Magyar Nemzet, 2019. december (82. évfolyam, 249-272. szám)
2019-12-19 / 264. szám
2019. december 19., csütörtök Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Ellopott gyermekkorok balladája Szürreális és végtelenül ostoba kép, amint Greta Thunberg a vonat padlóján ülve üzenget Ül Greta Thunberg a vonaton, viszi hazafelé bőröndben az ellopott gyerekkorát. Helyesen járunk el, ha kimerevítjük ezt a képet, ezt a szürreális és végtelenül ostoba képet, hogy megnézhessük majd harminc év múlva az elmúló idő jeges cinizmusának nagyítója alatt. Jó lesz majd megnézni. Jó lesz majd nevetni. Mint amikor visszagondolunk olykor kamaszkori önmagunkra, a koszlott farmerdzsekink hátuljára nagy gonddal felrajzolt békejelre, szimatszatyrunk (van-e, ki e nevet nem ismeri?) ábráira és a baboskendő halálos komolyságára. „A nagyvárosi benzingőzben születtél, / úgy hívnak, motorizált nemzedék. / Biztosítótű és bőrnadrág, / életed csak rohanás, hajsza a pénz után, hej!” (Beatrice: Motorizált nemzedék) Szerencsés esetben, ha visszapillantunk, már rendelkezünk az önreflexió képességével, s csak arra nem fogunk választ kapni sohasem, vajon miképpen viszonyítható mindez Hans Castorp zarándoklatához. S hogy azokat, akik nem tudnak semmit Hans Castorp zarándoklatáról, azokat elegendő-e szeretnünk vagy feltétlenül meg is kell őket értenünk? Nem tudom és nem tudom. Csak azt tudom, hogy soha nincsen semmi új a nap alatt. Minden új nemzedék viszi a hátán saját ellopott gyerekkorát, csak annyi változik, hogy egyre nevetségesebb az egész. Ül Greta Thunberg a vonaton, a „túlzsúfolt német vonat folyosóján, a földön”, körülötte a nagy csomagok, a terhek (Ah! Minő szimbólumok!), és Greta Thunberg messzire néz. Abba a messzeségbe, ahol már nincsen más, csak világmegváltás mint kéjes álom. „Nincs kéjesebb álom az autoriter, erőforrásrabló, etatista politikai hatalom számára, mint az érzelmi hullámokon több - és persze reflektálatlan, tehát az érdekek alapján szabadon eltéríthető - beavatkozásért tüntető, önmagát egyszerre »a jóért küzdő erőnek« és a hatalmat forradalmian számonkérőnek tekintő tömeg.” (Benkő Balázs: A moszkvai olimpia csuda vidám mulatság. Mandiner, 2019. december 17.) Aztán Greta Thunberg átül az első osztályra, a számára fenntartott, foglalt helyére. Erről a Deutsche Bahn levele értesít: „Kedves Greta, köszönjük, hogy minket, vasutasokat támogatsz a klímaváltozás elleni harcban. Örülünk, hogy szombaton az ICE 74-es vonatával utaztál, amely száz százalékban környezetbarát elektromossággal működik. Szebb lett volna, ha arról is beszámolsz, hogy csapatunk milyen barátságosan és kompetensen gondoskodott rólad az ülésednél az első osztályon.” Mondom: helyesen járunk el, ha kimerevítjük ezt a képet, ezt a szürreális és végtelenül ostoba képet, hogy megnézhessük majd harminc év múlva az elmúló idő jeges cinizmusának nagyítója alatt. Mert - ezt is mondom még egyszer - nincs új a nap alatt. Az elmúlt évtizedben hagytak el bennünket a múlt század tízes-húszas éveiben született generáció utolsó mohikánjai. A nagyszüleink. Ők gyerekek voltak az első világháború alatt vagy közvetlenül utána. Apjuk Ypernél kiokádta tüdejét a mustárgáztól vagy csonkolt testtel szenvedett ki Gallipolinál, megtetvesedett és megőrült az Isonzo mentén, gyalogsági ásójával verte agyon a muszkát Limanowánál, majd beleit a markában szorongatva vitte el a haslövés. Vagy nézte az éjszakai égboltot Galíciában, Przemyslnél, és üzent haza: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / A pártoskodókat, a vntézkedőket. / Csak egy éjszakára: / Akik fent hirdetik, hogy mi nem felejtünk, / Mikor a halálgép muzsikál felettünk; / Mikor láthatatlan magja kél a ködnek, / S gyilkos ólomfecskék szanaszét röpködnek, // Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / Gerendatöréskor szálkakeresőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor sikerítőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, / Robbanó golyónak mikor fénye támad / S véres vize kicsap a vén Visztulának. // Csak egy éjszakára küldjétek el őket. / Az uzsoragarast fogukhoz verőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor gránát-vulkán izzó közepén / Úgy forog a férfi, mint a falevél; / S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, / Szép piros vitézből csak fekete csontváz. // Csak egy éjszakára küldjétek el őket. / A hitetleneket s az üzérkedőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem... // Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. / Csak egy éjszakára: / Vakító csillagnak mikor