Magyar Nemzet, 2012. december (75. évfolyam, 328-356. szám)
2012-12-29 / 354. szám
Végh Alpár Sándor Köznapló December 20., csütörtök Aki gyűjtő, legyen tágas a lakása. A képeknek, szőnyegeknek fal kell, bár az utóbbi keleten nem dísztárgy. Járnak rajta. A növénygyűjtő is csak akkor fogjon bele, ha az asztalos elkészült a sokfiókos tárolóval, nem beszélve arról, aki régi fegyverek iránt érez szerelmet. Az ilyen, ha félni akar portékáival, tegyen szert várkastélyra. Én nem vagyok se szorgalmas, se szenvedélyes gyűjtő, az ügyességem meg végképp csapnivaló. Geodéta éveimben egy bélyeggyűjtő kollégám addig duruzsolt a fülembe, míg gyönge jellemként - be nem iratkoztam a filatelisták közé. Fizettem, jöttek a sorok, mindegyiken gyönyörű képek, de arról, melyik mit ér, fogalmam se volt. Vásároltam albumot, beraktam őket, ám valamiről megfeledkeztem. Hogy a bélyegek hátulja ragad. Nem ajánlatos párás helyen tartani őket. Egyik nap ismét elővettem őket a konyhaasztal fiókjából, és mit látok? Az én gyönyörű bélyegeim beleragadtak az albumba, mint gyanútlan legyek a mézesüvegbe. A kollekció hajítáfát se ért többé. De ennek is volt haszna. Azóta, ha rossz a kedvem, elég belenéznem az albumba, felvidámodom. Más? Könyvek a szufizmusról, Kínáról, a régi Japánról, de ez sem mondható gyűjtésnek. Csak a karácsonyi lapokra nyomott háromkirályokat szoktam eltenni, mert rejtélyesek. Amit a postás hoz, feleségem felfűzi az ablakra, aztán vízkeresztkor dobozba kerülnek. Ezenkívül vannak tárgyaim. Barátaim miatt ragaszkodom hozzájuk, a legtöbb tőlük való. Vagy emlékeztetnek valakire. Esetenként valamire. Nem kell különös dolgokra gondolni. Egy pezsgősdugó aligha az. Pedig nekem fontos volt. Egy évtizede nagy döntés előtt álltam. Tudni akartam, érdemes-e belefognom. Sikerül-e egyáltalán? Ilyenkor jelet keres az ember - Blixen bárónő, a Távol Afrikától írója tanított erre. Ma sem tudom, miért, villamosra szálltam, fölmentem Hűvösvölgyig, és ott be az erdőbe. Szép június volt, tiszteletemre koncertet adtak a madarak. Daluk szerint próbáltam eltalálni, melyik miféle. S miközben az ég felé néztem, a földön ráléptem valamire. Hohó, egy pezsgősdugó! Elég hitvány, műanyag. Hogyan került oda, távol a jelzett úttól? Persze sejtettem én, hogyan. A hegyvidéki szerelmeskedésnek sokféle kelléke van... Biztosra akart menni valaki, és fölvitt az erdőbe egy üveg Törleyt. Egy olcsóbb fajtát, hogy utóbb ne kelljen sajnálnia, ha mégse... A pezsgőtől lendületet kaphat a vágy ki- és beteljesedése. Nekem fontos volt, hogy úgy képzeljem: a fiú meg a lány pompásan érezte magát a puha júniusi fűben. Az ő lehetséges örömük azzal biztatott: ha nem is ily módon, de én is örülök majd pár nap múlva. Úgy lett. A dugó szerencsét hozott. Bolondság? Persze hogy az, de ilyen bolondságok nélkül fakóbb lenne a világ - az enyém feltétlenül. De vissza a gyűjtéshez! Pár napja létrehoztam a magam számára egy új gyűjtési ágat. Néhányan mosolyogni fognak, ha elárulom: hasonlatokat keresek. Jó okom van rá, hogy arra kérjek mindenkit, ne mosolyogjon. Elsősorban azért ne, mert a magyar nyelv elképesztő állapotban van. Pellengérre állítanám azokat a hölgyeket, urakat, akik mint hírszerkesztők, nyilatkozó politikusok, tévéműsor-vezetők úgy beszélnek, mint akik semmit sem olvasnak vezércikken, interjún meg apróhirdetésen kívül. S ez nem csupán feltételezés. Ez a fekete valóság. Úgyhogy egy ilyen színes gyűjteménynek igenis helye van az értékes kollekciók között, mi több, azok fölött kér helyet. Mert az enyém nem