Magyar Nemzet, 2012. december (75. évfolyam, 328-356. szám)

2012-12-29 / 354. szám

36Magyar Nemzet­i Magazin 2012. december 29., szombat Bilicsi Tivadar lányai a gyermekkorról, egy álomról és az unokákról Vagy én, vagy a ló! A Bilicsi család 2001-ben neves színművész felmenőjük tiszteletére díjat alapított, amelyet azóta évenként adnak át. Ebben az esztendőben Kútvölgyi Erzsébet vehette át az elismerést. A nemrégiben lezajlott esemény jó alkalom arra, hogy Bilicsi Tivadar emlékét idézzük három lánya, Katalin, Erzsébet és Éva segítségével. Birő András____________________________ lexikonok többféleképpen írják Bilicsi |s­: Tivadar eredeti nevét: hol Graváts­­nak, hol Grawatschnak titulálva, de ■;i találkoztam néhány ajánló sorban : ']■ Krawatschcsal is. Melyik volt az zs? Katalin: Összegyűjtöttem­­ az apuról írott újságcikkeket 1919-től kezdődően, és ki- ■ , derült, hogy huszon­nyolcféleképpen jelent meg a neve. S amikor aztán Bi­licsi lett, akkor is y-nal vagy ts-sel, máskor meg cs-vel jelölték egy ideig. Volt egy öltöztetője, aki beleírta az inggallérjaiba nevének kezdőbetűit, és mutatta is neki a P. D.-t. „Ez meg mi?” - kérdezte apu. Az öltöztető egy kicsit svábosan beszélt: „Hát, Pilicsi Divadar.” - Hogyan lett végül Bilicsi­ Katalin. Már Miskolcon játszott, és egyre nagyobb szerepeket kapott, amikor Sebestyén Géza igazgató kö­zölte vele, hogy a Grawatsch nehezen kiejthető név, gondolkozni kellene egy másikon. A beszélgetés során kiderült, hogy a család a morvaországi Bilics községé­ből került át Magyarországra. „Vedd tudomásul - mondta Sebestyén hogy mától kezdve Bilicsi Tivadar a neved!” És utasította a titkárságot, hogy a Grawatsch név helyett a Bilicsi kerüljön a színlapokra. - Mit tudhatunk a Grawatsch családról? Éva: Apu édesapjának papírkereskedése volt, édes­anyja énektanárnői diplomát szerzett. Férjével való megismerkedése után mondott le a színészetről, pedig gyönyörű énekhangja volt. Abban az időben azonban divat volt műkedvelő előadásokat rendezni, és ezeken Szeri (Szerafina) nagymama és Tivadar nagypapa is fel­lépett. Erzsébet: Apuban is benne volt a vágy gyerekkorá­tól kezdve, hogy szerepeljen. Sokat kísérte otthon az édesanyja zongorán, ő pedig saját szórakoztatására énekelt. Később színdarabot írtak a nővérével, amit elő is adtak a budai Medve utcai iskola tanulóinak örömé­re. Visszaemlékezéseiben írja, hogy borzasztó nevetős gyerek volt, a legkisebb furcsaságokon is úgy tudott rö­högni, hogy a nevetés visszafojtásától majdnem meg­fulladt. Remek utánzóképességgel rendelkezett. Hege­dült is sokáig. - Ismeretes, hogy kardalosként a Feld-féle Buda­pesti Színházban kezdte, de statisztált az Operában is. Több vidéki és pesti színházban játszott, de igazi ott­hona évek múltán a Vígszínház lett. Sokat foglalkozta­tott, népszerű színész volt. Milyen volt gyereknek lenni mellette? Erzsébet: Ünnepnek számított, ha nem játszott apu, és este otthon maradt velünk. Ilyenkor például a Cyra­­nóból olvasott fel. Személyes emlékem, hogy lefekvés után addig nem tudtam elaludni, amíg meg nem