Magyar Nemzet, 2015. január (78. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-14 / 11. szám

Kultúra 2015. január 14., szerda Képpraxisok, képkalandok A fotó és a festészet viszonya, valamint a kép határainak feszegetése áll a Műcsarnok kiállításának középpontjában A valóság megörökítéséért fo­lyó harcban festők és fotómű­vészek között már fegyver­nyugvás honol - talán mert akad közös ellenség is a digitá­lis képrögzítés zabolátlan de­mokratizmusában. Ezért aztán a „mi a kép” egyébként is min­dig aktuális kérdése mostanság újabb irányok felé ágazik el. Tetten érhető ez a törekvés a Műcsarnok Képpraxisok nevet viselő hármas kiállításán is, hi­szen a rendezői szándék értel­mében Hegedűs 2 László, Lévay Jenő és Váli Dezső közös tárla­tán - a kísérőfüzet szavait köl­­csönvéve - a képcsinálás végte­len lehetőségei tárulnak fel. Szathmáry István PRI________ T­alán nem árt kicsit azért szű­­kebbre venni a felvezető szö­vegben jelzett közös halmazt: a vég­telen helyett mégiscsak a technikai lehetőségek által behatárolt lehető­ségekről (is) szól ez a tripla tárlat. Különösen érvényes ez Hegedűs 2 László és Lévay Jenő esetében, ami­kor is nyomon követhető az alko­tók praxisában az a törekvés, ahogy a képrögzítő-képalkotó vagy éppen sokszorosító technológiákat a mű­vészi felfedezés és kísérletezés szol­gálatába állítják. Legyen szó fény­másolóról, hologramról vagy a di­gitális fotómanipulációról. Ez utób­bi hangsúlyosan van jelen Hegedűs 2 munkáiban, akinél a kép mint történetszervező keret mintha egy­fajta metafizikai szorongás szín­padként jelenne meg, és a múlan­dóságra, az eltűnés módozataira hívná fel a figyelmet. Eltűnnek, el­halványodnak a popkultúra mára már klasszikussá érett ikonjai - Marilyn Monroe és Elvis Presley ar­cai - a tévét formázó fakeretben, térhatású fotóin a játszadozó gyere­kek mögött mindig mintha épp ké­szülődne valami fenyegető ese­mény. A térmélység és a dimenzió­val való játék miatt Hegedűs 2 ese­tében a digitális szobrász kifejezés sem tűnik túlzónak. Hegedűs 2 egy archív, menyasszonyt ábrázoló, ko­pottas műtermi fotó többszöri újra­értelmezésével, rongálásával és manipulálásával is mintha azt a megfoghatatlan határponton ke­resné, amin innen még a kép és a felismerhető identitás van, és amin túl már a feledés és a visszafordít­hatatlan arcvesztés. Az alkotónak a megfoghatatlan fenyegetést sike­rült tetten érnie azon a fotósoroza­ton is, amely egy pihenő vidéki cir­kusz életét dokumentálja. A már eleve hideglelősen túlzó, giccses színek és a kopottas hétköznapiság ellentéte köszön vissza a fotókon. Az eltűnés, a felismerhetőség határai Váli György festészete kap­csán is joggal hozhatók szóba. Az egyik legjelentősebb magyar kor­társ alkotó teremtette zárt világok - jelesül a műterem mint helyszín - mélységének felmérése és láttatása az életmű visszatérő kihívása és tét­je. Mintha csak egy gomolygó ős­ködben próbálnánk észlelni és ér­telmezni a formákat: a műterem kevés tárgyi eleme - az asztal, szék, vagy éppen egy váza - úgy ködle­nek elő. Ebben a végtelenül puritán térben a formák szűkösségében a színek szerepe is hatalmasra duz­zad, ám Váli munkáinak egyik cso­dája éppen az, hogy képei szinte „színtelen” lakóságukban is élettel teltek és elevenek. A szakrális tér - ez esetben egy zsidó temető emlék­képei - is a belső világteremtés „ürügyévé” válik. Válit mintha nem a sírok egyébként a szemet vonzó mintavilága fogná meg, hanem a végső nyughely mint objektum és a tekintetet vezető tárgyi elem és mértani forma foglalkoztatná. A tárlaton a temetőről készült eredeti fotók adnak lehetőséget az ihletfor­rásul szolgáló valós és a megvaló­sult fikciós temetőképek összeveté­sére. A munkáiban végtelenül le­csupaszított, visszafogott színekkel kibomló már-már absztrakt egy­szerűséggel szemben Váli kimon­dottan