Magyar Nemzet, 2011. október (74. évfolyam, 269-299. szám)
2011-10-24 / 292. szám
A 2011. október 24.,hétfő Sport7fo 1956 sportoló hősei és áldozatai Ötvenöt éve, a forradalom során több kiváló versenyző harcolt, illetve hunyt el Magyarországon. Budapest utcáin Magyar Testnevelési Egyetem emléktábláján a II. világháborúban elesettek sora alatt három név olvasható: Hegedűs Istváné, Nagy Józsefé és Szórádi Tiboré. Ők azok a kiváló sportolók, akik ötvenöt éve, az 1956-os forradalomban hősi halált haltak. Hozzájuk tartozik a költő-öttusázó Gérecz Attila, aki aktívan részt vett a harcokban. Deák Zsigmond________________________ Csupán néhány hét választotta el egymástól az 1956-os magyarországi forradalmat és a melbourne-i olimpiát, így főképp e két esemény kapcsolata uralta-uralja a sporttémájú meg- és visszaemlékezéseket az immár ötvenöt évvel ezelőtt történtekre. Ismert Szepesi György riporter október 24-i rendszerhű rádióbeszéde, amely után gyakorlatilag nem kívánatos elemmé vált sportberkekben, így a csehszlovákiai edzőtáborba tartó vonatról leparancsolták őt és Kutas István sporthivatal-vezetőt Gyarmati Dezsőét Köztudott, hogy a vízipólósok Zádor Ervin sérülése miatt „véres” revánsot vettek a szovjeteken Melbourne-ben, ahol Kossuth-címerrel a szívük felett versenyeztek a 9 arany-, 7 ezüst- és 10 bronzéremig jutott magyar ötkarikás gárda tagjai. Jelentős részük ezután nem is tért haza, emigrált és szétszóródott a világban. A témáról sok más kiadvány mellett 2006-ban, a forradalom és az olimpia ötvenedik évfordulóján jelent meg a Vér és aranyak című míves kötet Arday Attila, L Pap István és Thury Gábor tollából, amely átfogó metszetét adja az ’56-ban sportszempontból, sportolókkal történteknek, így jó szívvel használtuk forrásként. A könyvben arról is részletek találhatók, ami talán nem került azóta éles reflektorfénybe: a forradalomban harcolt és/vagy hősi halált halt sportemberekről. Szinte minden akkori versenyzőnek akad(t) emléke az eseményekről, a labdarúgó Aranycsapat balszélsője, Czibor Zoltán, vagy a most október elején elhunyt világklasszis súlyemelő, Tóth Géza fegyverrel a kézben tette a dolgát, de hárman szerepelnek a Magyar Testnevelési Egyetem (TF) emléktábláján, mint ’56-os hősi halottak: Hegedűs István, Nagy József és Szórádi Tibor. Hegedűs annyival ismertebb lehet a többieknél, hogy a tágabb családjának számító öttusázók tiszteletre méltó elhivatottsággal ápolják emlékét. Közadakozásból mellszobrot készíttettek róla, amelyet minden évben - így idén múlt csütörtökön - megkoszorúznak a TF kertjében, halála helyén, a budapesti Szófia utcában nyolc esztendeje, nyíregyházi szülőházán múlt vasárnaptól hirdeti emléktábla sportemberi nagyságát. 1924. október 23-án látta meg a napvilágot, s 32. születésnapja után alig pár órával, 1956. október 24-e kora reggelén halt meg. Már fiatalon futott, úszott a lakóhelyéhez közeli Bujtosi-tóban, és a rokonok állattartásának köszönhetően lovagolt, tehát az öttusa alapjait tudattalanul elsajátította. A sportággal 1946-ban ismerkedett meg Szondy István későbbi olimpiai bajnok segítségével (a részletekről lásd a Lekvár cipőkanállal című részt), miközben a Testnevelési Főiskolán tanári diplomát szerzett. No meg 1948-ban magyar bajnoki címet, s bekerült a válogatott keretbe is. Lovas- és vívótudását filmekben is kamatoztatta: a Rákóczi hadnagya című ismert alkotás lovaglójeleneteiben Bitskey Tibor színművész dublőrjeként működött. Fantasztikus testi adottságaira jellemző, hogy Füle Mihály