Magyar Nemzet, 2018. április 14. (Szamizdat szám)

2018-04-14 / Szamizdat szám

2 KÉPRIPORT ! Sajtótörténelem Először: néma döbbenet. Másodszor: jeges rémület. Utána: ha­rag és tagadás. Legvégül: túláradó szeretet. Nagyjából ez volt az az érzelmi spektrum, amit kedden délelőtt átéltem, akkor, ami­kor bejelentették a szerkesztőségi folyosón összezsúfolt kollé­gák előtt, hogy nincs tovább. Vége a Magyar Nemzetnek és a Lánchíd Rádiónak. Szerdától mindenki fel van mentve a mun­kavégzés alól, hamarosan indul a csoportos létszámleépítés. Az a megtiszteltetés ért, egyébként véletlenül, hogy én szer­keszthettem azt a lapszámot, amely akkor még az utolsónak tűnt. Miközben a szokásos délelőtti lapindító értekezletet pró­báltam összetrombitálni, azon gondolkodtam, mit mondok majd a munkatársaimnak, amikor magunkra maradunk az er­re szolgáló szobában. Most már elárulhatom: semmi frappáns vagy tulajdonképpen értelmes nem jutott eszembe, de nem is volt rá szükség. Ugyanis mire belekezdhettem volna a mondó­­kámba, berontott György Zsombor főszerkesztő-helyettes, és közölte a jó hírt: van érdeklődő az újságra, lehet, hogy még­is van tovább. Ennél többet erről azóta sem tudunk, így biz­tos, ami biztos, elköszöntünk a szerdai lapszámmal. Ez pedig remekül sikerült, mindenki odatette magát, gyönyörű újságot raktunk össze. Persze nem sokkal gyönyörűbbet, mint máskor, hiszen profi csapat ez itt, mindig szépen dolgozik. Ám most va­lahogy mégis több volt. Jelzi az is, hogy másnap délelőtt mind egy szálig elkapkodták a lapot a standokról, pedig kétszer any­­nyit nyomtunk belőle, mint máskor. Örültünk neki nagyon. Ahogy a felfokozott médiaérdeklődésnek, a tágabb értelemben vett kollégák, a szakma támogatásának is. És most itt van még egy! Ami persze „nem” a Magyar Nem­zet, de azért egy kicsit mégis. Ha szokásunk lenne hangulat­jeleket használni, most idekanyarítanék egy kacsintósat. So­kat dolgoztunk ezzel is, lelkesen, színes-lélekkel. Mindenki fel volt pörögve, ezért civakodtunk is sokat, de közben nagyon szerettük egymást. Szeretettel készült ez a lap, önöknek. Ve­gyék, vigyék, adják tovább! Arra való. Ahogy az eddigiek is. Mit is mondhatnék még? Reméljük, rengeteg hasonlóval szolgál­hatjuk még régi és reménybeli új olvasóinkat egyaránt. Amint látják, rajtunk nem múlik. Itt vagyunk, együtt vagyunk, dolgo­zunk. Ha tehetjük. Fokasz Oresztész (Fotók: Balogh Dávid) 2018. ÁPRILIS 14., SZOMBAT

Next