Magyar Nemzet, 2013. április (76. évfolyam, 89-117. szám)
2013-04-20 / 107. szám
Párizstól Pandzsábig Útirajzok a Justh-hagyatékból B Ludwig______________________________________ „Mindig eszembe jutnak egy angol örök utazó barátom szavai: - A jövő nyarat Izlandban töltöm, és valóban, már a legfőbb ideje, hogy megtegyem! - Ugyan mi érdekli ott annyira, hogy három hónapot tölt ott, hisz ez idő elteltéig oda van láncolva a fagyos szigethez, miután hajó csak minden harmadik hónapban köt ki Reykjavík partjain, s három hónapot hírek nélkül, tökéletesen egyedül, elhagyatva kell töltenie? - Önmagamat akarom újabb világításban látni, azért megyek, ha e három hónap elteltével fel nem akasztom magam, mint bölcs jövök vissza Európába.” Ez a párbeszéd valamikor az 1880-as években hangozhatott el, biztos nem ilyen idegenül. Aki lejegyezte, és akinek az írott hagyatékában az utókorra maradt, úgy hívták: Justh Zsigmond. Nem sokan vannak manapság, százhúsz évvel azután, hogy meghalt, akiknek ismerősen csengene a neve. Élt egy Justh Gyula nevű politikus is abban az időben, az ő neve sokkal ismertebb volt és maradt, ámde ő népszerű közszereplő, liberális képviselő, a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke volt. Nem pedig szépíró Jókai Mór és Mikszáth regnálása idején. Justh Zsigmond ősi nemesi család sarjaként született százötven esztendeje, 1863-ban. Fiatalon Párizsba került, ott „fertőződött meg” az irodalommal. „A legjobb társaságok kedvence volt, több regény hőse, a francia életet oly jól ismerte, mint azóta senki minálunk. Idehaza érdekes kísérleteket tett az irodalmi nívó emelésére és európaisítására: legfőbb terve egy irodalmi szalon megszervezése volt, ahol az arisztokrácia és az irodalom közt helyreállna a kapcsolat, melyet a negyvenes évek demokrata szelleme elvágott” - írta róla Szerb Antal, aki előkelő műkedvelőnek (pontosan: dilettánsnak) titulálta. Pályájának, életművének legavatottabb ismerője, Dede Franciska irodalomtörténész szalonembernek, irodalmi dendinek nevezte Jushtot; finom női lélekre vall, hogy kiemelte a porleptelomtárból a valódi irodalmi értékeket is alkotó, új utakat kereső, szociálisan érzékeny és igazán szerethető embert. Harmincegy évet élt Justh Zsigmond, talán a mondén világ fertőzte meg a tüdejét is. Mi ennek köszönhetjük, hogy élete utolsó esztendeit utazásra fordította. Eleinte csak a teleket töltötte a gyógyító klímájú Földközi-tengernél, majd elszánt és roppant intenzív világjárásra indult, mint aki tudja, mennyire futja a számára kiszabott időből. Unalomig ismerte már a világ akkori fővárosát, új helyekre, más emberek közé, egzotikus környezetbe, másféle társaságra és társadalmi ismeretekre vágyott. 1888-89-ben Egyiptomba, Görögországba és Törökországba utazott, 1890-91-ben Olaszország, Tunézia, Marokkó, Algéria és Spanyolország volt az úti célja, 1892-93-ban eljutott a távoli Indiába. Úti élményeiről nem szokásos naplót vezetett, az epizódokat, érdekes találkozásokat levelekben, újságtudósítások, tárcák, novellák formájában írta meg, s afféle kis esszéket készített a megfigyeléseiről, gondolatairól. Mindezek páratlanul érdekes és értékes forrásai egy magyar szemmel látott, múlttá lett világnak. Felkeresett minden híres régiséget, épületet, történelmi emlékhelyet, ellátogatott a szent városokba, de mindinkább a piac, a bazár és a kávéház érdekelte a lüktető mindennapi életével, a különös és különböző emberekkel és viselkedésükkel. A Dede Franciska