Magyar Nemzet, 2014. október (77. évfolyam, 268-297. szám)

2014-10-04 / 271. szám

24 2014 Ki fizeti a lakbért az Életveszélyes hokiütők Folytatás a 21. oldalról Úgy tűnik, az elmúlt öt év világszerte kezelhetetlenné váló szélsőséges időjárási jelenségei gerjesztették azt a társadalmi nyomást, amelynek engedve a vezető országok államfői most sokkal egyértelműbben kötelezték el magukat az éghajlatváltozás elleni harc mellett. „Amerikában az előző évtized a valaha mért legmelegebb volt. A keleti parton Miamit áradások veszélyeztetik, nyugaton az erdőtüzek idénye ma már az egész évre kiterjed - mondta el Barack Obama amerikai elnök. - A szárazföld belsejében a farmoknak nemzedékek óta nem tapasztalt aszállyal kell szembenézniük, e nagyszerű város [New York] jó része pedig egy hurrikán miatt került víz alá, és borult rá sötétség. Más nemzetek még ennél is sokkal rosszabb helyzetben vannak.” Még nagyobb feltűnést keltett a klíma ügyében eddig még Amerikánál is maradibb Kína alelnökének beszéde. Csauig Kao-li kijelentette, hogy meg kell állítani az ország emberi eredetű szén-dioxid-kibocsátásának növekedését olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges. Kína üvegházgáz-termelése az elmúlt évtizedben évi tíz százalékkal emelkedett, és mára hajszálnyira lehagyta az Egyesült Államokét (India szorosan a nyomukban van, Oroszország gazdasága pedig szinte teljes egészében a kitermelt szénhidrogének exportálásán alapszik). Az alelnök így folytatta: „Kínában a szélsőséges időjárás nagy terhet ró a gazdaságra és az emberekre. Egy oldalon állunk azokkal az országokkal, amelyek az alkalmazkodás fontosságát hangsúlyozzák.” Számos résztvevő tett konkrét felajánlásokat is, így az EK 2030-ra vállalta a gázkibocsátás negyvenszázalékos csökkentését az 1990-es szinthez képest, és a tagországok 14 milliárd eurót fognak adni a legsúlyosabban érintett, EU-n kívüli államoknak. Az európai országok külön-külön is hasonló tartalmú terveket jelentettek be, Luxemburg a GDP-je egy százalékát ajánlotta fel a létrehozandó klímaalap számára (a kutatók szerint a világ minden országától ez lenne a minimum, hogy bármiben is reménykedhessünk). Az Egyesült Államok megígérte, hogy a világméretű klímaharc élére áll, és az országok együttesen több százmilliárd dollárt fognak az elkövetkező években az éghajlatváltozás ellensúlyozására és a következményeihez való alkalmazkodásra költeni. Sok más országgal ellentétben a gázkibocsátás csökkentésére vonatkozó konkrét, számszerűsített vállalást azonban Obama most sem jelentett be. India megkétszerezi a megújuló forrásokból származó energia termelését a következő évtizedben. Jelentős szavak ezek, de mielőtt túlságosan örülnénk, nem szabad elfelejteni, hogy milyen gyakorlati lépések követték a hasonló grandiózus bejelentéseket az 1992-es, korszakalkotónak tekintett riói klímakonferencia óta eltelt két évtizedben. Még a kiotói egyezmény hatása sem egyértelmű, de akkor legalább született egyezmény. Ma talán messzebb vagyunk a globális, mindenki számára kötelező érvényű megállapodástól, mint valaha. A múlt heti konferencián mindössze reményüket fejezték ki a résztvevők, hogy az évtized végére tető alá tudnak hozni újabb megállapodást. Kérdéses ugyanakkor, hogy az eddigi tettek segítettek-e bármit az éghajlatváltozás megfékezésében vagy legalább lassításában. Mindeddig az 1997-ben megkötött kiotói egyezmény az egyetlen olyan nemzetközi szerződés, amely minden aláíró nemzet számára kötelező üvegházgáz-korlátozást írt elő. Átlagosan 5,2 százalékos csökkentést vállaltak az országok 2012-ig az 1990-es szinthez képest, a