bőbeszédűen dokumentálja élete eseményeit, ennek nyomai a kiállításon is helyet kaptak. A befe­lé forduló, intim belső térben alko­tó és azt megörökítő művész „szi­gorúbb” arcára is történik utalás, a tárlaton ugyanis helyet kapott az a fűrészgép is, amivel az általa sike­rületlennek gondolt munkáit vég­leg megsemmisíti. A számítógépes képmanipulá­ció, a ciklikusság és a használati tárgyakból továbbgondolt installá­ciók határozzák meg a kiállításon harmadikként szereplő Lévay Jenő munkáit. Fotómontázsain párbe­szédbe lép az épített környezet - a tipikus budapesti homlokzatok for­mavilága - és a természet derűs nyugalma. Lévay munkáin keresz­tül a grafikus képmanipuláció és a sokszorosító eljárások történeti fej­lődése is nyomon követhető, s az is, ahogy a korai videografikákkal, fénymásolóval, táblamásolóval, majd a későbbi harmonográffal ké­szített képek megtervezett véletlen helyzeteket rögzítenek. Hegedűs 2 László installációiban a tér tényleg élmény, de a játék könnyen komollyá válhat fotó: hegedűs Márta Képzeletbeli világok Fődíjas kiállítás a Kaposvári Egyetem fotográfia szakos hallgatóitól A budapesti Mono Art & De­sign galériában a Kaposvári Egyetem frissen végzett és még tanuló fotográfia szakos hall­gatóinak munkájából nyílt ki­állítás. A Beavatkozások / In­terventions című tárlat a tava­lyi pozsonyi OFF Festivalon el­nyerte a fődíjat. Különböző képi világok, technikák jellem­zik ezeket az alkotásokat, a társadalmi minták, helyzetek, definíciók megkérdőjelezése viszont összeköti őket. LÁT­HATÁS | Makrai Sonja_______________ A Kossuth Lajos utca bezárt üz­lethelyiségei az utóbbi pár hónapban kezdenek új életre kelni. A tavalyi Design-héthez kapcsolód­va nyitt meg a Nubu divatmárka ve­zető tervezője, Garant Judit és férje, Peleskey Ákos, az ArtPlace fesztivál­igazgatója vezetésével a Mono Art & Design, amely egyszerre funkcio­nál galériaként, dizájnboltként és belvárosi concept store-ként. A di­zájn mellett különös figyelmet kap a képzőművészet is: bemutatkozási lehetőséget biztosítanak olyan al­kotóknak, akik a közelmúltban dip­lomáztak, ugyanakkor már elindul­tak a pályán, s helyet adnak a már ismert alkotók önálló és csoportos kiállításának is. Ennek fényében nyitt meg ja­nuár elején a kaposvári fotográfia szakos hallgatók munkáiból össze­álló Beavatkozások / Interventions című tárlat, amelynek installációját az Architecture Uncomfortable Workshop csapata építette fel, így tökéletesen illeszkedik a bolt ente­riőrjéhez. A kiállított munkák a táj­ról, a portréról, az emlékekről, a személyes történetekről, a kurátori munkáról alkotott elképzelésein­ket, a megfigyelő és a megfigyelt, az egyén és a közösség, az intimitás és a nyilvánosság viszonyát fordítják ki, definiálják újra. Érdekes kísérlet Bíró Dávid munkája, az In Persona. A művész a sziluettek és a személyiség közöt­ti kapcsolatot kutatta, gyerekeket kért meg arra, hogy kisfilmes kép­kockára exponált felületre rajzol­ják meg az általuk elképzelt arcot. A látogató nemcsak levetítheti eze­ket a műveket, de a saját portréját is elkészítheti. Regős Benedek, ahogy megfogalmazza, társszerző­ként tekint a látogatóra, aki kurá­torrá léphet elő. Egy privát képek­ből álló kötegből kiválasztott, de értéktelennek minősített fotográ­fiákat azonnal megsemmisíthet. De hát nem így teszünk most már nap mint nap, a telefonunkkal el­készített képekkel? Dobokay Máté projektjében furcsamód a technika és a táj kap­csolódik össze, az elképzelt válik valósággá. A Foltok sorozatban Dobokay nem létező tájakat kreál kemogram eljárással, az instant filmek kémiai eljárásának meg­szakításával. Magányos hegyek, kietlen vidékek elevenednek meg, mintha a festői szépségű skót fel­földön járnánk. Az emlékek, a személyes törté­netek kérdésével foglalkozik Szán­tói Lilla, vizuális naplóval próbál­ta