Magyar Nemzet, 2019. december (82. évfolyam, 249-272. szám)

2019-12-19 / 264. szám

2019. december 19., csütörtök Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Ellopott gyermekkorok balladája Szürreális és végtelenül ostoba kép, amint Greta Thunberg a vonat padlóján ülve üzenget Ül Greta Thunberg a vonaton, viszi haza­felé bőröndben az ellopott gyerekkorát. He­lyesen járunk el, ha kimerevítjük ezt a képet, ezt a szürreális és végtelenül ostoba képet, hogy megnézhessük majd harminc év múl­va az elmúló idő jeges cinizmusának nagyí­tója alatt. Jó lesz majd megnézni. Jó lesz majd nevetni. Mint amikor visszagondolunk oly­kor kamaszkori önmagunkra, a koszlott far­merdzsekink hátuljára nagy gonddal felraj­zolt békejelre, szimatszatyrunk (van-e, ki e nevet nem ismeri?) ábráira és a baboskendő halálos komolyságára. „A nagyvárosi benzingőzben születtél, / úgy hívnak, motorizált nemzedék. / Bizto­sítótű és bőrnadrág, / életed csak rohanás, hajsza a pénz után, hej!” (Beatrice: Motori­zált nemzedék) Szerencsés esetben, ha visszapillantunk, már rendelkezünk az önreflexió képességé­vel, s csak arra nem fogunk választ kapni so­hasem, vajon miképpen viszonyítható mindez Hans Castorp zarándoklatához. S hogy azo­kat, akik nem tudnak semmit Hans Castorp zarándoklatáról, azokat elegendő-e szeretnünk vagy feltétlenül meg is kell őket értenünk? Nem tudom és nem tudom. Csak azt tu­dom, hogy soha nincsen semmi új a nap alatt. Minden új nemzedék viszi a hátán saját ello­pott gyerekkorát, csak annyi változik, hogy egyre nevetségesebb az egész. Ül Greta Thunberg a vonaton, a „túlzsúfolt német vonat folyosóján, a földön”, körülötte a nagy csomagok, a terhek (Ah! Minő szim­bólumok!), és Greta Thunberg messzire néz. Abba a messzeségbe, ahol már nincsen más, csak világmegváltás mint kéjes álom. „Nincs kéjesebb álom az autoriter, erőforrásrabló, eta­tista politikai hatalom számára, mint az ér­zelmi hullámokon több - és persze reflek­tálatlan, tehát az érdekek alapján szabadon eltéríthető - beavatkozásért tüntető, önma­gát egyszerre »a jóért küzdő erőnek« és a ha­talmat forradalmian számonkérőnek tekin­tő tömeg.” (Benkő Balázs: A moszkvai olim­pia csuda vidám mulatság. Mandiner, 2019. december 17.) Aztán Greta Thunberg átül az első osztály­ra, a számára fenntartott, foglalt helyére. Erről a Deutsche Bahn levele értesít: „Kedves Gre­ta, köszönjük, hogy minket, vasutasokat tá­mogatsz a klímaváltozás elleni harcban. Örü­lünk, hogy szombaton az ICE 74-es vonatával utaztál, amely száz százalékban környezet­­barát elektromossággal működik. Szebb lett volna, ha arról is beszámolsz, hogy csapatunk milyen barátságosan és kompetensen gondos­kodott rólad az ülésednél az első osztályon.” Mondom: helyesen járunk el, ha kimerevít­jük ezt a képet, ezt a szürreális és végtelenül ostoba képet, hogy megnézhessük majd har­minc év múlva az elmúló idő jeges cinizmu­sának nagyítója alatt. Mert - ezt is mondom még egyszer - nincs új a nap alatt. Az elmúlt évtizedben hagytak el bennün­ket a múlt század tízes-húszas éveiben szüle­tett generáció utolsó mohikánjai. A nagyszü­­leink. Ők gyerekek voltak az első világháború alatt vagy közvetlenül utána. Apjuk Ypernél kiokádta tüdejét a mustárgáztól vagy csonkolt testtel szenvedett ki Gallipolinál, megtetvese­­dett és megőrült az Isonzo mentén, gyalogsági ásójával verte agyon a muszkát Limanowánál, majd beleit a markában szorongatva vitte el a haslövés. Vagy nézte az éjszakai égboltot Galí­ciában, Przemyslnél, és