Magyar Nemzet, 2011. október (74. évfolyam, 269-299. szám)

2011-10-29 / 297. szám

32Iflaiyar I­em­et­­ Magazin 2011. október 29., szombat Dél-Korea történelme évezredekre nyúlik vissza, a lényeges benne mégis az utolsó hatvan év, amikor a megnyomorított, kettészakított ország déli része gazdasági nagyhatalommá varázsolta magát. Itt sincs ingyenleves - éhezőből dúsgazdaggá válni soha nem zökkenőmentes. Ilyenkor jól jön, ha hiszünk egy új, modern istenben, vagy legalább hiszünk a patakban. Korea a semmiből építette fel a technikai társadalmat, és ideiglenesen befogadta Jézust Napfénytaktika Ü­S ]­T­K 1 :.NTF. ( S 7. 0­0­1. ) agyjából tízmillió fő fölött veszítik el a taxisok egy vá­rosban a tájékozódási ké­pességüket. Az ember be­száll, megmutatja azt a kár­tyát, amelyre egy helybéli felírta a keresett utca nevét, a taxisofőr pedig láthatóan gondban van. Szöul nagyjá­ból 11 milliós város, kisebb, mint Teherán, Isztambul vagy New York, de nagyobb lélekszámú, mint Magyarország. A taxisoknak fogal­muk sincs, hol járnak, de legtöbbször mi, látogatók sem tudjuk, milyen világba csöppentünk. Ennyire persze nem rossz a helyzet, száz megkérde­zett magyar közül valószínűleg kilencven meg tudna nevezni egy koreai embert. Ez a személy Kim Dzsongil lenne. Az észak-koreai fenevad, a véreskezű kommu­nista apa, Kim Ir Szen ugyancsak véreskezű fia, a vas­tag szemüveges, valószerűtlen diktátor. Szöul szomo­rúságára hiába zárták le tűzszünettel 1953-ban a ko­reai háborút, továbbra is él a lelkekben, s a provoká­ciókkal élesztgetett hidegháború zárványa állandó fe­nyegetést jelent neki. Kim, Li és Pak Imázsteremtésben a déliek kétségkívül tehetségeseb­bek, mint északi testvéreik, bár nem mindig úgy sül el a tervük, ahogy azt gondolták. Szöul nevét 1988 óta nem feledi el a világ, főleg mi, magyarok szeretjük ezt a várost a tizenegy arannyal, Darnyi Tamással Eger­­szegi Krisztinával, az öttusacsapattal s a többi hőssel. Az olimpia óta már rendeztek futball-világbajnokságot is, 2002-ben, amely akár a focivilág ünnepe is lehetett volna, ha nem lökdösik előre a koreai futballválogatot­­tat a játékvezetők az európai csapatok rovására. Akkor An Dzsung Hvan nevét tanulta meg az öreg kontinens, és nem biztos, hogy a csatár sokkal népszerűbb lett Kim Dzsong Ilnél. Mostanra a vébé is történelem, ez fentről, a levegőből is látszik. Az egyik futballstadion­­ban gyep helyett beton van, parkolóként szolgál a szomszédos baseballpálya látogatói számára. Tegnap még tündökölt ez az épület, ma már csak szomorú be­tonmonstrum. Ez egyébként Szöul más területeire is jellemző. A több mint tízmillió ember csak úgy fér el, ha az épületek magasak és meglehetősen otrombák lesznek. A koreaiak általában megpróbálják megőrizni a régi épületeket, de sajnálatos módon az ősi, gyönyö­rű palotákból alig maradt hírmondó. Egyetlen kis erőt kivéve. A Csongje-patakról már a régi metszeteken meg­emlékeztek, ott kanyargótt a város közepén, csak ak­kor még nem az számított, milyen szép, hanem a hasznosságát tartották szem előtt. A környék azonban szegényedni kezdett, a 11 kilométer hosszú patak mentén nyomortanyák jelentek meg, így a városveze­tés a japán megszállás befejeztével, 1945-ben nagy döntést hozott: a patakot be kell fedni. 