Magyar Nemzet, 2018. április 14. (Szamizdat szám)
2018-04-14 / Szamizdat szám
2 KÉPRIPORT ! Sajtótörténelem Először: néma döbbenet. Másodszor: jeges rémület. Utána: harag és tagadás. Legvégül: túláradó szeretet. Nagyjából ez volt az az érzelmi spektrum, amit kedden délelőtt átéltem, akkor, amikor bejelentették a szerkesztőségi folyosón összezsúfolt kollégák előtt, hogy nincs tovább. Vége a Magyar Nemzetnek és a Lánchíd Rádiónak. Szerdától mindenki fel van mentve a munkavégzés alól, hamarosan indul a csoportos létszámleépítés. Az a megtiszteltetés ért, egyébként véletlenül, hogy én szerkeszthettem azt a lapszámot, amely akkor még az utolsónak tűnt. Miközben a szokásos délelőtti lapindító értekezletet próbáltam összetrombitálni, azon gondolkodtam, mit mondok majd a munkatársaimnak, amikor magunkra maradunk az erre szolgáló szobában. Most már elárulhatom: semmi frappáns vagy tulajdonképpen értelmes nem jutott eszembe, de nem is volt rá szükség. Ugyanis mire belekezdhettem volna a mondókámba, berontott György Zsombor főszerkesztő-helyettes, és közölte a jó hírt: van érdeklődő az újságra, lehet, hogy mégis van tovább. Ennél többet erről azóta sem tudunk, így biztos, ami biztos, elköszöntünk a szerdai lapszámmal. Ez pedig remekül sikerült, mindenki odatette magát, gyönyörű újságot raktunk össze. Persze nem sokkal gyönyörűbbet, mint máskor, hiszen profi csapat ez itt, mindig szépen dolgozik. Ám most valahogy mégis több volt. Jelzi az is, hogy másnap délelőtt mind egy szálig elkapkodták a lapot a standokról, pedig kétszer anynyit nyomtunk belőle, mint máskor. Örültünk neki nagyon. Ahogy a felfokozott médiaérdeklődésnek, a tágabb értelemben vett kollégák, a szakma támogatásának is. És most itt van még egy! Ami persze „nem” a Magyar Nemzet, de azért egy kicsit mégis. Ha szokásunk lenne hangulatjeleket használni, most idekanyarítanék egy kacsintósat. Sokat dolgoztunk ezzel is, lelkesen, színes-lélekkel. Mindenki fel volt pörögve, ezért civakodtunk is sokat, de közben nagyon szerettük egymást. Szeretettel készült ez a lap, önöknek. Vegyék, vigyék, adják tovább! Arra való. Ahogy az eddigiek is. Mit is mondhatnék még? Reméljük, rengeteg hasonlóval szolgálhatjuk még régi és reménybeli új olvasóinkat egyaránt. Amint látják, rajtunk nem múlik. Itt vagyunk, együtt vagyunk, dolgozunk. Ha tehetjük. Fokasz Oresztész (Fotók: Balogh Dávid) 2018. ÁPRILIS 14., SZOMBAT