csör­­rent a kulcs a zárban. Ez megnyugtatott, és a következő pillanatban már aludtam is. Katalin: Én bízom abban, hogy magam is szimpá­tiát váltok ki az emberekből, de ha kimondom Bilicsi Tivadar nevét, mindenki mosolyog. Ez a szeretet kisu­gárzik felénk is, ami hihetetlen érzés! Éva: Az operaház zenekara Saarbrückenben ven­dégszerepelt, ahol Réka lányom tanul. Ő tolmácsolt a vendégeknek. Amikor kiderült, hogy a nagypapája Bili­csi Tivadar volt, kitüntető kedvességgel vették körül. „Mindig tudtam, hogy pópika közszeretetnek örven­dett - mondta Réka -, de hogy ebből még én is kapok, ez különleges ajándék.”­­ Azt írták róla, hogy minden műfajban maradandót alkotott: színészként (színpadon és filmben), komikus­ként, táncosként, énekesként. Hozzá kell tenni, hogy em­berként és családapaként is. Katalin: Nem ment soha a sor elejére. Szégyellte, ha az orvos hamarabb behívta, mint hogy sorra került vol­na. Szinte bocsánatot kért azoktól, akik elé helyezte a doktor. Apropó, A doktor úr. Apu egyik orvos barátja A doktor úr című darab szünetében gratulált anyunak, hogy Tivadar milyen fantasztikus. Mindegyik szerepé­ben látta: A néma leventében, Az esőcsinálóban, a Li­liomban és a többiben. „Na és A doktor úr? „Köszönöm szépen, én is jól vagyok!” - kapta a választ.­­ Thomas Mann legnagyobb lánya, Erika jegyzi meg visszaemlékezéseiben, hogy az első világégés alatt édes­apjuk mézet és diót talált a házban, amit kedvenc gyer­mekének, azaz neki adott. A testvérek nehezményezték ezt a gesztust, mire Mann így válaszolt: „Tudomásul kell venni, hogy az élet igazságtalan.’’Bilicsi Tivadar éreztet­te-e, hogy egyik vagy másik lányát jobban szereti? Volt-e féltékenység önök között? Katalin: Féltékenység nem volt közöttünk, de érez­tem, hogy Böbével [Erzsébettel] talán jobban megértet­ték egymást... Pedig Mari készült komolyan színész­nőnek. Éva: A színház iránti szeretete miatt Böbével talált közös hangot. Féltékenység azonban valóban nem volt. Erzsébet: Gyerekkoromban magam is színésznő szerettem volna lenni, és megesett, hogy apu kérte, vég­szavazzak neki. Teljesen beleéltem magam a figurába, aminek az lett a következménye, hogy apu egy idő után megjegyezte: „Bébikém, nem kell, hogy játsszál, csak végszavazzál!”­­ Édesapjuk reménykedett abban, hogy valamelyi­kük színésznő lesz? Katalin: Mari végül az lett, de nem hiszem, hogy apu reménykedett ebben. Éva: Egyszer viszont azt álmodta, hogy mind a né­gyen gyönyörű estélyi ruhában négy zongora mellett a színpadon ülünk, és Chopint játsszunk. Aztán ő is be­vonul, és elkezd énekelni. Mi felállunk, és vele együtt énekelünk. De ez csak egy álom volt... Katalin: Hozzátette azonban, hogy nagyon el tudta volna képzelni... Katalin: A felmenőink között többen is nagysze­rűen tudtak énekelni, apuról nem is beszélve, mi meg mind a négyen botfülűek voltunk. Böbe rengeteg ze­nei műsort készített a televízióban, és kifinomult a hallása... Erzsébet: De dalestet én sem vállaltam. Még mint gyereknek mondta apu: „Bébikém, ha miattam éne­kelsz, nyugodtan abbahagyhatod!”