1968-ban, Pak Csöng Hi elnöksége idején további fejlesztést határoz­tak el, ide építették ugyanis a város főútját, egy soksá­vos autópályát. Az óriási munkát el is végezték 1976- ra. Majd kiderült, hogy az autópálya mégsem kell, hi­szen a dugók megmaradtak, sőt a hatalmas forgalom miatt szaporodtak, a levegő minősége pedig drámaian romlott. Erre a város vezetése 2003-ban úgy döntött, az autópályát el kell bontani, hogy a patak újra látha­tó legyen, s két partját sétaúttá kell alakítani. Mindezt 2005-re elvégezték, a polgármester, Li Mjong Bak pe­dig elégedetten szemlélhette művét, amely méregdrá­ga volt ugyan, de valóban barátságosabbá tette a szöu­li belvárost. Máig nem tudni, hogy megérte-e a ráfor­dított 281 millió dollárt, mindenesetre most Li Mjong Bak Dél-Korea elnöke, azaz politikailag nem bukott bele a patakfelélesztésbe. Őt mi Li néven illetjük, de rosszul tesszük: I Mjong Bak a hozzávetőleg helyes kiejtés, a nagyvilág mégis megtoldotta a nevét egy L betűvel. Talán meglepő, de ebben az írásban csak a két észak-koreai vezető viseli azt a nevet, amelyet a lakosság húsz százaléka. Koreá­ban az évszázadok alatt kivesztek a családnevek, ma három néven osztozik a csaknem hatvanmillió koreai fele: Kim, Li és Pak, de a többieknek is meg kell eléged­niük nagyjából 250 névvel. Összehasonlításként: az egyik leggyakoribb magyar családnév a Nagy, körülbe­lül 235 ezer embert hívnak így. Koreában a Kim név 19 millió embert jelöl. A névegyszerűsödés nem most kezdődött, a Kr. e. 57-ben alapított Szilla-dinasztia el­ső uralkodója Pak Hjeok Dzsósze volt, ám 262-ben trónra lépett Micsu király, az első, aki a Kim klánhoz tartozott. Azóta sem hagyta el a trónt. Neonkeresztek Micsu király hatása ugyan ma már csak nevében jelen­tős, de a múlttól Korea nemigen tud elszakadni, az it­teni hatalomgyakorlás teljes mértékben magán viseli az eltelt évtizedek örökségét és a jelenkor stigmáját, amit Észak-Korea jelent. Bár a nemzetközi közösség úgy gondol a területre, mint két országra, a koreaiak nem. Számos térképen látható a felirat: Koreai Köztár­saság, a határnak nyoma sincs, mintha gond nélkül el lehetne utazni Phenjanba turistáskodni. Határ valóban nincs, csak egy biztonsági zóna, a demilitarizált övezet, amely egyben a világ leginkább felfegyverzett területe, így a hivatalos elnevezés (Demilitarized Zone, DMZ) inkább gúnyos, mint valós.Valóban igen nyomasztó terület, amelyet a déliek turistalátványossággá fejlesz­tettek. Bár nem lehet bemenni magánúton, csak szer­vezett csoportokkal, az ellenőrzés nem túl szigorú. Percre pontosan meg van határozva, hova lehet betér­ni. Hét percen át kell nézni a propagandafilmet a hár­mas számú föld alatti alagútról, amelyet az északiak ástak titokban, hogy átrohanjanak délre, de az itteniek észrevették (ahogy az egyes, a kettes és a négyes alagu­tat is, csak azok nem látogathatók). A bejáratnál aján­dékbolt, lehet kapni pólót, amelyen egy déli és egy északi határőr ráz kezet mosolyogva, továbbá base­ballsapkát, DMZ feliratú kulcstartót, szögesdrótmotí­­vummal díszített füzetet és hasonlókat. Meglátogatha­tó az a vasútállomás is, amelyet 2000-ben adtak át, hogy innen induljanak a vonatok északra. Az egész épületet csak turisták használják, mivel az akkori poli­tikai közeledés gyorsan elhalt, a napfénytaktika, amely szerint állandóan mosollyal kell fordulni Észak-Korea felé, csúfosan megbukott. Az épület csillog-válog, az utastájékoztató