Magyar Nemzet, 2012. december (75. évfolyam, 328-356. szám)

2012-12-29 / 354. szám

Végh Alpár Sándor Köznapló December 20., csütörtök Aki gyűjtő, legyen tágas a lakása. A képeknek, sző­nyegeknek fal kell, bár az utóbbi keleten nem dísz­tárgy. Járnak rajta. A növénygyűjtő is csak akkor fog­jon bele, ha az asztalos elkészült a sokfiókos tároló­val, nem beszélve arról, aki régi fegyverek iránt érez szerelmet. Az ilyen, ha félni akar portékáival, tegyen szert várkastélyra. Én nem vagyok se szorgalmas, se szenvedélyes gyűjtő, az ügyességem meg végképp csapnivaló. Geo­déta éveimben egy bélyeggyűjtő kollégám addig du­ruzsolt a fülembe, míg­­ gyönge jellemként - be nem iratkoztam a filatelisták közé. Fizettem, jöttek a so­rok, mindegyiken gyönyörű képek, de arról, melyik mit ér, fogalmam se volt. Vásároltam albumot, be­raktam őket, ám valamiről megfeledkeztem. Hogy a bélyegek hátulja ragad. Nem ajánlatos párás helyen tartani őket. Egyik nap ismét elővettem őket a konyhaasztal fiókjából, és mit látok? Az én gyönyörű bélyegeim be­leragadtak az albumba, mint gyanútlan legyek a mé­zesüvegbe. A kollekció hajítáfát se ért többé. De en­nek is volt haszna. Azóta, ha rossz a kedvem, elég be­lenéznem az albumba, felvidámodom. Más? Könyvek a szufizmusról, Kínáról, a régi Ja­pánról, de ez sem mondható gyűjtésnek. Csak a ka­rácsonyi lapokra nyomott háromkirályokat szoktam eltenni, mert rejtélyesek. Amit a postás hoz, felesé­gem felfűzi az ablakra, aztán vízkeresztkor dobozba kerülnek. Ezenkívül vannak tárgyaim. Barátaim miatt ra­gaszkodom hozzájuk, a legtöbb tőlük való. Vagy em­lékeztetnek valakire. Esetenként valamire. Nem kell különös dolgokra gondolni. Egy pezs­­gősdugó aligha az. Pedig nekem fontos volt. Egy évti­zede nagy döntés előtt álltam. Tudni akartam, érde­­mes-e belefognom. Sikerül-e egyáltalán? Ilyenkor je­let keres az ember - Blixen bárónő, a Távol Afrikától írója tanított erre. Ma sem tudom, miért, villamosra szálltam, fölmentem Hű­vösvölgyig, és ott be az erdőbe. Szép június volt, tiszteletemre koncertet adtak a madarak. Daluk szerint pró­báltam eltalálni, melyik miféle. S miközben az ég felé néz­tem, a földön rálép­tem valamire. Hohó, egy pezsgősdugó! Elég hitvány, műanyag. Hogyan került oda, távol a jelzett úttól? Persze sejtettem én, ho­gyan. A hegyvidéki szerelmeskedésnek sokféle kellé­ke van... Biztosra akart menni valaki, és fölvitt az er­dőbe egy üveg Törleyt. Egy olcsóbb fajtát, hogy utóbb ne kelljen sajnálnia, ha mégse... A pezsgőtől lendüle­tet kaphat a vágy ki- és beteljesedése. Nekem fontos volt, hogy úgy képzeljem: a fiú meg a lány pompásan érezte magát a puha júniusi fűben. Az ő lehetséges örömük azzal biztatott: ha nem is ily módon, de én is örülök majd pár nap múlva. Úgy lett. A dugó szerencsét hozott. Bolondság? Persze hogy az, de ilyen bolondságok nélkül fakóbb lenne a vi­lág - az enyém feltétlenül. De vissza a gyűjtéshez! Pár napja létrehoztam a ma­gam számára egy új gyűjtési ágat. Néhányan mosolyogni fognak, ha elárulom: hasonla­tokat keresek. Jó okom van rá, hogy arra kérjek mindenkit, ne mosolyogjon. Elsősorban azért ne, mert a magyar nyelv elké­pesztő állapotban van. Pellengérre állítanám azokat a hölgyeket, urakat, akik mint hír­­szerkesztők, nyilatkozó politikusok, tévéműsor-vezetők úgy beszélnek, mint akik semmit sem olvasnak vezércikken, in­terjún meg apróhirdetésen kívül. S ez nem csupán feltételezés. Ez a fekete valóság. Úgyhogy egy ilyen színes gyűjteménynek igenis helye van az értékes kol­lekciók között, mi több, azok fölött kér helyet. Mert az enyém