és Nagy Zoltán grafikusművész őt választotta az 1948-tól 1992-ig forgalomban lévő húszforintos papírpénz hátoldalán található férfiakt modelljének. Az elismert sportoló, az Élelmiszeripari Technikum megbecsült testnevelő tanára a forradalom második napjának hajnalán edzésre sietett a Sportuszodába, pontosabban, ahogy barátja, kollégája és szomszédja, Gerendás László (Gerendás György vízilabdatréner édesapja) visszaemlékezett, szólni a gyerekeknek, hogy azonnal menjenek haza. A Szófia utcában jártak, ahol a tömeg kommunista könyveket égetett, s hirtelen ÁVH-s teherautó állt meg, a platóról válogatás nélkül lőni kezdték az embereket. Hegedűs ekkor kapott halálos golyót. A körülmények szorításában Izabella utcai otthona udvarán temették el, majd 1957 tavaszán hantolták ki és a Kerepesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra, Nagy Józsefet pedig a rákospalotai temetőben. A tehetséges kajakos tornászként kezdte, könnyedén húzódzkodott egy kézzel, majd hajóépítő nagybátyja révén „került vízre”, s ott is maradt. Gyorsaságát főképp ötszáz méteren kamatoztathatta volna, de az csak az 1960-as római olimpián került be az ötkarikás programba. Azért már 1955-ben megmutatta az oroszlánkörmeit, hiszen tagja volt annak a váltónak, amely egy magyarországi versenyen legyőzte a sportág hatszoros olimpiai bajnok legendájával, Gert Fredrikssonnal felállt svéd kvartettet. Nagy a forradalom napjaiban sportbarátjával, a tornász Leopold Józseffel járta az utcát, mentette a sebesülteket a Zrínyi nyomdánál, a Parlamentnél. Október 27-én Újpesten jártak, s tárgyaltak az Erzsébet utcai rendőrségen fogva tartottak kiszabadításáról. Nem jártak sikerrel, sőt, az épületből és teherautókról is tüzet nyitottak a fegyvertelen emberekre. Leopold „megúszta” egy fejsérüléssel, Nagy József viszont arccal az Árpád út kövén maradt. Temetésén TF-s nemzetőrök háromszoros díszsortűzzel búcsúztak tőle, aztán egy év múlva már megtiltották barátainak, évfolyamtársainak, hogy megkoszorúzzák a sírját... A TF harmadik hősi halottja, Szórádi Tibor november 4-én, az orosz bevonulás napján hunyt el, érdekesség, hogy felesége Hegedűs István tanárkollégája volt az Élelmiszeripari Technikumban. Szórádi szakérettségizettként került a TF-re, ahol honvédelmi ösztöndíjjal tanult, így 1953-as diplomázása után a HM-nél kellett dolgoznia. Ebből kifolyólag volt ügyeletesnek beosztva a Honvéd-sporttelepen, ahová november 3-án reggel ment el. Egy nappal később tért volna haza egy fehér zászlós szolgálati kisbusszal, amibe vélhetőleg az Üllői úton előrenyomuló szovjet tankok valamelyike küldött egy sorozatot. A sportember halálakor felesége és két kislánya a pincebeli óvóhelyen tartózkodott, később tudták meg, mi történt a családfővel, neje idegösszeomlást kapott. Később viszont özvegyi támogatást is, szerény, súlytalan kompenzációként. Nincs a TF-beli emléktáblán a neve, de meg kell emlékezni Gérecz Attila egykori öttusázóról is, aki 10. lett az 1949-es és ’50- es országos bajnokságon, majd összeesküvés vádjával letartóztatták. A váci börtönben verseket írt, 1954 nyarán pedig, átúszva az áradó Dunát, megszökött. Elfogták és a Kozma utcai fogházba szállították, ahonnan a forradalom alatt, október 30-án jutott ki. A híres íróval, Tamási Áronnal közösen végleges formába öntötte a rabságból szabadult irodalmárok felhívását a nemzethez. A szeretet, a megbocsátás, az összefogás eszméje sugárzott kiáltványból, amely a rádióban is elhangzott. November 4-én, keserű elszánással csatlakozott