támad fénye, / Lássák meg arcuk a Sanfolyó tükrébe, / Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, / Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet. // Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. / Csak egy éjszakára: / Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mindmind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiállná bőgve: Krisztusom, mi kell még! // Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak / Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! / Hogy esküdne mind-mind, / S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, / Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent: / Magyar vérem ellen soha-soha többet! / Csak egy éjszakára küldjétek el őket.” (Gyóni Géza: Csak egy éjszakára...) Ők voltak a dédapáink. Meghaltak, és katonatemetőkben várják a feltámadást. Vagy hazajöttek, kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy „csak” csonkolt lélekkel. És asszonyaik megvárták őket, felnevelték gyermekeiket, a mi nagyszüleinket, felépítették a széjjelrombolt, elpusztított világot, és nem maradt idejük az ellopott gyerekkorukról értekezni, hiszen ellopták mindenüket, a gyerekkorukat, a felnőttkorukat, az életüket. És jött húsz rettenetes békeév, aztán jött az elsőnél is iszonyatosabb világégés, és jöttek a nagyszüleink. Folytatták ott, ahol a szüleik abbahagyták. Belefagytak Moszkva alatt a lövészárkokba, miközben egymás szájába fújták a legutolsó cigaretta füstjét. És beleégtek a tankokba Kurszknál, kiirtották egymást Sztálingrád poklában, megfagyott, üszkösödő végtagokkal pusztultak el kínok között a Donnál. Ők is kiontott beleiket markolászták Iwo Jima rettenetes dzsungelében, az Omaha Beach homokjában, felfoghatatlanul megtervezett, iszonyatos halált haltak a náci haláltáborokban, majd kócos, tervszerűtlen, de épp oly iszonyatos halált haltak a kommunista haláltáborokban, s többségük katonatemetőkben vagy jeltelen tömegsírok-Ül Greta Thunberg a vonaton, a „túlzsúfolt német vonat folyosóján, a földön”, körülötte a nagy csomagok, a terhek (Ah! Minő szimbólumok!), és Greta Thunberg messzire néz. Abba a messzeségbe, ahol már nincsen más, csak világmegváltás mint kéjes álomban várja a feltámadást. Vagy hazajöttek, kéz nélkül, láb nélkül, vakon vagy „csak” csonkolt lélekkel. És asszonyaik megvárták őket, felnevelték gyermekeiket, a mi szüleinket. És felépítették a széjjelrombolt, elpusztított világot, és nem maradt idejük az ellopott gyerekkorukról értekezni, hiszen ellopták mindenüket, a gyerekkorukat, a felnőttkorukat, az életüket. És jött aztán húsz hihetetlen év, húsz év egy kettészakított világban. A világ egyik felén addig soha nem látott, elképzelhetetlen jólét köszöntött be, a másik felén pedig a világmegváltás. Vagyis szürkeség, kosz, nyomorúság, lábszag és macsa - hogy klasszikusokat idézzünk. Jött a virsliujjú párttitkárok világa. És itt is, ott is felnőtt a szüleink generációja. (Folytatjuk) Bayer Zsolt___________________________________________________________________________________________ Kitűnő hetilapunk interjút készített Totális tájékozatlanság címmel neves egyetemi tanárunkkal, amelyben a professzor az egyetemi hallgatók súlyos magyarságismereti hiányosságait taglalja. Egyik erre irányult fölmérésének eredményeit és tanulságait összegezve kijelenti: „Olyan mértékben hiányzik a magyarságukra vonatkozó kulturális ismeretük, mintha sohasem jártak volna általános iskolába, mintha soha sem tettek volna emelt szintű érettségit magyar irodalomból vagy történelemből.” Nem tudják, hogy hol van például Gyula vagy Tokaj, esetleg Ormánság vagy Kalotaszeg; száz hallgató közül egy sem is- Pordány László_________________ A Kárpát-medencei népfőiskola-hálózat jelentősége mérte föl a Rákóczi-induló dallamát; ötven diák közül egy tudott választ adni arra a kérdésre, hogy milyen verset idéz meg József Attila szobra a rakparton, miközben többségük eleve föl sem ismerte a szobrot. Harminc hallgatóból egyetlenegy sem tudott Arany Toldijára asszociálni a Repül a nehéz kő idézetről. És nem is tudták, miért repül a kő. Pedig attól vagyunk magyarok, hogy az ilyen idézeteket értelmezni tudjuk, hiszen egy németnek vagy olasznak semmit sem mond a kifejezés - teszi hozzá a professzor. Természetesen a fentiekhez hasonló, de lehet, még riasztóbb példákat százával sorolhatnánk, beleértve nemcsak a tájékozatlanságot, hanem a súlyos félretájékozottságot vagy tévedéseket is a fiatalok körében. Vannak is ilyen elrémisztő gyűjtemények, némelyik komoly fölmérésen alapszik. De többre