üzent haza: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / A pártoskodókat, a vntézkedőket. / Csak egy éjszakára: / Akik fent hirdetik, hogy­­ mi nem felejtünk, / Mi­kor a halálgép muzsikál felettünk; / Mikor lát­hatatlan magja kél a ködnek, / S gyilkos ólom­fecskék szanaszét röpködnek, // Csak egy éj­szakára küldjétek el őket; / Gerendatöréskor szálka­keresőket. / Csak egy éjszakára: / Mi­kor sikerítőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, / Rob­banó golyónak mikor fénye támad / S véres vize kicsap a vén Visztulának. // Csak egy éj­szakára küldjétek el őket. / Az uzsoragarast fogukhoz verőket. / Csak egy éjszakára: / Mi­kor gránát-vulkán izzó közepén / Úgy forog a férfi, mint a falevél; / S mire földre omlik, ó iszonyú omlás,­­ / Szép piros vitézből csak fekete csontváz. // Csak egy éjszakára küldjé­tek el őket. / A hitetleneket s az üzérkedőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csu­rog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam... fe­leségem... // Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Hosszú csahos nyelvvel hazaszerető­ket. / Csak egy éjszakára: / Vakító csillagnak mikor támad fénye, / Lássák meg arcuk a San­­folyó tükrébe, / Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, / Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet. // Küldjétek el őket csak egy éjsza­kára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. / Csak egy éjszakára: / Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mind­mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az in­gét, hogy verné a mellét, / Hogy kiállná bőg­ve: Krisztusom, mi kell még! // Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak / Árjáért a vér­nek, csak én megmaradjak! / Hogy esküdne mind-mind, / S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, / Hogy hívná a Krisztust, hogy hív­ná az Istent: / Magyar vérem ellen soha-so­ha többet! /­­ Csak egy éjszakára küldjétek el őket.” (Gyóni Géza: Csak egy éjszakára...) Ők voltak a dédapáink. Meghaltak, és ka­tonatemetőkben várják a feltámadást. Vagy hazajöttek, kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy „csak” csonkolt lélekkel. És asszonyaik meg­várták őket, felnevelték gyermekeiket, a mi nagyszüleinket, felépítették a széjjelrombolt, elpusztított világot, és nem maradt idejük az ellopott gyerekkorukról értekezni, hiszen el­lopták mindenüket, a gyerekkorukat, a fel­nőttkorukat, az életüket. És jött húsz rettenetes békeév, aztán jött az elsőnél is iszonyatosabb világégés, és jöt­tek a nagyszüleink. Folytatták ott, ahol a szü­leik abbahagyták. Belefagytak Moszkva alatt a lövészárkokba, miközben egymás szájába fújták a legutolsó cigaretta füstjét. És bele­égtek a tankokba Kurszknál, kiirtották egy­mást Sztálingrád poklában, megfagyott, üsz­­kösödő végtagokkal pusztultak el kínok kö­zött a Donnál. Ők is kiontott beleiket mar­­kolászták Iwo Jima rettenetes dzsungelében, az Omaha Beach homokjában, felfoghatatla­nul megtervezett, iszonyatos halált haltak a náci haláltáborokban, majd kócos, tervsze­rűtlen, de épp oly iszonyatos halált haltak a kommunista haláltáborokban, s többségük katonatemetőkben vagy jeltelen tömegsírok-Ül Greta Thunberg a vonaton, a „túl­zsúfolt német vonat folyosóján, a föl­dön”, körülötte a nagy csomagok, a terhek (Ah! Minő szimbólumok!), és Greta Thunberg messzire néz. Abba a messzeségbe, ahol már nincsen más, csak világmegváltás mint kéjes álom­ban várja a feltámadást. Vagy