Magyar Nemzet, 2018. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-15 / 39. szám

8 ROVATVEZETŐ: GAZDA ALBERT • publiciszt@magyarnemzet.hu A Vita & vélemény oldalon megjelent írások nem okvetlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. vita 2018. FEBRUÁR 15., CSÜTÖRTÖK Magyar Nemzet ­ Kik a zsidók partnerei? A vallási közösséget, a valódi partnereket nem helyettesítheti a politika világa RADNÓTI ZOLTÁN A MAZSIHISZ RABBITESTÜLETÉNEK ELNÖKE A­ z elmúlt héten megmozgatta a honi közbeszédet az a kér­dés, hogy kik is a zsidók va­lódi politikai partnerei. Vajon bal vagy jobb felé kacsingat a zsidó közösség? A válaszom meglepő lesz. Vannak családtagjaim. Vannak barátaim. Vannak társaim. Mi így vagyunk egy közösség, így vagyunk egymásnak a partnerei. Potenciálisan. A zsidóság szeretettel és tisztelettel idéz klasszikusokat. Én is hoztam ket­tőt mára. „Ne törd magad magas rang után, és ne áhítozz kitüntetésekre. Több legyen a jótetted, mint a tudományod. Ne epe­­kedj a királyok asztala után, mert a te asztalod előkelőbb, mint az övék, és a te koronád fényesebb, mint az övék, és bízhatsz munkaadódban: megfizeti a munkád bérét.” (Atyák mondásai 6. fe­jezet 5.) „Nem barátságról van szó, hanem arról, hogy kiben találunk potenciális partnert a hitéletünk és a vallási értéke­ink megéléséhez.” Ezt egy rabbi mondta 2017. novem­ber 18-án egy televíziós interjúban, ami­kor az aktuális kormányhoz fűződő kapcsolatára kérdezett rá a riporter. Ez a kérdés nem új és nem régi. Minden­napos és valóban létfontosságú. Mi kell 2018-ban a zsidó élethez? Választások jönnek. Majd új kérdések és új válaszok. Ahhoz, hogy tájékozódhassunk, iránytűre van szükségünk, tudnunk kell, pontosan mit szeretnénk elérni, hogy tudjuk, mihez keresünk egyálta­lán potenciális partnereket. Aztán ha már kitaláltuk, mi a célunk, nem árt né­ha emlékeztetnünk rá magunkat, így már megértjük a talmudi bölcsek gon­dolatait és igazságukat, hiszen a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk, akkor volt - akár a legnehezebb körülmények között is - zsidó élet, ha volt valami, ami bevonzotta a zsidó embereket a sa­ját közösségükbe, azaz a zsinagógába. És akkor nézzük meg ezt a kérdést a másik oldalról! Adva van az állam. A döntéshozók tudnak adni „kedvezmé­nyes” állami hitelt, állami tulajdonú in­gatlant ajándékba vagy intézményes normatívát, ám a lelkek felett nincs ha­talmuk. Infrastruktúrát tudunk a segít­ségükkel építeni, bizalmat nem. Álla­mi pénzből fel tudják újítani a templo­mokat és a zsinagógákat, ám lélekkel, lelkekkel megtölteni nem tudják. Mert „potenciális partnert a hitéletünk és a vallási értékeink megéléséhez” kizáró­lag a híveinkben és a remélt híveinkben találhatunk, akár mi, zsidók, akár ke­resztény testvéreink. Minden másra legyen tanítás a pró­féta szava: „Talán Egyiptomnak, ennek a törött nádszálnak a támogatásában bíztál? Aki erre támaszkodik, annak be­lemegy a tenyerébe, és átszúrja azt.” Igen, közösséget kell szervezni! Mert „Isten szolgája” csak úgy lehet egy rab­bi, ha van zsidó élet és van zsidó közös­ség. Egy rabbinak, egy zsidó vezetőnek egyetlen „potenciális partnere” van