipsky vezér­igazgató-helyettes vette át, ő azonban néhány napja jelentette be, hogy mandátumának augusztus végi lejárta után távozik a valu­taalaptól. A brit Gordon Brownt emlegetik elnökesélyesként, csakhogy őt még saját országán belül sem támogatják, közeli em­lék még sikertelen miniszterelnöksége. Ráadásul David Cameron szerint ezúttal nem nyugati vezetőt kellene választani a Nemzet­közi Valutaalap vezérigazgatói posztjára. A konzervatív brit kor­mányfő szerint a felzárkózó térség egyre nagyobb világgazdasági súlyát figyelembe véve Indiából vagy Kínából is érkezhetne az új IMF-vezető. A fejlődő piacok képviseletének erősítését szorgal­mazza Washington is, ugyanakkor a valutaalap második számú állását hagyományosan az Egyesült Államok jelöltje tölti be, míg a vezérigazgatót Európa delegálja. Azaz ha Amerika ragaszkodik a vezérigazgató-helyettesi pozícióhoz, nyilván az öreg kontinens sem mond le a vezetésről. Akárhogyan alakuljon is az IMF sorsa, miután Magyarország megszabadult a valutaalaptól, bátran a bölcs külső megfigyelők szerepébe bújhatunk. Nem kell attól tartanunk, hogy az IMF már a fürdőszobában van. T­OLLHEGYEN Belső cenzúra | Pilhál György_______________________________________________ Hogy nyakunkon a cenzúra, már hetekkel ezelőtt megjósolta a messzi­re látó ellenzék, és most, tessék, tényleg itt van: Gréczy Zsolt cikkeire a jövőben nem tart igényt a Népszava, és megköszönte munkáját a szo­cialisták bulvárcsapata, a Stop.hu internetes portál is. Cenzúra ez a ja­vából, lábbal tiporják a sajtószabadságot, a diktatúra már a kertek alatt jár! Gréczy az első áldozat. Apró fejtörés, de hát nem a Fideszék csavarták ki a tollat Gyurcsány Ferenc sajtóinasának kezéből, az MSZP-pártszékház rendelte el a szilenciumot! Elvtárs fojtotta elvtár­sába a szót; ez érdekes, bár volt már hasonló a munkásmozgalmi bul­várban... A történtekről mindenesetre nem adott ki kommünikét az MSZP. Egyszeri baloldali ember mit tehet ilyenkor? Csak kapkodja a fejét, ka­paszkodóért tapogatózik: mi van most?Mindenesetre azt hallja, Gréczy a cenzúra első áldozata. Mártír, aki ugyan buzgalmáért senkitől nem kap méltató szavakat, koszorút, csak véleményeket olvashatunk a ba­los portálokon (Miért kellett kivinni a balhénkat az utcára? stb.). A csalódott szavazónak nem mondanak semmit, ő csak áll tanács­talanul, magyarázatot vár. De még annyit sem tud meg, hogy Gréczy, a mafla hadapród (Gyurcsány táskáját szokta cipelni a haditervekkel) zavaros ütközetben esett el, olyanban, amely legkevésbé sem róla, hi­székeny szocialista szavazóról szól, csupán arról, ki vigye majd a szeg­­fűs zászlót a Fidesz elleni csatában. A rafinált kádköves, a tápszeres pártvezér, esetleg más ideológiai terhelt? Később talán majd „magyará­zat” is lesz az egészre: hát ilyen az Orbán-világ, a cenzúra...

Next