meg a testvére és közte kialakult fizikai valóságot felülírni. Töré­keny szépségű, novellisztikus képi szekvenciák sorozata jött létre. A közösségi oldalak által létre­jövő megosztáskényszer személyi­ségekre gyakorolt hatása inspirál­ta Rignová Esztert, aki a szemé­lyesség és a nyilvánosság közötti határok elmosódását állította munkája középpontjába. Vélet­lenszerűen kiragadott, az intimi­tás határát súroló felhasználói státusokhoz készítette el minima­­lista képi metaforáit. (Beavatkozások / Interventions. A Kaposvári Egyetem fotográfia szakos hallgatóinak csoportos ki­állítása. Mono Art & Design, ja­nuár 28-ig.) Nem csak vetíthetünk, Regős Benedek társszerzőjévé is előléphetünk fotó: béres attila K­É­P­E­R­N­Y­­­Ő Az ember bolygója, a túlélés lehetősége , FICSOR BF.NF.nFK________________________________________________ S­ zomorú közhely, hogy az ember feléli a bolygóját. A metódus jól is­mert, akárcsak a konkvisztádorok a bennszülötteket, meghódítjuk, leigázzuk, kiszipolyozzuk, és elpusztítjuk a Földet. Az ember ebben a kon­textusban igazi szörnyetegként jelenik meg, amely mindig többet akar, mint amennyit megkaphat. A felhőkarcolók árnyékában az őserdők meg­mentéséért kampányoló aktivisták szlogenjei kétséget sem hagynak a fe­lől, hogy ha nem teszünk valamit, hátralévő időnk a bolygón órákban mérhető. A mérhetetlen pusztítás és a ránk váró szomorú vég mellett így talán figyelemre sem méltatjuk az embert, aki megtanult együtt élni a környezetével. Aki elfogadta a játékszabályokat, és idomult a természet­hez. Aki elveszi, amire szüksége van, de ezzel nem borítja fel az érzékeny egyensúlyt. Ezekről az emberekről, és rajtuk keresztül a (természeti) léte­zés lehetőségeiről szól a BBC Human Planet (Az ember bolygója) című nyolcrészes sorozata, amely péntekenként fut az M1-en. Ha egyetlen szóval akarjuk összefoglalni a dokumentumsorozatot, akkor a túlélés lenne a legmegfelelőbb. A nyolc rész mintegy hetven hely­színén felvett negyven történet mindegyike az ember hihetetlen erejéről mesél. Arról az erőről, amire a túléléshez van szüksége mindazoknak, akiknek a komfortzóna kifejezés többnyire üresen cseng. Nyolc részen keresztül bejárhatjuk a világot, a tengerektől, a sivata­gon, a sarkvidéken és a dzsungeleken át a nagyvárosig. Ám a megszokott természetfilmekkel ellentétben itt nem az idegen vadon lenyűgöző és ré­mületbe ejtő szépségét tapasztaljuk meg - vagyis mindent, ami túl van az emberen. A Human Planet a természet emberi territóriumára fókuszál, azokra a csodálatos vidékekre, ahol kettő összhangban él egymással. Az első epizód a tengerekhez vezet. Ahogy a nyitó képsorokon az óce­án hullámai darabokra törnek Galícia part menti szikláin, az ember óha­tatlanul összemegy a fotelban. Mihez kezdhetünk ekkora erővel szemben? És mégis akad, aki meghódítja a sziklákat, dacolva a másodpercenként rázúduló vízzel, hogy a megélhetését biztosító kagylókat begyűjtse a kö­vek közül. Spanyolországtól Brazílián át Borneóig lélegzetelállító képso­rokon követhetjük a halászok, a gyűjtögetők és a vadászok útját, akik akár öt percet is kibírnak a több tíz méteres mélységben, és szinte sétálnak a tengerfenéken, míg becserkészik áldozatukat. Ezek az emberek a termé­szetfenséges erejét tiszteletben tartva szerzik meg mindazt, amire szüksé­gük van. Amikor az indonéz törzsi bálnavadászok partra vontatják ha­talmas harcban elejtett prédájukat, a kommentátor úgy fogalmaz, szá­munkra talán szörnyű a látvány, de egy ámbráscet egy hónapra biztosít élelmet egy egész falunak. És ez a lényeg, a túlélés lehetősége. A döbbenetes felvételeket látva felmerülhet bennünk, hogy vajon az a környezet, amelyet magunk körül létrehoztunk, hosszú távon biztosítja-e ugyanezt? Ebből a szempontból a Human Planet izgalmasabb, mint bár­melyik posztapokaliptikus akciósorozat.

Next