gyakorlatban azonban ez jóval nagyobb önmérsékletet kívánt, hiszen egyébként jelentősen emelkedett volna a kibocsátásuk. Hogy sikeres volt-e a kiotói egyezmény, arról szinte minden szereplő, szakértő másképpen vélekedik. A legtöbb aláíró ország végeredményben csökkentette üvegházgáz-kibocsátását, hazánk például kiemelkedő, a vállalását is meghaladó mértékben. (Ebben a környezetvédelmi lépések mellett annak is szerepe volt, hogy a rendkívül légszennyező nehézipari kapacitás nagy része 1990 után leállt.) Csakhogy a kiotói vállalások tizenhét évvel ezelőtt is igen bátortalannak számítottak, hiszen már 1990-ben úgy becsülték a klímakutatók, hogy legalább hatvanszázalékos csökkentésre lenne szükség ahhoz, hogy egyáltalán lassítani lehessen a felmelegedést. Kiotó érdemét leginkább a kimaradók halványították. Az akkor még messze legnagyobb gázkibocsátó Egyesült Államok - főként a kongreszszus megosztottsága,, a hagyományosan „klímaszkeptikus” republikánusok ellenállása miatt - nem ratifikálta az egyezményt. Számos fejlődő országnak, például Kínának és Indiának pedig nem írtak elő kötelező csökkentést, hiszen 1990-ben még alig érezhetően járultak hozzá a világ üvegházgáz-termeléséhez. Azóta megváltozott a helyzet. Kilencvenhétben a kiotói szerződést aláíró államok a világ szén-dioxidjának harmadát termelték, ma már csak tizenöt százalékát. Nem csoda, hogy összességében semmivel sem csökkent, hanem jelentősen nőtt a légkör szén-dioxid-tartalma, 1997-hez képest majdnem negyven százalékkal. Ráadásul olyan ellentmondásos megítélésű fogalmak kerültek a köztudatba, mint a kvótakereskedelem, a kibocsátáskiszervezés és a klímaüzlet. A fejlett gazdaságú európai országok ahelyett, hogy iparukat korszerűsítették, visszafogták volna, gazdagságukat kihasználva szén-dioxid-kvótákat vásárolnak a szegényektől, amelyek gazdaságuk nehéz helyzete okán még a számukra megengedett mennyiségű üvegházgázt sem tudják a levegőbe eregetni. Sokak szerint ez a gyakorlat a magasztos kiotói környezetvédő célok elárulásával egyenértékű, és aprópénzre váltja bolygónk jövőjét. Emellett azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Kína sokat bírált, szélvészgyorsan növekvő kibocsátása nagyrészt abból ered, hogy a világ az ázsiai országba helyezte át ipari termelése nagy részét. Bár valóban az olcsóbb munkaerőt kínáló Kínában üzemelnek a gyárak, a termékeik mégis a nyugati világ emberének igényeit elégítik ki, így a számtalan kínai árut importáló országok impozáns kibocsátáscsökkentésről árulkodó adatai elkendőzik a valóságot. F0TŐ: EUROPRESS/AFP— ANDREAS GEBERT A WWF ötvenedik születésnapja. Már csak 1600 panda és a vadonbangónk még tartalékai felélése nélkül biztosítani tudott. Miközben a világ másik felén már országok tűnnek el az emelkedő tengerben, a fejlett ipari országok lakosságának jelentős része még mindig abban a hiszemben ringatja magát, hogy nincs semmi baj. Vagy nincs is semmiféle melegedés, vagy ha van, ahhoz nekünk, embereknek semmi közünk, azt csak a föld éghajlatának „természetes ingadozása” okozza. A felelősséghárítás és a bajok szőnyeg alá söprése az emberi természet része, de eljön az a pillanat, amikor lépni kell. A „szólaljon meg mindkét fél” elvet félreértelmező média csak ráerősít arra a tévképzetre, hogy a tudósok megosztottak a klímaváltozás Hazai klímavész Földrajzi fekvéséből következően a kontinens országai közül az éghajlatváltozás hatásai hazánkban fognak talán a legsúlyosabban érződni az elkövetkező évtizedekben (miközben a világ szén-dioxid-termelésének 0,5 százalékáért vagyunk felelősek), így amikor felmelegedésről, időjárási