Magyar Nemzet, 2011. október (74. évfolyam, 269-299. szám)

2011-10-24 / 292. szám

A 2011. október 24.,hétfő Sport7fo 1956 sportoló hősei és áldozatai Ötvenöt éve, a forradalom során több kiváló versenyző harcolt, illetve hunyt el Magyarországon. Budapest utcáin Magyar Testnevelési Egyetem emléktábláján a II. világháborúban el­esettek sora alatt három név olvasható: Hegedűs Istváné, Nagy Józsefé és Szórádi Tiboré. Ők azok a kiváló sportolók, akik ötvenöt éve, az 1956-os forradalomban hősi halált haltak. Hozzájuk tartozik a költő-öttusázó Gérecz Attila, aki aktívan részt vett a harcokban.­ ­­ Deák Zsigmond________________________ C­supán néhány hét választotta el egymástól az 1956-os magyaror­szági forradalmat és a mel­­bourne-i olimpiát, így főképp e két esemény kapcsolata uralta-uralja a sporttémájú meg- és visszaemlékezéseket az immár ötvenöt évvel ezelőtt történtekre. Ismert Szepesi György riporter október 24-i rendszerhű rádióbeszéde, amely után gya­korlatilag nem kívánatos elemmé vált sportberkekben, így a csehszlovákiai edző­táborba tartó vonatról leparancsolták őt és Kutas István sporthivatal-vezetőt Gyarmati Dezsőét Köztudott, hogy a vízipólósok Zádor Ervin sérülése miatt „véres” reván­­sot vettek a szovjeteken Melbourne-ben, ahol Kossuth-címerrel a szívük felett verse­nyeztek a 9 arany-, 7 ezüst- és 10 bronzére­mig jutott magyar ötkarikás gárda tagjai. Jelentős részük ezután nem is tért haza, emigrált és szétszóródott a világban. A témáról sok más kiadvány mellett 2006-ban, a forradalom és az olimpia ötve­nedik évfordulóján jelent meg a Vér és ara­nyak című míves kötet Arday Attila, L Pap István és Thury Gábor tollából, amely átfo­gó metszetét adja az ’56-ban sportszem­pontból, sportolókkal történteknek, így jó szívvel használtuk forrásként. A könyvben arról is részletek találhatók, ami talán nem került azóta éles reflektorfénybe: a forra­dalomban harcolt és/vagy hősi halált halt sportemberekről. Szinte minden akkori versenyzőnek akad(t) emléke az esemé­nyekről, a labdarúgó Aranycsapat balszél­sője, Czibor Zoltán, vagy a most október elején elhunyt világklasszis súlyemelő, Tóth Géza fegyverrel a kézben tette a dol­gát, de hárman szerepelnek a Magyar Test­nevelési Egyetem (TF) emléktábláján, mint ’56-os hősi halottak: Hegedűs István, Nagy József és Szórádi Tibor. Hegedűs annyival ismertebb lehet a többieknél, hogy a tágabb családjának szá­mító öttusázók tiszteletre méltó elhivatott­sággal ápolják emlékét. Közadakozásból mellszobrot készíttettek róla, amelyet min­den évben - így idén múlt csütörtökön - megkoszorúznak a TF kertjében, halála he­lyén, a budapesti Szófia utcában nyolc esz­tendeje, nyíregyházi szülőházán múlt va­sárnaptól hirdeti emléktábla sportemberi nagyságát. 1924. október 23-án látta meg a napvilágot, s 32. születésnapja után alig pár órával, 1956. október 24-e kora regge­lén halt meg. Már fiatalon futott, úszott a lakóhelyéhez közeli Bujtosi-tóban, és a ro­konok állattartásának köszönhetően lova­golt, tehát az öttusa alapjait tudattalanul elsajátította. A sportággal 1946-ban ismer­kedett meg Szondy István későbbi olimpiai bajnok segítségével (a részletekről lásd a Lekvár cipőkanállal című részt), miközben a Testnevelési Főiskolán tanári diplomát szerzett. No meg 1948-ban magyar bajnoki címet, s bekerült a válogatott keretbe is. Lovas- és vívótudását filmekben is ka­matoztatta: a Rákóczi hadnagya című is­mert alkotás lovaglójeleneteiben Bitskey Ti­bor színművész dublőrjeként működött. Fantasztikus testi adottságaira jellemző, hogy Füle