lenne szükség, hogy jobban lássuk a bajt, főként nemcsak egyetemisták, hanem más csoportok, elsősorban a kevésbé iskolázottak körében, hiszen ők vannak többen az országban. Persze előre megmondható, hogy körükben még sokkal elképesztőbb eredményeket kapnánk. Széles körű fölmérések alapján meg kellene állapítani a „nemzeti tudatlanság” fokait, majd ennek alapján föltárni az okait. Ez önmagában hatalmas feladat, ami pedig az iskolát illeti, komoly hangsúlyváltásokra és új koncepcióra lenne szükség, ami az identitásképző tárgyakat illeti. Tananyagbeli és módszerbeli változtatásokról van szó, például hangsúllyal szerepeltetni kell a tantervben a pozsonyi csatától kezdve Trianonon keresztül ötvenhat jelentőségéig számos olyan fontos tételt, ami többnyire sehogy vagy csak néhány száraz mondatban szerepel a jelenlegi tantervekben és tankönyvekben. Kissé jobban vissza kell néznünk a közelmúltba is, hisz a nemzeti tudat mai hiánya jórészt onnan ered. A fél évszázados kultúrpolitika magyar ügyekben is szándékosan tartotta sötétben a diákságot (a határokon kívül eső nemzettársainkról különösen), eltitkolva előlük szinte mindent és mindenkit, amire és akikre magyarként büszkék lehettek volna. Bizonyos kérdésekben, mint például 1956 ügyében folyamatosan hazudtak nekik. Nagymértékben hozzájárultak mindezzel az egészséges nemzettudat kialakulásának megakadályozásához. Természetesen nem csupán az iskolai oktatásról van szó. A kultúra, a tudomány, a művészetek, a film, a néptánc, az irodalom, a kommunikáció, a szórakoztatás, a sajtó, az internet (ez utóbbi mint a fiatalok számára legfontosabb eszköz és médium) számos területén határozott és összehangolt változtatásokat kellene tenni, hogy a hanyatlást megállítsuk, és megfordítsuk az „elnemzetlenítés” folyamatát. Nem kétséges, hatalmas feladatról beszélünk. Vannak dicséretes nemzetépítő, nyugodtan mondhatjuk: nemzetmentő kezdeményezések. Bár látszólag nem kapcsolódik témánkhoz közvetlenül, de ide tartozik az új, kormányzati családtámogatás. Az utolsó pillanatban indult (jobb később, mint soha), mert ha tovább fogyunk, akkor nemzettudatról sem lesz érdemes beszélni többé. Van már Magyarságkutató Intézet is (az ellenzék vehemens tiltakozása ellenére, de ez egy másik írás tárgya), valamint, ha lassan is, növekszik az olyan intézmények száma, amelyek legalábbis részben identitásképzéssel foglalkoznak. Azonban mindez inkább tudományos jelentőségű, és egyelőre alig van hatással a fiatalok tömegeire. Sokkal nagyobb lehetne ilyen szempontból a film jelentősége - ezzel jó néhányan foglalkoztak a közelmúltban egyes médiumokban. Sajnos azonban azok a filmek, amelyeket az állítólag megújult magyar filmgyártás produkál, nem töltenek be semmilyen nemzeti funkciót. Jó történelmi filmekre lenne szükség, de a még el sem készült Hunyadi-film körül is bajok mutatkoznak. A belgrádi várban az idén fölállított Hunyadi-szobor sem mutatja a nagy hadvezér és a várvédő magyarok hőstettét, mint ahogy elvárható lett volna. (Lehet, hogy művészi alkotás, de a legtöbb arra járó számára csupán egy torz pléhfigura.) Mintha kézenfekvő lehetőségeinkkel sem tudnánk (vagy nem is akarnánk?) élni. A nemzeti identitás hiánya nemritkán a politikában nyilvánul meg. Egyik pártunk ifjú vezére a legutóbbi elnökválasztási kampány során elment Erdélybe, és az egyik román jelölt mellett (vagyis a magyar jelölt ellen) kampányolt. Amikor hazajött, és itthon ezért elmarasztalták, egyszerűen nem értette, mit csinált rosszul. Vagy legalábbis úgy tett. Azóta két pártbeli kolleginája is művelt valami hasonlót a Felvidéken. Tudjuk, hogy mindehhez az intenció és a muníció részben kívülről jön. De ahhoz, hogy működjön, hazai fogadókészség is kell, az pedig csak nemzettudat híján lehetséges. Tessék elképzelni, mi lenne itt, ha ezek vagy ilyenek kezébe kerülne az ország irányítása! Azt hiszem, ennél egyértelműbben nem is jelezhetnénk az egészséges nemzettudat helyreállításának sürgősségét és fontosságát. De reménykedjünk. Működik és egyre fejlődik a Lakiteleki Népfőiskola, a hazafias érzelmű fiatalság (és nem csak a fiatalság) nemzeti központja. Egyik barátunk mondta: ilyenből kellene ötven vagy száz a Kárpát-medencében, és a nemzet jövője biztosítva lenne. Részben nyitott kapukat dönget. Az alapító és szellemi vezető Lezsák Sándor megkezdte a Kárpát-medencei népfőiskolai hálózat fölépítését határon innen és túl. Most, hetvenedik születésnapja táján csak azt kívánhatjuk neki (az ismételt gratuláció mellett), hogy folytassa Lakitelek hatalmas munkáját a lehetőségek határáig.