nem a bukszát vastagítja, hanem a lélek tre­zorjaiba kerül. Készséggel elismerem, hogy számomra a nyelv já­ték is egyben, tehát a gyűjteményt játékszernek tekin­tem. De ezen tűnődni éppoly terméketlen, mint azon gondolkozni, amikor leszakít az ember a mezőn egy vadvirágot, miért tetszett meg neki. Csak... S még valami. Helyproblémám nincsen, a ragyogó hasonla­tok elférnek egy jobb minőségű vonalas füzetben. Ennyi bevezető után jöjjön néhány darab az eddi­gi zsákmányból. „Finom mozdulattal elzárta a csapot, mint a híres agysebész, aki eltávolít a képzeletből egy meghibáso­dott részt” - Brautigantól van, mint ez is. A moso­gatás várhat - mondta. Bertrand Russell sem fejez­hette volna ki magát pontosabban.” Tudom, hogy a második nem hasonlat, de én nem ragaszkodom gör­csösen a kiolvasztott aranyhoz. Egy nyers aranyrög is érték, főleg, ha az ember maga lelt rá. És efelől ne le­gyen semmi kétség. De figyeljenek! A magyar hason­latok legeredetibb kiötlőinek egyikét kell bejelente­nem: Karácsony Benőt. Alighogy belefog az ember a Napos oldalba, már­is pezseg a lélek, mert mit olvas egy irodaszolgáról? Ezt: „Begyulladt öreg rabszolga volt ez a Garabet, azok közül a profilban ábrázolt egyiptomi alakok kö­zül való, akik úgy vonulnak át az Ókori történelem I. kötetén, felemelt kézzel, mint a tűzoltózenekar réztá­­nyérosa május elsején a főtéren.” Ilyet nem sokan tudnak. A szerző elrepül a szürke öreggel az ókori Egyiptomba, majd visszahozza, és puhán leteszi a csupa szín főtérre május elsején. Hát nem bravúros? De mennyire! Kicsit odébb egy másik: „A természet nem az az édeskés képeslap, amilyennek hiszi. A ter­mészet egy vég nélküli, mohó táplálkozás, minden diéta nélkül.” De ne felejtsük ki a sorból Krúdyt se! Szindbád-kötetében állított meg ez a hasonlat: „Olyan harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd.” Szerintem élvezetes passzió. Időt és pénzt spórol­hatunk meg vele. Nem kell árverésre járni, ahol a ké­pek közt bizony-bizony hamisítvány is van, és gyako­ri az összejátszás: föl akarják nyomni az árakat. És amiatt sem ér bosszúság, hogy az égi magasságba li­citált könyvet másnap a feléért megvehetjük a kis bu­dai antikváriumban. December 21., péntek­ea végre. Ma volt a leghosszabb éjszaka. Kezdődhet kikászálódásunk a télből. Mostantól figyelem, hány perccel hosszabbodnak a nappalok. Én ugyanis a ja­pánokkal vallom, hogy a tavasz kezdete a február. És aki így hiszi, annak tényleg akkor kezdődik. A lénye­ges dolgokról a lélek dönt, nem a hőmérő. Tetszik a japánokban az is, milyen tehetséggel vi­gyázzák szűk életterük kincseit. Szigeteik nagy része hegyvidék, sok a működő vulkán, ezért is használnak oly gyakran egy szót - mottannat,nem eltékozolni -, és sok más mellett ez az oka, hogy mindent kicsinyíte­nek. A végtelen tengert, az égig érő fát, a méretes eposzt. Elnémulnak egy szárazkert láttán, ha murváját úgy gereblyézik, hogy beleképzelhetik a hullámzó ten­gert. A fát addig nyesegetik, úgy alakítgatják, míg fel nem idézi hatalmas testvérét. Ez a bonszai. Világdivat lett a haiku. Három sor és tizenhét szótag, de mi min­den belefér, ha Macuo Basó a költője! „Vége az évnek. / Sás-kalap, szalmabocskor, / vándorlók tovább.” Szépségének van vetélytársa, a szusi. A töltött ká­poszták országában - ez mi vagyunk - megmoso­lyogják a japán konyha adagjait. Senkinek se jut­ eszé­­be, hogy a tányérokon lévő étel művészi alkotás is egyben. Nemcsak táplálni akar, gyönyörködtetni is. Szép, jóízű, és a lelket is jól tartja. December 26., szerda Ha tudni akarjuk, mivé lett a