a bukszát vastagítja, hanem a lélek trezorjaiba kerül. Készséggel elismerem, hogy számomra a nyelv játék is egyben, tehát a gyűjteményt játékszernek tekintem. De ezen tűnődni éppoly terméketlen, mint azon gondolkozni, amikor leszakít az ember a mezőn egy vadvirágot, miért tetszett meg neki. Csak... S még valami. Helyproblémám nincsen, a ragyogó hasonlatok elférnek egy jobb minőségű vonalas füzetben. Ennyi bevezető után jöjjön néhány darab az eddigi zsákmányból. „Finom mozdulattal elzárta a csapot, mint a híres agysebész, aki eltávolít a képzeletből egy meghibásodott részt” - Brautigantól van, mint ez is. A mosogatás várhat - mondta. Bertrand Russell sem fejezhette volna ki magát pontosabban.” Tudom, hogy a második nem hasonlat, de én nem ragaszkodom görcsösen a kiolvasztott aranyhoz. Egy nyers aranyrög is érték, főleg, ha az ember maga lelt rá. És efelől ne legyen semmi kétség. De figyeljenek! A magyar hasonlatok legeredetibb kiötlőinek egyikét kell bejelentenem: Karácsony Benőt. Alighogy belefog az ember a Napos oldalba, máris pezseg a lélek, mert mit olvas egy irodaszolgáról? Ezt: „Begyulladt öreg rabszolga volt ez a Garabet, azok közül a profilban ábrázolt egyiptomi alakok közül való, akik úgy vonulnak át az Ókori történelem I. kötetén, felemelt kézzel, mint a tűzoltózenekar réztányérosa május elsején a főtéren.” Ilyet nem sokan tudnak. A szerző elrepül a szürke öreggel az ókori Egyiptomba, majd visszahozza, és puhán leteszi a csupa szín főtérre május elsején. Hát nem bravúros? De mennyire! Kicsit odébb egy másik: „A természet nem az az édeskés képeslap, amilyennek hiszi. A természet egy vég nélküli, mohó táplálkozás, minden diéta nélkül.” De ne felejtsük ki a sorból Krúdyt se! Szindbád-kötetében állított meg ez a hasonlat: „Olyan harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd.” Szerintem élvezetes passzió. Időt és pénzt spórolhatunk meg vele. Nem kell árverésre járni, ahol a képek közt bizony-bizony hamisítvány is van, és gyakori az összejátszás: föl akarják nyomni az árakat. És amiatt sem ér bosszúság, hogy az égi magasságba licitált könyvet másnap a feléért megvehetjük a kis budai antikváriumban. December 21., péntekea végre. Ma volt a leghosszabb éjszaka. Kezdődhet kikászálódásunk a télből. Mostantól figyelem, hány perccel hosszabbodnak a nappalok. Én ugyanis a japánokkal vallom, hogy a tavasz kezdete a február. És aki így hiszi, annak tényleg akkor kezdődik. A lényeges dolgokról a lélek dönt, nem a hőmérő. Tetszik a japánokban az is, milyen tehetséggel vigyázzák szűk életterük kincseit. Szigeteik nagy része hegyvidék, sok a működő vulkán, ezért is használnak oly gyakran egy szót - mottannat,nem eltékozolni -, és sok más mellett ez az oka, hogy mindent kicsinyítenek. A végtelen tengert, az égig érő fát, a méretes eposzt. Elnémulnak egy szárazkert láttán, ha murváját úgy gereblyézik, hogy beleképzelhetik a hullámzó tengert. A fát addig nyesegetik, úgy alakítgatják, míg fel nem idézi hatalmas testvérét. Ez a bonszai. Világdivat lett a haiku. Három sor és tizenhét szótag, de mi minden belefér, ha Macuo Basó a költője! „Vége az évnek. / Sás-kalap, szalmabocskor, / vándorlók tovább.” Szépségének van vetélytársa, a szusi. A töltött káposzták országában - ez mi vagyunk - megmosolyogják a japán konyha adagjait. Senkinek se jut eszébe, hogy a tányérokon lévő étel művészi alkotás is egyben. Nemcsak táplálni akar, gyönyörködtetni is. Szép, jóízű, és a lelket is jól tartja. December 26., szerda Ha tudni akarjuk, mivé lett a