Mihály és Nagy Zoltán grafikus­­művész őt választotta az 1948-tól 1992-ig forgalomban lévő húszforintos papírpénz hátoldalán található férfiakt modelljének. Az elismert sportoló, az Élelmiszeripari Technikum megbecsült testnevelő tanára a forradalom második napjának hajnalán edzésre sietett a Sportuszodába, pontosab­ban, ahogy barátja, kollégája és szomszéd­ja, Gerendás László (Gerendás György vízi­labdatréner édesapja) visszaemlékezett, szólni a gyerekeknek, hogy azonnal menje­nek haza. A Szófia utcában jártak, ahol a tö­meg kommunista könyveket égetett, s hir­telen ÁVH-s teherautó állt meg, a platóról válogatás nélkül lőni kezdték az embereket. Hegedűs ekkor kapott halálos golyót. A kö­rülmények szorításában Izabella utcai ott­hona udvarán temették el, majd 1957 tava­szán hantolták ki és a Kerepesi úti temető­ben helyezték végső nyugalomra, Nagy Józsefet pedig a rákospalotai te­metőben. A tehetséges kajakos tornász­ként kezdte, könnyedén húzódzkodott egy kézzel, majd hajóépítő nagybátyja révén „került vízre”, s ott is maradt. Gyorsaságát főképp ötszáz méteren kamatoztathatta volna, de az csak az 1960-as római olimpi­án került be az ötkarikás programba. Azért már 1955-ben megmutatta az oroszlán­­körmeit, hiszen tagja volt annak a váltó­nak, amely egy magyarországi versenyen legyőzte a sportág hatszoros olimpiai baj­nok legendájával, Gert Fredrikssonnal fel­állt svéd kvartettet. Nagy a forradalom napjaiban sportbarátjával, a tornász Leo­pold Józseffel járta az utcát, mentette a se­besülteket a Zrínyi nyomdánál, a Parla­mentnél. Október 27-én Újpesten jártak, s tárgyaltak az Erzsébet utcai rendőrségen fogva tartottak kiszabadításáról. Nem jár­tak sikerrel, sőt, az épületből és teherau­tókról is tüzet nyitottak a fegyvertelen em­berekre. Leopold „megúszta” egy fejsérü­léssel, Nagy József viszont arccal az Árpád út kövén maradt. Temetésén TF-s nemzet­őrök háromszoros díszsortűzzel búcsúztak tőle, aztán egy év múlva már megtiltották barátainak, évfolyamtársainak, hogy meg­koszorúzzák a sírját... A TF harmadik hősi halottja, Szórádi Tibor november 4-én, az orosz bevonulás napján hunyt el, érdekesség, hogy felesége Hegedűs István tanárkollégája volt az Élel­miszeripari Technikumban. Szórádi szak­érettségizettként került a TF-re, ahol hon­védelmi ösztöndíjjal tanult, így 1953-as diplomázása után a HM-nél kellett dolgoz­nia. Ebből kifolyólag volt ügyeletesnek be­osztva a Honvéd-sporttelepen, ahová no­vember 3-án reggel ment el. Egy nappal később tért volna haza egy fehér zászlós szolgálati kisbusszal, amibe vélhetőleg az Üllői úton előrenyomuló szovjet tankok valamelyike küldött egy sorozatot. A sport­ember halálakor felesége és két kislánya a pincebeli óvóhelyen tartózkodott, később tudták meg, mi történt a családfővel, neje idegösszeomlást kapott. Később viszont özvegyi támogatást is, szerény, súlytalan kompenzációként. Nincs a TF-beli emléktáblán a neve, de meg kell emlékezni Gérecz Attila egykori öttusázóról is, aki 10. lett az 1949-es és ’50- es országos bajnokságon, majd összeeskü­vés vádjával letartóztatták. A váci börtön­ben verseket írt, 1954 nyarán pedig, átúsz­va az áradó Dunát, megszökött. Elfogták és a Kozma utcai fogházba szállították, ahon­nan a forradalom alatt, október 30-án ju­tott ki. A híres íróval, Tamási Áronnal kö­zösen végleges formába öntötte a rabság­ból szabadult irodalmárok felhívását a nemzethez. A szeretet, a megbocsátás, az összefogás eszméje sugárzott kiáltványból, amely a rádióban is elhangzott. November 4-én, keserű elszánással csatlakozott