hazajöttek, kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy „csak” cson­kolt lélekkel. És asszonyaik megvárták őket, felnevelték gyermekeiket, a mi szüleinket. És felépítették a széjjelrombolt, elpusztított vi­lágot, és nem maradt idejük az ellopott gye­rekkorukról értekezni, hiszen ellopták min­denüket, a gyerekkorukat, a felnőttkorukat, az életüket. És jött aztán húsz hihetetlen év, húsz év egy kettészakított világban. A világ egyik fe­lén addig soha nem látott, elképzelhetetlen jó­lét köszöntött be, a másik felén pedig a világ­­megváltás. Vagyis szürkeség, kosz, nyomorú­ság, lábszag és macsa - hogy klasszikusokat idézzünk. Jött a virsliujjú párttitkárok világa. És itt is, ott is felnőtt a szüleink generációja. (Folytatjuk) Bayer Zsolt___________________________________________________________________________________________ Kitűnő hetilapunk interjút készített Totális tájékozatlanság címmel neves egyetemi tanárunkkal, amelyben a professzor az egyetemi hallgatók súlyos magyarságismereti hiányosságait taglalja. Egyik erre irányult fölmérésének eredményeit és tanul­ságait összegezve kijelenti: „Olyan mértékben hiányzik a ma­gyarságukra vonatkozó kulturális ismeretük, mintha sohasem jártak volna általános iskolába, mintha soha sem tettek volna emelt szintű érettségit magyar irodalomból vagy történelem­ből.” Nem tudják, hogy hol van például Gyula vagy Tokaj, eset­leg Ormánság vagy Kalotaszeg; száz hallgató közül egy sem is- Pordány László_________________ A Kárpát-medencei népfőiskola-hálózat jelentősége mérte föl a Rákóczi-induló dallamát; ötven diák közül egy tu­dott választ adni arra a kérdésre, hogy milyen verset idéz meg József Attila szobra a rakparton, miközben többségük eleve föl sem ismerte a szobrot. Harminc hallgatóból egyetlenegy sem tudott Arany Toldijára asszociálni a Repül a nehéz kő idézet­ről. És nem is tudták, miért repül a kő. Pedig attól vagyunk ma­gyarok, hogy az ilyen idézeteket értelmezni tudjuk, hiszen egy németnek vagy olasznak semmit sem mond a kifejezés - teszi hozzá a professzor. Természetesen a fentiekhez hasonló, de lehet, még riasz­tóbb példákat százával sorolhatnánk, beleértve nemcsak a tá­jékozatlanságot, hanem a súlyos félretájékozottságot vagy téve­déseket is a fiatalok körében. Vannak is ilyen elrémisztő gyűjte­mények, némelyik komoly fölmérésen alapszik. De többre len­ne szükség, hogy jobban lássuk a bajt, főként nemcsak egye­temisták, hanem más csoportok, elsősorban a kevésbé iskolá­zottak körében, hiszen ők vannak többen az országban. Persze előre megmondható, hogy körükben még sokkal elképesztőbb eredményeket kapnánk. Széles körű fölmérések alapján meg kellene állapítani a „nem­zeti tudatlanság” fokait, majd ennek alapján föltárni az okait. Ez önmagában hatalmas feladat, ami pedig az iskolát illeti, ko­moly hangsúlyváltásokra és új koncepcióra lenne szükség, ami az identitásképző tárgyakat illeti. Tananyagbeli és módszerbeli változtatásokról van szó, például hangsúllyal szerepeltetni kell a tantervben a pozsonyi csatától kezdve Trianonon keresztül öt­venhat jelentőségéig számos olyan fontos tételt, ami többnyire sehogy vagy csak néhány száraz mondatban szerepel a jelenlegi tantervekben és tankönyvekben. Kissé jobban vissza kell néz­nünk a közelmúltba is, hisz a nemzeti tudat mai hiánya jórészt onnan ered. A fél évszázados kultúrpolitika magyar ügyekben is szándékosan tartotta sötétben a diákságot (a határokon kí­vül eső nemzettársainkról különösen), eltitkolva