karácsony, lapozzuk fel az Újszövetséget, s olvassuk el az evangélisták helyszíni tudósításait. Kezdhetjük azzal, mit talált Jézus a templom udvarán Jeruzsálemben az ünnep idején. Bizony, kereskedőket és pénzváltókat talált ott, ezen pedig úgy feldühödött, hogy asztalaikat felforgatva kihajtotta őket, majd utánuk kiáltott: „Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek” (Máté 21., 13.). Eltakarodtak, de két évezred alatt visszasettenkedtek. Kazantzakisz jól írta: ha Krisztus föltámadna, újra megfeszítenék. Kik? Ugyanazok. Akik ma is attól félnek, hogy valaki felborítja pénzváltó asztalaikat. Ők kiáltozzák: lepje meg szeretteit, ajándékozza meg családját, tegye a karácsonyfa alá - mást se hallani advent idején. A nép, az istenadta nép pedig vásárol. Szédülten bolyong, azt lesi, mit vehetne még. Hogy annál is többet vehessen, mint amire képes, bankba megy, kölcsönt vesz fel, s ha fülébe súgod: hölgyem, uram, Jézus születésének ünnepére készülünk, a fejét rázza. Nem, ez a szereteté. Olvasta, látta, ki van írva mindenhová... Ezekért szenvedett Krisztus kereszthalált? Nem szeretném ennyivel elintézni... Ernst Jüngernél olvasom (Liebzig verweht, V., 1997): „Ha tényleg miénk az egyetlen »érző keblek« által lakott bolygó, akkor úgy, ahogyan azt Kopernikusz előtt is gondolták, a Föld a világ közepe. Az évezredváltozásokat apokaliptikus látomások kísérik, melyek ezúttal, korunknak megfelelően, technikai jellegűek. A Halak korszaka asztrológiai értelemben lezárult kérdés: be tudta-e teljesíteni küldetését a Golgota?” Hallatlanul fontos kérdés! Nem is tudom, van-e fontosabb a keresztény világban. De volna-e bátor megfelelni rá valaki anélkül, hogy sértené, ami két évezrede szent és sérthetetlen. Sacrosanctus. Ennek a szónak már nincs meg az az ereje, mint volt száz évvel ezelőtt. A kereszténység állásai a huszadik században meggyengültek. Jünger kérdésére ezért is adhat jobb választ egy indifferens sintoista pap. Egy filmben láttam beszélni a japán társadalom átalakulásáról. Arról, hogy egykoron a költők, a filozófusok alkották a legfelső osztályt. Utánuk az iparosok, a kézművesek következtek, majd a földművesek, míg a piramis aljára a kereskedők kerültek. Mára ez megfordult, állítja a pap. A kereskedők és a pénzváltók kerültek felülre, a költők, a filozófusok pedig alulra. Hadd tegyem hozzá, így történt a keresztény világban is. És ez a fejére állított piramis befolyásolja Jézus szenvedésének és áldozatának megítélését. A maga korában a názáretit igehirdető vándorfilozófusnak tartották. Tanaiért feszítették meg, és bár feltámadott, a tanokat ma már oly mértékben figyelmen kívül hagyják, hogy golgotáját a világ mostani állapota szerint sokan gondolják hiábavalónak. Egy új Szent Pál kellene, s akkor talán helyreállna a régi kapcsolat ég és föld között. Ha ez elmarad, akkor a „keresztény” világnak nem csupán templomai számítanak majd műemléknek a maradék hívek is. SZEREMYI GÁBOR RAJZA 37 lapr .Nemzet Magazin 2012. december 29., szombat ANYANYELVÜNK M alacsult B a I. Á 7. S G £ 7. A viccek lehetőséget kínálnak kommunikációs-nyelvi jelenségek bemutatására és megmagyarázására. Lássunk tehát néhány ven- Jedéglői esetet! Az idő problémája, a várakozás érthető módon rögtön felbukkan a viccekben. A pincér az idős vendéghez fordul. - Ennél az asztalnál, amikor megrendelték az ételt, egy öregember ült egy kisfiúval. Nem tudja, hová lettek? - Az öregember meghalt, a kisfiú meg én vagyok... A félreértés megszokott dolog, élünk vele tudatosan is. A következő