karácsony, lapozzuk fel az Újszövetséget, s olvassuk el az evangélisták hely­színi tudósításait. Kezdhetjük azzal, mit talált Jézus a templom udvarán Jeruzsálemben az ünnep idején. Bizony, kereskedőket és pénzváltókat talált ott, ezen pedig úgy feldühödött, hogy asztalaikat felforgatva kihajtotta őket, majd utánuk kiáltott: „Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek” (Máté 21., 13.). Eltakarodtak, de két évezred alatt visszasetten­kedtek. Kazantzakisz jól írta: ha Krisztus föltámadna, újra megfeszítenék. Kik? Ugyanazok. Akik ma is attól félnek, hogy valaki felborítja pénzváltó asztalaikat. Ők kiáltozzák: lepje meg szeretteit, ajándékozza meg családját, tegye a karácsonyfa alá - mást se hal­lani advent idején. A nép, az istenadta nép pedig vá­sárol. Szédülten bolyong, azt lesi, mit vehetne még. Hogy annál is többet vehessen, mint amire képes, bankba megy, kölcsönt vesz fel, s ha fülébe súgod: hölgyem, uram, Jézus születésének ünnepére készü­lünk, a fejét rázza. Nem, ez a szereteté. Olvasta, látta, ki van írva mindenhová... Ezekért szenvedett Krisztus kereszthalált? Nem szeretném ennyivel elintézni... Ernst Jüngernél olvasom (Liebzig verweht, V., 1997): „Ha tényleg miénk az egyetlen »érző keblek« által lakott bolygó, akkor úgy, ahogyan azt Koperni­kusz előtt is gondolták, a Föld a világ közepe. Az évezredváltozá­sokat apokaliptikus látomások kí­sérik, melyek ezúttal, korunknak megfelelően, technikai jellegűek. A Halak korszaka asztrológiai érte­lemben lezárult­­ kérdés: be tudta-e teljesíteni küldetését a Golgota?” Hallatlanul fontos kérdés! Nem is tudom, van-e fontosabb a ke­resztény világban. De volna-e bátor megfelelni rá valaki anélkül, hogy sér­tené, ami két évezrede szent és sérthe­tetlen. Sacrosanctus. Ennek a szónak már nincs meg az az ereje, mint volt száz évvel ezelőtt. A kereszténység állásai a huszadik szá­zadban meggyengültek. Jünger kérdé­sére ezért is adhat jobb választ egy in­­differens sintoista pap. Egy filmben láttam beszélni a japán társadalom át­alakulásáról. Arról, hogy egykoron a költők, a filozófusok alkották a legfel­ső osztályt. Utánuk az iparosok, a kéz­művesek következtek, majd a földmű­vesek, míg a piramis aljára a kereske­dők kerültek. Mára ez megfordult, állítja a pap. A kereskedők és a pénzváltók kerültek felülre, a költők, a filozófusok pedig alulra. Hadd tegyem hozzá, így tör­tént a keresztény világban is. És ez a fejére állított piramis befolyásolja Jézus szenvedésének és áldozatá­nak megítélését. A maga korában a názáretit igehirdető vándorfilozó­fusnak tartották. Tanaiért feszítet­ték meg, és bár feltámadott, a tano­kat ma már oly mérték­ben figyelmen kívül­­ hagyják, hogy golgo­táját a világ mostani állapota szerint so­kan gondolják hiába­valónak. Egy új Szent Pál kellene, s akkor talán helyre­­állna a régi kapcsolat ég és föld között. Ha ez elma­rad, akkor a „keresztény” világnak nem csupán templomai számítanak majd műemléknek­­ a mara­dék hívek is. SZEREMYI GÁBOR RAJZA 37­ lapr .Nemzet Magazin 2012. december 29., szombat ANYANYELVÜNK M alacsult B a I. Á 7. S G £ 7. A viccek lehetőséget kínálnak kommuniká­ciós-nyelvi jelenségek bemutatására és meg­magyarázására. Lássunk tehát néhány ven- Je­déglői esetet! Az idő problémája, a várako­zás érthető módon rögtön felbukkan a viccekben. A pincér az idős vendéghez fordul. - Ennél az asztalnál, amikor megrendelték az ételt, egy öregember ült egy kisfiúval. Nem tudja, ho­vá lettek? - Az öregember meghalt, a kisfiú meg én vagyok... A félreértés megszokott dolog, élünk vele tudato­san is. A