előlük szin­te mindent és mindenkit, amire és akikre magyarként büsz­kék lehettek volna. Bizonyos kérdésekben, mint például 1956 ügyében folyamatosan hazudtak nekik. Nagymértékben hoz­zájárultak mindezzel az egészséges nemzettudat kialakulásá­nak megakadályozásához. Természetesen nem csupán az iskolai oktatásról van szó. A kultúra, a tudomány, a művészetek, a film, a néptánc, az iroda­lom, a kommunikáció, a szórakoztatás, a sajtó, az internet (ez utóbbi mint a fiatalok számára legfontosabb eszköz és médium) számos területén határozott és összehangolt változtatásokat kellene tenni, hogy a hanyatlást megállítsuk, és megfordítsuk az „elnemzetlenítés” folyamatát. Nem kétséges, hatalmas fel­adatról beszélünk. Vannak dicséretes nemzetépítő, nyugodtan mondhatjuk: nemzetmentő kezdeményezések. Bár látszólag nem kapcsoló­dik témánkhoz közvetlenül, de ide tartozik az új, kormányza­ti családtámogatás. Az utolsó pillanatban indult (jobb később, mint soha), mert ha tovább fogyunk, akkor nemzettudatról sem lesz érdemes beszélni többé. Van már Magyarságkutató Inté­zet is (az ellenzék vehemens tiltakozása ellenére, de ez egy má­sik írás tárgya), valamint, ha lassan is, növekszik az olyan intéz­mények száma, amelyek legalábbis részben identitásképzéssel foglalkoznak. Azonban mindez inkább tudományos jelentősé­gű, és egyelőre alig van hatással a fiatalok tömegeire. Sokkal nagyobb lehetne ilyen szempontból a film jelentősége - ezzel jó néhányan foglalkoztak a közelmúltban egyes médiu­mokban. Sajnos azonban azok a filmek, amelyeket az állítólag megújult magyar filmgyártás produkál, nem töltenek be sem­milyen nemzeti funkciót. Jó történelmi filmekre lenne szük­ség, de a még el sem készült Hunyadi-film körül is bajok mu­tatkoznak. A belgrádi várban az idén fölállított Hunyadi-szo­bor sem mutatja a nagy hadvezér és a várvédő magyarok hős­tettét, mint ahogy elvárható lett volna. (Lehet, hogy művészi alkotás, de a legtöbb arra járó számára csupán egy torz pléhfi­­gura.) Mintha kézenfekvő lehetőségeinkkel sem tudnánk (vagy nem is akarnánk?) élni. A nemzeti identitás hiánya nemritkán a politikában nyil­vánul meg. Egyik pártunk ifjú vezére a legutóbbi elnökválasz­tási kampány során elment Erdélybe, és az egyik román jelölt mellett (vagyis a magyar jelölt ellen) kampányolt. Amikor ha­zajött, és itthon ezért elmarasztalták, egyszerűen nem értet­te, mit csinált rosszul. Vagy legalábbis úgy tett. Azóta két párt­beli kolleginája is művelt valami hasonlót a Felvidéken. Tud­juk, hogy mindehhez az intenció és a muníció részben kívül­ről jön. De ahhoz, hogy működjön, hazai fogadókészség is kell, az pedig csak nemzettudat híján lehetséges. Tessék elképzel­ni, mi lenne itt, ha ezek vagy ilyenek kezébe kerülne az ország irányítása! Azt hiszem, ennél egyértelműbben nem is jelez­hetnénk az egészséges nemzettudat helyreállításának sürgős­ségét és fontosságát. De reménykedjünk. Működik és egyre fejlődik a Lakiteleki Népfőiskola, a hazafias érzelmű fiatalság (és nem csak a fiatal­ság) nemzeti központja. Egyik barátunk mondta: ilyenből kel­lene ötven vagy száz a Kárpát-medencében, és a nemzet jövő­je biztosítva lenne. Részben nyitott kapukat dönget. Az alapító és szellemi vezető Lezsák Sándor megkezdte a Kárpát-meden­cei népfőiskolai hálózat fölépítését határon innen és túl. Most, hetvenedik születésnapja táján csak azt kívánhatjuk neki (az ismételt gratuláció mellett), hogy folytassa Lakitelek hatalmas munkáját a lehetőségek határáig.

Next