­­ Negyedik lánytestvérükről, az 51 éves korában, 1994-ben elhunyt Máriáról milyen emléket őriznek? Erzsébet: Nála elégedettebb embert nem ismertem az életben. Mindennek örült, mindenért hálás volt, jól­lehet nem úgy sikerült a színészi pályája, ahogy ő maga vagy mi elképzeltük. Gyönyörű szép volt, de hogy mennyire tehetséges, ez nem derült ki. Apu próbált ne­ki segíteni, nemegyszer együtt mentek vendégszerepel­ni, még Amerikába is. Azt hittük, nagyobb pályát tud majd befutni, de nem sikerült neki. A gyerekei születé­se után a férje meghalt, és ekkor nehéz korszak köszön­tött be az életében. De úgy tudott elbúcsúzni az élettől, hogy gyönyörűnek találta. - Mikor látták az édesapjukat elkeseredettnek? Katalin: Amikor disszidálni akartunk. Csakhogy el­kaptak bennünket a határon 1957. január 13-án. Az egész családot. Négyünket meg aput és anyut. Mari ti­zenhárom éves volt, én tizenkettő, Böbe tíz, Éva nyolc. Egy megszervezett csoport tagjai voltunk. Győrben azonban lekapcsolták a mozdonyt, mi pedig elbújtunk benne a határig. Onnan a csoport gyalog indult tovább. A megbeszélés szerint ha fehér rakétát lőnek fel, szabad a pálya, és akkor mehetünk. De pár másodpercre rá a piros rakétát is fellőtték, és már jöttek is értünk. - Mi váltotta ki az elkeseredést? Katalin: Sok megaláztatás érte a színházban, elvet­ték még az öltözőjét is. Ezzel betelt a pohár. Emlékeim szerint a hátizsákjában csak kották voltak. Két-három napig tartottak minket fogva, de jó sokan voltunk a cel­lában. A hazaérkezés után Hont Ferenc, a színháztudo­mányi intézet igazgatója és idősebb Magyar Bálint, a Vígszínház (akkor Magyar Néphadsereg Színháza) igazgatója is kiállt apu mellett. Még a személyijét is ki­cserélték, hogy ne priusszal folytassa az életét. - Nem gondoltak arra, hogy a sors rendeltetése volt, ami történt? Erzsébet: De igen. Az egyik őr megkérdezte, ki az, aki megesküszik, hogy nem próbálkozik újra határátlé­péssel. Az egyetlen ember apu volt. Ma is magamnál hordom azt a fényképet, amelyet Győrben készítettek a letartóztatás után rólunk. Nem tudom megmondani, hogy miért van nálam. Talán azért, mert együtt va­gyunk. .. Mélyen, igazán hívő ember volt apu, rendsze­resen járt vasárnap misére. Egész lényéből szeretet áradt, ami még a zsugapartikban is megmutatkozott. Színházról esett szó. Valamelyikük azt mondta: „Hú, hát az az ember kibírhatatlan!” Apu megjegyezte: „Nem kibírhatatlan, mert amikor ebben és ebben a da­rabban játszott, nagyon jó volt.” Mindig mindenkihez talált dicsérő jelzőket. Feleki Kamill megjegyezte: „Te hallgass! Te vagy itt a plébános!”­­ Gyurkovics Tibor mondta Bilicsi Tivadarról: „Nem sztár volt­­ rokon. Művészetének is ez volt a titka: csalá­dot varázsolt maga köré. ’’ Mégis melyik volt az a szerep, amelyik a legközelebb állt a szívéhez? Erzsébet: Sok volt. A szabin nők elrablásában ő ját­szotta a ripacs színigazgatót, Rettegi Fridolint. Ezt na­gyon szerette, és ebben minden fiatalkori élményét fel tudta használni. Nagy ajándék volt Az öreg hölgy láto­gatásának egyik kulcsfigurája, 111 is. Ebben a drámában Sulyok Máriával