következő esetben lehet, hogy csak gyors ész­járásról van szó, amely esetleg a menekülés záloga is lehet. - Ej, hát milyen pincér maga? - bosszankodik a vendéglős. - Már megint eltört egy pezsgőspoharat. Remélem, ez volt az utolsó! - Nem, főnök, még van belőle három. Félreértés után egyértelmű tudatos félremagyará­zás. Leül a vendég az asztalhoz. Odamegy a pincér, és azt mondja: - Elnézést, uram, de ez az asztal foglalt! - Akkor vigye el, és hozzon egy másikat! - válaszol nyugodtan a vendég. A kommunikáció állandó hadművelete a célzás. Azért alkalmazzuk, mert valamit nem akarunk néven nevezni, kimondani. Most egy viccbeli példa követke­zik. Nem is célzás, találat: - Mondja, pincér, mit keres az asztal alatt? - kérdi fizetés után a vendég az étteremben. - Nézem, hogy nem pottyant-e oda a borravaló! Sok tréfa forrása a célzás. Például a pincér kiviszi a megrendelt sört. A vendég ránéz a korsóra, túl soknak találja a habot, és megszólal: - Főúr kérem, én nem borotválkozni, hanem inni akarok! Még mindig célzás. A vendég hangsúlyozza, hogy nagyon fáradt, ezért erős kávét kér. A pincér kiviszi, majd azt látja, hogy a vendég megkóstolja, és kiönti az asztalra. - De uram, miért öntötte ki a kávét? - Dehogy öntöttem ki. Ez a kávé olyan gyenge volt, hogy magától eldőlt. Egy-egy véletlen elszólás sokszor mindent tönkre­tehet. Ezért született meg a jó tanács: számolj el háro­mig, míg szóra nyitod a szádat. Most a pincér mond valamit, amit nem kellene. Az étteremben három ven­dég teát rendel. Az egyik a pincér után kiált: - Az én teámat feltétlenül tiszta pohárban hozza! Visszajön a pincér a teákkal: - Melyikük kérte tiszta pohárban? Persze az is lehet, hogy nem elszólás, hanem verbá­lis hadművelet, de ne várjuk meg a végét, mert hátha nekünk kell meginni a forró teát. A következő viccben a malacsült malac­sültnek ol­vasandó, nem pedig „malacsültnek” (cs-vel), amit pe­dig a magyar helyesírás lehetővé tesz. A vicc persze nem a malacsült kiejtésén alapul, hanem újabb félre­értésen. A ki nem tett birtokos jelzőt érti félre a pincér. Az étteremben a pincértanuló egy egész malacsültet szolgál fel a vendégnek. A főpincér figyeli, és nincs ve­le megelégedve.­­ Legközelebb, ha ilyen ételt tálal, legyen szíves a fülébe egy kis petrezselymet tenni, a szájába pedig cit­romkarikát. A farkára külön kössön egy aranyszala­got. Megértette? - Hogyne, uram! De nem leszek úgy röhejes? Ügyelni kell a nyelvi illemre. Ha nem illő módon szólítanak meg valakit, apró jelzésekkel utalhat a nem megfelelő hangnemre. Mint most a pincér. Zajos, má­sokat megbotránkoztatóan viselkedő társaság szóra­kozik egy étteremben. Egyszer csak egyikük odakiált a pincérnek: - Hé, pincér, hol van itt a klotyó? - Menjen csak előre, aztán forduljon jobbra, ott ta­lál egy ajtót, arra ki van írva, hogy „urak”. De ne tö­rődjön vele, lépjen csak be nyugodtan! Gyakran megkérdezik a nyelvészt, helyesek-e az olyan szóösszetételek, hogy sétálóutca, bébikonzerv. A következő viccet azoknak ajánljuk, akik szerint a sé­tálóutca nem sétál. Vendég a pincérhez: - Kérem, ebben a tyúkhúslevesben nincs hús! - Na és! A halászlében sincs halász! - mondja a pincér. Nagyon vigyázni kell a számunkra nem ismerős nevekkel! Udvarlás előtt javasolható egy kis olasz nyelvlecke, nehogy leégjünk. A fiatalember imponálni akar a választottjának, ezért divatos olasz étterembe viszi vacsorázni. Miután megisznak egy palack bort, a fiú az étlap után nyúl. - Kérünk két Giuseppe Spomdaluccit - mondja a pincérnek. - Sajnálom, uram, de az a tulajdonos! - feleli a pincér.

Next