szélsőségekről, soha nem látott árvizekről vagy éppen szárazságról hallunk, nem szabad azt hinnünk, hogy mindezek csak a meszszi déltengerek parány szigetecskéit vagy Afrika Szahara alatti területeit érintik. E klimatikus folyamatok a magyarok életmódját is alapvetően befolyásolhatják. Erdeink kiszáradhatnak, az aszály lehetetlenné teheti hagyományos növényfajtáink termesztését, a nyári forróság, a téli dermesztő hideg és a nálunk eddig ismeretlen, ma még csak a trópusokon elterjedt járványok honfitársaink ezreit ölhetik meg. Magyarország átlaghőmérséklete a világátlagnál másfélszer gyorsabban nő. Az országra hulló csapadék mennyisége az elmúlt száz évben tizenöt százalékkal csökkent. A jövőben várhatóan folytatódik ez a trend, de ami még rosszabb, hogy a csapadék eloszlása még egyenetlenebbé válik. Tehát nyáron és ősszel (a mezőgazdasági termelés szempontjából legfontosabb időszakban) még kevesebb eső fog esni. Miközben csökken az esős napok száma, gyakoribbá válnak a szélsőségesen erős viharok, az eső nagy része egy-egy hatalmas zivatar formájában esik majd le, ez pedig több kárt csinál, mint amennyi hasznot hoz. Hatására gyorsulni fog a talajerózió, amely aláássa hazánk jelenlegi vegetációjának túlélési lehetőségeit. A változó éghajlat leginkább a legértékesebbnek tekintett, kifejezetten a magyar klímához alkalmazkodott állat- és növényfajok számára lesz végzetes. A külföldről betolakodó inváziós fajok ezzel szemben dőzsölni fognak, hiszen ők jobban elviselik a kiszámíthatatlanul változékony, de általában melegebb és szárazabb időjárást. Hamarosan eltűnnek erdeinkből a csak hazánkra jellemző növénytársulások, a tápláléknövények kiveszése pedig az elfogyasztásukra épülő állati táplálkozási hálózatokat is szétrombolja. Csökken a biológiai sokféleség, és az ország egykoron természeti értékei miatt védett tájait is uralma alá hajtja a bálványfa, a selyemkóró, a parlagfű, a kaukázusi medvetalp és társaik megítélésében, és csak lobbiérdekeknek engedelmeskedve keltenek rémhíreket. A vitaműsorokban általában egy éghajlatkutató és egy szkeptikus ül, csakhogy ez az ötven-ötven százalékos arány megtévesztő. John Oliver amerikai humorista szatirikus politikai műsorában e gyakorlatot figurázta ki, amikor a szokásos egy kutató, egy szkeptikus mellé még behívott a stúdióba 98 éghajlatváltozást elfogadó tudóst (illetve az őket alakító statisztákat), mert a valóságban a szakemberek 99 százaléka meg van győződve arról, hogy bolygónk éghajlata kifejezetten rossz irányba változik, és ezért kizárólag mi vagyunk a felelősek. A levegő üvegházhatásúgáz-tartalma és a hőmérséklet között egyértelmű az összefüggés. Ha évszázadok adatait ábrázoljuk grafikonon, mind a gázkoncentráció, mind a hőmérséklet vonala hosszú időn keresztül állandó sebességgel, enyhén emelkedik, majd az ipari forradalom táján meredek felívelésbe kezd, és a növekedés a múlt században csak tovább erősödik. A görbék mintha hokiütőt formáznának, innen általánosan elterjedt népszerű elnevezésük. Az amerikai óceán- és légkörkutató intézet adatai szerint az előző hónap volt a valaha mért legmelegebb augusztus a földön, az óceánok hőmérséklete pedig magasabb volt, mint amit bármely hónapban mértek a múltban. Különösen szomorú, hogy az előző rekordot sem évtizedekkel ezelőtt mérték, hanem csak két hónappal korábban. A felmelegedési folyamat egyre gyorsul, és a végét senki nem láthatja. Abban azonban nem egyeznek meg a szakértők, hogy van-e még bármilyen remény arra, hogy gátat vessünk a klíma megváltozásának. Az egyre inkább többségbe kerülő pesszimisták szerint máris elkéstünk, a legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk lassítani a melegedést, hogy némi időt nyerjünk a kényszerű alkalmazkodáshoz. Az adaptáció sok keserű döntést igényel majd a következő évtizedekben. Sok társadalomtudós máris az éghajlati háborúk veszélyére figyelmeztet. Az ENSZ 2007-ben a dárfúri konfliktust az első klímaváltozás kiváltotta háborúnak nevezte, hiszen az főként a Szahara terjeszkedése, a legelőterületeiket vesztett állattenyésztő törzsek vándorlása és összeütközése miatt eszkalálódott. A jövőben pedig számos hasonló következhet. Ezek pedig könnyen ellenőrizhetetlen, kontinenseket lángba borító háborúvá válhatnak. A maja civilizáció sok régész szerint azért omlott össze, mert a hosszan tartó szárazság miatt kitört lázadások aláásták a társadalom pillérjeit. A part menti, alacsonyan fekvő nagyvárosok az emelkedő vízszint miatt elnéptelenednek majd. Lakóik a kontinensek sokkal kevésbé termékeny belső területein keresnek új lakhelyet, de ott a szárazság és az időjárási szélsőségek nehezítik majd az életüket. A szerencsésebb helyzetben lévő, ezért kívánatos menedékkel kecsegtető államok az eshetőségeket végigvevő forgatókönyvek szerint először határaik lezárásával próbálkozhatnak. Az egyre csak sokasodó menekültek miatt világszerte erősödni fog az idegenellenesség. Ez pedig - önmagát erősítő ördögi körként - tovább növeli a háborúk gyakoriságát. Az elmérgesedő nemzetközi helyzetben még esélytelenebbé válik az éghajlatváltozás elleni sikeres lépésekhez életbe vágóan szükséges nemzetközi összefogás. Talán ma még van esélyünk, hogy mindezt elkerüljük. z1 Kihalt állatfajok A föld élővilága még sosem volt a maihoz fogható veszélyben - ez a Természetvédelmi Világalap (WWF) legújabb Élő bolygó jelentésének legfőbb üzenete (bár ez a megállapítás valószínűleg csak az ember megjelenése utáni időszakra igaz, ha nem vesszük figyelembe a földtörténeti múltban lejátszódott, elképzelhetetlen mértékű fajkihalást okozó kataklizmákat). A természetvédő szervezet által alkalmazott módszer még a korábban ismertnél is súlyosabbnak becsüli bolygónk gerincesfaunájának helyzetét: eszerint 1970-hez képest ma 52 százalékkal kevesebb gerinces állat él a földön (tehát nem a fajok száma csökkent a felére, hanem az egyedszám). A trópusokon a legsúlyosabb az elnéptelenedés. Míg a mérsékelt övben (amelybe hazánk is tartozik) a 44 évvel ezelőtti állatok 36 százaléka tűnt el, addig a forró égövben 56, ezen belül Latin- Amerikában 83 százalékos a pusztulás. Néhány faj, amellyel már nem találkozhatunk. Aranyvarangy: Costa Ricában egykoron gyakori volt, 1989-ben látták utoljára. kínai folyami delfin: a Jangce folyóban élt a világ legrejtélyesebb delfine, 2002 óta nem találtak egyetlen példányt sem; spanyol kőszáli kecske: az utolsó példányt 2000-ben csapta agyon egy kidőlő fa, megpróbálták klónozni, de a klón elpusztult; keskenyszájú orrszarvú: az orvadászok irtották ki, 1980-ban még néhány száz élt belőle Kamerunban, 2000-ben már csak tíz, azóta egyet sem találtak; hawaii holló: 2002-ben tűnt el az utolsó vadon élő példány, fogságban él még néhány, később esetleg visszatelepíthetik utódaikat a vadonba. Az állatok eltűnése közvetve vagy közvetlenül az emberi tevékenység következménye. Az évtizedes figyelemfelhívó kampányok dacára folyik az erdőirtás a világ legfajgazdagabb tájain, a nagyüzemi tengeri halászat pedig újabb és újabb milliós halrajokat keres, miután az előzőket már lerabolta. A fejlett országok polgárai úgy élnek, hogy eltartásukhoz másfél földre lenne szükség. Az emberiség ökológiai lábnyoma már 1970 előtt meghaladta azt a mértéket, amelyet boly-