a sza­badságharcosokhoz, november 7-én a Ró­kus kórháznál kilőtt két szovjet harckocsit, de a harmadik géppuskasorozata megölte. Szülőhelyén, Dunakeszin utcát neveztek el róla, a Klauzál téren emléktáblát avattak a tiszteletére, 1991-től első kötetes fiatal köl­tőknek adják át a nevét viselő díjat, s emlé­két egy korosztályos öttusaverseny is őrzi. Ahogy Pécsi Gábor, a sportági szövetség volt technikai igazgatója fogalmazott idei ünnepi beszédében: „Hegedűs István és Gérecz Attila révén a magyar öttusának van forradalmi áldozata és hőse is, akikhez akkor leszünk méltóak, ha soha nem feled­jük és örök példának állítjuk őket.” Gérecz Attila ezt írja egyik versében: „így bocskorosan úgy-e megnevettek, hogy márványt törni hegynek indulok? A számon pimasz mosolygás a jelszó, füt­työm csibészes, én is feljutok!” Feljutott, feljutottak. ■ LEKVÁR CIPŐKANÁLLAL: A Szabad Európa Rádió október végén bemondta, hogy Szondy Istvánt, Helsinki 1952-es olimpiai bajnok öttusázóját halálos lövés érte Buda­pesten. Aztán módosítottak az informá­ción, amely szerint egy másik pentatlonis­­ta, Hegedűs István esett áldozatul, a Szondi utcában. Ez is tévesnek bizonyult, de sajnos csak a második fele: Hegedűst a Szófia ut­cában lőtték agyon az ávósok. A sors furcsa fintora, hogy jó barátságot ápolt a helyette halálhírbe hozott Szondyval, aki érdeklődé­sünkre ekképp emlékezett rá: „1946-ban is­merkedtünk meg, egy szobába kerültünk a TF kollégiumában. Apám és a bátyám ha­difogságban volt, így tényleg mindenben egymást segítettük. Neki mindig küldött valamit Nyíregyházáról a családja, emlék­szem, szinte semmink sem volt, cipőkanál­lal ettük a frissen érkezett lekvárt az üveg­ből. Pistát én beszéltem rá az öttusázásra, mert előtte csak úszott. Pontos, becsületes, rendes ember volt, amikor például elmen­tem dorbézolni, mulatni, utána mindig el­kapott, s nem hagyott lustulni, azt mondta, edzeni, készülni kell. A válogatott keretnek is tagja lett, de elég sérülékenynek bizo­nyult a kötött, nagy izomzata miatt. Gya­korlatilag ezért nem került be az 1948-as londoni olimpiai csapatba, magyar bajnoki címet tudott szerezni, majd átváltott a ví­vásra. Sokat statisztált, olyan filmekben például, mint a Rákóczi hadnagya vagy a Föltámadott a tenger, s engem is elhívott ezekre, de a lottóhúzásnál is segédkeztünk, ezek nagyszerű mellékkeresetnek számí­tottak. A forradalom kitörésekor Bécsben voltam a feleségemmel turistaúton, már csak ezért sem lőhettek le Pesten. Őt lőtték le, a hírt akkor kaptam, amikor már pin­cérként dolgoztam Németországban. Leül­tem és megsirattam.” Gérecz Attila költő-öttusázó emléktáblája a Klauzál téren S Bal­l­ai Attila zokásunktól eltérően legalább annyira múltidéző írás az alábbi, amennyire publicisztikai. Kiderül belőle, hogy október nemcsak 1956-ban, de 1918-ban is szedte a magyar sportból az áldoza­tait, üzenetét pedig meg sem kell fogalmazni. Vagy ha mégis, az úgy szólhat: a huszadik század elejének, - vagy mint aho­gyan fentebb olvasható - derekának sportolói, ha kellett, az életüket adták a hazáért, úgyhogy egy-egy kissé viszontag­ságosabb repülőút, a luxus határát csak alulról súroló szál­loda vagy napokat, heteket csúszó prémiumkifizetés talán még manapság is elfogadható. A­hhoz képest mindenképpen, ahogyan mondjuk a Mudin fivérek az 1917-es évet a keleti fronton kiböjtölték. István az esztendő október havának 3. napján kapta meg az Ezüst Katonai Érdemérmet, és a kitüntetés előterjesztésének indoklásában ekképpen fogalmaztak: „Hosszú hónapokat töltött a lövész­árokban és