által szerkesztett könyv a legfontosabb darabok közé kívánkozik a történelmi útirajzok polcán: Justh húsz írása mellé értékes tanulmányt, ritka alapos jegyzettárat, személy-, tárgy- és helynévmutatót, irodalomjegyzéket, bibliográfiát és régi fényképeket is kapunk. (Justh Zsigmond: Az utazás filozófiája. Kortárs Kiadó, Budapest, 2013. Ára: 2750 forint) Justh Zsigmond :Jötttartás filozófiája |Margittai Gábor______________________________ Sosem felejtem el azt a döbbenetet, amely nyugati néptáncfesztiválok színpadain uralkodott el rajtunk, egyetemista néptáncosokon, miközben sorunkra várva végignéztük Európa fejlettebbik felének produkcióit. De ugyanúgy meghökkent a mindenkori közönség is, lett légyen az nagyvárosi érdeklődő vagy évszázados hagyományokat őrző, zsákfalusi parasztember, amikor a magyarok színpadra léptek, és gondosan kisuvikszolt csizmájukkal, forróbb napokon akár mezítláb is szétverték a világot jelentő deszkákat. Nem sovinizmusból, inkább esztétikai természetű unalomból táplálkozott ez a csodálkozás, amint - isten bocsássa meg - végigkínlódtak mondjuk a németalföldi, bajor vagy a franciaországi tájegységek rendkívül udvarias, polgárian mértékletes és jól megszabott keretek között zajló táncait. Amelyeknek annyi közük volt a hajdani paraszti kultúrához, mint textilgyárnak a szövőszékhez. Majd a sok csillogóvillogó jelmez közül kibontakozott a mi fekete-pirosunk meg fekete-kékünk, és jártuk az erdélyi Szék sűrű tempóját, lassúját és csárdását, aztán talpig fehérben, derekunkon széles övvel ropogtattuk a havaslakó gyimesi csángókét, végül, talán magunk számára is, bebizonyítottuk, hogy a kalotaszegi legényes valóban a világ egyik - ha nem a - legösszetettebb, legvirtuózabb tánca. S legalább annyira szól az egyén harci képességeiről, mint a közösség hagyományteremtő és -védelmező erejéről. „Ha Európa kíváncsi a múltjára, hozzánk kell fordulnia - idézi Sebő Ferencet legújabb könyvében Jávorszky Béla Szilárd. - A cselédek a maguk divatjamúltságával olyan műveltség darabjait őrizték meg, amely valamikor itt, a Kárpát-medencében egyetemesen mindenkié volt.” Meg olyanét is, tesszük hozzá mi, amely megfellebbezhetetlenül hordozza a magyarság identitását, alkotó- és díszítőösztönét, népi karakterét (legyen ez a fogalom manapság bármilyen retrográd is sokak számára) egyszóval azt a múltat és hagyományrendet, amelynek ősforrását valószínűleg soha nem fogjuk megtalálni, akárhol keressük is. Belegabalyodva saját műveltségünkkel szemben táplált előítéleteinkbe („a népi táncos ugrabugra vérciki, csak tarisznyás hülyéknek való”) nem is sejtjük, mekkora a tétje táncaink, tánczenéink megőrzésének. Jávorszky könyvének hősei, a táncházmozgalmat éppen döbbenetével megalapozó Martin György, a Sebő Halmos-duó, Jánosi András, Novák Ferenc, Korniss Péter, Sebestyén Márta, Tímár Sándor és még nagyon sokan mások nem csupán az erdélyi falvakban akkoriban még hús-vér tánckultúrára csodálkoztak rá, hanem városi fiatalként arra is, hogy a több száz vagy ezer éves hagyomány újraéleszthető, ezáltal fenntartható urbánus körülmények között is. Sőt, ha úgy tetszik, ez továbbélésének egyetlen esélye. Az ENSZ nem véletlenül vette föl 2011-ben az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára a magyar táncházmódszert mint a szellemi örökség átörökítésének világszerte elismert és gyakorolt magyar modelljét... Jávorszky Béla Szilárd könyve ennek a rácsodálkozásnak a története. A bartóki gondolat