játszott együtt, aki kollégája volt már Miskolcon. Éva: Többek szerint méltatlan volt hozzá a Csinn- Bumm Cirkusz Bruhaha Kelemenje, de apu nagyon szerette ezt a figurát. A gyerekkori élményeiből formál­ta meg, innen eredt a szerep pöszesége is. Erzsébet: Jut eszembe: egyszer felkérték a cirkusz­ban Felekit, Rátonyit és aput egy közös számra, ők vol­tak a Három Bubenyik. Úgy vezették be őket a porond­ra, hogy hárman ültek egyetlen lovon. Persze feszeng­tek. Kamillka meg is jegyezte: „Bili, tudsz te fessen es­ni?” Anyu is megnézte a számot, és kijelentette: „Bili, vagy én, vagy a ló! Válassz!” - Az önök élete hogyan alakult? Katalin: Kozmetikusnak tanultam, és elég gyorsan férjhez mentem. Három lányom született. Amikor már nagyobbak voltak, egy utazási irodánál kaptam mun­kát, és rengeteget utaztam. Mindig szerettem rajzolni, és a mai napig festegetek, megálmodtam egy technikát sebkötöző gőzre. Nemrégiben V. Majzik Mária szob­rászművész segítségével egy pátyi kiállításon is bemu­tatkoztam. Erzsébet: Meg írogat is. A képek mellett rövid törté­netek is olvashatók voltak... Én harmincöt évet lehúz­tam a televíziónál. Végigjártam a grádics összes fokát, amíg szerkesztő, illetve rendező lettem. Sok izgalmas műsort készítettem, de aputól örököltem a drukkot. Egyik kedvencem volt a Feleki Kamill és vendégei című húszrészes sorozat. Nem is a sorozat, hanem a hozzá fűződő emlékek. Népszerű színész kollégáiról mesélt. Emlékszem, az egyik felvétel után épphogy hazaértem, már szólt a telefon. „Halló, itt Kamillka beszél. Tudod, mit csinálok?” „Mit csinálsz, Kamillka?” „Tanulom azt a szöveget, amit ma felvettünk, és megpróbálom úgy el­mondani, ahogy kellett volna.” Éva: Én mindig azt mondom, hogy ha az életemet moziban látnám, kimennék, mert olyan unalmas. Meg­ismerkedtem a férjemmel, megszülettek a gyerekeim, és 49 éve Svájcban élek.­­ És az utódok? Éva: Két gyermekem van, de unokám még nincs. Erzsébet: Se férj, se gyerek... Katalin: Három lányom volt, az egyik 14 éves korá­ban meghalt. Négy unokám van. Marinak is két gyer­meke és két unokája született. - Hogyan fogadta az édesapjuk az unokákat? Katalin: Irtó vidáman, mert a négy lánya után az el­ső, a második, a harmadik és a negyedik unoka is lány lett, aztán végre két fiú is született. - Bilicsi Tivadar népszerűsége semmit sem kapott 1981-ben bekövetkezett halála óta, és a nevével fémjel­zett díj méltó az emlékéhez. Erzsébet: Vannak olyan jelenetek, amelyeket már százötvenszer láttam, és ugyanúgy tudok nevetni száz­­ötvenegyedszer is, mintha először látnám. Katalin: Én minden évben egyszer megnézem a Hárman a padon című darabot felvételről. Bulla, Páger és apu játszott benne. A végén minden alkalommal sí­rok. Számomra döbbenetes, hogy így meg tud rázni ma is. Éva: Boldogság nekünk, hogy az unokák büszkék pópikára, és őrzik azt a hangulatot, amelyet kicsi ko­rukban varázsolt köréjük. Egy régi felvétel. Balról Erzsi, Éva, az édesapa, Kati és Mari FOTÓ: ÍBERSING ANDRÁS Családi találkozó napjainkban a Hadik kávéházban. Balról Éva, Erzsébet és Katalin

Next