a szabadságharcosokhoz, november 7-én a Rókus kórháznál kilőtt két szovjet harckocsit, de a harmadik géppuskasorozata megölte. Szülőhelyén, Dunakeszin utcát neveztek el róla, a Klauzál téren emléktáblát avattak a tiszteletére, 1991-től első kötetes fiatal költőknek adják át a nevét viselő díjat, s emlékét egy korosztályos öttusaverseny is őrzi. Ahogy Pécsi Gábor, a sportági szövetség volt technikai igazgatója fogalmazott idei ünnepi beszédében: „Hegedűs István és Gérecz Attila révén a magyar öttusának van forradalmi áldozata és hőse is, akikhez akkor leszünk méltóak, ha soha nem feledjük és örök példának állítjuk őket.” Gérecz Attila ezt írja egyik versében: „így bocskorosan úgy-e megnevettek, hogy márványt törni hegynek indulok? A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes, én is feljutok!” Feljutott, feljutottak. ■ LEKVÁR CIPŐKANÁLLAL: A Szabad Európa Rádió október végén bemondta, hogy Szondy Istvánt, Helsinki 1952-es olimpiai bajnok öttusázóját halálos lövés érte Budapesten. Aztán módosítottak az információn, amely szerint egy másik pentatlonista, Hegedűs István esett áldozatul, a Szondi utcában. Ez is tévesnek bizonyult, de sajnos csak a második fele: Hegedűst a Szófia utcában lőtték agyon az ávósok. A sors furcsa fintora, hogy jó barátságot ápolt a helyette halálhírbe hozott Szondyval, aki érdeklődésünkre ekképp emlékezett rá: „1946-ban ismerkedtünk meg, egy szobába kerültünk a TF kollégiumában. Apám és a bátyám hadifogságban volt, így tényleg mindenben egymást segítettük. Neki mindig küldött valamit Nyíregyházáról a családja, emlékszem, szinte semmink sem volt, cipőkanállal ettük a frissen érkezett lekvárt az üvegből. Pistát én beszéltem rá az öttusázásra, mert előtte csak úszott. Pontos, becsületes, rendes ember volt, amikor például elmentem dorbézolni, mulatni, utána mindig elkapott, s nem hagyott lustulni, azt mondta, edzeni, készülni kell. A válogatott keretnek is tagja lett, de elég sérülékenynek bizonyult a kötött, nagy izomzata miatt. Gyakorlatilag ezért nem került be az 1948-as londoni olimpiai csapatba, magyar bajnoki címet tudott szerezni, majd átváltott a vívásra. Sokat statisztált, olyan filmekben például, mint a Rákóczi hadnagya vagy a Föltámadott a tenger, s engem is elhívott ezekre, de a lottóhúzásnál is segédkeztünk, ezek nagyszerű mellékkeresetnek számítottak. A forradalom kitörésekor Bécsben voltam a feleségemmel turistaúton, már csak ezért sem lőhettek le Pesten. Őt lőtték le, a hírt akkor kaptam, amikor már pincérként dolgoztam Németországban. Leültem és megsirattam.” Gérecz Attila költő-öttusázó emléktáblája a Klauzál téren S Ballai Attila zokásunktól eltérően legalább annyira múltidéző írás az alábbi, amennyire publicisztikai. Kiderül belőle, hogy október nemcsak 1956-ban, de 1918-ban is szedte a magyar sportból az áldozatait, üzenetét pedig meg sem kell fogalmazni. Vagy ha mégis, az úgy szólhat: a huszadik század elejének, - vagy mint ahogyan fentebb olvasható - derekának sportolói, ha kellett, az életüket adták a hazáért, úgyhogy egy-egy kissé viszontagságosabb repülőút, a luxus határát csak alulról súroló szálloda vagy napokat, heteket csúszó prémiumkifizetés talán még manapság is elfogadható. Ahhoz képest mindenképpen, ahogyan mondjuk a Mudin fivérek az 1917-es évet a keleti fronton kiböjtölték. István az esztendő október havának 3. napján kapta meg az Ezüst Katonai Érdemérmet, és a kitüntetés előterjesztésének indoklásában ekképpen fogalmaztak: „Hosszú hónapokat töltött a lövészárokban