fel­adata teljesítéséhez: a saját közössége. A következő kérdés önmagát adja: mi a közösség? Azon emberek csoport­ja, akik együtt akarnak lenni Isten köze­lében. És pontosan ez az oka, hogy „az asztaluk előkelőbb, a koronájuk fénye­sebb, mint bármelyik más uralkodóé”. Állami pénzből fel tudják újítani a templomokat, zsinagógákat, ám lélekkel megtölteni nem tudják még akkor is, ha nem kaptak közpénzt a zsinagógájuk felújítására. Vagyis minden igazi közösségnek, pláne egy zsidó vagy keresztény vallási közösségnek, auto­nómnak kell lennie, hogy Istent szolgál­hassa. Nem az a célunk, hogy impozán­san renováltnak mutatkozzanak­­ az üres zsinagógák. Sőt hozzátehetjük, az állam és az egyház közötti túlzottan szívélyes kapcsolat mindig veszélyesebb az egyház erkölcsi tőkéjére és hitelére nézve. És akkor jöjjön a politika! Félreértés ne essék, pontosan tisztában vagyok az­zal, hogy egy felekezetnek igenis part­neri viszonyra kell törekednie a min­denkori hatalommal. Le kell ülni, és tárgyalni kell. Például egyházpolitikai, szociális, oktatási kérdésekről. Min­den hasznos kormányzati kezdeménye­zést szégyentelenül támogatni kell­­ tű­zön-vízen át. Ám ha a helyzet úgy kíván­ja, azt is el kell mondani, ami nem jó, még akkor is, ha ezeken a szavakon va­laki esetleg meg fog „sértődni”. A kor­mányok jönnek és mennek, az emberi mértékek inognak, ám az erkölcs mér­téke állandó. Mi lett volna a Zsidó nép­pel, ha az ókori próféták szégyenlősek lettek volna? A próféták a zsidó élet megélését Is­ten szavának képviseletében látták­­ nemegyszer Izrael és Júda királyaival szemben, sőt még a „jó királyokkal” szemben is (gondoljunk Dávid és Bátse­­vá történetére). És mindezen túl, a po­tenciális partnert a népben, az özve­gyekben, az idegenekben és az árvák­ban látták. Tárgyalni kell. Ám egy vallási veze­tő csak akkor lehet tárgyalóképes, csak akkor van bármi hitele is a szavainak, ha mögötte, illetve mellette áll a közös­­­ség, a zsidó és keresztény lelkivezető el­ső számú partnere. A Mazsihisz és mi, a Mazsihiszban dolgozó rabbik értük tartozunk felelősséggel. Valljuk, ha va­laki nem értük emel szót, mellébeszél. Egy ország minőségét elsősorban a kö­zösségei minősége mutatja meg, és nem a kormánya vagy a parlamenti ellenzé­ke. Naponta sok-sok emberrel beszélek, akik tanácsért, jó szóért fordulnak hoz­zám. Nem ők az én elsődleges partne­reim? Amikor nekiülök írni, akkor ezek az elsődleges partnereim vannak a sze­mem előtt, akikért felelős vagyok. Ha véletlenül elszaladnának a gondolata­im, akkor elég csak rájuk gondolnom, máris megtalálom az irányt. Amikor valaki megkeres, hogy sze­retne betérni vagy visszatérni a zsi­dó vallásba, vagy bárhogy is rálépni a zsidó útra, akkor már az első talál­kozásunktól kezdve felelős vagyok ér­te. És ugyanígy, ha a mindenkori hata­lom (vagy az ellenzéke) bármelyik tagja megkeresne, érte is felelősséget vállal­nék, ő is az elsődleges partnerem len­ne. Az ember, de nem a hatalom. Ha megkérdeznek, mint fentebb írtam, hogy „rabbi, szerinted ennek meg amannak így kell lennie, egyáltalán hogy kell lennie”, akkor bizony vála­szolok. Még akkor is válaszolnom kell, ha éppen