tábla tárgyszerűen közli, hogy Phenjan felé ezen az ajtón kell bemenni. A kaput azonban kato­nák őrzik, a sínek el vannak torlaszolva, így csak az mehet a peronra, aki belépőjegyet fizet, mint egy mú­zeumban. Ilyen politikai helyzetben talán nem meglepő, hogy Dél-Koreában nincs valódi baloldal. A koreai há­ború 1953-ban véget ért, de az Egyesült Államok soha nem vonult ki az országból, hanem igyekezett meg­akadályozni a kommunista hatalomátvételt a térség­ben. Japánban így érték el, hogy 1955-től kezdve egyetlen párt nyerte a választásokat, Koreában sem volt másként. Li Szin Man elnök egyértelműen ezt a politikát képviselte, s cseppet sem foglalkozott a há­ború által elszegényített országban a demokrácia ki­építésével. 1960-ban elmenekült, de 1961-ben már át is vette a hatalmat az egykori katonatiszt, Pak Csöng Hi, aki ezt követően 18 évig irányította vaskézzel az országot. Ezalatt alapozták meg a koreai gazdasági csodát, az ő ideje alatt alakult ki az úthálózat, erősö­dött meg az ipar, de mindezt úgy érte el Pak, hogy sze­mélyesen felügyelte a diktatúrát, cenzúrázták a sajtót, az ellenzéki erőket pedig eltüntette. Ma Pakot úgy tartják számon, mint a modern Dél-Korea megterem­tőjét, aki nem volt demokrata ugyan, de visszagondol­va ez elfogadható ár a látható eredményért. Pakot 1979-ben gyilkolta meg saját titkosszolgálatának ve­zetője, majd néhány hónapos átmeneti szünet után Csőn Du Hvan tábornok puccsal magához ragadta a hatalmat. Csen nyolc éven át volt elnök, utána a ko­rábbi vezérkari főnök következett, majd 1993-ban kezdődött a demokratikus átalakulás meglepően jó eredménnyel. A mai Dél-Korea ugyanis teljesen de­mokratikus, igaz, a politikai pártok között egyelőre még túl nagy az összhang. Cso Jun Szon a Nagy Nem­zeti Párt képviselőjeként azt meséli a múltról: az or­szág 1948 óta demokrácia, s már lezajlott az átmenet a diktatúrából. Krisztus Ázsiában Persze ez egy cseppet sem érdekli azokat a fiatalokat, akik Szöul utcáin sétálgatnak, hacsak nem történelem szakra járnak az egyetemre - és általában nem oda jár­nak. Ezek a fiatalok inkább menedzserek lesznek vala­melyik óriáscégnél, esetleg az államigazgatásban, mert ha valaki jót akar magának, akkor ezt az utat választja. Az összes nemzetközi felmérés azt mutatja, hogy a ko­reai diákok a világ legkiválóbbjai vagy legalábbis dobo­gósok. Ez nem véletlen, hiszen Koreának úgy kellett felépítenie magát, hogy nem voltak meg a szükséges nyersanyagok (csak Észak-Koreában), nem voltak meg a gyárak (csak Észak-Koreában), és nem volt a jó munkához szükséges szellem, hozzáállás sem (ezt a ja­pán megszállók hozták magukkal). Ezért aztán egyet­len út állt Korea előtt, ez pedig az oktatás fejlesztése. Az eredmény látványos: abban az országban, ahol az ötve­nes években még éheztek az emberek, a világ egyik leg­dinamikusabb gazdasága valósult meg. Az erőltetett oktatás azt eredményezhette volna, hogy a kreativitást elnyomja a munkamánia, de ez végül nem bizonyoso­dott be, a koreai nagyvállalatok termékei felveszik a versenyt a nyugati és a japán versenytársak hasonló árucikkeivel. A csillogás mögött azért mégis vannak el nem me­sélt tragédiák, ahogy minden országban. A csúcsra jut­tatott oktatás ugyanis azt eredményezte, hogy aki ki­marad az egyetemről, az nem csupán saját magának okoz kárt, hanem egész családját is romba