megvalósításáé: „Akkor lehet csak igazán intenzív a parasztzene hatása valakire, ha az illető a parasztzenét ott, a helyszínen, a parasztokkal közösségben átélhette. Más szóval: szerintem nem elegendő, ha csak múzeumokban elraktározott parasztzenével foglalkozunk.” Táncházkrónika ez a javából a dalokat fonográfhengerekre rögzítő, olykor az elvadult parasztoktól verést is kockáztató Vikár Bélától a hetvenes évek forradalmán át a mozgalom átalakulásáig, a világzenéig és napjaink fölszállott a pávás televíziós vetélkedőjéig. S Jávorszky a maga tárgyilagos, mégis élvezetesen könnyed stílusában megírt könyvével maga is úttörő, ilyen átfogó, enciklopédikus igényű, a nagyközönségnek szóló, szociografikusan elemző, a táncházkultúra iránt elkötelezett, ugyanakkor finom kritikát is megengedő munka még nem született. Az ember legszívesebben egy szuszra olvasná ki: sodorja magával az első táncház megszületésének regényes története, amely nem volt más, mint rendkívüli tehetségek véletlenszerű (sorsszerű?) találkozásainak sorozata a hatvanas-hetvenes években. Novák Ferenc, „Tata” 1958-ban Martin György tanácsára Székre utazik, ahol megrökönyödve tapasztalja, hogy egy húsz négyzetméteres, fűtetlen, petróleumlámpával úgyahogy megvilágított szobában húsz-huszonöt népviseletbe öltözött pár járja a rendet. Amikor Korniss Péter egy évtizeddel később ezt az eltűnő világot megörökíti fotóin, itthon azt hiszik, a Magyar Állami Népi Együttes színházi előadását fényképezte. Csak amikor előhúzza a széki iskolában készített fotókat, amelyeken bő szoknyás lányok, lajbis, szalmakalapos fiúk szerepelnek, akkor esik le az álluk a kétkedőknek. A Bihari együttes táncosai 1971 karácsonyát Széken töltik, és az őket ért „elementáris élmények hatására” eldöntik, a hazai vezető táncegyüttesekkel közösen hasonló összejövetelt szerveznek, mint amit Kali néni táncházában megéltek. Így lett 1972. május 6. a magyar táncházmozgalom nullpontja és annak a forradalomnak a kezdete, amely igyekezett megszabadítani a színpadi néptáncot a hagyománygyilkos mojszejevi stílustól (mely sajnos azonban olyan mélyen épült a zsigerekbe, hogy ma is találkozni vele). Mi több: belső viták és ellentmondások leküzdésével elérte azt, hogy tömegszórakozási „eszközzé” váljék. Százezrek függőségévé. Lépésről lépésre, lábról lábra aggályos pontossággal utánzott-örökített tánc vagy dramatizált művészi feldolgozások? Szakmai közösség vagy a széles tömegeknek átadott-visszaadott kultúra? Mojszejev vagy Martin György? Kocsmázás vagy ismeretterjesztés? Bár számtalan kérdésben ma is megoszlik ez a jó negyvenesztendős és egyre növekvő közösség, és bár a belterjesség és a lomhaság az egyik legnagyobb betegsége, Jávorszky Béla Szilárd könyve is arról tanúskodik, hogy ez a világ egyik legizgalmasabb népi urbánus kultúrája, amely a falu művészetét a városiak közkincsévé tette - majd sok helyütt visszatanította magának a felejtésre ítélt falunak is. Amint tette azt többek között Sára Ferenc Gyimesben. És hogy itt valóban nem számít sem származás, sem társadalmi státus, ahogy a mi kis szegedi csoportunkban, a Bálint Sándor néprajzkutatóról elnevezett együttesben helyi patrícius és „gyüttment” éhenkórász, gyerekorvos és kardiológus, ügyvéd és matematikus, mozdonyvezető és bölcsész, művészeti szakközépiskolás és számítástechnikus ugyanolyan megbabonázva vetette bele magát a néptáncba és népzenébe a kilencvenes évek elején, és forrott soha vissza nem hozható erejű