esetben lehet, hogy csak gyors észjárásról van szó, amely esetleg a menekülés záloga is lehet. - Ej, hát milyen pincér maga? - bosszankodik a vendéglős. - Már megint eltört egy pezsgőspoharat. Remélem, ez volt az utolsó! - Nem, főnök, még van belőle három. Félreértés után egyértelmű tudatos félremagyarázás. Leül a vendég az asztalhoz. Odamegy a pincér, és azt mondja: - Elnézést, uram, de ez az asztal foglalt! - Akkor vigye el, és hozzon egy másikat! - válaszol nyugodtan a vendég. A kommunikáció állandó hadművelete a célzás. Azért alkalmazzuk, mert valamit nem akarunk néven nevezni, kimondani. Most egy viccbeli példa következik. Nem is célzás, találat: - Mondja, pincér, mit keres az asztal alatt? - kérdi fizetés után a vendég az étteremben. - Nézem, hogy nem pottyant-e oda a borravaló! Sok tréfa forrása a célzás. Például a pincér kiviszi a megrendelt sört. A vendég ránéz a korsóra, túl soknak találja a habot, és megszólal: - Főúr kérem, én nem borotválkozni, hanem inni akarok! Még mindig célzás. A vendég hangsúlyozza, hogy nagyon fáradt, ezért erős kávét kér. A pincér kiviszi, majd azt látja, hogy a vendég megkóstolja, és kiönti az asztalra. - De uram, miért öntötte ki a kávét? - Dehogy öntöttem ki. Ez a kávé olyan gyenge volt, hogy magától eldőlt. Egy-egy véletlen elszólás sokszor mindent tönkretehet. Ezért született meg a jó tanács: számolj el háromig, míg szóra nyitod a szádat. Most a pincér mond valamit, amit nem kellene. Az étteremben három vendég teát rendel. Az egyik a pincér után kiált: - Az én teámat feltétlenül tiszta pohárban hozza! Visszajön a pincér a teákkal: - Melyikük kérte tiszta pohárban? Persze az is lehet, hogy nem elszólás, hanem verbális hadművelet, de ne várjuk meg a végét, mert hátha nekünk kell meginni a forró teát. A következő viccben a malacsült malacsültnek olvasandó, nem pedig „malacsültnek” (cs-vel), amit pedig a magyar helyesírás lehetővé tesz. A vicc persze nem a malacsült kiejtésén alapul, hanem újabb félreértésen. A ki nem tett birtokos jelzőt érti félre a pincér. Az étteremben a pincértanuló egy egész malacsültet szolgál fel a vendégnek. A főpincér figyeli, és nincs vele megelégedve. Legközelebb, ha ilyen ételt tálal, legyen szíves a fülébe egy kis petrezselymet tenni, a szájába pedig citromkarikát. A farkára külön kössön egy aranyszalagot. Megértette? - Hogyne, uram! De nem leszek úgy röhejes? Ügyelni kell a nyelvi illemre. Ha nem illő módon szólítanak meg valakit, apró jelzésekkel utalhat a nem megfelelő hangnemre. Mint most a pincér. Zajos, másokat megbotránkoztatóan viselkedő társaság szórakozik egy étteremben. Egyszer csak egyikük odakiált a pincérnek: - Hé, pincér, hol van itt a klotyó? - Menjen csak előre, aztán forduljon jobbra, ott talál egy ajtót, arra ki van írva, hogy „urak”. De ne törődjön vele, lépjen csak be nyugodtan! Gyakran megkérdezik a nyelvészt, helyesek-e az olyan szóösszetételek, hogy sétálóutca, bébikonzerv. A következő viccet azoknak ajánljuk, akik szerint a sétálóutca nem sétál. Vendég a pincérhez: - Kérem, ebben a tyúkhúslevesben nincs hús! - Na és! A halászlében sincs halász! - mondja a pincér. Nagyon vigyázni kell a számunkra nem ismerős nevekkel! Udvarlás előtt javasolható egy kis olasz nyelvlecke, nehogy leégjünk. A fiatalember imponálni akar a választottjának, ezért divatos olasz étterembe viszi vacsorázni. Miután megisznak egy palack bort, a fiú az étlap után nyúl. - Kérünk két Giuseppe Spomdaluccit - mondja a pincérnek. - Sajnálom, uram, de az a tulajdonos! - feleli a pincér.