álló harcokban, ha árkainkat az ellenség támadta meg, két katonánk a háta mögött állandóan gyújtotta be neki és ő kinyújtott karral oly messzire dobta oly gyors egymásután a kézigránátokat, hogy nem akarták elhinni a muszkák, hogy azt ember végzi.” (Az idézet több, további egyedi információval együtt Kalcsó Ist­ván A Mudin fivérek című könyvéből származik.) Pedig ember végezte, igaz, nem akármilyen. Mudin István és Imre öccse a régi vágású all round sportember típusa volt, amibe csak belefog­tak, abban tehetséget, elhivatottságot sugároztak. Az atlétika számaiban különösen. Még attól sem riadtak vissza, hogy a család kétegyházi ottho­nától a vasútállomásig vasgolyót dobálva jussanak el: minden percet ki­­ n­t használtak a közös tréningezésre, így ilyen alkalmakkor mintegy 1700 méteren keresztül hajigálták a súlyt. Hogy vonatra szállásuk után mit tettek vele, arra már nem térnek ki a megemlékezések. Talán nagy len­dületet vettek, és egyenesen hazahajították. H­ajszál híja, hogy István 1906-ban nem nyerte meg az olimpiát, ma­napság persze már tudjuk, hogy az a viadal visszaminősült nem hivata­ Granátdobásban is bajnokok los játékokká. A helyszínen azonban még az 1881-ben született ifjú úgy hitte, valódi ötkarikás aranyra hajt, és annak elérésében csak az gátolta meg a hellén pentatlonban, hogy bizonyos Luntzer György, bár semmire sem ment vele, túldobta gerelyhajításban, így a svéd Mellander üdvére visszavetette a második helyre. A­z idősebb Mudin fiú korabeli elismertségét jelzi, hogy 1908. április 27-én, Londonban, az olimpiák történetének első hivatalos megnyitóün­nepségén ő vihette a nemzeti zászlót. Ám adódik a kérdés, melyiket? Hi­szen a mieink a Monarchia kötelékében versenyeztek, de ettől még István magától értetődő természetességgel emelte magasba a piros, fehér, zöld lobogót. Amiért még Ferenc József osztrák császár és magyar király is rosszallását fejezte ki. A­z első világháborúban viszont már egyetlen panaszszava sem lehe­tett a magyarjaira. Lévén élsportolók, a Mudin testvérek mentesülhettek volna a katonai szolgálat alól, de nem kerestek kibúvót, önként jelentkez­tek a harctérre. Rövid szabadságaikat szinte kizárólag versenyzésre hasz­nálták fel, Imre csak 1916-ban így is tizenöt győzelmet ara­tott. Magyar bajnokságot nyert súlylökésben, gerelyhajítás­ban és diszkoszvetésben, majd ismét uniformist öltött, fegy­vert ragadott, és indult vissza a háborúba. M­iután a szovjetek különbékét kértek, a keleti arcvonal­ról átdobták a csapatokat az olasz frontra. Imre már itt ér­demelte ki a Katonai Érdemkereszt III. osztályát, erre az elő­terjesztésre: „1917. október 26-án négy géppuska heves záró­­tüze dacára a századával benyomult az ellenség főállásába és a legjobb dobó személyesen kézigránátokat dobott az el­lenséges állásra, így felgöngyölítette.” A báty negyedik katonai kitüntetését már a család kapta meg, mert István 1918. június 23-án elhunyt. A hivatalos iratok szerint agyvérzésben, de unokája - akivel volt alkalmunk megismerkedni - sze­rint az sem kizárható, hogy gáztámadás áldozata lett. Imre csupán pár hónappal élte túl, vele október 23-án, ugyancsak olasz földön egy mester­­lövész végzett. Több mint kétméteres magasságával kirítt az oszlopból, hí­vogató célpontot mutatott. A háború néhány nap múlva véget ért, Magyarország és a Mudin csa­lád számára egyaránt iszonyatos veszteséggel. A hősi halált halt sportem­berek emlékét Kétegyházán a sportcsarnok neve, Nagyatádon múzeumi tárlat őrzi. Mostantól pedig talán a Sport7fő olvasóinak emlékezete is.

Next