a kérdezőtől, netán a kérdé­sétől ver ki a veríték. Mert ez a dolgom, ez a kötelességem. Azokon kívül, akik elfogadnak a rabbijuknak, azoknak is el kell számolnom, akik hozzájárulnak a közösségem, a Mazsihisz működéséhez az adójukkal. " Ha valaki az egész társadalom nevé­ben tesz fel kérdéseket, arra válaszol­nom kell. Mert ők a partnereim. Vá­laszolnom kell, olyan természetesen, ahogy a szívem dobban. Nem bírósá­gi hercehurca és ítélet után, s nem több millió forint nyomtatási vagy mit tudom én milyen költségek leszámlázása után. Aki nem így tesz, az nem a közt szolgálja. Egyház vagyunk. Adófizetők forint­jainak felelős felhasználói. Tudomásul kell venni, hogy ha a partnereink és tá­mogatóink, az emberek kérdeznek, ak­kor tartozunk nekik tételesen elszámol­ni. Lelkiekben és anyagiakban is. Tulaj­donképpen ők, a magyar állampolgárok a munkáltatóink. El kell számolnunk a több ezer embernek is, akik külön ren­delkeznek adójuk 1+1 százalékáról, akik úgy gondolják, hogy minket támogat­nak. Meg kell mutatnunk, hogy a zsidó közösséget segítő egyházi és civil szer­vezetek megérdemlik és méltók a támo­gatásukra. Felelősséggel tartozunk az embereknek, az egyéneknek, és utánuk a közösségeknek, amelyeket képvise­lünk a mindenkori hatalom előtt. Soha­sem szabad a sorrendet felcserélni! Ha ezt megtesszük, akkor mi már nem kép­viselünk semmilyen közösséget, csak a mindenkori hatalmat. Rabbi vagyok, lelkész. Ám lehetnék akár parlamenti vagy önkormányza­ti képviselő is, a valóság egy és ugyan­az: az egyénekből álló közösségek a mi partnereink. Nekünk, lelkivezetőknek hatványozott a felelősségünk, nekünk kell utat és példát mutatni, mindig és mindenkor, megmutatni az emberek­nek, hogy a Tóra, a jogállam, a demok­rácia mit is jelent. Nemcsak szavakban, hanem tettek­ben is. Nemcsak egy-egy nap, hanem minden egyes nap, minden döntésünk­ben. Mert ez a dolgunk, ez a köteles­ségünk. Potenciálisan... Rabbi Akivát kérdezte egy barátja, hogy miért tanít Tórát akkor is, amikor az meg van tilt­va, és akár az életével is fizethet érte. A mester egy példázattal felelt: „Egy al­kalommal a róka megkérdezi a patak­ban riadtan úszkáló halaktól, hogy mi­től félnek. A halak azt felelik, hogy az emberek hálójától. A róka azt javasolja, hogy »gyertek ki a szárazra, és lakjunk ismét együtt, mint a teremtéskor«. A ha­lak azt válaszolják: »Te ilyen buta vagy? Ha veszélyben vagyunk a vízben, amely életünk alapfeltétele, akkor mennyivel inkább veszélyben lennénk a szárazon, ahol még víz sincs!«” Ennyi a talmu­di történet. Elhagyni a közösség éltető közegét? Ez a kaland csak rosszul vég­ződhet. Ha kimegyünk, elveszünk. Lehet, hogy sokszor naivitásnak tű­nik a magyar zsidó közösségre támasz­kodni. Lehet, hogy naivitás kijelenteni, hogy ők a mi potenciális partnereink. Ám kimenni a patakból és a potenciális partnert máshol (a pártpolitika világá­ban) keresni­­ még nagyobb veszélyt je­lent. Halálosat. És kihez forduljunk, ha „a hitéletet és a vallási értékeinket meg akarjuk élni”? Ebben a kormány nem il­letékes, ne őket fárasszuk vele. Egy rab­bi és az általa pásztorolt zsidó nép bát­ran forduljon a Jóistenhez...

Next