döntheti. A felsőoktatásban való részvétel ugyanis nagyon drága, a tandíjhoz pedig hozzá kell venni a felkészítő magánis­kolák nagy költségét is. Egy tantárgy a középiskola mellett végzett „hangvonban” akár háromszázezer fo­rintnak megfelelő összegbe kerül évente, a fiatalok pe­dig általában három-négy tárgyat is különórákon ta­nulnak. A helyiek szerint egy családnak egyszerűen nincs arra pénze, hogy több gyereket kitaníttasson, így marad az egykék királysága, akik megvalósítják a ko­reai álmot, és segítenek idősödő szüleiknek öreg nap­jaikban. Nem véletlenül van a jin-jang jel a dél-koreai lobo­gó közepén. A jó és a gonosz összefonódása, a konfu­­cionista életszemlélet jelképe ez a kék-vörös szimbó­lum, amely az élet minden területén tetten érhető Ko­reában. A nők felnéznek a férfiakra, a fiatalok az idő­sekre, a kisebb testvér a nagyobbra. Ez volt az 1392-től 1910-ig uralkodó Csoszon-dinasztia idején a szemlé­let, amelyet manapság azonban kezd úgy-ahogy levet­kőzni a hirtelen modernizálódó Korea. Valaha nagy gondot okozott, hogy a fiatal párok irtóztak attól, hogy leánygyermekük szülessen, mára ez rohamosan válto­zik, az emberek nem tartják sorstragédiának, ha­nem fiút ad nekik a Jóisten. Ebben nyilván az is közreját­szik, hogy hisznek Krisztusban. Szöul elegáns üzleti főutcájának elején található a világ talán legnagyobb temploma, ahol egyszerre öt­venezren vehetnek részt az igehirdetésen. Újprotes­­táns felekezetről van szó, a templom is modern, ahogy minden hasonló rendeltetésű épület a városban. Itt nincs olyan pont, ahonnan ne látszana néhány temp­lom, esténként meghökkentő látvány a neonfénnyel kivilágított keresztkavalkád az épületek tetején. Ke­resztény ország volna Korea? A számok azt mutatják, hogy a lakosság negyven százaléka követi Krisztust, leginkább valamely protestáns gyülekezeten belül. Itt nem a régi európai irányzatokra kell gondolni, hanem a modern, amerikai típusú egyházakra, ahol a hitszó­nok személye nagyon fontos, a zene modern, az isten­­tisztelet során pedig sokat tapsolnak a hívek. Az emlí­tett templom is ilyen felekezet otthona. A zenekari pró­bára érkeztem meg, s a hangszerek láttán egy első vo­nalbeli rockbanda is elsápadna irigységében. A szöuli nemzeti múzeum körbejárásakor azonban másképp vélekedik a túravezető. „A koreai nép nagyon könnyen alkalmazkodik. A buddhizmus helyett felvette a ke­reszténységet, mert a céljainak megfelelt, de később ezt másra változtathatja, ha úgy látja jónak” - hangzik a kijózanító vélemény. Vajon tényleg azért vették át az amerikaiaktól a nyugatias vallást, mert jobban illeszkedik a modern korhoz, politikai szempontból eredményesebb a ke­reszténység az ősrégi, kipróbált és megunt buddhiz­musnál? Nyilván személyes döntés a vallás megváltoz­tatása, kiváló koreai barátnőm szerint borzasztó ne­héz volt elfogadtatni szüleivel, hogy ő is Krisztus kö­vetői közé tartozik. „Úgy érzem, van valaki, aki irá­nyítja az életemet, a buddhisták szerint viszont az em­ber maga irányítja a sorsát” - világította meg döntése hátterét a fiatal lány, és mosolygott. Nem lehet kétel­kedni szavaiban, hitében, eltökéltségében. Ő is a patak gyermeke. Észak-koreaiak in­tenek búcsút a buszból dél-ko­reai rokonaiknak a határ menti családegyesítő találkozást köve­tően 2010 no­vemberében. A nyitás és az elzárkózás sem vált be

Next