és álló harcokban, ha árkainkat az ellenség támadta meg, két katonánk a háta mögött állandóan gyújtotta be neki és ő kinyújtott karral oly messzire dobta oly gyors egymásután a kézigránátokat, hogy nem akarták elhinni a muszkák, hogy azt ember végzi.” (Az idézet több, további egyedi információval együtt Kalcsó István A Mudin fivérek című könyvéből származik.) Pedig ember végezte, igaz, nem akármilyen. Mudin István és Imre öccse a régi vágású all round sportember típusa volt, amibe csak belefogtak, abban tehetséget, elhivatottságot sugároztak. Az atlétika számaiban különösen. Még attól sem riadtak vissza, hogy a család kétegyházi otthonától a vasútállomásig vasgolyót dobálva jussanak el: minden percet ki nt használtak a közös tréningezésre, így ilyen alkalmakkor mintegy 1700 méteren keresztül hajigálták a súlyt. Hogy vonatra szállásuk után mit tettek vele, arra már nem térnek ki a megemlékezések. Talán nagy lendületet vettek, és egyenesen hazahajították. Hajszál híja, hogy István 1906-ban nem nyerte meg az olimpiát, manapság persze már tudjuk, hogy az a viadal visszaminősült nem hivata Granátdobásban is bajnokok los játékokká. A helyszínen azonban még az 1881-ben született ifjú úgy hitte, valódi ötkarikás aranyra hajt, és annak elérésében csak az gátolta meg a hellén pentatlonban, hogy bizonyos Luntzer György, bár semmire sem ment vele, túldobta gerelyhajításban, így a svéd Mellander üdvére visszavetette a második helyre. Az idősebb Mudin fiú korabeli elismertségét jelzi, hogy 1908. április 27-én, Londonban, az olimpiák történetének első hivatalos megnyitóünnepségén ő vihette a nemzeti zászlót. Ám adódik a kérdés, melyiket? Hiszen a mieink a Monarchia kötelékében versenyeztek, de ettől még István magától értetődő természetességgel emelte magasba a piros, fehér, zöld lobogót. Amiért még Ferenc József osztrák császár és magyar király is rosszallását fejezte ki. Az első világháborúban viszont már egyetlen panaszszava sem lehetett a magyarjaira. Lévén élsportolók, a Mudin testvérek mentesülhettek volna a katonai szolgálat alól, de nem kerestek kibúvót, önként jelentkeztek a harctérre. Rövid szabadságaikat szinte kizárólag versenyzésre használták fel, Imre csak 1916-ban így is tizenöt győzelmet aratott. Magyar bajnokságot nyert súlylökésben, gerelyhajításban és diszkoszvetésben, majd ismét uniformist öltött, fegyvert ragadott, és indult vissza a háborúba. Miután a szovjetek különbékét kértek, a keleti arcvonalról átdobták a csapatokat az olasz frontra. Imre már itt érdemelte ki a Katonai Érdemkereszt III. osztályát, erre az előterjesztésre: „1917. október 26-án négy géppuska heves zárótüze dacára a századával benyomult az ellenség főállásába és a legjobb dobó személyesen kézigránátokat dobott az ellenséges állásra, így felgöngyölítette.” A báty negyedik katonai kitüntetését már a család kapta meg, mert István 1918. június 23-án elhunyt. A hivatalos iratok szerint agyvérzésben, de unokája - akivel volt alkalmunk megismerkedni - szerint az sem kizárható, hogy gáztámadás áldozata lett. Imre csupán pár hónappal élte túl, vele október 23-án, ugyancsak olasz földön egy mesterlövész végzett. Több mint kétméteres magasságával kirítt az oszlopból, hívogató célpontot mutatott. A háború néhány nap múlva véget ért, Magyarország és a Mudin család számára egyaránt iszonyatos veszteséggel. A hősi halált halt sportemberek emlékét Kétegyházán a sportcsarnok neve, Nagyatádon múzeumi tárlat őrzi. Mostantól pedig talán a Sport7fő olvasóinak emlékezete is.