és alkotókedvű közösséggé... (Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története. Kossuth Kiadó - Hagyományok Háza, Budapest, 2013. Ára: 3990 forint) Lábról lábra Jávorszky Béla Szilárd folktörténete A Muzsikás együttes a táncházmozgalom hőskorában (Kása Béla felvétele) Mafar Nenze! Magazin 2013. április 20., szombat Felfüggesztett börtön Bálint Sándor, a tántoríthatatlan B P K T H O__________________________________________________ Ortutay Gyula néhány évvel ezelőtt megjelent naplójában gúnyos hangon, majdhogynem tehetségtelen, hasznavehetetlen emberként említi Bálint Sándort. A nála hat évvel idősebb, 1904-ben született, szegedi gyökerű, mélyen katolikus Bálintot nyolcadikos gimnazistaként, közvetlenül az érettségi előtt ismerte meg a későbbi társutas politikus, a szintén etnográfus Ortutay. Sétáikon lelkesen hallgatta, hatására fordult hivatása irányába. Kapcsolatuk a negyvenes évek elejéig zavartalannak tűnt, ám útjaik szakmai és politikai okokból elváltak. A közéletben csak Tutusként emlegetett, titkos kommunistává lett, hivatalosan a független kisgazdapárt színeiben politizáló vallás- és közoktatásügyi miniszter tevékenysége mintha egész életében tagadása lett volna riválisa művének: kezdeményezője volt az egyházi iskolák államosításának, s lelkes támogatója a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra kiépítésének. A később a Hazafias Népfront főtitkáraként és a pesti egyetem rektoraként is dolgozó Ortutay elaprózta, feleslegesen politikai-közéleti ügyekre áldozta tehetségét. Számos kiváló kötete mellett a naplójában említett „nagy művet” sohasem írta meg. A szakmai féltékenység - talán ezért is - elsősorban a társutas politikust jellemezte. Nem véletlenül lehetett Bálint Sándornak az a véleménye, hogy pályatársa „betegesen hiú ember, de az még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy kézirataimból plagizált. Amikor megjelent nyomtatásban, a forrás nem volt megjelölve.” Bálint következetesen ragaszkodott kereszténydemokrata felfogásához, 1947-ben képviselővé is választották a Demokrata Néppárt színeiben. Az ötvenes években „katedraengedélyét” megvonták, 1965-ben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. (Az ehhez kapcsolódó iratokat, jelentéseket 2002-ben a III/III-as történelmi olvasókönyv második kötetében Kahler Frigyes hozta nyilvánosságra.) „Tántoríthatatlan klerikalizmusa” miatt is üldözték. Szeged és környéke mellett főként a hazai népi, azon belül is a katolikus népi vallásosságot kutatta; tevékenységének eredményei vitathatatlanok, megkerülhetetlenek. Az elemzőmunka mellett múlhatatlan érdeme a leletmentés s az így átörökített értékes néprajzi anyag rendszerezése. Életében mintegy 15-20 munkája jelent meg, nem egy vihart kavart, mint például az Orosz István jászladányi búcsúvezetőhöz, énekszerzőhöz és ponyvakiadóhoz kapcsolódó Egy magyar szent ember. A néprajztudós - akinek boldoggá avatási pere most folyik Rómában - legrangosabb hazai kutatója Csapody Miklós, akinek korábban két kötete is megjelent Bálintról, az egyik a most napvilágot látott előzményének tekinthető, a másik a professzorral folytatott beszélgetéseinek gyűjteménye. Az új, néhány tárgyi tévedésével együtt is alapos munka az eddigi legmélyebb életrajza a nagy tudósnak és hitvallónak. (Csapody Miklós: Bálint Sándor [1904-1980]. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013. Ára: 3750 forint) A tudós Bálint Sándor, a legszegedibb szegedi 1975-ben